2003. május 4.
dr. P. Tóth Béla
Az édesanyák dolga
Lekció: II. Mózes 2:1-10
Textus: Lukács 12:32
“Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Szeretetedbol alkottad az életet, és félto gonddal vigyázol rá minden formájában. Megköszönjük neked a szemünk láttára most éledo teremtett világot és benne az emberélet csodáját, a megismételhetetlen tüneményt, aminek mindnyájan részesei lehetünk. Különösen is hálával köszönjük neked a mai napon az édesanyákat, akikre olyan nagy felelosséget bíztál minden egyes ember kiformálásában és gondozásában. Toled kérjük az áldást erre az idore, amit házad áhítatában együtt tölthetünk most kicsinyek és nagyok egyaránt. Megköszönjük az elmúlt hét minden ajándékát és azt kérjük toled, hogy nyisd fel süket szívünket és értelmünket igéd számára. Szükségünk van a lelki kenyérre, adj nekünk most vezetést és útmutatást. Te ismered életünk hiányait és erotlenségét, töltsd ki ránk örökkévaló Lelkedet és adj nekünk toled való lelki táplálékot. Megváltó Krisztusunkért hallgass meg minket imádságunkban.
Ámen.
Igehirdetés
Ez az igehirdetés most Mózes édesanyjáról szól, akinek arcvonásai annyira ködbe vesznek, hogy még a nevét sem tudjuk, csak azt, hogy a Lévi törzsébol való leány volt. Mózesrol, a fiáról sem tudunk túlságosan sokat, mint emberrol, neki inkább az életmuve beszél, mintsem személyének vonásai, de édesanyja aztán igazán csak néhány ecsetvonással kerül megrajzolásra a Szentírásban. Anyák napján ma mégis róla gondolkozzunk együtt, mert a néhány vonás, ami ot megjeleníti a Bibliában, azért nagyon is mesteri kézzel van megrajzolva és boséges üzenetet hordoz.
Mielőtt Mózes édesanyját említené a Biblia, beszél két istenfélo bábáról, szülésznorol, akik nem engedelmeskedtek a fáraó parancsának, hogy megöljék Izrael népének születo fiúgyermekeit, mert hitték az Istent. Ugyanezen az úton jár Mózes édesanyja is, a Lévi törzsébol való asszony. O sem öli meg a fiúgyermeket, és a történet bár nem hangsúlyozza külön, de sejteti, hogy ez onála is hitbeli állásfoglalás volt. Az istenfélo ember nem tesz az élet ellen, mert tudja, hogy az Isten ajándéka az, és senkinek másnak nincs joga visszavenni, mint annak, aki azt alkotta.
Megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy ma már az ember Istennek képzeli magát, aki beülhet az Örökkévaló helyébe és igényt tarthat arra, hogy eldöntse, melyik embertársának meddig érdemes élnie és meddig nem. Még jótékony palástot is vonnak a dolog köré, amikor arra hivatkoznak, hogy ezzel jót tesznek az illetonek, amibol annyi esetleg igaz lehet, hogy megrövidítik az életét és esetleg a szenvedéseit is, de arról elfelejtkeznek, hogy ezzel olyan jogot vesznek a kezükbe, ami nem jár egyetlen embernek sem még szívjósága igazolása mellett sem, mert az élet nem az emberé, hanem Istené, aki alkotta azt.
Háromezer évvel ezelott Egyiptomban volt két istenfélo bábaasszony és egy ugyancsak istenfélo Lévi törzsbeli asszony, akik nem oltották ki az életet, ami rájuk bízatott, mert hitték az Istent, és a mai napig él emlékezetük.
Mi lehetne más üzenete ennek mai és leendo édesanyákhoz, de minden férfiemberhez is, mint hogy a hitünk mértéke szerint fogjuk tudni védeni az életet mi, ma emberek is. Hit nélkül az ember csak roncsolni tudja az életet. Nézzük meg a XX. század nagy diktátorait, akiknek kezéhez embermilliók vére tapad, mindegyik kihult szívu, üres, cinikus ember volt, akinek a saját hatalmán kívül semmi más nem létezett. Azok az emberek nem hitték az Istent, ezért megengedhetonek tartották az élet kioltását.
De nem csak azért kell a hit, mert különben életellenessé válik az ember, és a gyermekek meg sem születnek, hanem azért is, mert az élo Isten tisztelete nélkül elobb-utóbb magunkat fogjuk bálványozni. És most ne csak a félelmetes diktátorokra gondoljunk, akik szó szerint megkövetelték saját istenítésüket, hanem a sok-sok köznapi emberre és asszonyra is, akik élo hit nélkül elkezdik abszolutizálni a maguk érzelmeit, ha asszonyok, és a maguk elveit, ha férfiak. Már csak ilyenek vagyunk: ha üres marad az Isten helye az emberi szívben, akkor az ember saját magát kezdi el isteníteni. Biztos jele ennek, amikor valaki elkezdi összetéveszteni a valóságot a saját érzelmi életével, vagy a nagyon okos elveivel és elméleteivel, úgy annyira, hogy egy ido után már semmit sem lát ezektol.
Mit csináljak, nem tehetek róla, ezt és ezt érzem, mondja egy asszony – és itt a vita be van fejezve, semmi fajta érvelés nem használ, mert valaki – érez. De a férfiak sem sokkal jobbak. Fejükbe vesznek valami bölcsességet és aztán elmehet mellettük az egész világ, ok bornírt módon nem látnak és nem hallanak, mert valamit egyszer a kigondoltak és nincs többé segítség. Íme, ilyen az ember, amikor még Isten helyén is maga az ember lakik egyedül.
Mózes édesanyja éppen úgy, mint a bábaasszonyok, hitte az Istent és ezzel az élet oldalán maradt. A zsidó asszonyok ma is úgy hordják gyermeküket, hogy arra gondolnak, o is lehet a Messiás. Egy londoni rabbi szájából hallottam azt a derus, nemzeti értelemben önirónikus, mondatot, hogy onnét lehet tudni, hogy Mária, Jézus anyja zsidó asszony volt, hogy azt gondolta gyermekérol, hogy az a Messiás és hogy az o gyermeke az Isten fia. Az evangéliumból tudjuk, ezzel szemben, hogy volt olyan ido Mária életében, amikor éppenséggel utána ment Jézusnak, annak testvéreivel együtt, hogy hazahozza Jézust, mert azt gondolta, ördöngos lett, azért beszél annyit Isten országáról. Vagyis a Biblia nem idealizálja ot, mint asszonyt, hanem reális képet fest róla.
Mózes édesanyja sem szentkép formájában van megörökítve a Bibliában. Egyszeru asszony, aki látja, hogy a gyermeke milyen szép, és gyönyörködik benne. Azt hiszem, minden édesanya szépnek látja a gyermekét, amikor az megszületik, pedig az rendszerint vörös, ráncos, kancsal, még a szemei sem együtt mozognak, és gyakran olyan, mint egy gondterhelt, ráncos öregember – de az édesanyának mégis a legszebb gyermek, mert az övé. Így volt Mózes édesanyja is, és ezért azt mondhatjuk róla, hogy olyan, mint minden normális édesanya. Egyszeruen a helyén van, mint anya. Örömét leli a gyermekében, pedig biztosan az is sírt, nyugös volt, és ezek a dolgok ott nem is voltak veszélytelenek. De o a helyén van, mint édesanya.
Milyen sokan elhagyják a helyüket – nem feltétlenül azzal, hogy lemondanak gyermekük nevelésérol, hanem azzal, hogy belülrol, lélekben máshol vannak. Betölti oket valami fontos dolog, pénzkeresés, tanulás, társasági élet, a saját érzelmeik, bármi, csak ne kelljen a gyermekkel foglalkozni. Saját magukat nem akarják áldozatul adni. Pedig aki meg akarja tartani az o életét, elveszti azt, és aki elveszti az o életét, megtalálja azt – ezernyi példa igazolja. Mózes édesanyja egy egyszeru asszony, aki gyönyörködik az o szép kicsi gyermekében, és ezzel a nagyon is köznapi és nagyon is normális viszonyulásával egy vallásos óriást ad a világnak, aki évezredekre formálni fogja a világot.
Aztán az is figyelemre méltó ebben az asszonyban, hogy okos. Megtalálja a kivitelezés módját, amikor meg kell menteni a fia életét. Nem sopánkodik, hogy mi lesz velünk, jaj nekem, jaj a fiamnak, hanem vesz egy kosarat és kibéleli szurokkal és gyantával, hogy a Nílus vizén elrejtse a sás között, a gyermek nénje pedig ott áll távolabb, hogy lássa, mi történik. Ez a gyakorlati bölcsesség az édesanyák legszebb tulajdonságai közé tartozik.
Megtalálni a megoldást, a járható utat ha kell, ott is, ahol életveszély van. Azt is mondhatnánk, hogy helyén van az esze. A butaság bizony nagyon sokat ront az élet minoségén, és néha még magát az életet is veszélyezteti. Ezért hát nem szabad butának lenni, hanem kötelezo dolog, hogy használjuk az eszünket. Bizonyos értelemben bun a butaság, nem csak állapot – igaz, nagyon nehéz rajta segíteni. De íme, most ebbol is leckét kapunk: tessék használni a fejünket, Isten gyermekeinek ez is kötelessége! Elég szomorú az a sóhaj a Bibliában, hogy a világ fiai a maguk nemében okosabbak az isten fiainál. Hát ne engedjük, hogy ez így legyen.
Találjuk ki, miként lehet az életet menteni és a minoségét javítani! Az a gyékény kosárka, amit a mai napig Mózes-kosárnak hívunk, nem is olyan ördöngos találmány. Ha egy kicsit gondolkodunk, nekünk is eszünkbe juthat. Vagy ha nem pontosan az, akkor valami olyasmi. Mert az Isten fiainak igenis kötelessége, hogy okosak legyenek, éspedig nem csak a maguk, hanem az Isten ügye érdekében. Emlékezzünk a gyékény-kosárra, amit szurokkal és gyantával vízhatlanná tett az édesanya, valahányszor megoldhatatlannak tuno dologgal állunk szemben. Kell lenni valami értelmes kiútnak! Nem lehet, hogy nincs megoldás. Hányszor találkozunk síránkozó emberekkel, asszonyok kivált szeretik – és most mit látunk: aki keres, az talál, még konstruktív kiutat is.
Pedig néha tényleg nagyon reménytelennek tunik egy-egy helyzet, minden összekuszálódott, túl van a lehetoségeinken – de gyékény és szurok, meg gyanta csak akad ilyen helyzetben is, foleg ott, ahol félik az Urat.
Ezek a helyeken, ahol emberek nem hagyják végiggondolatlanul a dolgaikat, maga Isten is közbelép. Így kell értelmeznünk azt a mozzanatot, hogy a fáraó lánya magához veszi a gyermeket, de a saját édesanyja szoptathatja fel elobb: Isten megáldja azt, ami megáldható. Vagy fogalmazzunk igeibb alapon: Isten csak megáldható dolgokat áld meg. Ha Mózes édesanyja pénzzel, befolyással vagy bármi mással próbálkozott volna, hogy megmentse az életnek fiát, biztosan nem kapja meg ezt az ajándékot, amit így kapott. Hitét, alázatát, egyszeru és tiszta józanságát azonban Isten megáldotta. Az az Isten, aki csak megáldható dolgokat áld meg. Aki hatalmasokat ledönt a trónjaikról, és megalázottakat felemel, aki éhezoket lát el javakkal és bovölködoket küld el üres kézzel.
Ha össze akarjuk foglalni néhány szóban, hogy mit is mond nekünk ez az ige, ami Mózes születésérol és édesanyjáról szól, ezeket mondhatjuk: hit, helytállás és okosság. Mindegyikre szükség van. Hitre, hogy nehogy magunkat istenítsük, mert erre nagyon is hajlunk – hanem a fohelyet újra és újra annak adjuk életünkben, akit az egyedül megillet, Istennek. Aztán helytállás, ami szó szerint annyit jelent, hogy állni a helyünkön, ahová Isten állított, tenni a dolgunkat egyszeruen és szeretettel. Végül pedig okosság, vagyis lelemény. Használni értelmünket, keresni a konstruktív kiutat, amíg csak meg nem lesz.
És ahol ezek megvannak, hit, helytállás és okosság, ott Isten segíto szeretete sem marad el. Mózes nem csak életben marad, hanem a legjobb nevelést is kapja, hogy egykor népe szabadulásában Isten alkalmas eszköze lehessen. Mert volt egy édesanyja, aki maga is megáldható életet élt. Isten segítse az édesanyákat, nagyanyákat, de minden asszonyt és férfit egyaránt, akikre fiatal életek vannak bízva, hogy ki-ki hivatása szerint a legjobban segíthesse a jövendo életek megszületését, megmaradását és testi-lelki gazdagodását.
Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, Légy áldott, hogy valaki megszenvedett értünk, hogy a világra jöjjünk. Áldunk érte akkor is, ha már elment a földi életbol. Ha pedig még itt lehet, neked köszönjük szeretetét és gondoskodó jóságát. Szeretnénk mi magunk is javára lenni az utánunk következoknek, segíts ebben minket. Köszönjük lelki édesanyánkat, az anyaszentegyházat, és a haza földjét, amelybol vettél minket, s amely egykor majd porainknak is magába fogadja. Imádkozunk országunkért, hogy találjon lelki növekedést és tisztánlátást a nemzet. Vedd el rólunk a romlást, a homályt és a zurzavart, és adjál nekünk belso, hitbeli növekedést, hogy méltóbbak lehessünk azokhoz, akik elottünk jártak és sokakért szolgáltak. Áldd meg munkás hetünket, amire szent napodon megpihenve készülünk, és tedd megszenteltté ennek napnak hátralévo óráit. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket.
Ámen.
