Igehirdetés 2012. január 1.
Az életünk megjobbítása
Lekció: Zsolt. 107,1-16
Textus: Róm. 2,4
„Vagy megveted az ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát és nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre indít?”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy ennek az évnek első útja a te házadba vezethetett. Mögöttünk van egy naptári év, amiben volt sok ajándék és voltak veszteségek, sőt gyász is. Néha sikerült helytállnunk és méltó módon hordozni a próbákat, ami mindig a te jóságod ajándéka volt, de voltak bukásaink is, különösen akkor, amikor nem figyeltünk rád. Te mindig készítgettél minket az előttünk álló jövendő ismeretlen ajándékaira, mi pedig legtöbbször mégis készületlenül találkoztunk a holnappal. Úgy szeretnénk most tanulni mindazokból, amik már elmúltak és mögöttünk vannak, hogy ne legyen terméketlen egy helyben járás az életünk – segíts minket ilyen önvizsgáló szívvel visszatekinteni az elmúlt időkre, hogy képesek legyünk okulni azokból. És őszintén valljuk, nagyon szeretnénk felnőni az előttünk álló időkhöz, hogy képesek legyünk nemesebb és tisztább életre, mint az eddig sikerült. Ezzel a kérésünkkel is hozzád jövünk, mert egyedül te tudsz képessé tenni minket ilyen növekedésre. Tudjuk, hogy az ige éppen ezekért lett testté, hogy lehetővé tegye mindezt ebben a világban minden embernek, és áldunk téged, aki velünk is megteheted, hogy az ige bennünk is testté és élő valósággá legyen. Jézusért kérünk, munkáld ezt most mindnyájunkban. Ámen.
Igehirdetés
Esztendő fordulóján elgondolkodunk azon, mit is szeretnénk, ha megtörténhetne a most kezdődő újévben. Vannak egetverő kívánságok, amik persze biztosan nem is teljesülhetnek, és valószínű, hogy ebben a tekintetben Arany Jánosnak van igaza, aki szerint „Földi ember kevéssel beéri / Vágyait ha kevesebbre méri.” (Vágy c. verse) Elég sok népmese szól arról, milyen csapásokat hozhat az emberre, ha minden kívánsága teljesül, emlékezzünk csak az egyszeri házaspárra, akiknél a három kívánság közül a férj először mindjárt egy rőf kolbászt kívánt. A feleség pedig, hogy nem valami sokkal értékesebbet, fazék aranyat vagy más egyebet kívánt, hát dühében meggondolatlanul azt mondta, ragadjon az ura orrához a rőf kolbász, és az úgy is lett. Úgyhogy nem volt mit tenni, a harmadik kívánság már nem is lehetet más, mint hogy az odaragadt kolbász váljon el valahogy a férje orrától. Hát így tanít bennünket még a népmese is arra, hogy helyes és érdemes dolog megszűrni a kívánságainkat, akár így, újév táján is, mert egyáltalán nem mindegyik kívánságunk hoz áldást azzal, ha maradéktalanul teljesül.
Van azonban egy olyan kívánság, ami valószínűleg a legmélyebben lakik bennünk, és ez nem más, mint hogy szeretnénk az életünket megjobbítani. Ez néha alámerülve és eltorzulva összesen annyiban jelenik meg, hogy az anyagi világban teljesüljenek kívánságaink ennek vagy annak a dolognak megszerzésével, ám az ember, ha eléri is ezeket, ezzel végül egyáltalán nem szokta beérni. Eszembe jut egy ismert kultusz-film a hatvanas évekből, ahol a főszereplő egy beat-koncertre betévedve azt látja, amint a szólógitáros eksztázisában zenélve éppen összetöri a gitárját, a közönség meg öli egymást, hogy a gitár egy darabjához hozzájusson. Ő is beleveti magát a küzdelembe és meg is szerzi a gitár egy csonkját, amivel aztán kiszabadul az utcára. Ott a külső csendben azonban, amikor már egyedül van, nézi-nézi, mi is van a kezében, végül pedig eldobja. Emlékezetes az a nyers és durva zörej, amit a járda aszfaltjára eső gitárcsonk kelt, és aki csak egyszer is hallotta már életében ezt a fajta zörejt, az tudja, hogy a birtoklás vágya sokszor valóban nagyobb, mint öröme.
De nem csak ilyen eltorzult formában, a szerzés és a megszerzés világában tévelyegve törekedik az ember élete „megjobbítására”, hanem ezer más úton is. Néha önkorlátozással, aszkézissel, máskor értékes alkotások létrehozásával vagy hősi helytállással, el egészen az önmaga odaáldozásáig, ha egy arra érdemes ügyet talál. Mert ez a dolog, hogy életünket valahogy feljebb emeljük annál, mint ahol az van, nagyon is mélyen a lelkünkbe égett vágy, és vannak, akik ezt a dolgot nem kevesebbnek, mint egyenesen a belénk oltott megistenülési szomjúságnak nevezik. Érdekes módon a Biblia is tud erről, amikor Péter levelében azt írja, hogy az ember előtt nyitva áll, hogy „isteni természet részese legyen”. (II. Pét. 1,4) És ha egy kicsit jobban körülnézünk, azt látjuk, ezer módon ugyan, de mindenki pontosan ebben mesterkedik – istenülni szeretne.
És ez nem valami gőgös lázadás, és nem is pogány istentelenség a részünkről, hanem a Teremtő által belénk oltott legmélyebb és legszentebb vágyunk, amit a Kísértő aztán olyan sokszor sikeresen kisiklat, valahányszor valami tetszetősnek tűnő álutat kínálva elhiteti, hogy neki engedve mi „olyanok leszünk, mint Isten” (I. Móz. 3,4), hogy aztán még olyanok se tudjunk lenni, mint az ember. Tehát nem azzal van a baj, hogy mi „isteni természet részesei” szeretnénk lenni, mert Isten valóban a maga számára teremtet bennünket, s ezért az élet beteljesedése csakis az lehet, hogy hozzá eljutunk. Hanem azzal, hogy ennek az eljutásnak a „hogyan”-ját mi már mindig a magunk nevében, Isten nélkül, legtöbbször pedig közvetlenül a vágyaink pszichés vezérlete alatt akarjuk meghatározni.
Legyen hát ennek az újévnek most szívbéli jókívánságává, sőt magától értetődő, belső vágyává, hogy mi tényleg isteni természet részesei legyünk, de azzal a nagyon fontos bibliai kikötéssel együtt, hogy ennek a módját már egyedül maga az élő Isten határozhatja meg, mert csak neki van erre jogosítványa, nekünk pedig gyermeki szívvel és alázattal kell figyelnünk rá a hogyan dolgában, különben csak még messzebb kerülünk tőle, mint eddig voltunk.
Bontsuk hát ki életünk megjobbításának, ezek után talán félelem nélkül mondhatjuk akár így is, életünk megistenülésének a lehetőségeit. A Biblia egészének szellemiségét tekintetbe véve nyugodtan kimondhatjuk, hogy a rossz dolgok is, a jó dolgok is, sőt, még maga a semmi is alkalmas lehet arra, hogy elindítsa az embert ezen az úton, vagy ha valami miatt megfeneklett volna rajta, akkor újra elindítsa. „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak” – mondja az apostol (Róm. 8,28), és ha ez tényleg így van, akkor miért ne lehetnének a javunkra a most következő évben az eljövő megpróbáltatások, egyáltalán minden, ami csak rossz lehet az életünkben. Aztán a jó dolgok is, az ő jósága, elnézése és türelme szintén őhozzá és őfelé terelgethetnek bennünket – végül pedig, furcsa mód még az is a jó irányba mozdíthat bennünket, ha magával a Semmivel szembesülnénk az életünk útján. Vegyük csak rendre-sorra ezeket a lehetőségeket.
A rossz dolgok ügye paradox módon a legkönnyebb, mert azok általában még fel tudnak ébreszteni bennünket. Az előbb felolvasott zsoltárrészlet is csak úgy sorolja egymás után az ilyen próbatételes helyzeteket: pusztában bolyongás úttalan utakon, ahol nincs egyetlen lakott város sem, aztán sötétségben és a halál árnyékában ülés, amikor a létezésünk kerül fenyegetésbe, meg hajózás a tenger mélységei fölött, amikor a hullámok az égig emelkednek, hogy aztán a mélységbe zuhanjon a hajó. „De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket.” – ez a refrénje ennek a 107. Zsoltárnak. És valóban, a bajban lévő ember újra megtanul az Úrhoz kiáltani, megtanul újra imádkozni, „számban nevednek jó íze van”, mondja a költő – és aki bajba jutott, az valóban sokszor megjobbítja életét. De szögezzük le, mert ez is bibliai igazság, hogy egyáltalán nem minden próbatétel büntetés. Jób könyve kimondja, hogy igenis van olyan szenvedés, ami az istenfélő, igaz és bűngyűlölő embert éri, és még csak azt sem tudja az illető, mi okból. Nem minden baj és nem minden szenvedés büntetés, de minden baj és minden szenvedés alkalmas arra, hogy felébresszen bennünket. Ha ilyesmi ér minket a most következő újévben, ne feledkezzünk el erről: a szenvedés arra való, hogy az embert felébressze.
Nehezebb az ügy akkor, amikor minden nyugodt és békés, szalad a kocsi és bejön a vállalkozás. Amikor mindenki egészséges a családban, nincsenek visszafizethetetlen adósságok, és az egyetlen kérdés az, mire költsük el a pénzünket a sok lehetőség közül. Ilyenkor nagyon is hajlamosak vagyunk elaludni, és ahogyan a népi mondás tartja, a kutya is jó dolgában ugrik a kaszának. Vagyis nagy csapda a jólét és a zavartalan egészség, meg a sikerek és a háborítatlan békesség, mert ilyenkor észre sem szoktuk venni, hogyan csúszunk egyre mélyebbre és mélyebbre. Ezért kérdezi az apostol, hogy nem látod, ember, a jó idők különösen is ráébreszthetnének arra, eljött a pillanata életed belső megjobbításának, el ne játsszad ezeket az időket. Amikor nincsen teher, nincsen szenvedés, hanem jól és szépen halad minden, nem érezzük magunkon az ítéletnek és a számonkérésnek még a lehetőségét sem. Ilyenkor már sokkal nehezebb valakinek felébrednie, és arra gondolni, hogy van tovább, növekedni és tisztulni kellene, Isten a maga számára teremtet engem is. Ilyenkor leginkább elkényelmesedünk, átadjuk magunkat az önelégültségnek, és az sem ritka, hogy észrevétlen olyan bilincsek is kerülnek ránk, amiktől aztán valóban Isten mentse a lelkünket. Ezekben az időkben aktuális a Római levél intése: „Vagy megveted az ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát és nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre indít?”
Igen, azért, mert most nincs rajtam az ítélet, most Isten jóságából, elnézéséből és türelméből éppen minden zavartalan és sima ügy az életemben, azért nagyon is itt van az ideje életem megjobbításának. Ne hogy azok közé tartozzam, akik megvetik az ő jóságát, elnézését és türelmét, mert eljöhetnek olyan idők, amikor mindezek egyszer mégis elfogynak, és akkor ott leszek készületlenül a betegségben, készületlenül a kísértésben és készületlenül a múlandóságban. Amiben mindnyájan készületlenek vagyunk.
Végül pedig a Semmi, mert azzal is lehet találkozni. Pedig igaza van a görög filozófusnak, aki ilyen fölösleges dolgokat mondogatott, hogy a nem létező az nem létezik, csak a Létező létezik. Ami tökéletesen megfelel a valóságnak, de mi emberek mégis szembesülni tudunk még a nem létezővel is. Számos irodalmi példája van annak, amikor valaki átéli ezt, gondoljunk Tolsztojnál Iván Iljics halálára. Jön az elkerülhetetlen elmúlás, és az ember azt sem tudja, mivel szembesül, csak annyit ért, hogy ezt a földet itt kell hagynia. És mivel nincs élő hite, a Semmi áll előtte, oda készül távozni, ami természetesen mindenestől elfogadhatatlan számára.
De nem csak a testi múlandóságban lehet a Semmivel találkozni. A földi élet elérhet egy olyan belső állomásra, amikor már minden illúzióról kiderül, hogy micsoda, minden látszat véglegesen lelepleződik és megtetszik a dolgok önmagukban való tökéletes üressége. Sokan vetik el ilyenkor maguktól az életet, mert azt hitték, az élet azonos a szép illúziókkal. És amikor azok lelepleződnek, nem marad más, csak a Semmi. Mi marad nekünk, hívő embereknek, amikor az illúzióink már nem áltatnak többé minket sem, és minden látszatról kiderül, hogy látszat volt és velejéig üres? A válasz nagyon egyértelmű, éspedig szent könyvünknek mind az ó, mind az újabb lapjairól. „Én az vagyok, aki tényleg Van. Ezt mondd a te népednek: a Vagyok küldött engem hozzátok.” – így olvassuk a választ Mózesnél. És az Újszövetség lapjain ugyanez a hang szólongat minket minden „én vagyok…” igében. Én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a jó pásztor, én vagyok az igazi szőlőtő, én vagyok az ajtó – nem is kell tovább sorolni. Ezek mind arról szólnak, hogy ahol emberek megtapasztalják a Semmit, ott nem kell kétségbeesniük, mert Krisztusban a Vagyok szól hozzájuk. Az a Vagyok, akiben nincs keletkezés és nincs elmúlás, mert ő a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Ómega, aki van, volt, és aki eljön. Nagy vigasztalás van ebben nekünk, akik nem voltunk mindig itt és nem is leszünk mindig itt, ezért bennünk él a félelem. De nem csak vigasz és megnyugtatás rejlik a Vagyok-ban, hanem világos útmutatás is. Ha tényleg ő az Út, akkor mi nem járhatunk akár milyen úton. Ha ő az Igazság, akkor mi az igazságot sehol máshol nem is kereshetjük, csak őbenne. És ha ő az Élet, akkor mi ő benne „éljünk”, és ne a vágyainkban és a nélküle való örömeinkben. Ha ő az ajtó, akkor mi nem léphetünk be akárhová, csak oda, ahová rajta át is beléphetünk.
Újév reggelén adjon mindnyájunknak ébredést lelki értelemben minden megpróbáltatásunk, ami rossz csak ért bennünket eddig a reggelig. De ugyanezt tegye velünk, ébresszen fel megtérésre minden isteni jóság, elnézés és türelem is, mert ezek is erre valók. És ha a Semmi is szembejött már velünk, az is arra ébresszen rá minket, aki a Vagyok, akiben ezért megbízhatunk örökkön örökké. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy újév reggelén nem csak mércét adsz elénk, aminek meg kell felelnünk, hanem közlöd velünk erődet és vezetésedet is. Sőt, önmagadat adod, kitöltve szívünkbe Szentlelkedet és ránk bízva igéd útmutatását is. Te, aki mindig voltál, vagy és eljössz, segíts minket ébredezésünkben, hogy ne féljünk odahagyni a félálmot, és ne féljünk látni és elfogadni azt, amit akaratod szerint látnunk kell és el kell fogadnunk. Add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten! Rád bízzuk életünket, törékeny hitünket, szeretteinket, s mindazt, ami fontos számunkra eben a világban. Add, hogy méltó módon és szentségesen élhessünk drága ajándékaiddal, önzés és hitetlenség nélkül. Adj a szívünkbe élő reményt, hogy a küzdelmet, amit ránk bíztál, soha fel ne adjuk, hanem mindig hittel higgyük, hogy veled együtt győzelmesen megharcolhatjuk azt. Áldd meg anyaszentegyházunkat, gyülekezetünket, országunkat, nemzetünket és elöljáróinkat, ezt az egész vívódó, küszködő világot. Add, hogy a most következő évben előre haladjunk, ne pedig visszafelé, lépésről lépésre hozzád közeledve, aki a magad számára teremtettél minket. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket, és áldd meg az előttünk álló 2012-ik esztendőt. Ámen.
