Az ember kis és nagy énje

Igehirdetés 2009. november 22.

Az ember kis és nagy énje

Lekció: Gal. 5,16-26

Textus: Gal. 5,22-24

„A Lélek gyümölcse pedig szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvénykezés. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.”

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged a hűségért, amivel ezt a világot nem csak megteremtetted, hanem fenntartod és napról napra céljához, az örök beteljesüléshez közelebb is viszed. Amikor önmagában, te nélküled szemléljük a világot, amiben élünk, megvalljuk, félelem kél bennünk a sok harag és ellenségeskedés miatt, amit magunk körül látnunk. Ha pedig erőinkre tekintünk, amivel a békéltetést szolgálhatnánk, azt látjuk, hogy gyengék vagyunk és a bajok nagyok. De amint arra gondolunk, hogy életünket ma is egészen és teljesen neked szánhatjuk, elmúlik szívünkből a zavar és megszűnik az aggódás, mert a te uralmad alatt igazság, békesség és Szentlélek által való öröm jár át minden szívet. Add most nekünk a hetedik, szent nap örömével együtt ezeket az ajándékokat, és képesíts minket olyan fogékonyságra, ami révén átjárhat minket és új emberré formálhat a Krisztus igéje, az örök élet beszéde, hogy valóban többekké váljunk önmagunknál. Ámen.

Igehirdetés

Akik ismerik Michelangelo talán leghatalmasabb művét, amit „Az utolsó ítélet” címmel festett, azok emlékezhetnek ennek a képnek döbbenetes dinamikájára. A feltámadott Krisztust látjuk felül középen, lába alatt legalul éppen megnyílóban vannak a sírok, és jönnek elő az emberek – középen pedig, kettőjük között a levegőben emberi testeke sokaságát látjuk lebegni. Vannak közöttük felfelé szálló lelkek, amelyek Jézus és az üdvösség felé közelednek, és emelkednek, de vannak lefelé, a pusztulás irányába süllyedő emberek is, akik lábaira rettenetes démonok kapaszkodnak, hogy lehetőleg lehúzzák őket a mélybe. Minden mozog a képen, semmi sem biztos, a legtöbb alakról azt sem tudjuk pontosan, hogy felfelé vagy lefelé száll éppen. Egyedül azt lehet egyértelműen tudni, hogy különbség van a fent és a lent, az üdvösség és a kárhozat között, és hogy mi mindnyájan valahol a kettő között lebegünk. Éppen ott, ahol egyaránt vannak felfelé segítő, és vannak bőségesen lefelé húzó erők is.

Ezekről az erőkről beszél éppen mai igénk is, amikor a „test” cselekedeteit és a „Lélek” gyümölcseit állítja szembe egymással. Az embervilág erkölcsi kibontakozásában nagyon fontos állomása volt, amikor az ember önmagára ébredt és ezt a két dolgot egyáltalán meg tudta nevezni, hogy test és lélek. Ez a két szó életünk két legfontosabb részének megnevezésévé lett: a „test” a tisztán csak élni akaró, biológiai létezés neve lett, a „lélek” pedig a magasabb, már nem csak az életet, hanem az életen túl az üdvöt is ismerő irányultságé. Test és lélek – a Bibliában is nagyon sokszor szerepel ez a két szó. A perzsák vallása különösen is szívesen állította szembe egymással a testet és a lelket, amit a görögök aztán átvettek. A Biblia szóhasználatában a lélek azonban nem csak emberi lelket jelenti, ami küszködik a testtel, hanem Isten Lelkét is, hiszen az ember lelke magától Istentől való – ezért a magyar Biblia-fordítóknak mindig nagy gondjuk, hogy mikor írják kis és mikor nagybetűvel ezt a szót, hogy Lélek.

Hallottuk az előbb, hogy Pál is szívesen használja a „test cselekedetei”, meg a „Lélek gyümölcsei” kifejezéseket, a bennünk lakó pusztán földi, meg a bennünk lakó mennyei valóság megnevezésére. Tágítsuk ezért most ki ezeket a szavakat, és mondjuk azt, hogy mindnyájunknak van egy „kis énje” (amit az ige itt testnek nevez), és van egy „nagy énünk”, ami igazából Istennel való ritka és ünnepi, lelki eggyé válásunk mozzanatában adatik, olyankor, amikor önmagunk fölé növünk, és csodálatos módon sokkal többé leszünk önmagunknál. Azt hiszem ugyanis, hogy joggal nevezhetjük úgy a „testet”, hogy kis-én, a lelket meg úgy, hogy „nagy-én” – mert pontosan erről van ezekben szó. Az egyik kicsi, szűkös és múlandó, a másik pedig egyetemes, távlatokban látó és örökkévaló.

De nézzük ezt a dolgot a maga konkrétságában. Pál a test cselekedetei között ilyeneket sorol fel, hogy tisztátalan nemi élet, paráznaság, ellenségeskedés, viszálykodás, harag, önzés, pártoskodás, részegeskedés, tobzódás. Ha jobban megnézzük, ezek mind az önző, infantilis módon csak a maga egyszemélyes java után rohanó ember tettei. Pál a „test” cselekedeteinek nevezi őket, de teljes joggal mondhatjuk ezekről azt is, hogy mindegyik az ego, a „kis-én” cselekedete – hiszen az tesz ilyeneket, aki nem lát ki a saját énjéből, aki rabja a maga önző kis világának, aki csak a saját énje körül képes forogni és valójában nem tud önmaga fölé nőni.

Tessék megnézni, hogy még a nagy és súlyos bűnök mélyén is, az eredetüknél, a kezdeteiknél valójában mindig csak egyszerű önzés és szinte infantilis kisszerűség bújik meg – nekem legyen jó, hogy aztán másoknak mit ártok vele, az már nem érdekel. Így és ebből születnek a házasságtörések, a bíróságra kerülő iszonyatos ellenségeskedések és még a gyilkosságok is. Valakinek egyszerűen kicsi az énje, amiből következik aztán, hogy nem tud a vágyain uralkodni. Senki másra nem képes gondolni, mint magára és a saját egyszemélyes javára, és aztán legázol másokat – és hiába lesz a saját szemében hőssé egy rövid időre, végül nagyon is kiderül, ő maga is belátja, sajnos, csak későn, hogy milyen kicsi is volt ő valójában.

De a kis-énhez tartoznak ezek a cselekedetek abban az értelemben is, hogy amikor ezek rabjai vagyunk, olyankor sosem látunk távlatokban, sőt, nem érdekel még az sem, ami egy év múlva lesz, csak és kizárólag a pillanat, az adott helyzet. A kis énjében élő ember a jelen megszállottja és semmibe veszi a holnapot. Ez az egész mai civilizációnkra is jellemző, és a sikertelen klíma-tárgyalások például jól jelzik, hogy az egész mai emberiség hajlamos erre a nagyon is csak a mának élő létmódra.

Az önzésen és a távlatok semmibevételén kívül azonban leginkább mégis azért mondhatjuk ezekről a cselekedetekről, hogy a kis-énhez tartoznak, mert amit ezekkel nyerni lehet, azok éppen olyan múlandóak, mint maga a test. Pedig mennyire szeretjük, tisztogatjuk, gondozzuk a testünket – de ugye, mégis milyen keserves dolog, ha összetévesztjük magunkat a testünkkel, ha csupán csak testnek nézzük magunkat vagy akár egy-egy embertársunkat. Milyen keserves dolog szembenézni a múlandósággal abban a hitben élve, hogy mi nem vagyunk más, mint test! Erről az állapotról vall így a költő fájdalmasan: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” (Madách: Az ember tragédiája)

Hát ezért fontos, hogy a Biblia tud nem csak a kis-énünkről, hanem a „nagyról” is, amit Léleknek nevez – és amiről már egészen mást, a test cselekedeteinek pontosan az ellentétét mondja el nekünk.

Amikor ugyanis Isten Szentlelke, aki a Krisztus Lelke, eljöhet valahova, és így a kis énből nagy én lesz, az első dolog, hogy az ember szégyenkezve észreveszi magáról, milyen gyermekesen önző is volt ő addig. Ahová a Szentlélek eljöhet, ott az ember egyszemélyes világa váratlanul kitágul. Megkeresi és megtalálja, hogy hol és mikor tudja hasznossá tenni magát. Azt hiszem, a szeretet egyik polgári neve ezért biztosan az, hogy hasznossá tenni magamat. A Lélek gyümölcse a szeretet – és ez, mindenek előtt azt jelenti, hogy kilépek a szűkre szabott, egyszemélyes és önző világomból, és megtalálom, hol van rám szükség.

Dobos Károlyt sokan ismerték szerte az országban. A mi gyülekezetünkben is szolgált nyugdíjas lelkész korában meghívottként, mint a Lepramisszió vezetője. Magas kort ért meg, példaszerűen munkás és szorgalmas élete után százkét éves korában halt meg. Fia mesélte a következőt, ami akkor történt, amikor Károly bácsi már kilencvennyolc éves volt.

Megbeszélt időre a fiához volt hivatalos, aki azonban jó fél órát késett. Amikor végre megjött a fia, már hiba kereste apját, nem találta őt a kulcsra zárt utcai kapu előtt. Bement hát a fia a házba, és tette a tennivalóit. Egy idő után kiment a kertbe, ahol a fóliasátorban mozgást látott. Dorongot ragadott, hogy elzavarja a tolvajt, de legnagyobb meglepetésére apját találta ott, aki ezt mondta neki: Fiam, nem jöttél haza a megbeszélt időre, én meg a kapu előtt hiába rostokoltam. Hogy ne teljen az idő hiába, bemásztam a kerítésen és most kapálom a növényeidet. – Mert az ember, lám még kilencvennyolc évesen is hasznossá teheti magát – ha nem is tud mindjárt mindenki ebben a korban még kerítést is mászni. Szeretettel pedig, és ezt se felejtsük el, mindig először a hozzánk legközelebb állók iránt tartozunk, és csak azután a többiek iránt. Ne jótékonykodjon a családon kívül addig az ember, amíg a saját családtagjait elhanyagolja. Szívességgel, jósággal, hűséggel és türelemmel őirántuk tartozunk leginkább, akik a legközelebb vannak hozzánk. Ha már ezeket az állapotbeli kötelességeinket maradéktalanul teljesítettük, és még mindig maradt időnk, akkor fordulhatunk a következő körhöz, és ez a gyülekezet. És így folytatva, koncentrikus körökben szolgálhat aztán az ember akár tágabb közösségek javára is, de szeretetettel és odafordulással mindig először a legközelebbiek iránt tartozunk, és csak azután másoknak.

A Lélek ajándékát vett ember kiszabadul aztán nem csak az önzéséből, hogy egyetemes lélekké váljon, aki a szeretetet helyesen tudja már gyakorolni, hanem kiszabadul a jelen idő rabságából is, és elhelyezi magát az örökkévaló távlatokban. Weöres Sándor, a költő mondta egyszer egy riportban, hogy őt most már a születése előtti és a halála utáni évmilliárdok érdeklik jobban, mint az a néhány évtized, amiben él. Ránk fér egy kis „lélek-tágulás” ebben a tekintetben is, és Isten Szentlelke éppen ezt adja nekünk. Az öröm és a békesség például – de még a türelem és a jóság is – el sem képzelhetők másként a Lélek gyümölcsei közül, mint hogy kinyílt valakinek a szíve Isten örökkévalósága számára, és már tud valamennyire nagyvonalú lenni embertársai gyarlóságaival. Amíg az ember azonban a kis-énjében tanyázik, biztosan nem tud nagyvonalú lenni.

Így, ezek gyakorlása révén kezdünk el tehát „mennyei kincseket” gyűjteni, amire Jézus is bíztat minket, hogy ne itt a földön, hanem a mennyben legyünk gazdagok. Ami azt jelenti, hogy átértékelődik az élet, és ami eddig nagyon fontosnak tűnt, és talán két kézzel kaptunk utána, annál felcsillan valami sokkal fontosabb, és ez: az örökélet. Ezt sehol máshol megtalálni nem lehet, mint magában Istenben. Ő maga az élet, és az ő legszebb alkotása az ember. Minket ő arra szánt, hogy megismerve őt, magunk is örökéletre jussunk, amint ő abban él. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján. 17,3) Vagy ahogyan máshol olvassuk, és ezt maga Jézus mondja: „Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. És tudom, hogy az ő parancsolata örök élet.” (Ján.12,49-50)

Minden ember előtt ott a lehetőség, hogy élhet a kis-énjében, és cselekedheti azokat, amik pusztán a test cselekedetei – de élhet a nagy-énjében is, amit már a Lélek gyümölcsei ízesítenek. Egyedül rajtunk áll, melyikre törekszünk. Igaz, hogy a törekvés önmagában még nem elég, de a kegyelem mindig együtt munkálkodik a jó szándékú emberrel. És ha őszinte a törekvés valakiben, hogy éljen a kegyelem ajándékaival, akkor abból előbb-utóbb nagyszerű dolgok születnek. „Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvénykezés. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” (Gal. 5,22-24) Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, megköszönjük neked, hogy a magad számára teremtettél minket, hogy mi is részesedjünk abban a sok jóban, amit a te végtelen jóságod és örök szereteted tartogat számunkra. Bocsásd meg, hogy hitünk gyengesége miatt legtöbbször kicsinyes és önző világunkba szorulva élünk, és áldunk téged most a lehetőségért, amit Krisztusban szélesre tártál az egész világ és mi előttünk is, hogy bemenjünk arra az életre, amit te készítettél a téged szeretőknek. Könyörülj rajtunk, és segíts minket legyőzni a test cselekedeteit, amik rongálják a mások életét és a miénket is. Add meg minden hozzád fordulónak, aki azt kéri tőled, Szentlelked áldott erejét, ami képessé tesz minket jó gyümölcsöket teremni. Ajándékozd ezeket gazdagon minden szomjas szívű és alázatos léleknek, hogy kiábrázolódhasson rajtunk Megváltó Krisztusunk képmása. Az ő jelenlétével segíts minket a mai napon ünnepi szívvel igazi vasárnapot ülni, a következő napokban pedig munkánkban családunkban és minden szolgálatunkban helytállni. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.