Igehirdetés 2013. augusztus 18.
Az Írásoknak be kell teljesedniük
Lekció: Márk 14,43-52
Textus: Márk 14,49
„ Úgy vonultok ki ellenem, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. Veletek voltam minden nap a templomban, amikor tanítottam, és nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük.”
Imádkozzunk!
Istenünk, leírhatatlan gazdagságú mennyei Édesatyánk! Megköszönjük, hogy megtartottál minket, és megadtad számunkra ezt az új vasárnapot. Köszönjük a szent időt, amelyen magunkba szállhatunk, és újra gondolhatjuk életünket. Nagyobb a feladat, embernek lenni és átlátni minden összefüggést, ami csak létezésünkből fakad, mint amire erőink elegendők volnának. Gyakran vagyunk eltévedt vándorok, akik keresik, de nem találják az utat, és ezért jövünk mindig újra szent igéd gyógyító erőiért. Azt pillantjuk meg benne, mint pontos tükörképben, hogy mi sem vagyunk jobbak az első tanítványoknál, akik a döntő pillanatban mind meginogtak. Fogadd el alázatunkat, amikor megvalljuk előtted tudatlanságunkat éppen úgy, mint gyöngeségben meghozott, vagy szándékosan vétekben fogant döntéseinket, amik mindig az élet szépségét és igazságát rombolták, és méltatlanok voltak mennyei rendeltetésünkhöz. Tőled várjuk a kegyelem kiáradását, amivel megtisztíthatod emberi szívünket, és tőled kérjük Szentlelked világos útbaigazítását is, hogy igédet egész mélységében felfoghassuk és meg is tudjuk valósítani. Ámen.
Igehirdetés
Ha Isten igéjét valóban tükörnek fogjuk fel, amint erre az egyházatyák gyakran biztatnak is bennünket, akkor Jézus utolsó földi éjszakájának eseményeiben szomorú képet kaphatunk magunkról. A tanítványai közül az egyik pénzért elárulja, egy másik a kardjával vagdalkozik, mert azt hiszi, neki kell megvédenie, éspedig így, a világ Megváltóját. Aztán mindnyájan szétszaladnak, és még az egyetlen is, aki titokban követni meri, odahagyva a gyolcsingét meztelenül elszalad, amikor őt is el akarják fogni, csakhogy az életét mentse.
A Jézus elárulása tehát a tanítványok által történik, akik az evangélista szerint semmivel nem jobbak, mint a katonai csapat tagjai, és éppen a Márk evangéliuma idézi az ézsiási látomást, hogy a Szenvedő Igazt a „bűnösök közé számolják”, pedig ő „sokak bűnét hordozta és imádkozott a vétkesekért.” (És 53,12) Kettős képet tár tehát elénk az evangélista, egy sötétet és egy világítóan szépet, amikor egyrészt beszél a tanítványok hűtlenségéről, árulásáról, másrészt viszont hallunk Istenünk végtelen nagy jóságáról és hűségéről is, amikor maga Jézus beszél arról, hogy „az Írásoknak pedig be kell teljesedniük.”
Mintha valami sötét átok ülne az emberiségen, akiket a tanítványok jelképeznek itt. Mintha véteni „kellene”, mintha hűtlennek „kellene” lenni, és nem lenne kiút. Mi ez a sötét „kell” a háttérben? Miért kell az Írásoknak még ebben is beteljesednie, hogy a világ Megváltóját úgy fogják el, mint egy rablót, vagyis tényleg a bűnösök közé sorolják? Ez az ismeretlen nehézkedési erő a bűn valósága, ami itt van mindnyájunkban, jelen van a korszellemben, a szándékainkban, a családi otthonainkban, s ami nemzedékről-nemzedékre lehúz bennünket, és amely lehúzó erőről a modern ember egyszerűen nem akar tudni. Helyette állandóan az emberi jogairól szaval, meg arról, hogy senki ne szóljon bele az ő életébe, de saját magát makulátlannak hazudja és egyetlen igazi öröme az ujjal mutogatás, másokon elverni a port: lám, ilyen emberek is vannak! Ezért vannak tele az újságok és a tévéhíradók bűnügyi hírekkel és sztárok magánügyeivel, mert ezek által az alantas érzéseinket ki lehet élni, hogy nyugodtan szörnyülködjünk, mások milyen vétkekben marasztalhatók el. Ezt az alantas igényünket elégítik ki az un. bulvárhírek. Az evangélium azonban nem ad módot az ilyen ujjal mutogatásra, hanem szépen egymás mellé állítja a katonákat, templomszolgákat, Júdást és az összes tanítványt is, és azt mondja: ezek mindnyájan és egyenlőképpen elárulják Jézust.
Ma ez úgy történik, hogy messze alatta maradunk isteni rendeltetésünknek, amikor a mindennapjaink önzéssel és mohósággal vannak teli. Júdás a hatalom után nyúl, a mögé bújva próbálja meg mihamarabb összehozni Jézus és a főpap találkozását. Lássuk, mondja, ki a nép igazi vezetője. Egy akarnok ember, aki csak a saját cselekvésében hisz, és a hatalmat, amit nagyon szeret és meg akar magának kaparintani, időlegesen maga mögé állítva a lehető legrosszabb módon dönt, mert a szívében ő már mélyen hitetlen. A kardját használó tanítvány sem jobb nála, mint ahogyan a fegyverrel vagy forradalommal elért társadalom-javító kísérletekről is mind kiderült utólag, hogy mire is voltak jók valójában. A meztelenül életét mentő tanítvány pedig igazán tragikomikus kép, és eszünkbe juttathatja, ahogy például a pártállami időkben a legtöbben hátat fordítottak Jézusnak egy jobb állásért vagy egy lakásért – mert hát élni csak kell valahogyan, és senki nem szólhat semmit, ha az un. életünket mentjük.
Ez a néhány soros, nagyon tömör körkép megmutat minket magunknak, ahol kívülállók és tanítványok egyaránt levizsgáznak. Mindenki hűtlen lesz Jézushoz, valami sötét lehúzó erő miatt ez így „kell” legyen – és ez a „kell” a bűn, az ember romlottsága, amit lehet ugyan eltagadni és lehet helyette emberi jogokról és méltóságról szavalni, de amint látjuk mai világunkban, az sem segít rajtunk egyáltalán semmit.
Éppen ezért van végtelen ereje annak a mondatnak, amit Jézus az elfogatásakor mond, és ami ezzel a sötét képpel, hogy emberi hűtlenség, Isten hűségét állítja szembe. „Úgy vonultok ki ellenem, mint valami rabló ellen, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok. Veletek voltam minden nap a templomban, amikor tanítottam, és nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük.”
Igen, „az Írásoknak be kell teljesülniük”, éspedig nem csak abban az értelemben, hogy a világ Megváltóját a rablók és a tolvajok közé számlálják és aszerint bánnak el vele, hanem abban az értelemben is, hogy ami ott történik, az mégis csak Isten hűségére emlékeztet bennünket. Igen, mert ő már évszázadokkal Jézus előtt rendelt prófétákat, akik világosan látták és le is írták, hogy a megváltás nem fegyverrel és nem hatalom által fog majd eljönni az emberek közé, hanem áldozat és szeretet által.
És ez még a bűnnél is erősebb „kell”, mert Isten hűsége erősebb az emberek hűtlenségénél. Isten üdvözítő szeretete hatalmasabb az emberi hitványságnál, és minden létezhető belénk égett, jellegzetesen emberi gyarlóságnál. Ezt az evangéliumot kell ezen a vasárnapon mindennél inkább meghallanunk. Isten hűsége erősebb az emberi romlottságnál, annál a romlottságnál, ami akkor is ott van, ha a modern ember szereti azt eltagadni. Diadalmasan ott van az utolsó éjszakán is, amikor Jézus azt mondja, éspedig győzedelmes hittel mondja, hogy az Írásoknak pedig be kell teljesednie. És az Írások valóban beteljesedtek, hogy mi mindnyájan higgyük, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitünkben életünk legyen az ő nevében. (Jn 20,31)
Mi következik abból, ha Isten hűsége valóban hatalmasabb az emberi hűtlenségnél és minden létezhető árulásnál?
Először is az, hogy abban a pillanatban, amikor ezt a nagy evangéliumot igenlő hittel valaki elfogadja, ott húzható egy vonal, ami lezárja az eddig történteket és a bűnök megvallása és elhagyása által lehetőséget ad a régi dolgok lezárására. Nagyon sokan nem hiszik ezt, még hívő emberek sem, akik emiatt aztán cipelik magukkal tovább a régi életük különböző koloncait. Sötét foltokat, rossz lelkiismeretet, megkötöző szokásokat és főleg magát a hitetlenséget. Pedig le lehet azokat tenni. Egyetlen a feltétel, hogy ami ezekből bűn, azt annak elismerjük, legalább Istennek megvalljuk és elhagyjuk. Ha ezt egész szívvel megteszi valaki, vagyis a régi vétkeit megvallja és elhagyja, az biztos lehet a bocsánatban. Csak azokra a vétkekre nincs bocsánat, amikben még benne vagyunk, vagyis amikhez még ragaszkodunk. Amit megvallottunk és valóban el is hagytunk, azt maga Isten is a háta mögé veti, a tenger mélyére és meg sem emlékezik azokról többé. Tehát igenis van új kezdet, éspedig kivétel nélkül mindenki számára, aki ezen az úton jár. Teljesen mindegy, hogy kik voltak a felmenőink, milyen gyarlóságokat hagytak ránk, teljesen mindegy, hogy milyenek az emberi tulajdonságaink, az adottságaink és a képességeink, tehát mit örököltünk a génjeinkben, mert mindenkinek lehetséges az új kezdet. Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, és újjá lett minden. (2 Kor 5,17)
Amikor ezt valóban hittel elfogadja valaki, és még egyszer hadd mondjam, ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen családból jöttünk, vallásosak vagy vallástalanok voltak a szüleink – akkor veszi kezdetét a felnőtt hívő élet, vagyis az a szakasz, amikor már valóban magunk felelünk magunkért, milyen úton is járunk. És ez a szakasz már elképzelhetetlen épülés és növekedés nélkül. De vigyázat, egyáltalán nem mindegy, hogy tényleg bementünk-e a szoros kapunk és elindultunk-e a keskeny úton, vagyis tényleg Isten Szentlelkének a főhatalmába helyeztük magunkat vagy sem – mert „építkezni” lehet a szoros kapun kívül is, vagyis úgy, hogy valaki nem rendeli magát Isten főhatalma alá, hanem megmarad a saját gazdájának. Ez pedig olyan nagy különbség, mint régen az volt, hogy valaki a várfalakon belül építi a házát, vagy pedig kívül. Aki belül építkezett, azt védték az erődített falak, aki pedig kívül, az ki volt téve az éjszakai rablóknak és a vadállatoknak. Más fundamentumot senki nem vethet, mint amelyik vettetett – mondja az apostol (1 Kor 3,11), tudniillik az üdvösségnek. Nem tud felépülni az üdvösségünk sem a tehetségünkre, sem a vagyonunkra, sem a jó képességeinkre, mert annak egyedül Krisztusra lehet épülnie. És vizsgáljuk csak meg mindazt, ami nem őrá épül életünkben, mert azokból a dolgokból lehet ugyan élmény, lehet izgalom és lehet akár elragadtatás és eksztázis is, de üdv nem lehet.
Építkezni ugyanis meglehetősen keserves dolog, ezt mindenki tudja, aki csak próbálta már. Házat téglából sem könnyű építeni, lelki házat pedig még kevésbé könnyű, mert ezt odabent a szívünkben nem ellenőrzi senki – saját magunkon kívül. Ezért fontos, hogy mire becsüljük magunkat, mert aki nem becsüli magát semmire, az nem fog magában semmit építeni sem. Eddigi életem során két országban is jártam már, ahol nem fogadnak el borravalót, sem a taxisok, sem a vendéglősök – mert ezekben az országokban büszkébbek az emberek annál, hogy szolgáknak nézzék őket, akik minduntalan a markukat tartják, és semmi másuk nincs, csak a mindig nagyobbnak remélt bevétel. Nagyon fontos dolog az önbecsülés, hogy mire tartjuk magunkat érdemesnek – a baksisra, vagy pedig arra, hogy nyugodtan kihúzhassuk magunkat.
A közösség, a gyülekezet, az anyaszentegyház ezért óriási ajándék, mert egymás puszta jelenléte már ajándék és erősítés. Nem vagyunk egyedül, testvérek, amikor lelkiképpen valóban építkezni próbálunk! Ezért nem szabad megvetni és mellőzni az egyházat, Isten népének közösségét, mert ha ez nem csak egy felszínes, vasárnapi társulás, akkor mi valóban felelünk még egymás lelki növekedéséért is. Imádsággal, jó példával, közös erőfeszítésekkel, együtt megoldott nehéz kérdésekkel maga a közösség is épül, de aki őszinte szívvel részt vesz benne, az biztosan épülhet. (2 Kor 3,11)
Isten hűségéből azonban nem csak arra telik, hogy húzhassunk egy vonalat a régi dolgok lezárására, meg hogy végre elkezdhessünk belülről épülni, mint egy jól megtervezett ház, hanem még ennél is többre. Ez a „több” pedig maga az üdvösség, Istennel való lelki egységünk. Ez olyan nagy ügy, hogy erről már alig tudunk beszélni, hiszen csak a gyümölcseiből lehet igazán ráismerni. Aki már nem csak a lényében, tehát a jellemében és a tulajdonságaiban épül, amire mindnyájunknak égetően szükségünk is van haláláig – hanem már valóban az Úrral való egységében, annak nagyszerű dolgok jelennek meg az életében.
Először is jóság és felelősség mások iránt, akik ránk vannak bízva – amit nevezhetünk akár szeretetnek is, de most maradjunk a jóságnál és felelősségnél. Aki lezárta élete lezárni való szakaszát, tehát húzott egy vonalat, és aki ezután valóban épülni is elkezdett ott belül, az nem fog felelőtlenül rosszat mondani másokról a hátuk mögött, nem fog ítélni eleveneket és holtakat, ami szép szokása az önbecsülésében megroppant embernek, hanem jó lesz másokhoz és megtanul még a rosszra is jóval felelni. Teljesíti családja iránti kötelezettségét, és amikor kiderül, hogy szükség van a vállára, mert mások lelki java ezt úgy kívánja, akkor azt felelősséggel szolgálva odatartja másokért is, nem csupán saját családjának tagjaiért.
Aztán az ilyen úton járó emberbe egy nagy kiegyensúlyozottság, egy végtelen nagy béke költözik. Van Pekingben egy tér, amit sajnos vérrel is beszennyeztek már néhány évtizeddel ezelőtt, amikor tankokkal rontottak az ott tüntetőkre – de ennek a helynek nagyon szép a neve. Úgy hívják, hogy a Mennyei Béke tere. Amit politikusok inkább csak elrontani tudnak, azt az Úrral való belső, lelki egység mindnyájunknak megadhat, és ez tényleg a mennyei béke. Az a belső bizonyosság, hogy nekünk életünkben és halálunkban egyaránt van vigasztalásunk, mert megváltó Urunk érettünk már Isten ítélőszéke elé állt, és rólunk minden kárhoztatást elvett. (HK 52. felelet) Ezt a nagy belső békét nem adja meg sem a siker, sem az anyagiak, sem semmi más, mert ez egyedül az üdvösség bizonyosságából, Istennel való szívbéli egyé válásunkból származhat. De ennek viszont akkora az ereje, ha akár egy mustrármagnyi is megvalósul belőle, hogy az által még az elmúlásnál is erősebbé válik az ember.
Hát mindez kiolvasható Jézusunknak abból a szavából, hogy az Írásoknak pedig be kell teljesedniük. Hittel higgyük, hogy az üdvünket akaró isteni akarat, mely megíratott, valóban beteljesedik, és mi mind azért jöttünk erre a földre, hogy életünk szépen kiérlelődve, a jóságig és a mennyei békéig, meg a mulandóságunkkal való megbékélésig elmenően teljessé legyen. És akkor számunkra és bennünk is valóra válik, hogy beteljesednek az Írások. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy nem csak az emberi megromlottságunk valóság, hanem örökre és még inkább az a te mérhetetlen nagy hűséged és megváltó szereteted. Ezért alkottál meg bennünket, és ezért jöhettünk ide ezen a mai vasárnapon is. Köszönjük, hogy azért mutatsz meg minket igaz mivoltunkban magunknak, hogy meggyógyítsál. Segíts olyan újulásra, ahol át tudjuk adni a múltnak azt, ami oda való, és célegyenest nekidőlhetünk az előttünk levőknek. Töltsd meg szívünket Lélekkel, új jósággal és mennyei békével. Imádkozunk édes magyar hazánkért, az előttünk álló nemzeti ünnepért, országunk és városunk elöljáróiért. Segíts minket küzdelmeinkben, különösen azokat az otthonokat, ahol nehéz gondokat hordoznak, és azt a családot itt a mi gyülekezetünkben, akinek most gyásza van. Légy velünk a most következő héten végtelen nagy jóságoddal és hűségeddel. Ámen.
