Igehirdetés 2009. február 8.
Az Atya kezén megnyugodva, az ő dicsőségére élni
Lekció: Jn. 12,20-33
Textus: Jn. 12,27-28
„Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg a te nevedet! Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk! Áldott légy, hogy Jézus Krisztus érdeméért fiaidként szólíthatunk meg téged, áldott légy, hogy a te szereteted örökké tart irántunk!
Köszönjük, hogy ma is arra indítottad szívünket, hogy szent házadba jöjjünk, hogy tőled, a te Igédből tanuljunk.
Arra kérünk most Urunk, segíts minket abban, hogy valóban rád tudjunk figyelni ebben az órában, hiszen semmi értelme nincs ittlétünknek, ha te nem tudsz megszólítani bennünket, ha veled nem találkozunk. Ezért kérünk, Szentlelked által légy most is közöttünk és segíts minket üzeneted meghallásában, megértésében és szívünkbe fogadásában. Fiad nevében kérünk erre! Ámen.
Igehirdetés
Azt hallottuk az írott Ígében, hogy amikor Jézus közelgő kereszthalálára és az ezzel járó szenvedéseire gondolt, megrendült lelkében. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen mivel is kellett neki itt és ekkor szembenéznie? Neki, aki bűntelen volt, a mi bűneinkért, mi helyettünk, mindnyájunk helyett kellett elszenvednie a büntetést. Ugye milyen felfoghatatlan, hogy mekkora kínnal és szenvedéssel nézett ő itt szembe?
Jézus azonban nem hátrált meg. Azt mondja, nem kéri az Atyától, hogy mentse meg ettől az órától, mert tudja, hogy pontosan ezért az óráért jött. Amikor pedig kimondja az Atya akaratában, az Atya által számára rendelt útban megnyugodva, hogy: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet”, hang hallatszik az égből: „Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem”.
Ezekkel a szavakkal pedig maga az Atya tett bizonyságot mellette, Jézus eddigi és ezután következő útja mellett. Hiába káromolták annyit a farizeusok és papok, hogy istenkáromlás az, amiket mond, és hogy az ördög erejével teszi a csodákat. Az Atya bizonyságot tett mellette, hogy igenis az ő akarata szerint, az ő erejével és az ő dicsőségét keresve és szolgálva járja útját egyszülött Fia.
Mai igénkben arról tanulhatunk a búzaszem és Jézus példáján keresztül, hogy milyen módon lehet nekünk, az ő követőinek, hozzá hasonlóan megtalálnunk az Atya által számunkra kijelölt utat. Hogyan lehet – ha elsőre nehéznek tűnik is – ebben az útban megnyugodni, erre rálépni, ezen járni nap mint nap, sőt ezért hálát adni.
Jézus ugyanis, amikor a búzaszem példájával beszél saját életéről és haláláról, a mi számunkra is példát ad. Azt mondja a búzaszemről, hogy az igazából nem akkor hal meg, ha a földbe vetik, mert ekkor, bár befejeződik addigi élete, de egy új és gyümölcsöző élet kezdődik számára.
Amikor egy magot a földbe vetnek, az tényleg ahhoz hasonlít a legjobban, amikor valaki az Atya akaratára bízza magát. A mag valódi helyére kerül, oda, ahol lehet belőle valami, oda, ahol igazából elkezdődhet az élete, és pontosan az lehet belőle, aminek teremtetett.
Ha a búzaszem ragaszkodna addigi, megszokott életéhez és nem akarná azt elveszíteni, és nem akarna újat kezdeni, azzal valójában mégsem megtartaná az életét, hanem épp így vesztené el, mert ebben az esetben egyedül maradna és semmi érdemleges nem történne vele. Ha azonban az anyaföldre bízza magát, egy új és más búzaszemeket életre segítő szakasza kezdődik el életének.
Mi is, amikor félünk lecserélni eddig megszokott életünket egy, az Atya akaratának megfelelő életre, amikor félünk vagy egyáltalán nem is akarjuk lecserélni a mi önző, a magunk hasznát és boldogságát kereső életutunkat egy önzetlen és mások hasznát és fejlődését szem előtt tartó útra, akkor rólunk sem az mondható el, hogy így meg tudjuk tartani életünket, hanem épp így veszítjük el. Mi is – a búzaszemhez hasonlóan -, csak akkor élünk valódi életet, akkor kerülünk valódi helyünkre, amikor Istenre bízzuk magunkat.
Arra a kérdésre, hogy nekünk egyen-egyenként mi az Atyától egyedül számunkra kijelölt utunk és feladatunk, ebben az órában nem hiszem, hogy választ tudnánk adni. Ehhez mindenki az ő belső szobájában, azaz imádságban kell, hogy iránymutatást kérjen az Istentől. Azt azonban, hogy krisztuskövetőkként mi a mi közös és mindnyájunk számára azonos feladatunk és küldetésünk, arról nyugodtan beszélhetünk.
Ahogyan a búzaszem meghal addigi életének, amikor a földbe vetik, nekünk is mindnyájunknak meg kell halnunk korábbi életünknek, vagyis annak az akaratunknak, hogy mi irányítsuk az életünket. Földbe vetett, vagyis az Atya akaratára bízott életünkben ugyanis, már nem mi döntjük el, hogy milyen legyen és merre tartson az utunk, és hogy ezen az úton kiknek az életre segítésében vegyünk részt. Új életünk valóban nagyon hasonló a búzaszemből felnövekedő kalász életéhez. Mert bár lemondás van abban, amikor valaki az Atya akaratára bízza életét és sorsát, hiszen lemondunk ilyenkor arról, hogy mi legyünk életünk urai, azonban éppen ennek a döntésnek a meghozatalával és ezután kezdődik el életünknek egy sokkal szebb és gazdagabb szakasza.
Nem mondom, hogy azt a döntést, amiről itt beszélek, könnyű meghozni. Igenis nagyon nehéz lemondani arról, hogy ne magunk irányítsuk életünket. Hiszen hányszor csalódtunk már, és hányszor kellet már kimondanunk azokat a szavakat, hogy: Többé nem bízok senkiben. De higgyük el, ha az Atyára bízzuk magunkat, ha neki adjuk át életünk további irányítását, akkor annak adjuk át, aki erre egyedül képes. Úgy hiszem, amikor azon gondolkodunk, hogy bízzuk-e magunkat az Atyára, azaz Teremtőnkre, az olyan, mint amikor a 2 éves kisgyerek azon gondolkodik, hogy vajon az jobb-e neki, ha egyedül indul el a vidámparkba, vagy inkább az, ha anyukájával, aki őt világra hozta és mindenkinél jobban szereti.
Azonban nem csak az első nagy döntést nehéz meghozni. Ha megnézzük az Ószövetség és az Újszövetség történeteit, vagy a keresztyénség 2000 éves történelmét, sajnos azzal szembesülünk, hogy ezt a döntést nem csak egyszer kell meghoznunk életünk során. Azt látjuk a történelmet vizsgálva, hogy nagyon sok ember azután, hogy már meghozta életének ezt a szép döntését, később visszavonja azt, vagy szép apránként vonja vissza, részletekben „visszaszedegeti”.
Mi emberek nagyon nehezen tudunk megválni attól a szabadságunktól, hogy mi irányítsuk az életünket.
Nagyon sok mindenről lehetne beszélnem annak kapcsán, hogy milyen is az, amikor apránként vesszük vissza az Atyától, a mi – már átadott – életünket és életünk irányítását, de a búzaszem példáján gondolkodva kiválasztottam ezek közül a témák közül kettőt:
1. Még nem helyeztük, vagy már nem helyezzük akaratunkat és így életünket teljesen az Atya kezébe, amikor nem tudunk lemondani arról, hogy mi magunk döntsük el, hogy ki érdemes és ki nem érdemes a szeretetünkre, szolgálatunkra.
2. Még nem helyeztük, vagy már nem helyezzük akaratunkat és így életünket teljesen az Atya kezébe, amikor nem tudunk lemondani arról, hogy a magunk dicsőségét keressük.
1. Jézus, akiről maga az Atya tett bizonyságot, arra tanított bennünket életének példájával és tanításain keresztül, hogy mit jelent meghívni azokat, akiket senki sem hív meg, és segíteni azokon, akikről már mindenki megfeledkezett, vagy olyannak adni, akiről szinte biztosan tudjuk, hogy nem fogja viszonozni szeretetünket.
Jézus még azokat is szerette, akik gyalázták, kínozták és megfeszítették, hiszen imádkozott értük: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!”
Jézus volt az, aki soha addig nem látott mértékben szélesítette ki a felebarát fogalmát, vagyis azoknak körét, akiket szeretnünk kell, ha Isten Igéje szerint kívánunk élni. Nem csak hogy beszédbe elegyedik olyan rétegekhez tartozó emberekkel, mint a vámszedők, parázna nők, vagy samáriaiak, de megbocsátást, üdvösséget kínált fel nekik ezeknek a beszélgetéseknek a során. Jézus soha senkiről nem mondott le sztereotípiákhoz ragaszkodva.
Mi sokszor nyugtatjuk azzal magunkat, amikor elmulasztunk valakin segíteni, hogy úgy is értelmetlen lett volna. S lehet, hogy néha igazunk is van, de ha meg sem próbáltuk, sohasem lehetünk már biztosak benne, hogy vajon nem sikerült volna-e.
Az irgalmas samaritánus történetével is arra tanított bennünket Jézus, hogy mennyire könnyen meg tudjuk győzni magunkat arról, hogy egyeseknek és egyes esetekben miért nem kell szolgálnunk felebaráti szeretetünkkel. Az út mellett fekszik egy félholtra vert és kifosztott ember, és sem a mellette elhaladó pap, sem a templom szolga nem segít neki, csak egy – a zsidók által megvetett nép tagja – vagyis egy samaritánus. A pap és lévita sokféle magyarázattal vértezi föl magát, annak érdekében, hogy ne kelljen segítenie az ilyeneken, és ezek az indokok, ha jól magunkba nézünk, talán nekünk is ismerősek lehetnek:
– ez nem az én feladatom,
– biztosan meg van annak az oka, hogy ez történt ezzel az emberrel, biztosan, valamilyen bűnéért szenved most,
– csak beszennyezném magam ezzel a félholt, vérben fekvő emberrel,
– amúgy sincs most nekem erre sem időm, sem pénzem.
Okokat mindig lehet találni arra, hogy miért ne segítsünk valakin.
Aztán ott van a mindenkit szánalom nélkül kifosztó, csak a maga hasznával törődő vámszedő, Zákeus, akiről szintén azt gondolnánk emberileg nézve, hogy esély sincs arra, hogy megváltozzon, és ő Jézussal találkozva, mégis elhagyja régi életét.
Az evangéliumok minden története arra tanít bennünket, hogy nekünk embereknek nem adatott meg a lelkeknek az a fajta megítélése, amellyel megállapíthatnánk, hogy ki fog megtérni és ki nem, amikor hirdetjük neki a Jézusról szóló evangéliumot.
Így hát gondoljuk végig most Testvéreim ezen a vasárnapon, amikor arra figyelmeztet bennünket az ige, hogy az Istennek tetsző új élet bizony szolgáló, az Atya akaratára figyelő élet, hogy a mi életünkben, kik azok a személyek, csoportok, rétegek, kik azok, életünk szereplői közül, akikről már lemondtunk. Kik azok, akiknek már rég nem beszélünk Istenről, akiket már rég nem veszünk körül szeretetünkkel, mert úgy gondoljuk, nem érdemlik, vagy nincs értelme.
Az igaz, hogy általában azokról szoktunk lemondani, akikkel kapcsolatban a józan ész diktálja azt, hogy nincs vagy csak kevés az esély a változásra. Ilyenek pl. az alkoholisták, az örökös veszekedők, békétlenek, vagy az idősek, akiknél talán a legkönnyebben tudjuk meggyőzni magunkat, hogy: ’ebben a korban már úgy sem változik senki’, de sorolhatnánk még tovább azoknak a sorát, akikről könnyen lemondunk. Azt felejtjük el azonban, amikor így teszünk, hogy Jézusnak mindenre van hatalma. Amikor saját akaratunkról és a saját magunk által kijelölt útról lemondva, Jézus követését választjuk, akkor ezen az úton már nem egyedül vagyunk, Jézus tényleg ott van velünk, és így pedig: ezen az úton már nem csak a józan ész szabályai érvényesülnek. Ezt sohasem felejtsük el Testvéreim!
2. A második dolog, amit említettem korábban, azt vizsgálva, hogy, mikről olyan nehéz lemondanunk, ez a saját dicsőségünk keresése volt. Első hallásra pedig azt mondhatnánk, hogy ez inkább az istentelenek problémája, nehézsége, mintsem a mienk. De nézzünk csak meg újra az egyháztörténelmet, vagy nézzünk csak körül magunkon! Azt látjuk, hogy nagyon könnyen bele tudunk esni, a magunk dicsősége keresésének a hibájába, bűnébe. Ez a bűn pedig szintén azért tud megjelenni az életünkben, mert nem tudjuk magunkat, igazán, valóban és önzetlenül átadni az Atya akaratának a szolgálatára. Azt gondoljuk sokszor sajnos, hogy: ha már egyszer nem én irányítom az életem, legalább a dicsőségből jusson nekem is, hadd tiszteljenek az emberek, amiért olyan szép és szolgáló életet élek. Arra tanítanak bennünket még a bibliai történetek is, hogy mi emberek könnyen beleesünk abba a bűnbe, hogy képmutató módon tiszteljük Istent, mert bármilyen furcsa, lehet vagyis szoktunk képmutatóan imádkozni, böjtölni, de még adakozni is.
Mai Igénkből, vigyük haza Testvéreim azt a drága üzenetet, hogy ahogyan a búzaszem, amikor az anyaföldre bízta magát, és nem ez jelenti számára a meghalást, higgyük el mi is, hogy életünk nem akkor fut vakvágányon, amikor rábízzuk magunkat, életünket, akaratunkat az Atyára, hanem akkor, ha életünk irányítását magunknál akarjuk tartani. Ennek az akaratátadásnak pedig az is része, hogy ne mi akarjuk azt sem eldönteni, hogy kik bízattak ránk. A búzaszem sem dönti el, hogy kik legyenek azok, akik az ő kalászán életre jutnak.
De ne felejtsük azonban azt sem, hogy ahogyan Jézus sem a maga dicsőségét kereste, amikor a szolgáló, az Atya akaratának megfelelő élet mellett döntött, hanem azt kívánta: „Atyám, dicsőítsd meg a te neved!”, mi sem tesszük jól, ha magunknak akarjuk begyűjteni a dicséreteket szolgáló életünkért. Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, köszönjük most hallott üzeneted. Arra kérünk Urunk, te taníts bennünket szeretni. Hadd legyen drága Jézusunk mindig előttünk a te példád, hadd tudjunk hozzád hasonlóan járni az emberek között, nem válogatva, hogy ki érdemes szeretetünkre. Add, hogy ne azon gondolkodjunk, vajon van-e értelme fáradozásainknak. Te tégy bennünket Urunk engedelmes gyermekeiddé, olyanokká, akik tényleg egyedül rád tudjuk bízni magunkat. Tudjuk ugyanis, hogy egyedül a te utadat járva, a te általad kijelölt úton maradva élhetünk új életet, neked tetsző és számunkra is boldog és szent életet. Kérünk Urunk, gyülekezetünk minden tagjáért, add, hogy világítani tudjunk környezetünkben, add, hogy mindenki krisztusi szeretetet tapasztaljon tőlünk, és ők is új életre jussanak. Fiad nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
