Igehirdetés 2008. szeptember 7.
Az alázat határai
Lekció: Márk 7,24-30
Textus: Mát. 23,12 és Zsolt. 147,6
„Aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.”
„Megtartja az Úr a nyomorultakat; a gonoszokat pedig földig megalázza.”
Imádkozzunk!
Urunk, ma reggel is felvirrasztottál bennünket egy szép, új vasárnapra. Megköszönjük neked a szent napot, az elkészített igét és a közös áhítatot. Áldunk téged, hogy megjobbíthatjuk életünket, hiszen te ezt munkálod minden lélekben, aki csak keres téged. Szeretnénk vallást tenni arról, milyen törékeny is a hitünk, és milyen nagy a bűn ereje bennünk. Azt is elmondjuk neked, hogy életünk nem áll össze szép, egységes egésszé, hanem ezer darabra hullva szüntelenül csak keressük önmagunkat, bármilyen sok évet vagy évtizedet érhettünk volna már meg. De mindezek közben is hozzád tartozunk, hiszen bementünk a szoros kapunk és elindultunk a keskeny úton. Segíts most minket, hogy javunkra lehessen a hirdetett ige, és ne engedjünk abból a földre hullani egyetlen szemet sem. Járjon át bennünket, ezt kérjük, a te szent jelenvalóságod, az áldott Szentlélek, és adjon nekünk épülést megváltó Jézusunk dicsőségére. Ámen.
Igehirdetés
Sokan szokták kérdezni, keresztyén emberek is, hogy hol a határ. Hol a határ abban a tekintetben, hogy az embernek mit kell tudnia alázattal elviselnie az életben, és honnéttól kezdve lázadhat fel, emelheti fel mondjuk a hangját és mondhatja meg a magáét. Amikor az ember utcán járva, akaratlanul meghallja mások egymás közti beszélgetését, elég gyakran éppen erről van szó, és általában egy harmadik, jelen nem lévő emberrel kapcsolatban mondják azt, hogy „és akkor én megmondtam neki” – és a hangsúlyról halljuk, hogy az a megmondás indulattal történt. Nagyon nehéz általános határt húzni ebben a dologban, hogy hol vannak az alázat határai, és bizonyára kevés ember akad, akinek ezzel a dologgal soha, semmikor baja ne támadt volna még az életben; vagy azért, mert ő maga nem tudott alázatos maradni, vagy pedig azért, mert az fájt neki, hogy valaki más fakadt ki őellene.
Mai bibliai történetünkben ez a kérdés kerül terítékre, hol vannak az alázat határai. Igénk azonban nem általános filozófiai vagy erkölcstan könyv, hogy ezt a dolgot önmagában vizsgálgassa, ezért ezt is, mint minden más kérdést, beállítja a rajtunk túli, végső és örök hatalommal való viszonyunk erőterébe. Azt mondja ezzel, hogy ez a kérdés is hitbeli kérdés, pontosabban szólva mindig annak a kérdése, éppen hol áll valaki hitbeli tekintetben. Ez a dolog, az ember lelki-erkölcsi szintje fogja eldönteni, hogy mikor, miben és meddig tud majd alázatos maradni, és hol indít támadást, vagy nyit egy olyan frontot, amiben a maga ellenségeskedés indulatait, haragját vagy dühét kiélheti. És mivel a Biblia legfőbb mondandója a testté lett ige, Krisztus, ezért az evangélista az alázat határainak kérdését is egy ővele történt beszélgetés keretében tárgyalja.
Amit először is látunk, az, hogy ővele szemben egyáltalán semmilyen alázat nem túlzás. Emberek néha azt mondják, hogy jó dolog a vallás, még a gyermekeiket is szívesebben adják egyházi iskolába, mint máshová, de azért magánhasználatra megállapítják, hogy nem kell azért ezt a dolgot nagyon túlzásba vinni. Ami alatt általában az értendő, hogy legtöbbször nincsen is imaéletük, a Biblia idézésében egy buszmegállóban térítő szektás igyekvő is könnyen sarokba szorítja őket, nem ismerik az igét, nem élnek benne – és amikor hirtelen döntéseket kell hozni, nincsen hová nyúlni lélekben, mert az ige nem vert gyökeret, ahogy a magvető példázatában halljuk.
A görög asszony és Jézus találkozása azt mutatja, hogy Jézussal szemben semmilyen alázat nem túlzás, hiszen ő maga Isten szeretete, a köztünk járó Örökkévaló, a mi beteg életünk egyetlen gyógyítója – ugyan mi lehetne túlzás iránta az alázatban? És mintha külön erre volna kihegyezve ez a történet, egyenesen nehezíti Jézus a görög asszonynak az alázatot. Ez a pogány asszony térdre borul előtte, és ennek ellenére Jézus nem csak elutasítja a kérését, hanem a fiakkal szemben úgy beszél a görögökről, vagyis általában a pogányokról, mint ahogyan a korabeli zsidók is gondolkodtak erről: mintha azok kutyák lennének a fiakhoz képest. És itt vizsgázik az alázat. Kibírja-e még ezt a megpróbáltatást is ennek az asszonynak a lelke? Mintha azt kérdeznénk, hogy amikor sok mindent elveszített már valaki, talán munkát, megbecsülést, egészséget is, és akkor jön mind ehhez még egy gyász is – vajon elkezd-e az ember ilyenkor lázadozni, felemeli-e a hangját és azt mondja-e, hogy ez már azért mégis csak sok? Vagy amikor valóban minden igyekezetével igyekszik valaki jól végezni a munkáját, és mégis jönnek emberek, akik semmi mást nem keresnek, csak a hibát és a kifogásolható dolgokat abban, amit ő tesz – meg tudunk-e vajon maradni az alázatban ilyenkor is? És amikor nem olyanok a gyermekek, mint amilyeneknek látni szeretnénk őket, talán próbálgatják felnőtt énjüket, és néha valóban túllőnek a célon magabiztosságban és a felnőttek kioktatásában – vajon tudunk-e ilyenkor is csendesen szólni vagy éppen hallgatni?
Itt mindenesetre olyan súlyos szavak hangzanak el, amik egy zsidó számára ugyan magától értetődőek voltak akkoriban, ők így gondolkoztak és éreztek ebben a dologban, de egy görög asszony fülének végtelenül sértőek lehettek. És zökken a dolog, nagyon is zökken, mint a Bibliában annyiszor, amikor nekünk már nincsen magyarázatunk, és becsukjuk a könyvet azzal, hogy ez azért mégis csak túlzás – és az asszony alázatának még sincs itt a vége. Van benne valami edzettség, valami kipróbáltság, ami egy jó ügy érdekében egyszerűen nem hagyja magát. A lányáról van szó, akit szeret, és akiért mindenre kész volna. Sokat használjuk ezt a kifejezést, hogy valakiért mindenre készek volnánk, de vajon elviselnénk-e, hogy kutyáknak nevezzenek minket? Ugye, ez már azért abszurdum lenne. És a Jézus iránti alázat mértéke mégis itt van megjelölve, az abszurdumban. Aki ezt megérti, annak egyszerűen máshová kerül a tűréshatára emberi dolgokban is. Azért nem tudunk egymás iránt türelemmel és méltányossággal lenni, mert a Jézus iránti alázat-kötelességünk abszurd módon teljes voltát nem is ismerjük, vagy ha ismerjük, nem gyakoroljuk. Hát ebben kell először növekednünk, és akkor meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy azután már nem is olyan nehéz csöndben maradni bizonyos dühítő helyzetekben, türelmesnek lenni egy hivatalban, és szépen, szelíd szeretetben megoldani egy feszült családi kérdést. Első tehát a Jézus iránti alázat, s abból következik, abból születik mintegy a többi ember iránti alázat. Amit pedig az ige nagyon is a szívünkre helyez, amikor a helyes élet egyik ismérveként azt mondja, hogy egymást magatoknál különbeknek tartsátok (Fil. 2,3), és a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek (Róm. 12,10).
Amikor az ember ilyen módon tisztába jött már az alázat forrásával, akkor egy kiapadhatatlan kútra talált. Ez látszik abból is, ahogyan ez az asszony küzd. Nem csak szívóssága van, vagyis hogy nem hagyja lerázni magát, hanem helyén van az értelme is, és olyan szót tud mondani, ami tökéletesen meggyőzi Jézust. Azt is mondhatnánk, hogy értelmesen küzd, nem pedig vakon és csapkodva. Hány jó ügyet rontanak el emberek okosság híján, mert utat engednek az indulatoknak és a vádaknak. Pedig azok nélkül sokkal messzebbre jutnánk. Amikor emberek elkezdik egymást ócsárolni, egymás munkáját és igyekezeteit lebecsülni, gyanakvóan ítéleteket mondanak és sommásan minősítenek, akkor általában sorra bezárulnak a szívek és az ajtók. Akkor aztán hozzákezdenek egymást átnevelni, még családon belül is, hiszen a veszekedések mindig átnevelési kísérletek, de az ilyesmi csak megkeményíteni szokta az embereket, nem pedig közelebb hozni egymáshoz. Ezért fontos látnunk, hogy ez a görög asszony értelmesen van jelen ebben a beszélgetésben, nem pedig a jogos érzelmeivel és indulataival. Mi magyarok különösen is sokat vétünk ezen a téren, amikor sokkal szívesebben engedünk utat az érzelmeinknek, mintsem fegyelmeznénk azokat az értelem erejével. És a küzdelemhez, a helytálláshoz nem csak szívósság, hanem okosság is szükséges. Amikor ez mai küzdelmeinkre, azon belül is imádságban való küzdelmeinkre vonatkozik, akkor a lelki fölismerések és megértések megszilárdítását jelenti. Hogy ne röppenjen át a lelkünkön Isten ajándékaiból semmi nyomtalanul, hanem emlékezzünk az egyszer már megértett igékre, használjuk is őket, gyakoroljuk benne magunkat, hadd legyenek a meggyőződésünk és a lényünk részévé.
Mert – és ez ennek a történetnek egyik rejtett, de nagy evangéliuma, az egyik ember helytállása javára lehet a másik ember gyógyulásának. A régi ember egységben látta a test és a lélek betegségeit, és ezért ha tisztátalan lélekről beszéltek, az általában mindenféle romlásra vonatkozott. A gyógyulás is testestől-lelkestől volt értendő, vagyis úgy, hogy helyreállt az isteni ember. Ha pedig mégis beteg volt valahol a teste, mint ahogy Pál maga mondja magáról, hogy tövis adatott a testébe, annak a dolognak meglett az értelme: hogy el ne bizakodjam a kijelentések nagysága miatt (II. Kor. 12,7). Mert az áldott orvos által meggyógyított lélek számára minden a helyére kerül, még azok a dolgok is, amik élő hit nélkül sehogy sem tudnak a helyükre kerülni. Ahol valaki ki tudta harcolni magának az alázatra való képességet, ott az anya áll helyt, és a lányát hagyja el a tisztátalan lélek, mert az ember maga is forrásává és közvetítőjévé válik a Jézus erőinek. Hát egyebek közt ezért is olyan nagy dolog, amikor valaki megharcolja ezt a harcot.
Végül pedig még egy észrevenni való. Ahol az alázat győz, ott kezdenek leomlani a gátak, és átjárhatóvá lesznek az addig átjárhatatlan falak. Zsidók és görögök, Isten népe és pogányok: a két világ közt olyan elválasztó falak voltak, amik ma már nehezen érthetőek, de akkoriban inkább meghaltak volna az emberek, mintsem az őket védő „közösségi tudatot” feladják. Mindnyájunknak van egy „kollektív én”-je is, ahogyan van egyéni énünk is, és ez a kollektív én nagyon nagy erőt képvisel, mert egészen mélyek a gyökerei. Aki azonban eljutott a Jézus iránti igazi alázatig, az elkezdi már a másik embert is egészen más szemmel látni, mint addig. Véget érnek az előítéletek, másodlagossá válnak a sebek, és nem egymás ellenében határozzuk már meg magunkat, hogy pl. „én nem az vagyok, mint bizonyos emberek, akik…” – hanem elkezd az embernek pozitív identitása lenni. Szeretném az evangéliumot eljuttatni olyanokhoz, akik még nem értik igazán – milyen nagy feladat! Persze, csak annak fog sikerülni, és annyiban, amennyiben maga az illető megértette már az evangéliumot. Vagy, nem akarok addig meghalni, amíg egy jó ügy szolgálatában ezt vagy azt véghez nem viszem.
És ahol ilyen gondolatok születnek, ott nincsenek igazi korlátok, amik véglegesen elválaszthatnának embereket egymástól. Az igazi hit át tud törni évezredes beidegződéseket, felül tud emelkedni jogos és fájó sérelmeken, és barátságot és szeretet tud teremteni ott is, ahol azelőtt csak ellenségeskedés volt. A meg nem tért ember számára persze szükség van az ellenségre, és ha nincs, hát meg kell teremteni, mert a haragnak, a fel nem oldott indulatoknak tárgyra van szüksége, akire kiömölhet. Ezért háborúznak a nagyhatalmak folyton, lehetőleg a saját hazájukon kívül, vagy ha nincs éppen háború, akkor legalább legyen ellenségeskedés, lássuk, ki veszélyeztet minket – mert a jókora többséget általában csak a félelem és a közös ellenség tudja egy táborba gyűjteni.
Milyen más az a közösség, amelyet Jézus alapított! Rendeltetése szerint az oda tartozóknak már eleve nem is lehet ellenségük, hiszen még azok iránt is szeretettel kell tartozzanak! De ha most nem rájuk gondolunk, hanem a rokonainkra, a barátainkra, a lelki testvéreinkre, irántuk mennyivel inkább dolgunk ez! A Jézus előtti alázatunk erre is képessé tesz. Sőt, ez az első, hogy felfedezzük a hozzánk legközelebbi embereket. Észrevesszük jó tulajdonságaikat, gyönyörködünk egyéni sajátosságaikban, megbecsüljük egyetlenszerűségüket. És ahol ez megtörténik, ott valóban meggyógyult emberekről lehet már beszélni. Krisztus a gyógyító, erői pedig az alázatosokra áradnak ki. Aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik. De azt is tapasztalhatjuk, amit a zsoltárból olvastunk, hogy „Megtartja az Úr a nyomorultakat; a gonoszokat pedig földig megalázza.”
Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked az ige útmutatását, hogy segítesz bennünket abban, amire magunktól nem vagyunk képesek. Látjuk, te magad mennyire megaláztad magadat Krisztusban, amikor örök és szentséges világodat a mi küzdelmes emberi világunkra cserélted és eljöttél közénk, hogy szenvedj és megtaníts minket az életre. Imádkozunk hozzád a megtört szívűekért, akiknek vigasztalásodra van szüksége, közelebbről egy férfitestvérünkért, aki ma búcsúzik hitvesétől szeretettei körében. Töltsd ki Szentlelked erejét és erősítsd a gyászolót a benned való örök élet erejével. Imádkozunk a gyermekekért, akik életében új iskolaév kezdődött. Vigyázz rájuk és adj bölcsességet a tanítóknak és szülőknek, hogy jól nevelhessük őket, szeretettel és igazsággal. Kérünk a most következő hét napjaiért, légy velünk és adj naponként erőt és vezetést. Ámen.
