Igehirdetés 2011. május 1.
Az életadás kínja és csodája
Lekció: Péld. 31,10-31
Textus: Ján. 10,27-28
„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük az elmúlt éjszaka pihenését, és testi-lelki erőnket, egészségünket, ami mind a te ajándékod. Megköszönjük a vasárnap áldását, és a drága hitet, amit te oltottál a szívünkbe s amely, íme, idehozott most bennünket. Megvalljuk, hogy szükségünk van a te indításaidra, és arra a buzdításra, amit egyedül te magad adhatsz igédben és Szentlelkedben azoknak, akik figyelnek terád. Kérünk, jöjj el most hozzánk, ne hagyj minket magunkra. Vigasztald a szomorúakat, intsed a tévedezőket, és erősíts mindnyájunkat, hogy a tiéid lehessünk, és örökre azok is maradhassunk, Megváltó Jézusunk által. Ámen.
Igehirdetés
Május első vasárnapján anyák napja van, amikor megemlékezünk azokról, akik világra hoztak bennünket, férfiakat és nőket egyaránt. Méltó, hogy ezen a vasárnapon elhangozzék a „Derék asszony dicsérete”, az a pár versszak a Példabeszédek könyvéből, ami felsorolja az édesanyák erényeit. Csupa olyan tulajdonság, ami egy család életét otthonossá teheti – gondoskodás, előrelátás, jó szív és szorgalmas munka. De azt is tudjuk, hogy az asszonyi élet a rengeteg házimunkán túl, amire egy családi otthon fenntartásában szükség van, hallatlan érzelmi terheket is el kell hordozzon. Az édesanyák fizikailag szinte rabszolga-munkát végeznek, amíg csak egyetlen gyermeket is felnevelnek, eközben mégis állandóan figyelnek gyermekük lelki rezdüléseire, nyomon követik a fejlődés és a változások legkisebb jeleit is. Mindezek mellett pedig még meg kell osszák magukat férjük és gyermekeik között, ami egyáltalán nem egyszerű feladat. Van tehát mit megköszönnünk, amikor egy szál virággal anyák napját ünnepelünk odahaza, ha pedig már elment volna ez a valaki az élők közül, akkor áldjuk édesanyánk emlékét még haló poraiban is.
Pedig még nem is említettük a legfontosabbat: az életadás kínját és csodáját. Mi férfiak csak messziről követjük azt a kilenc hónapot, amire az asszonyok már kislány koruktól fogva készülnek, és amiről egymás között olyan elmélyülten tudnak beszélgetni. Teremtőnk akaratából a nők kapták ezt a szép és nehéz feladatot, kihordani a parányi életet, vigyázni rá éjjel és nappal, aztán világra hozni azt sok fájdalom közepette. Anyák napján azt köszönjük meg leginkább, ha még személyesen egyáltalán megtehetjük, hogy valaki szenvedett értünk és hordozta életünk minden testi-lelki gondját éveken és évtizedeken át.
Eszünkbe juthat Áprily Lajos gyönyörű pár sora, amit öreg korában, már visszatekintő lélekként így fogalmazott:
„Hosszúra nyúlt az út, anyám,
Sok volt a seb, s a béke késett.
Ma mégis, mégis köszönöm neked
Világra szülő szenvedésed.”
Igen, anyák napján az életadás előtt is tisztelgünk, mint olyan kín és olyan csoda előtt, amit nem is értünk egészen, csak hálásak vagyunk érte, ha szeretjük az életünket.
Mi emberek ugyanis jól tudjuk, hogy földi életünk a maga testi mivoltában nagyon is kétes vállalkozás. Az előbbi pár verssorban is ott bujkál a kétely, megérte-e végigjárni a hosszú utat, hiszen sok volt a seb, és a béke késett. Minden ember életében sok a seb, és nagyon kevesen vannak, akik elmondhatják, hogy megtalálták a békét. A sebek még csak érthetőek, hiszen mi emberek akaratlanul is megbántjuk egymást. Ahol pedig érdekek ütköznek, és ilyen is gyakran megesik, ott harc is van, a harcban pedig sebek is keletkeznek. De miért nem találjuk a békét? Miért nem értjük a saját életünket, miért van bennünk annyi elégedetlenség magunkkal is, másokkal is, s talán magával az életünkkel is?
Minden bizonnyal azért, mert ezt az életet, ezt a földi életünket mi mindig önmagában szemléljük. Felsoroljuk például ifjúkori álmainkat, aztán melléjük tesszük a felnőttkor be nem teljesült valóságát, és ebből így tényleg ritkán teremhet béke. Nem is beszélve ennek a világnak sok komiszságáról, amit senkinek kikerülnie nem lehet, sem úgy, hogy maga ne okozna ilyesmit, sem pedig úgy, hogy ne kellene ilyesmiket másoktól elszenvedjen. Amiben akad persze mindig sok félreértés is, s amin tulajdonképpen mosolyognunk kellene tudni, mihelyt ezekre rájövünk – de van bizony ebben az életben sok-sok igazi önzés, gondatlanság és oda nem figyelés is, el egészen a szeretet teljes hiányáig – amiről pedig jól tudjuk, hogy „szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet.” (Hamvas B.)
Amikor az ember az életét mintegy önmagában nézi, elszakítva attól a hatalmas távlattól, ahová pusztán csak fizikailag is tartozunk, akkor szükségképpen leginkább élete hiányosságaival és kudarcaival szembesül. Embernek lenni ugyanis azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül kudarcot vallani, és ne áltassuk magunkat, hogy ez ránk nem vonatkozik, mert egy parányi őszinteséggel egyetlen másodperc alatt felfogjuk, miről is van itt szó. Minden ember kudarcot vall előbb vagy utóbb, éspedig a legfontosabb téren, lényünk igazi, hiteles mivolta dolgában. Életünket önmagában szemlélve ennyit látunk magunkból, hogy kudarc – feltéve, ha őszinték vagyunk és nem élünk öncsalásban. Egy öreg fizikus barátom azonban arra hívta fel a figyelmemet, hogy a testünkben keringő vér egyik legfontosabb eleme, a vas, mint olyan, legalább három-négymilliárd évvel ezelőtt keletkezett valahol a világűrben egy szupernova-robbanás alkalmával, tehát amikor mi a kezünkre tekintünk, akkor nem csak a születésünk óta eltelt néhány évtizedet szemlélhetjük abban a kézben, hiszen a vérben lévő vas által itt van bennünk további három vagy négymilliárd év is. S ez még csak a fizikai létezésünk távlata – amiben még nincsen szó a lelkünkről, ami pedig a testünknél ezerszer bonyolultabb és csodálatosabb dolog.
Meg kell ezért találjuk azt a valódi értelmezési keretet, amiben emberi életünk tényleg arra a horizontra áll, ami méltó eredetéhez, vagyis teremtményi mivoltunkhoz. Ez a „keret” pedig úgy hangzik, hogy az ember számára tényleg értelmezhetetlen a saját létezése, amennyiben ezt a létezést leszakítjuk az eredetéről és gyökeréről, a teremtő isteni szeretetről. Emberi létezésünknek csak Istennel együtt van értelme. Ő alkotott, tőle jövünk, hozzá térünk haza, ezért egyedül ő tud minket megvigasztalni magánosságunkban, ő tud fölemelni elkeseredésünkben, mert ő minket a maga számára teremtett. És egyáltalán semmi csodálkozni való azon nincs, hogy tőle elszakadt állapotunkban előbb vagy utóbb mindnyájan szomorúak és magánosok leszünk, őrületekbe és tébolyokba tévedünk, mert ez nem is lehet másként. Milyen lehet az a fa, amit gyökerestől kiemeltek a földből, hogy aztán múzeumban, üveg mögött tartsák? Csakis és kizárólag száraz és élettelen. Hát ilyen vagyunk, mi emberek a magunk teremtőjének szeretete nélkül. A mi eredeti és valódi közegünk az élő Isten, aki nélkül az emberélet csak kiszáradni és elmagányosodni tud, meg őrületekbe szaladni, még akkor is, ha amúgy minden „sikerülne” is az életben.
Ezért tehát jól tesszük, ha anyák napján, amikor testi születésünk megszenvedőjének köszönjük a maga szenvedéseit, amiket miértünk elvállalt, akkor egy másik, még fontosabb életadó felé is odafordul figyelmünk. Ez a másik életadó, aki persze valójában a fizikai életünket is adta, tud és akar nekünk adni egy másik, még értékesebb életet, aminek a fizikai létezésünk mintegy csupán az edénye. Így szól ma hozzánk: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.”
Ez a fajta élet azzal veszi kezdetét, hogy emberek meghallják ennek a másik életadónak, Krisztusnak hangját. Ezt semmi nem pótolhatja az ember életében. Jöhetnek jó évek, amikor minden sikerül, és jöhetnek rossz évek, amikor minden elvész, de egyik sem elég ahhoz, sem a jó évek, sem a rossz évek, hogy mi az itt emlegetett örök életet egyáltalán megértsük és megtaláljuk. Ehhez meg kell hallanunk annak a Krisztusnak hangját, aki „előttünk megy”, mint ahogyan az ókori pásztor előtte ment a maga nyájának. Ő előttünk megy, hiszen ő aztán már igazán megjárta a kísértéseket és győzött, ő megjárta a szenvedést, a halált, sőt magát a kárhozatot is, és aztán felment az Atyához, az örök dicsőségbe – igen, az ő élete már végigjárt és az Atyánál lévő, örök élet. Nem más, hanem ő maga, az ő tiszta hangja szólongat most minket. S akinek a lelke vele azonos rezgésszámon működik – a prófétalelkek hallgatnak a prófétákra, olvassuk a Szentírásban – az mind rárezdül erre az ő hangjára, amint a hegedű húrja is megpendül a harangszóra, ha azonosak a rezgésszámok. Minden bizonnyal nem ebben a templomban hallottuk először azt a hangot, ami az örök életről szólt, és a mi szívünk rárezdült. Hallottuk valakitől, aki ismerte ezt a dolgot, talán a szüleinktől, talán éppen édesanyánktól, és ezért valóban nagy felelősség szülőnek lenni, és ha lehet, még nagyobb felelősség édesanyának lenni. Mert ha mi megízleltük ezt az életet, az igazi és örök életet, ha tudunk már róla, ha itt van a szívünkben, akkor mondanunk kell azt másoknak is, de bizonyosan mondanunk kell azoknak, akik egészen közvetlenül ránk vannak bízva. Így hallottak erről az életről a tanítványok magától Jézustól, aztán ők elmondták másoknak, és azok is elmondták évszázadokon át másoknak, és ennek a láncolatnak a végén, íme, mi is meghallhattuk. És ma is mondjuk, mert mondani is kell, hiszen olyan sok a saját élete gyökerétől és forrásától elszakadt, szomorú és magános ember, akik közül a legtöbbet még valami káprázat is fogságában tartja, hitető és hamis dolgok, amik betöltik és elfoglalják az igazi élet helyét.
Aki pedig meghallotta már ennek a jó pásztornak a hangját, aki a Feltámadott Krisztus, annak annyi dolga van, hogy kövesse őt. Ő nem azért beszél hozzánk, mert hallani akarja a maga hangját, mint velünk, emberekkel annyiszor megesik, hanem azért beszél, mert ő ismer minket, és tudja, hogy az ő szava nélkül mi nem találnánk meg az örök életet. Nem is lehet azt a Jézus szavai nélkül embernek megtalálni. De ha ő szól hozzánk, már pedig szól, akkor azt nekünk meg kell valósítani, mert ő azért szól, hogy nekünk örök életünk legyen. Ezt jelenti az, hogy az én juhaim követnek engem. Az embernek annyi örök életet van, amennyi megvalósított jézusi ige van az életében. És ezt soha nem késő elkezdeni, ma is lehet. És lehet elkezdeni a legegyszerűbb dolgokban is. Egy szülő elmondta, hogy a saját gyermeke ripakodott rájuk, amikor a hitvesével együtt otthon csúnyán osztozkodtak a gyermekeik előtt, hogy nem szégyellitek magatokat, így beszéltek egymással előttünk! És akkor összesen annyi volt a megvalósítás, hogy ezt így nem szabad többé, a beszédünknek és az egymáshoz való viszonyulásunknak meg kell tisztulnia. És mivel ezt komolyan vették, jöttek később a többi, ennél még sokkal lényegesebb megvalósítások is az életükben. De olyan is van, hogy valaki mélyen megrendül a saját mivolta felől, mert már annyiszor hozzákezdett a megvalósításhoz, és mindig ugyanott találja magát a saját gyengesége miatt. Még nem hitte el, hogy ami nála lehetetlen, az lehetséges Istennél – még csak ő próbálkozik egymaga, és az nem is sikerülhet. Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és ők követnek engem. Haladjunk előre és növekedjünk a megvalósításban! Mindegy, hogy éppen most előröl kell újrakezdeni, vagy pedig lehet már valamit folytatni. Ő úgy tud nekünk örök életet adni, hogy ha mi követjük őt, azaz a megvalósítás útján járunk. Ez néha olyan nehéz dolog, mint egy gyermek megszülése, de megéri, mert eljön a pillanat, amikor az anya nem emlékezik többé a fájdalomra, hiszen ember született a világra.
Végül pedig erősödjünk meg a hitünkben, hogy ha ezen az úton járunk, akkor soha örökké el nem veszünk, és senki ki nem ragadhat minket az ő kezéből. Ezt ő mondja nekünk, és ezért ez igaz. Ő azt szeretné, ha mi ezt a nagy ígéretet hittel hinnénk, és eszerint is élnénk, vagyis rátalálnánk arra az erőforrásra, amiből meríthetünk. Egy középkori várat ostromolt az ellenség, és azt gondolta, hogy ha eltereli a patakot, ami a falak előtt folyt, akkor egy idő után szomjan hallnak majd a várvédők. De nem tudták, hogy van abban a várban egy titkos, ásott és nagyon mély kút is, aminek a vizéből éveken át ihattak a várvédők. Ilyen mély kút ez a nagyszerű ígéret, amit Jézus mond azoknak, akik őt valóban követni akarják: „Én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.”
Három lépcső, három tennivaló: hallani, amit ő mond nekünk, mert mi a saját életünket sem értjük anélkül, amit ő mond nekünk. Az ember éljen azzal, amit Jézus mond nekünk, ez az első! Aztán nem csak hallani, hanem megvalósítani is, mert ő a mi saját cselekedeteink által építi életünket. „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket!” – mondja az apostol, vagyis itt valami olyasmiről van szó, amit komolyan kell venni és meg is kell valósítani. Ránk vár, hogy „végbe vigyük” üdvösségünket. Végül pedig mindezt végtelen nagy bizalomban és nyugalomban tehetjük, mint akiknek nagyon mély, ásott kút van a falain belül – az a tudás, hogy ő valóban örök életet ad nekünk, és ezért mi soha örökké el nem veszünk, és senki ki nem ragadhat minket az ő kezeiből. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, megköszönjük neked az édesanyákat, a sok-sok áldozatot és elvállalt szenvedést, a gondoskodás és szeretet minden cselekedetét. Imádkozunk a mindennapok csöndes helytállóiért, hogy erejük el ne fogyatkozzon, és örömmel teljesíthessék tőled vett szent hivatásukat. Áldd meg az ő jó szívüket, hogy az imádságban és áhítatban állhatatosan megmaradva, terád figyelve hordozhassák övéiket hűségben és szeretetben. Őket magukat pedig erősítsd meg abban a hitükben, hogy a te kegyelmedből és jóságodból örök életük van, és senki ki nem ragadhatja őket a te kezeidből, mennyei Édesatyánk szeretetéből. Ámen.
