Igehirdetés 2012. június 17.
Az egyoldalúság rontásai
Lekció: Józsué 23,1-16
Textus: Zsolt. 20,7-8
„Jól tudom, hogy az Úr győzelmet ad felkentjének, felel neki szent egéből győzelmes jobbjának hőstetteivel. Ezek a harckocsikat, amazok a lovakat emlegetik dicsekedve, mi pedig Istenünknek, az Úrnak nevét.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Istenünk, aki szerető mennyei édesatyánk is vagy, köszönjük neked, hogy olyan közel vagy, hogy mindig és mindenhol odafordulhatunk hozzád. De azt is tapasztaljuk, hogy nagyon távol is vagy, valahányszor méltatlanná válunk szent valóságodhoz és magunkat kezdjük isteníteni. Megvalljuk, sokkal többször járunk ezen az úton, mintsem egyáltalán észrevennénk, és csak a kiszáradt és imádság nélküli szívünk meg a megromlott emberi élet és a szétesett közösség mutatja, hogy milyen messzire vetődtünk tetőled. Adtál mindnyájunknak most egy órát a befelé fordulásra, hogy őszintén meglássuk, hol is állunk és kik is vagyunk valójában. Segíts bennünket igazi őszinteségre, hogy gyógyulhasson,, ami beteg, letisztulhasson lényünkről, ami folt, és egésszé legyen a hitünkben, de a cselekedeteinkben is, ami csak hiányos vagy töredékes. Jézus nevében kérünk, jöjj el Lelkeddel és áldd meg ezt az időt, amit dolgaiddal foglalkozva töltünk, hogy ne maradjon ma közöttünk senki, aki lelki növekedés nélkül tér haza innen. Ámen.
Igehirdetés
Józsué könyvét olvassuk ezekben a napokban Kalauzunk szerint napi ószövetségi olvasmányként, és erre a vasárnapra az a különös rész esik, amiben egyértelmű felszólítást kap Isten ószövetségi népe, hogy ne házasodjanak össze, ne keveredjenek a környező népekkel. Első reflexe a legtöbb olvasónak legvalószínűbben az, hogy ezen már biztosan túlment az idő, ez ott és akkor lehetett fontos útmutatás, de a mai világban nyugodtan átugorhatjuk. Talán önző nacionalizmust is látnak némelyek az ilyesmiben, valami olyasmit, ami arról szól, hogy egy nép őrizgeti önmagát és arra törekszik, hogy megmaradjon vérségi értelemben fajtisztának, és jól tudjuk, hogy az ilyen gondolkodás valóban sok bajt okozott már a világban, fajvédelmet, kirekesztés, mások lenézését és megvetését, azon kívül gyűlöletet és népirtásokat is.
Nagy tévedés lenne azonban ezt a bibliai fejezetet úgy értenünk, mintha egy nép itt arra kapna felszólítást, hogy öncélúan vigyázzon magára, őrizgesse önmagát a többiektől – mert ez így csupán vízszintes, más szóval testi és történeti értelmezés lenne. Amiről itt szó van, az nem ez, hanem valami olyasmi, ami teljességgel Isten-ügy. A nép ui. nem arra kap felszólítást, hogy önmagát szeresse, hanem arra, hogy Istenét, az Urat szeresse. Ha ezt, mint meghatározó függőleges irányultságot kivesszük belőle, akkor valóban csak egy öncélú nemzeti kultusz marad, mint ahogy látjuk, hogy sok néppel megesik, hogy Isten helyett valóban saját magát kezdi el imádni. De a Bibliában egyáltalán nem erről van szó, még akkor sem, ha Isten ügyének lelki ellenségei szeretnék ezt néhanap így érteni. Ne házasodjatok össze, ne keveredjetek más népekkel – ez valóban egy nép megőrzésére való világos felszólítás, csakhogy nem faji, hanem hitbeli közösség értelmében. Nem a véretek tisztaságát kell őriznetek, hanem a hitetekét, nem magatokat kell szeretnetek, hanem az élő Istent, aki teljességre tudja vinni, üdvözíteni tudja életeteket.
Ha így értjük ezt az igét, amit az Újszövetség felől nézve nem is tehetünk másként, akkor a létezésünk megromlottságának egy sajátos és általában rejtett arcát fedezhetjük fel és érhetjük tetten akár saját magunkban is ennek a témának kapcsán, ez pedig az egyoldalúság. Valljuk meg testvérek, hogy elképesztően szubjektívek tudunk lenni, vagyis a világot mindnyájan a saját egérlyuk-perspektívánkból látjuk, és legtöbbször még haragszunk is azokra, akik valamit másként látnak, mint mi. Minél sérültebb a lelkünk és minél boldogtalanabbak vagyunk, annál egyoldalúbb a látásunk, főleg pedig azokban a dolgokban, amik minket is illetnek, amikben magunk is benne vagyunk valahogyan, kivált pedig a szimbolikus szintű dolgokban: felekezeti, nemzeti és más hasonló fontosságú ügyekben. Mélyüljünk most el ebben a gondolatban, hogy a létrontás néha nagyon ártatlanul van jelen, összesen elfogultság és egyoldalúság a neve. Az tehát, hogy nem látunk túl önmagunkon és nem vagyunk képesek egészen bonyolult és összetett dolgokat is másként látni, csakis a saját érdekeink és céljaink szemével.
Ezek az egyoldalúságaink azután nagyon sokat rombolhatnak, megakadályozhatnak a saját lelki fejlődésünkben, megronthatják az emberi kapcsolatainkat, rosszkedvet, ellenségeskedéseket kelthetnek és megmérgezhetik a család, sőt a közös élet légkörét is.
Vegyük most először is komolyan azokat a lelki tényezőket, amikkel foglalkoznunk kell, ha az egyoldalúságainkkal tényleg le akarunk számolni. Ezek között talán legelőkelőbb helyen az evidenciákat találjuk, azokat a dolgokat, amik már maguktól értetődnek, beleépültek az életünkbe. Említsünk párat? Első mindjárt az, hogy ha pénzről van szó, akkor hirtelen démonokká változnak az emberek, akiket vagy meg lehet venni, vagy egymást hajlandók anyagiakért tönkretenni, vagy pedig semmi magyarázattal nem tartoznak már azért, hogy lassan a szívük is pénzre ketyeg. Nagyítóval kell keresni azokat a fiatalokat, akik ennek az országnak a javán akarnak munkálni, és a felnőttek, éspedig éppen az értelmiség körében elképesztően nagy azoknak a száma, akik jobb körülményekért máshol képzelik el a jövőjüket. Mert a pénz olyan evidencia, olyan szent dolog, hogy lassan már magyarázatra sem szoruló, hogy azért pedig mindent szabad.
Vagy említsünk meg egy másik magától értetődőséget, az érzelmeket, amik nevében szintén mindent szabad – családot, gyermekeket, házastársat felrúgni. Hány romos család mutatja ennek az evidenciának az elképesztő rontásait, nehéz volna megmondani. Pedig itt sincs másról szó, mint egyoldalúságról. Valamit lát az ember, mert látni akarja, a maga nagy érzéseit, amikről azt gondolja, majd boldoggá teszik, és valamit meg nem, mert azt nem akarja látni, a következményeket.
És vannak a gondolkodásunkban további evidenciák is, például az előítéleteink, amik csak kritikus pillanatokban jönnek napvilágra, amikor dönteni kell valamiben, de akkor aztán nagyon hatékonyan működnek. És folytathatnánk azzal, hogy az emberi természetünket, a velünk született tulajdonságainkat is evidenciának gondoljuk – én ilyen vagyok, szoktuk mondani, vagy legalábbis gondolni, ez az összes magyarázat bizonyos dolgokra, és ez előtt aztán mindenkinek meg kellene hajolnia. Pedig életünk legfőbb feladata éppen a tulajdonságaink szakadatlan felülvizsgálata és állandó fejlesztése volna, aminek híján aztán valóban olyan az élet körülöttünk, amilyen.
Ne házasodjatok össze azokkal a népekkel, akik nem ismerik, és nem szeretik az Urat – ez a felszólítás nem elfogultságra és nem egyoldalú gondolkodásra, hanem Isten ügyében hozott áldozathozatalra való igény volt. Ha valaki ennek meg akart felelni, akkor ez nem csak a fellobbanó szerelem és talán hatalmas vágy feláldozását jelentette, pedig már ez is nagyon nagy dolog, hanem a kézenfekvő, legkönnyebb megoldások feladását is. A legkönnyebb út helyett a távlati gondolkodást, a szomszéd utcából választott feleség helyett elmenni Rebekáért Mezopotámiába, Nákhor városába, ahogy már Ábrahám történetében halljuk, amikor fiának feleséget keres. Itt egy olyan önkorlátozásról van szó, aminek semmi más indoka nem volt, mint az Istennek való engedelmesség. Ilyesmire csak az képes, aki tudja, micsoda öröm és boldogság valóban az Úr közelében élni, hozzá tartozni, az ő népének lenni. Tudja azt, hogy semmit nem használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall, mert milyen áron fogja tudni visszavásárolni a szívét, amit egyszer odaadott már egy bálványnak? Az ember szíve Isten tulajdona, és senki igazán boldog nem lehet, amíg őt nem Istenként tiszteli és szereti, hanem bálványoknak hódol.
Ezért mondja Józsué, hogy ne házasodjatok össze azokkal a népekkel, amik itt maradtak közöttetek, isteneiknek még a nevét se említsétek, ne esküdjetek rájuk, ne tiszteljétek őket, ne boruljatok le előttük. A hívő ember szakadatlan kötelessége, hogy felismerje bálványait és megváljon azoktól. Mert szép gondolat, hogy Isten bennünk lakik, csakhogy ez nem egyszer s mindenkorra meglévő „természeti adottság”, hanem kizárólag az engedelmességünk mértéke szerint megvalósuló, felülről kapott ajándék. És amikor az engedetlenség és istentelenség útjain járunk, akkor nem lakik bennünk az Isten, és nem vezet bennünket győzelmekre.
Mert ez a következő és nagyon fontos igazság: ahol ő ott van, ott nem csak az egyoldalúságok számolódnak fel általa, hanem szépen épül az élet, gyógyulnak a lelki bajok, behegednek a sebek, és elmúlik a rosszkedv. Miért is? Mert, ahogy a zsoltárostól hallottuk az előbb, „Jól tudom, hogy az Úr győzelmet ad felkentjének, felel neki szent egéből győzelmi jobbjának hőstetteivel.” (Zsolt. 20,7) Ez a zsoltár az un. király-zsoltárok közül való, és mi már tudjuk, hogy nem csak az ószövetségi királyra, hanem Jézus Krisztusra, a Királyok Királyára is vonatkozik, sőt, általa minden hívő emberre is, akik őáltala és vele együtt királyok, papok és próféták lehetünk. Manapság a gyerekek szlengjében gyakran hallani, hogy ha valamit meg akarnak dicsérni, akkor azt így mondják: Ez király! És valóban, jó dolog „királynak lenni”, csakhogy a Biblia nyelvén ez azt jelenti, uralkodni a tulajdonságaink felett, aztán felülemelkedni mások rosszhiszeműségén, továbbá kesztyűket nem fölvenni, hanem királyi nagyvonalúsággal megbocsátani, és még a félelmeinken és rettegéseinken is túljutni – ez mind „királyi” dolog.
De leginkább az királyi dolog, amiért a nép imádkozott is mindig elöljárójáért, hogy „Adja meg szíved vágyát, teljesítse minden tervedet!”, s talán még ennél, tehát a dolgaink sikeres alakulásánál is nagyobb és fontosabb, hogy ő „szent egéből győzelmi jobbjának hőstetteivel felel” – ti. annak, aki valóban odaadja neki a szívét. Nagyon sokszor tapasztalom személyes életemben, hogy Isten milyen végtelenül jóságosan felel „az ő szent egeiből” az én legkisebb engedelmességeimre. Csak éppen nem kell egészen vaknak és süketnek és értelmetlennek lenni a saját dolgainkra nézve, hanem érzékeny lélekkel észre kell venni és meg kell érteni ezeket a felülről jövő feleleteket. Néha ő egy embertársunk elejtett szavával üzen, emlékeztet minket valami nagyon lényegesre – pedig az illető nem is gondolta, milyen fontos dolgot emleget azzal a témával, és mit is indít el a szavaival bennünk. De még ilyesmi is lehet égből érkezett “felelet”, megerősítés vagy éppen feddés, mikor mire van szükségünk.
Igen, emberi egyoldalúságainknak egyetlen igazi gyógyszere van: vissza az Úrhoz! Figyelni őrá, hallgatni az ő szavát, amint a szívünkhöz beszél, megérteni, amit „felel” nekünk az égből, olykor hangosan ki sem mondott sóhajainkra is. Vissza az Úrhoz, vissza a vele való beszélgetéshez, s már nem dicsekedve harckocsikat és lovakat emlegetni, vagyis azt, amink úgymond van – hanem az ő nevét. (Zsolt. 20,8) Érdekes lenne készíteni egy statisztikát az elmúlt hetünkről, ami azt tartalmazná, hogy hányszor emlegettük el a saját teljesítményeinket és a magunk igazát, vagyis tulajdon önmagunkat, és hányszor hivatkoztunk az ő nevére. Még érdekesebb lenne ez a statisztika akkor, ha nem csak a kimondott szavainkat, hanem a szívünkben megszólaló mondatokat vizsgálná. Hát ezen a téren biztosan van előrelépni valónk, eljutni oda: Nem én Uram, hanem te.
Így érkezünk el a legfontosabbhoz, ami abban áll, hogy megtaláljuk őt, és az földi életünk síkján mindig teljes és hiánytalan életet jelent. Nem biztos, hogy anyagiakban, nem biztos, hogy kifogástalan egészségben, még az sem biztos, hogy hiánytalanul és fogyatkozás nélkül elvégzett életfeladatban, de egészen biztosan rendíthetetlen, üdvösséges hitben és igazi belső, lelki békében. Mert az Isten békessége valóban minden értelmet felülhalad, ott nincsenek már érvek és nincs szükség bizonyítékokra. Ott nem úgy imádkozik már az ember, hogy ne legyenek szenvedései, hanem úgy, ahogyan S.Kierkegaard-tól tanulható: Attól óvj meg, Uram, hogy méltatlan legyek szenvedéseimhez. Vagy ahogyan Jézustól tanuljuk: Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. És akkor eljutunk egészen odáig, hogy már nem félünk az „utolsó ellenségtől”, a haláltól sem, hiszen az pontosan akkor jön, amikor annak az ideje van. (Préd. 3,2)
Ezeknek a jegyében nézzünk hát szembe egyoldalúságainkkal, akár vélekedések azok, amiket hajtogatunk, akár evidenciák, amik már egészen belénk épültek, akár emberi tulajdonságaink, amikkel szeretjük összetéveszteni magunkat. Mert ezeket mind meg lehet haladni, és mindenki előtt ott a győzelem lehetősége, akár milyen mélyen volna is ebben az órában. Mert ő felel a királynak, a Jézussal együtt uralkodóvá lett léleknek, éspedig nem is akárhogyan: felel neki szent egéből győzelmes jobbjának hőstetteivel. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, légy áldott, hogy te minden embert egyformán szerettél, még azokat is, akik általszegeztek téged. Segíts minket, hogy mi is eltávolíthassunk a szívünkből minden egyoldalúságot, amik mögött a magunk szeretete, sőt, önmagunk bálványozása rejlik. Szabadíts meg azoktól a belénk épült magától értetődőségektől, amik falakat emelnek közénk és elválasztanak ott, ahol pedig a tőled való szeretet méltányosságot vagy éppen közösséget is teremthetne. Tegyél minket képessé arra, hogy észrevegyük jeleidet, meghalljuk és felfogjuk égből jövő feleleteidet, amik révén éppen a te magad dicsőséges uralkodásában és király voltodban akarsz minket részeltetni. Segíts el minket erre a lelki növekedésre, hogy levetkőzve egyoldalú igazságainkat tágas szívvel és valóban tőled való szeretettel, boldogan élhessük napjainkat, egymásnak javára, neked pedig dicsőségedre. Ámen.
