2006. január 08.
dr. P. Tóth Béla
Az ellenség szeretete
Lekció: Máté 5,43-48
Textus: II. Korintus 5,17
“Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk! Ma is sok ajándékod van itt a szívünkben, hiszen emlékszünk arra, hogy tápláltad testünket és gondot viseltél lelkünkről is, erőt adtál munkánkban és segítettél a helytállásban, vigasztaltál, amikor a szívünkben keserűség támadt. Megvalljuk, hogy nem mindig volt bennünk foganatja annak, ami tőled való, a saját utunkat jártuk leggyakrabban az elmúlt héten is. De tudod Urunk, hogy vágyakoztunk az igaz életre és most is azzal a szomjúsággal állunk eléd, hogy taníts minket a helyes útra, szeretnénk ismerni és megtenni akaratodat. Jöjj közel mindnyájunkhoz, érintsd meg a lelkünket és adj nekünk vezetést.
Ámen.
Igehirdetés
Ezen a mai vasárnapon minden református, aki a Bibliaolvasó Kalauzunk szerint olvassa a Szentírást, Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott igéit olvashatja. Összeköt bennünket, azt is mondhatjuk, egy közös testté tesz lelki értelemben a közös olvasmány, ezért jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem kapcsolódtak be ebbe, hogy naponta ugyanazokat az igéket olvasva egy láthatatlan, szellemi-erkölcsi értelemben mégis összetartozó közösség tagjaivá válhatunk.
Annál inkább jó dolog ez, mert így egyszerre örvendezhetünk a bátorításoknak, pironkodhatunk, amikor feddésekre találunk vagy reménykedhetünk, ha ígéretek szólalnak meg örök életünk dolgai felől. A mai napon – ebben egészen bizonyos vagyok – nagyon sokan meghökkennek, amikor a jézusi mondatokkal szembesülnek: “Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet, én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek mind azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket!”
A Kalauz szerinti Biblia-olvasók nagy táborában, amikor ezt olvassák – nem kell hozzá nagy fantázia – szerte az országban sokfelé minden bizonnyal nem csak hogy meghökkenés, hanem egyenesen zavar és értetlenség is van az emberi szívekben. Ezen a vasárnapon – úgy lehet – éppen ez a lelki zavar és értetlenség köt bennünket össze, ebben vagyunk egyek mindnyájan. De azt hiszem, nem baj, ha így van, mert ez sokkal többet ér a közömbösségnél és a semminél. Tapasztalataim szerint a Biblia a legfontosabb üzeneteit soha nem adja könnyedén a kezünkbe, mintegy az utcán át, hanem éppen ott rejti el számunkra őket, ahol zökken az értelmünk a szöveget olvasva, ahol megtorpanunk a köznapi gondolkodásunkkal és azt mondjuk hogy ez azért mégis csak sok, vagy ezt aztán a magam részéről végképp nem így látom.
Ahol túl könnyű az üzenetet megérteni, ott mindig érdemes egy kicsit gyanakodni, nem vagyunk-e nagyon is felületesek, tényleg azt értjük-e, amit a szent író meg akar fogalmazni – ahol pedig meg kell állni és őszintén rá kell döbbenni, hogy a köznapi értelem számára nem világos a dolog vagy éppenséggel elfogadhatatlan az üzent, ott van mindig közel van hozzánk a menny. Amikor az értelmünk megtorpan és megértjük, hogy itt már nem a meglévő értelmünkkel, hanem kizárólag a lényünk egészével, az egzisztenciánkkal, a hitbeli döntésünkkel – ha úgy tetszik, a szívünkkel van megértés, és a Szentírást pontosan ezekért a pillanatokért írták, amikor elkezdjük nem csak mi olvasni az igét, hanem engedjük, hogy az is olvasson minket, nos, ilyenkor lesz valóban igévé a Szentírás.
Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott mondatai egészen biztosan ilyen megállító, megtorpantó gondolatok, amik mellett nem lehet egykönnyen napirendre térni. Aki csak egyszer is életében valami fajta lelki éberséggel olvasta, vagy hallgatta ezeket az igéket, az egész életében küzd velük aztán, mert nem hagyja nyugodni az embert ez a dolog. Szeretni az ellenséget? – ez azért mégis csak sok! Szép dolog a keresztyénség, sok megfontolni való van benne, mondta a múltkor valaki, de ezzel az egy dologgal nem tudok mit kezdeni, ez nekem magas. Nem vagyok képes szeretni az ellenségeimet.
És azt kell mondjuk erre, hogy ez tényleg így is van. Az ellenség szeretete az átlagos emberi állapotban lehetetlen dolog, az volt és az is marad. Teljesen természetes dolog, hogy akik velünk szemben ellenségesek vagy nekünk rosszat tesznek, azokat nem tudjuk szeretni. Természetes, hogy a szívünkben sértettség és ellenséges indulatok születnek, természetes, hogy nehezen felejtjük el, amit adtak, természetes, hogy az ellenséges támadás ellentámadást vált ki belőlünk.
Csakhogy álljunk meg és gondolkozzunk el magán a szón, amit alkalmazunk, hogy mind ez “természetes” – mert ez a szó sok mindenről árulkodik. Természetes, igen, az minden, amit csak az előbb felsoroltunk, nagyon is természetes! Éspedig pontosan a természeti ember számára az. Annak, aki még nem született újjá Krisztusban, aki még mindig csak Ádámnak és Évának, vagy legyünk konkrétak, a szüleinek és nagyszüleinek a gyermeke csupán, és igazán nem lett még Isten gyermekévé. Az Első Ember, a földből való, hiszen ezt jelenti az Ádám szó, vagyis a testi ember valóban teljességgel képtelen az ellenség szeretetére és ez a világon a legtermészetesebb dolog számára. Mert az első ember számára még a vadon törvényei az érvényesek, azokat alkalmazza az emberek közt is, és valóban mindig, mindenki csak a saját érdekéért harcol ebben a kegyetlen világban és a magasabb és mennyei törvényt egyszerűen nem is ismeri és ezért nem is szeretheti. Ha hallott is róla, a szívéhez nem engedte közel – ha be is csalogatta esetleg a templomba valami idealizmus, hogy kellene azért ebben a farkastörvényű világban valami jobbat is találni már, azért a régi énjét, a benne lakó Első Embert még nem adta oda Jézussal együtt a halálba, hogy aztán vele együtt új emberré támadjon fel – olyan emberré, akinek már más dolgok természetesek, mint annak, aki még csak a szülei és nagyszülei gyermeke.
Az első ember, a meg nem tért, az újjá nem született ember számára lehetetlen az ellenség szeretete, mert aki nem fordult meg, nem fordult oda Istenhez, akinek még nincs élő és valóságos Isten-kapcsolata, annak a lelki szabadság hiányából fakadóan folyton védeni és folyton igazolnia is kell önmagát, és ehhez nagyon is hasznos szereplő az ellenség, akire legalább otthon az asztalnál újjal lehet mutogatni. Micsoda hangsúlyok és micsoda kifejezések szólalnak meg néha olyankor, amikor az ellenségről van szó, és ez micsoda sötét lelki megkönnyebbülés az embernek! Igen, az első embernek, a bennünk lakó óembernek, ahogyan a Biblia nevezi a még megváltatlan részünket. Amikor Pál egy helyen arról beszél, hogy a maga részéről kipótolja azt, ami híja van a Krisztus szenvedésének ő benne, akkor éppen erre utal, hogy amit még nem járt át bennem a Krisztus szenvedése, amit még nem nemesített át az ő Lelke énbennem, azt is odaadom a kezébe. Ilyen pedig éppen elég van bennünk, még az elindult, a magát egyszer már odaszánt ember életében is, amit át kellene még járjon a Jézus megtisztító szenvedése.
Az ellenség igen hasznos az óembernek arra is, hogy a saját hiányosságait áthárítsa, hogy a harc-szükségleteit kiélje és főleg, hogy megmutassa valakivel szemben, hogy ő is valaki. Ez a magunk megmutatásának szükséglete gyakran nem több, mint hiúság, és általában sikeresen hívja ki és sérti meg mások hiúságát, amiből aztán a fölösleges hadakozások mindig is származni szoktak, mióta világ a világ.
De hát mit tett Jézus az ellenségeivel? Egyértelművé tette számukra, hogy hol is állnak lelki értelemben, vagyis nem hízelgett nekik és nem tett engedményt az igazságból. Hozzáférhetővé tette számukra is az üzenetet, elmondta a maga Istentől vett kijelentését előttük is, de senkire nem kényszerítette rá az igazságot. Végül pedig imádkozott ellenségeiért és meghalt értük a kereszten. Akinek ez még nem lett élet alapjává, az ma is gondolkozzon el, milyen fundamentumon is áll az ő élete. Semmilyen más alapzatot vetni nem lehet ezen kívül! Ez az emberélet egyetlen valóságos és biztos fundamentuma, amit valaha is vetettek. Innen indul ki minden élet, ide érkezik vissza minden út, amit csak bejárunk az életünk során: a szeretethez! Valóban Jézus az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható.
Mert ő tényleg imádkozott ellenségeiért a kereszten, miközben azok csúfolták őt, szállja le a keresztről, és akkor majd hiszünk neked – köpködték és szeget vertek a kezébe, ő pedig ezt mondta: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek! Nem olyasmit tanított tehát a tanítványainak, amit ő maga nem valósított meg, hanem pontosan azt tette, amit tanított. Ezért hívjuk őt Mesternek és ezért hisszük őt az egész világ Megváltójának. Mert Isten igazságát szeretetben valósította meg, ami a világon a legnehezebb dolog. A mi igyekezeteinkből vagy az telik, hogy az igazságot hajszoljuk, és a szereteten csorba esik, vagy pedig az, hogy a szeretet kedvéért odahagyjuk az igazságot. Milyen szép a szeretet himnuszában az a mondat, hogy az igazi szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal! Ezt a magas követelményt, hogy kövessétek az igazságot szeretetben, csak azok tudják megvalósítani, aki feladják saját énjüket, a saját igazságukat, sőt a saját életüket is, és valóban Krisztusban vannak.
Róluk szól az apostoli mondat: Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden! Erről a megújulásról szól minden a keresztyén életben. Már a keresztséget azért kapjuk, mert a szüleink vagy saját magunk, de szeretnénk a megtisztulás jelképével, az újjászületést szimbolizáló tiszta víz jegyével megjelöltetni azt a homlokot.
Tudjuk és érezzük, hogy az embernek megújulásra és megtisztulásra van szüksége, akár milyen korosztályban van is. A lényünk szorul megújulásra, a legbelső lényegünk. Aki Krisztusban van, új teremtés az. Aki Krisztusban van, az képes a szeretetre, éspedig nem csupán arra, hogy viszont szeressen másokat. Jézus szerint erre a vámszedők is képesek.
Az igazai szeretet nem azt méricskéli, hogy jár-e most a másiknak éppen valami viszonzás, hanem adja a maga jóságát és melegét akkor is, amikor a másik arra teljesen érdemtelennek tűnik. Legyetek olyanok, mint a ti mennyei Atyátok, aki a sugárzó naphoz hasonlatosan nem kérdi, jókra vagy gonoszokra sütnek a sugarai, és aki esőt ad az igazaknak és a hamisaknak egyaránt.
Jézus ezt a fajta szeretetet hozta és ezt adta parancsban tanítványainak is. Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek. Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok. Ezen semmit félreérteni nem lehet. Keresztyénség ott van, ahol ezt hiszik és ezt gyakorolják is. Minden más ámítás és porhintés. Itt van, ebben van nem csak a keresztyénség lényege, hanem a világ jövője is. Ha van jövője az embervilágnak, az pontosan itt keresendő: mert az emberi közösség megteremtésének ez az egyetlen útja kicsiben és nagyban, családban, munkában, és a népek nagy családjában is – a Jézus-fajta szeretet. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket.
Még egyszer el kell mondani, hogy erre az ember, a természeti ember, ahogyan felnő, ahogyan a maga gazdája lesz, ahogyan küzd az életben – nem képes. Az a természetes számára, hogy visszaüt, hogy ellen támad, hogy gyanakszik és hogy gyűlöl. Amíg nincsen Krisztusban, addig éli atyái életét, és nem képes az ellenség szeretetére. De aki Krisztusban van, annak mindez magától értetődő és természetes. Éppen annyira természetes, mint előzőleg, Krisztus nélküli állapotában volt számára az, hogy gyűlöli ellenségeit. Belépett azonban egy másik világba, amikor bement a szoros kapun, elindult a keskeny úton, és más törvények érvényesek immár a számára. Isten királyi uralma alatt él, nem ő maga a saját gazdája már. És aki meghalt érte is a kereszten, meg az ellenségeiért is, az képessé tudja tenni őt arra, amire magától nem lenne képes – mert a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.
Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, te tudod, hogy mi sokkal többet töltünk időinkből nélküled, mint veled, és azt is, hogy életünk nagyobb része nem a te királyi uralmad, hanem a saját énünk uralma alatt működik. Szeretnénk egyre teljesebb önátadással a te országlásod alatt élni, szívünket igazábban és valóban a te főhatalmadba helyezni. Segíts minket ebben, és tedd lehetővé, hogy növekedjen bennünk az evangélium. Imádkozunk a megszomorodott szívű, gyászoló testvéreinkért, akik fájdalmukat és nagy veszteségüket hozták el most közénk. Hajolj le hozzájuk, gyógyítsad sebüket és vigasztaljad őket kegyelmed vigasztalásával. Imádkozunk a betegeinkért, a kórházban lévőkért, az elaggottakért, segítsd meg őket erőddel. Kérünk a most szolgálatba lépő presbiterekért, legyen áldásod az ő hűségükkel és munkálkodásukkal.
Ámen.
