2003. szeptember 21.
dr. P. Tóth Béla
Az ismeretlen Isten
Lekció: Apcs. 17,16-28
Textus: Apcs. 17,29-34
“de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Jó visszatalálni hozzád, aki életünk alapja, forrása és megszentelője vagy. Sokfelé vezetnek az emberi utak, és némelyiken nagyon is messze jutunk tőled. Bocsásd meg sok hitetlenségünket, önmagunk állítását, azokat az útjainkat, melyeken csak magunkra figyeltünk és nem volt fontos, amit te mondasz az embereknek. Köszönjük a közösséget, az együttes áhítat óráját, amin megfrissülhet a lelkünk és visszakapcsolódhat az értelmünk tehozzád. Segíts most minket, hogy legyen nyitva a szívünk igazságod számára, ha olyan lenne is a te igéd nekünk, mint a sziklazúzó pöröly vagy a kétélű éles kard. De add meghallanunk üzenetedet akkor is, ha az halk és szelíd szó lenne közöttünk, a Szentlélek csendes, belső tanúskodása. Vezess minket el minden igazságra, ahogy megígérted nekünk, mert magunktól meg nem találjuk azt. Áldd meg együttlétünket felismerésekkel, belátásokkal, és mindenek fölött Krisztusban való áldott, új élettel.
Ámen.
Igehirdetés
Pál athéni igehirdetésének – a bibliai beszámoló szerint – vegyes volt az eredménye. Néhányan csatlakoztak hozzá, de voltak olyanok is, akik gúnyolódtak, mások pedig azt mondták, majd meghallgatják még. Amíg csupán általánosságokban szólt nekik Istenről, addig sokan hallgatták, érdeklődéssel és kíváncsian.
Társaságokban is meg lehet figyelni, akár mai napság is, hogy hirtelen felélénkül a beszélgetés, amikor hitbeli kérdésekre kerül szó – ez valahogy érdekes téma. Ott Athén főterén is, még sztoikus és epikureus filozófusok érdeklődését is felkeltette, amikor Pál az “Ismeretelen Istenről” beszélt, akinek oltárt látott szentelve a városban. A ráérő polgárok közül is sokan hallgatták az igehirdetését, hiszen Athén valódi szellemi központ volt a római birodalom idején is, ezek a dolgok ott a levegőben voltak, ám amikor a megtérésről és a feltámadásról kezdett beszélni előttük, akkor megoszlottak a vélemények.
Úgy áll ugyanis a dolog, hogy elviekben sokan foglalkoznak szívesen ezekkel a dolgokkal, de amikor már rólunk van szó, egészen pontosan arról, hogyan élünk, kik vagyunk, mi marad belőlünk a halálon át, akkor sokan eltolják el maguktól ezt a témát. Talán irónizálnak, esetleg gúnyolódni kezdenek, mások hirtelen azt mondják, most sietünk, éppen el kell mennünk, pedig odáig nagyon is ráértek, majd valamikor foglalkozunk azért ezzel a dologgal – néhányan pedig valóban elindulnak a Krisztusban való új élet útján, ahogyan ezt az areopágita Dionízoszról és egy Damarisz nevű asszonyról halljuk a történetben.
Azt érthetjük meg ebből a nagyon is ismerős “szétválogatódásból”, hogy a hit útján is egyedül a maga idejében meghozott döntések révén haladhat előre az ember. Milyen sok baj fakad abból, még emberi kapcsolatok is tönkre mennek bele, hogy sokan nem hozzák meg az életben a rájuk váró, szükséges döntéseiket, például hitegetik egymást, lebegtetik, mit is akarnak egymástól, egyszerre kétféle üzenetet is küldenek, egy igent és egy nemet is, mert esetleg legszívesebben élethossziglan elodázzák legfontosabb döntéseiket. Ebből, az egyszerre kétféleképpen való életből, az egyszerre kétféle sors éléséből nagyon sok kár és rontás származik az emberek között, ezt mindnyájan látjuk.
Ugyan így, a maga idejében meg nem hozott, elodázott hitbeli döntések is árthatnak az embernek, mert éppen örökkévaló sorsában áshatják alá. Olyasmihez lehet ezt hasonlítani, mint például a nyelvtanulás, aminek meg van a maga optimális időszaka az ember életében. Hozzá lehet fogni nyelvet tanulni hatvan vagy hetven évesen is, csak akkor már sokkal nehezebb és talán majdnem lehetetlen is. A hitbeli növekedésnek, az ezzel kapcsolatos, meghozandó személyes döntéseknek is meg van a maga ideje, és ha ezeket elodázzuk, akkor később sokkal nehezebb feladatok elé kell majd állnunk.
Mindig a mai nap az egyetlen biztos lehetőség, ezt kell megragadni! A “carpe diem” értelmezhető ebben a legnemesebb értelemben is: “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” Akinek nem kell a “most”, aki irónizál, jó mondásokkal megkerülhetőnek gondolja a lényegi kérdéseket, vagy aki nem ér rá, mindig “majd máskor” akar érdemben foglalkozni a dologgal, az kimarad a felkínált lehetőségből, elszalasztja az alkalmatos időt. Elodázta a szembesülést, és talán eljön majd élete útján az is, hogy nem marad ráérő idő. Jöhet az élet sűrűje, a millió megoldandó feladat, jöhetnek a bajok, amik egészen lefoglalják az erőket, sok minden jöhet, ami az elodázott döntéseket még tovább halasztja egészen addig, amíg már nincs újabb lehetőség. Így gondolkozzunk Pál athéni beszédéről!
I.
Ez a beszéd messze tovább elmegy a hallgatóság kedvéért, mint félútig. Az Athénben látott, és az “Ismeretelen Istennek” szentelt oltár említése kapcsolópont keresése, de ma már tudjuk, hogy a görög filozófia és az evangéliumi igazság külön világok. Pálnak az az igyekezete, hogy összeillessze őket valami módon, nem is művel csodát. Mégis fontos gondolat, ami mellett nem lenne jó elmennünk, hogy Istenről valóban nem tudunk mindent: ő magát kijelentő és elrejtőzködő Isten is egyszerre. Ezért valóban van olyan, még a sok örömhírt jelentő evangéliumi tudásunk mellett is, hogy Ismeretlen Isten. És nem csak a pogány athénieknek lehet ő ismeretlen, hanem a keresztyének is jól teszik, ha nem áltatják magukat azzal, hogy mindent tudnak róla!
Ő nem lakik kézzel csinált templomokban, vagyis az ember nem zárhatja őt be a kultuszba – Isten nagyobb a mi vallásosságunknál. Hála, hogy így van! De ő nagyobb még a szívünknél is, és ha vádol minket a szív, emlékezzünk arra, hogy az ige szerint bizodalmunk lehet hozzá, megtarthatjuk parancsolatait és cselekedhetjük azt, ami kedves előtte. Az ismeretlen Isten nem megközelíthetetlen Isten! Lehet előre haladni az ő megismerésében, sőt éppen ez a földi élet legcsodálatosabb emberi kalandja – az ő megismerése. Néha megdöbbenek azon, hogy tizenévesek kijelentik, hogy nem hisznek Isten létében. Ők azok, akik hazafelé tartva, életük alkonyán szomorúan kell revideálják, ha tudják, éretlen korú vélekedéseiket, sok-sok szenvedést okozó, hiábavaló vargabetű megtétele után. Istent még azok sem ismerik maradéktalanul, akik átadták neki a szívüket, azok pedig még kevésbé, akik elszigetelték tőle lelküket. Ezzel az alázattal gondolkodva őfelőle sokkal több közünk lehet hozzá, mint akár a hívő, akár a hitetlen gőg alapján állva. Keressük ezért az alázat állapotát, és meg fogjuk találni őt. Újra, ha már egyszer megtaláltuk volna őt valamikor, és előszörre, ha még soha nem kerestük őt valódi alázatban. Ennyit mindenképpen tanulhatunk Pál athéni beszédéből.
II.
Aztán erről az Istenről azt is megtudjuk, hogy az egész emberiséget egy vérből teremtette. Ez a tétel Pál beszédében azt a fajta gőgöt hivatott kiigazítani, amely ott volt egyfelől a zsidókban, akik a maguk választottságát hajlottak úgy felfogni, hogy ők jobbak és fontosabbak, mint a pogány népek, másfelől azonban ott volt a görögökben is, hiszen a görög polisz valóban egy olyan magas szellemi teljesítményt lehetővé tévő magaslat volt az ókorban, ami máig páratlan. Ezért Pál arra figyelmezteti őket, hogy ne a saját választottságukat vagy szellemi teljesítményüket, filozófiai magaslataikat ünnepeljék, egyszóval ne magukat istenítsék, amire az ember mindig is hajlik, hanem emlékezzenek arra, aki az egész emberiséget egy vérből teremtette, őket összetartozásra szánta, és együtt, közösségben akarja őket üdvözíteni.
Manapság sokat van szó az emberiség egységéről, amit globalizáció néven sokan gazdasági határnélküliséggel akarnak megteremteni. Természetesen attól, hogy a pénz szabadon mozoghat a világban, semmi lényeges emberi probléma még meg nem oldódik, csak a szegények kizsebelése válik még egyszerűbbé. Az emberiség egysége nem üzleti alapon, hanem kizárólag szeretet alapján jöhet létre, a szeretet forrása pedig az, aki az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette. Az üdv nem lehet addig üdv, amíg bárki is ki van zárva, vagy kimarad belőle, például addig, amíg a szegények még szegényebbek, a gazdagok pedig még gazdagabbak lesznek. A teremtő az egész emberi nemzetet összetartozásra teremtette, és ennek egyetlen akadálya az ember önző és erőszakos, meg nem tért természete. Semmi aktuálisabb üzenet nincs ma sem, mint amit Pál így mondott az athénieknek: “mindenki mindenütt térjen meg.” Akinek két ruhája van, az egyiket adja annak, akinek egy sincs, és akinek van kenyere, hasonlóképpen cselekedjen, mondta Jézus útkészítője, Keresztelő János.
Ennek természetesen nem csak világméretű és nem csak gazdasági összefüggései vannak, hanem egyszerű, személyes üzenete is. Gazdagítsuk egymást azzal, amink van. Jó szóval, figyelemmel, segítő mellette állással, vagy egyszerűen figyelmes, időt odaszentelő végighallgatással. Ne engedjük, hogy a falak, akár érzelmi falak is, oda nőjenek közénk, hogy elkezdjük egymást ellenségnek vagy akár csak idegennek érezni is. Teremtőnk mindnyájunkat egy vérből teremtett, azaz közösségre, összetartozásra szánt – ezért az üdv egyik neve biztosan a boldog, harmónikus, egymást megbecsülő összetartozás, a közösség. Családban először, gyülekezetben szükségképpen, városban, jó ügyekért elengedhetetlenül.
III.
Annál is inkább, mert az üdv forrása, Isten nincs messze tőlünk. “Benne élünk, mozgunk és vagyunk” – mondja róla Pál, és egy görög költőt idézve azt mondja, “az ő nemzetsége is vagyunk”. Itt valóban találkozik a görög szellem egy mozzanata a bibliai üzenettel: Isten fiai lehetünk valamennyien! Ez a Szentírás központi üzenete is: az ember fiúsága, istenembersége. Minden erről szól a Bibliában, még az is, hogy egy választott férfiú, Jézus által fog ítélni az utolsó napon. Mert valóban ő a mérce, nincs más kánon. Mérjük meg rajta döntéseinket, azt, hogy most hol állunk, kik vagyunk, és akkor nem kell majd az utolsó napon szembesülnünk ezzel először.
Nincs messze tőlünk, benne élünk, mozgunk, és vagyunk. Milyen szép gondolat! Az ember olykor kétségbeesetten próbálja elhelyezni Istent valahol a világban, keresi neki a helyet, pedig nem Isten van a világban, hanem mi vagyunk mindenestől őbenne. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Éljünk ezzel a közelséggel! Kapcsolódjon bele a szívünk az ő igazságába, ízlelgessük a tőle jövő ajándékok jó ízét, fedezzük fel szándékait, értsük meg, legalább utólag, az összefüggéseket, mi miért is volt az életünkben, és mindenek előtt beszélgessünk vele sokat, ahogyan megszólít minket az igében, és ahogyan mi válaszolunk neki az imádságban.
Ha rövid szavakban akarnánk összefoglalni mindezt, amit ma hallottunk, ezt mondhatjuk: Ismeretlen Isten – azaz maradjunk meg alázatban. Egy vérből teremtett emberiség – azaz törekedjünk szeretetre. Nincs messze tőlünk – ezért találjunk az áhítatra. Tehát alázat, szeretet és áhítat. Nem is hiszem, hogy több kellene az üdvhöz bárki ember fiának.
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, Minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a világosságok Urától száll alá, és tőled való az is, amit bennünk igéd által elvégeztél mind eddig. Kérünk, add meg nekünk, hogy amit most szívünkre kötöttél, az is hadd legyen cselekvő igévé, életformáló erővé mindnyájunkban. Szükségünk van arra, hogy velünk jöjj, fogd a kezünket, és tedd újra és újra tapasztalásunkká, hogy közel vagy hozzánk, benned élünk, mozgunk és vagyunk. Köszönjük, hogy hűséges Isten vagy, akik kijelented magad és még rejtőzködésed is javunkat szolgálja. Add értenünk felséges dolgaidat. Segíts minket alázatra, hogy ne lázadozzon ellened a szívünk, hanem szolgáljon és dicsőítsen téged. Adj nekünk valódi szeretetet, hogy épüljön a közösség és összetartozás mindenütt a világon. Segítsd azokat, akik szükséget látnak és adj erőt az igazán jó szándékú embereknek, hogy tudjanak tenni a méltányos életért szerte a világon. Törd le az elbizakodottakat és alázd meg a hatalmaskodókat, adj belátást az elvakultaknak és vezérelj mindnyájunkat a békesség útjain. Ajándékozz meg minket közelséged áhítatos pillanataival, és töltsd be mindennapjainkat erővel és testi egészséggel, lelkünket frissességgel és gondolkodásunkat hitelességgel. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket.
Ámen
