2000. január 16.
dr. P. Tóth Béla
Az imádság ereje
Lekció: Apostolok csel. 12: 1-11
Textus: Jakab 5: 16
“Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük neked, hogy a sötétségből világosság gyullad, ahol rád figyelnek az emberek. Megköszönjük, hogy emberi életünk hiábavalósága megtelik értelmes tartalommal, ha számodra megnyílik a szívünk. Köszönjük, hogy próbák között és nehéz időkben is jó dolog hitben járni, és a hűséget megtartani, mert amikor veled vagyunk élő kapcsolatban, olyankor mozdul, növekszik, előrehalad bennünk az élet. Add meg most nekünk azt a csodát, hogy jobban megismerjünk téged, aki kijelentett mivoltod ellenére is mindig megmaradsz rejtőzködő Istennek. Hadd ismerjünk meg őszintén önmagunkat is, és hadd lehessen mindebből tisztaság, igazság és szeretet. Hadd szóljon szebben a téged dicsérő ének, hadd legyen áldott és erőt adó az ige körül töltött időnk. A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg imánkban.
Ámen.
Igehirdetés
Ezen a héten szerte a világon összegyülekeznek a keresztyének, hogy együtt lehessenek abban, ami Jézus Krisztus körül közös a keresztyén felekezetnek az életében. Közös kincseink közül az egyik legdrágább az imádság, ezért is lett az ökumenikus hét, keresztyén összetartozásunkat ünneplő hetünk imahét. Ma van az egyetemes imahét kezdő napja, ezért is választottam ezt az igét közös gondolkodásunk alapjául: “Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Mert nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” A Károly Biblia úgy mondja az utóbbi mondatrészt, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. Mi pedig a Szentírás eredeti görög nyelve alapján akár így is érthetjük: “Nagy lehetőségek vannak az igaz ember erőt befogadni tudó imájában.”
Jó lenne, ha ma senki nem menne közülünk úgy haza, hogy nem csodálkozik rá a kincsre, arra a valóban “nagy lehetőségre”, ami az imádságban rejlik. Sok ember számára ugyanis olyan az imádság, mint a régi keleti mesében a koldus meg a kincs kapcsolata. A mese szerint a koldus mindig a városkapunál koldult, egész életén át egy megszokott helyen, és amikor meghalt a kívánsága szerint azon a helyen temették el, ahol koldulni szokott. Amikor kiásták számára a sírt, akkor derült ki, hogy ott kincs volt elásva. A koldus egész életében közel volt ehhez a kincshez, de semmi hasznát nem vette, nem talált rá, s így koldus maradt egész életében.
Rossz lenne, ha mi is közel lennénk a kincshez egész életünkben, anélkül azonban, hogy hasznunk lenne belőle. Fedezzük fel most együtt újra az imádság kincsét, a lehetőségeket, és pedig ahogy az ige mondja, “nagy lehetőségeket”, amik az imádságban rejlenek. Abban az imában, amit nem megszokásból mond az ember, hanem szívből, abban az imában, ami valódi beszélgetés Istennel, nem csak monológ. Vagyis ahol van elég alázatunk és gyermeki bizalmunk arra, hogy meghalljuk a hangot, amely az imádság során nem csak a mi szívünkből szól őhozzá, hanem az ő örök szeretetéből is megszólít bennünket. Mert az igazi imádság ilyen, mindig valódi beszélgetés.
Négy szóban foglaljuk most össze az imádságban rejlő kincset, a “nagy lehetőséget”: gyógyulás, tisztulás, szabadulás és megnyugvás. Mindegyik egy-egy többletét mutatja föl az igazi imádságnak. Mivel is leszünk gazdagabbak, ha újra fölfakad szívünkben az az áldott forrás, teremtő Istenünkkel, a kimondhatatlan nevűvel való beszélgetésünk, és a testté lett Igével, Krisztussal, meg a jelen lévő, megelevenítő, megújító erővel, a Szentlélekkel, egyszóval az Örökkévalóval való beszélgetésünk!
Aki imádkozik az tapasztalatunk szerint mindig közelebb van a gyógyuláshoz, mint az, aki nem. Ezt természetesen nem úgy kell értenünk, hogy aki imádkozik, az automatikusan meg is gyógyul minden fizikai vagy lelki bajából, mert erre nincs ígéretünk. Azon kívül betegség és egészség dolgában a Szentírás szerint fontosabb testünknél belső emberünk betegsége vagy egészsége, így is mondhatjuk, hogy a hitünk egészséges vagy beteg volta. Ha ez megbetegszik, lehet akkor makk-egészséges minden porcikánk, lehetünk kitűnő kondícióban, lehet nagyszerű fizikumunk születésünk szerint, lehetünk fiatalok és erősek, de ilyenkor életünk legfontosabb része lett beteg. És akkor lefokozódik az értéke mindannak is, ami testi, fizikai, még ha jó és egészséges is, mert hiábavalóan működik.
A beteg hitű ember nem képes a szeretetre, nem képes a türelemre, éppen azért, mert beteg a hite. Nem bírja el a terheket, nem bírja el a másik embert, aki gyakran valóban teher. Magunkról nem tudjuk, és nem is hisszük el, milyen nagy teher tudunk lenni más emberek számára. A beteg hitű ember nem bírja méltó módon hordozni élete feladatait. És egyáltalán: lehet, hogy megvan mindene, mégsem egész, mégsem egész-séges az élete.
Az imádság azzal gyógyít, hogy visszakapcsol minket Istenhez, aki teljes és egész, őhozzá, aki hiánytalan önnön magában. Aki nélkülünk is ellenne, nem szorul ránk, ahogy mi őrá, mint teremtményei. És ő mégis szeret minket. Az imádságban a visszakapcsolódás történik meg, a meglévő teljes léttel, Istennel való érintkezés. Aki fel tud minket gyógyítani, aki hiányosságainkat ki tudja tölteni, aki erőt tud adni ahhoz, hogy félbemaradt dolgaink befejezéshez jussanak. Ahogy Pál mondja: “Megtölt mindent mindennel.” Vagy ahogy egy másik helyen fogalmaz ugyancsak az apostol: “Teljesedjetek be egészen az Isten teljességéig.”
Mert a meggyógyult, az Isten teljességéből töltekező ember nem függ többé tragikusan és végletesen a külső dolgoktól: emberek helyeslésétől, tetszésétől, ami olyan fontos mindnyájunknak. Nem várja üdvét többé olyan érzékenyen és éhesen az élet-sikerektől. Nem teszi önbecsülése mércéjévé, hogy mennyi szeretetet, megbecsülést kap másoktól. Mert mindezt elsősorban léte forrásától, az Örökkévalótól kapja meg. És elkezd az ilyen ember teljessé válni önmagában. De nem úgy, mint karikatúrája, a XX. századi individualista, aki teljesen egymagában, Isten és emberek nélkül akar boldogulni.
A meggyógyult ember életében a sorrend áll helyre. A teljességet most már ott keresi, ahol az tényleg van: Istennél. És miután ezt megtalálja, fog majd tudni kapcsolódni az emberekhez is, de nem függésként. Nem lesz mindenévé, olykor szinte istenévé egy ember, egy ügy, vagy egy szenvedély. Teljessé lett Istenben és Isten által. Ilyenek voltak az újonnan született emberek, az első keresztyének: szabadokká lettek szenvedélyektől, félelmektől, betegségek terheitől, bajoktól, mindentől. Nem uralkodtak ezek többé rajtuk. Még életük féltése sem uralkodott rajtuk, ha arról volt szó, ami pedig mindnyájunknak olyan fontos. Teljes emberré, egész-ségessé lettek Isten gyógyító valósága, teljessége által.
Mindez ritkán lehetséges megtisztulás nélkül. És ez az, amit az imádság valóban megad. Aki imádkozik, aki beszélget Istennel, az lehetetlen, hogy közben megtartaná bűneit is. Shakespeare nevezetes művében, a Hamletben van egy érdekes jelenet. A királyfi letérdelve, imádság közben találja apja gyilkosát, s átvillan a fején, hogy most könnyűszerrel végezhetne vele, leszúrhatná hátulról. Nem tud védekezni, észre sem veszi. De azt mondja, nem teszi, mert akkor a sötét gyilkos lelke is a mennybe jut, ha imádság közben hal meg. Groteszk humor van mondásában, de elgondolkodhatunk azon, hogy vajon nem azért van-e kevés imádság a szívünkben, mert az óhatatlanul megtisztulással jár. És inkább ragaszkodunk vétkeinkhez, jól érezzük magunkat bennük, mintsem imádságban odaborulnánk az Örökkévaló elé!
Jakab levelében azt is hallottuk az előbb, hogy “valljátok meg bűneiteket egymásnak”. Vagyis egymás segítségét is vegyétek igénybe a testvéri közösségben, ha valóban meg akartok tisztulni. Érdekes tény, hogy az orvosi műtétek legtöbbje valami tisztátalan gócot, valami eltömítő dugulást, valami megbetegítő telephelyet távolít el az emberi szervezetből. Kiveszik, kivágják, elégetik, valamilyen módon eltávolítják onnét a nem odavaló dolgokat. Lehet az egy kő, egy daganat. Újabban már a szív koszorú-ereit is le tudják tisztogatni a rárakódott mésztől. Mert életfontosságú a megtisztulás, még fizikai, testi értelemben is, hát még a belső emberünkben, ahol annyi irigység, gondozatlan, elszabadult indulat, annyi felgyomosodott önzés és a többi rakódik le, nem is beszélve a hitetlenségről, kiábrándultságról, a világ belénk oltott sok szennyétől, mert mindez életellenes, sőt örökélet-ellenes. Aki imádkozik, az megtisztul. Isten előtt állva az ember tanul leszokni az önáltatásról, öncsalásról, a saját szennyeink mentegetéséről, mert Isten előtt csak őszinte szívvel állhat meg az ember. Még a gyilkos is – véli a dráma szereplője – mennybe jut, ha imádság közben hal meg. Lehetetlen, hogy aki imádkozik, annak ne tisztulna a lelke. És ez így is van.
Aztán a szabadulás! Ez is szorosan összefügg az imádság erejével. A jeruzsálemi gyülekezet buzgón könyörgött Péterért, és egyszer csak megáll Péter földalatti börtönében Isten angyala. Hogy ez aztán a festmények módján fehér ruhába öltözött szárnyas lény-e, vagy egyszerűen az, ami a Szentírás szövegében van, “Isten küldötte” (hiszen angelosz egyszerűen azt jelenti, hogy küldött) ezt itt most nem tudjuk eldönteni. De biztos, hogy Isten küldötte, aki megállt valaki mellett, és ettől sorra nyílnak a börtönajtók, lehull a kézről a lánc és egyszer csak ott áll a nyílt utcán s maga sem tudja eldönteni, valóság vagy álom, ami vele történt. Olyan hihetetlen, hogy ha tovább olvastuk volna, az is kiderül, hogy amikor az érte imádkozó keresztyének gyülekezetéhez bekopogtat, akkor a Rodé nevű szolgálólány beszalad, ki sem nyitja neki az ajtó, mert el sem tudja képzelni, hogy ő az. És bent a keresztyének is, akik érte imádkoztak, azt mondják, megbolondultál, nem lehet, hogy ő az.
Vajon nem rólunk szól-e ez a történet, nem a mi fél hitünket mutatja-e föl, hogy egyszerre imádkozunk s vagyunk közben hitetlenek is? Emlékezzünk csak, hogy maga Jézus ezt kellett mondja: Amit imádságaitokban kértek, mindazt higgyétek is, és akkor meglesz nektek.
Az imádság végén az “ámen” sem azt jelenti, hogy vége, be van fejezve az imádság, hanem a héber szó azt jelenti, hogy “ez igaz, megbízható, ez így van, erre lehet építeni, ez már valóság”. Pedig a szívünkben még éppen hogy csak elmondtuk! Nem tudom, testvérek, vajon ki merjük-e mondani ezek után az “áment” az imánk végén? Hadd bíztassam minden testvéremet, szabad és kell is hinnünk, hogy Isten valóban szabadító Úr! És ha a jeruzsálemi gyülekezet Péterért imádkozik, akkor jól teszi, ha hiszi is, hogy Isten tényleg ki tudja hozni Pétert még a Heródes fogságából is! Ő nem gyönyörködik sem az egyiptomi rabszolgaságban, sem a babiloni fogságban, sem a mi bűneink bilincseiben, mert szabadító Úr!
Sokan nem értik, hogy mit keres a tízparancsolat elején ez a mondat, hogy és az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Azt jelenti, hogy Isten “bemutatkozik”, mintegy a kezét nyújtja, és a legfontosabbat mondja el nekünk az első mondatban, hogy ő szabadító Úr. Igaz, hogy szabadítása nem mindig úgy történik, ahogy mi szeretnénk, ahogy elképzeltük, ahogy megrendelnénk. De hogy ő szabadító Úr, az bizonyos! Aki imádkozik, az ővele beszéli meg életét. Milyen más egy ilyen beszélgetés után a lelkünk! Milyen másként gondolkodunk már a szabadulásról is, ha ővele beszéltük meg!
Így érünk ehhez az ajándékhoz: megnyugvás. Valóban úgy áll a dolog, ahogyan Ágoston mondja: nyugtalan a szívünk mindhalálig. És pedig azért
– ahogy ő fogalmazza – mert Isten a maga számára teremtett minket. És amíg meg nem pihenünk, meg nem békélünk őbenne, nem is lehetünk mások, mint nyugtalanok. Tessék megfigyelni, hogy fordított arányosság van a szívünk nyugtalansága meg az imádságunk mennyisége között. Ha kivész belőlünk az Örökkévalóval való beszélgetés, akkor fölszaporodik a nyugtalanság. Nyugtalanít bennünket minden. A múlt, amin már nem tudunk változtatni, a jövő, ami nincsen a kezünkben, ahogyan szeretnénk. Nyugtalanítanak és zavarnak az emberek. Az a sok-sok ellenségeskedés, ítélgetés sem az imádkozó szívű emberek szívében terem meg, ami mai napság betölti mindnyájunk életét. Nem véletlenül mondja Jézus: Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.
És a jövő felöli nyugtalanságról is, amit aggódásnak nevezünk, nem ő maga mondta, hogy ha ti Isten gyermekei vagytok, ha őt Atyának hívjátok, akkor ne aggódjatok, ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Elég minden napnak a maga baja. Csak keressétek először Isten országát, és minden egyéb megadatik, amire szükségetek van.
Az imádkozó ember megnyugvást talál, de nem ebben a világban, mert itt semmi okunk rá. Hanem Isten szeretetében, amellyel összekapcsolódik a szívünk az imádság révén. Megnyugvást találunk akkor is, ha nem alakulnának úgy dolgaink, ahogy elképzeltük és ahogy szeretnénk. Megnyugvást találunk akkor is, ha nehéz valamit elfogadni, amit szívesen megváltoztatnánk, de nem tudunk. Megnyugvást találunk akkor is, ha csak, mint Péter, a vizenjárás bátorságával haladhatunk előre Jézus felé. Megnyugvást találunk akkor is, amikor anyagi gondjaink vannak és nem látjuk, hogyan leszünk úrrá felette. Sőt, megnyugvást találunk még akkor is, mikor a saját testünk elmúlása rémiszt, mert tudjuk, hogy akivel mi imádságunkban beszélgetünk, az legyőzte a halált, ő életnek és halálnak diadalmas fejedelme.
Négy szót mondtam, testvérek: gyógyulás, tisztulás, szabadulás, megnyugvás. Mind-mind az imádságból fakadó ajándékok. Valóban “nagy lehetőségek” vannak “az igaz ember erőt is befogadni tudó imájában”. Hát legyen ez a most következő hét nem csak egyházunk rendje szerint “egyetemes imahét”, hanem mindnyájunk életében is az imádságban, az Istennel való beszélgetésben való megújulásnak az ideje.
Ámen.
Imádkozzunk !
Urunk, köszönjük neked, hogy te tanítasz bennünket imádkozni, te adod szívünkbe a Szentlélek szavát, az imádságot. Add, hogy nevednek jó íze legyen a szánkban, hogy mi is halljuk a napsugarak hívását, mi is megtapasztaljuk azt a nagy szeretetet, amikor csöndesen és váratlanul átölelsz bennünket. Legyen szereteted, megnyugvást adó közelséged azokkal, akik most fájó és gyászoló szívvel vannak közöttünk, vigasztald őket vigasztalás Istene. És hadd kérjünk azokért is, akiknek lelki gyógyulásra, vagy testi megerősödésre van szükségünk. Adjál élő imádságot mindnyájunk szívébe, erősíts meg a jóban, adjál vezetést a veled való őszinte beszélgetések által. Add, hogy veled járhassunk a most következő héten, és a te szereteted töltse meg munkánkat, otthonunkat és reménységünket, amit a jövőbe vetünk. Hallgasd meg imánkat és legyen áldó szereteted a keresztyén közösségek találkozásainak alkalmain. Add, hogy megújuljon szívünkben a hozzád-tartozás. Hadd halljuk a te szavadat, és hadd merjük mondani a magunkét és őszintén és szívből teneked. Jézus Krisztus taníts, taníts imádkozni!
Ámen
