Igehirdetés 2013. április 21.
Az Úr az én pásztorom
Lekció: Zsolt 23,1-6
Textus: Zsolt. 23,6
„Bizony, jóságod és hűséged követnek engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom egész életemben.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, boldogító dolog téged keresni, hiszen ha csak rád gondolunk is, megtelik a szívünk örömmel. Te minden élet forrása és örök szeretet vagy, aki kifogyhatatlan a jóságban, és meg nem rendül a hűséged. Gondoskodsz rólunk úgy is, hogy észre sem vesszük, csak megvan mindenünk, miközben te magad ajándékot ajándékra halmozol, és még ha megpróbálsz is bennünket, akkor is mindig a javunkat akarod. Vannak közöttünk, akiknek éppen most nehéz gondjai akadtak, vannak, akik nem tudják, merre tovább, mert elakadtak az életük útján, sőt olyanok is, akiknek otthonában ott a betegség és maga az elmúlás is közel jött. De tudjuk Urunk, hogy te nem ejtesz ki minket oltalmazó kezeidből sem itt, sem pedig az örökkévalóságban. Ezzel a nagy hittel borulunk le előtted, és kérjük ennek az órának áldását: vezess, táplálj, erősíts mindnyájunkat. Nyisd fel szemünket látni a láthatatlant, nyisd fel szívünket elvenni tőled, amit magad akarsz adni nekünk ebben az órában. Add igédet, és add Szentlelked megelevenítő tüzét mindnyájunk szívébe. Ámen.
Igehirdetés
Személyes szóval hadd kezdjem ezt a mai igehirdetést. Olyan szépnek találom a 23. zsoltárt, hogy legszívesebben minden hónapban legalább egyszer felolvasnám itt a templomban. Hívő emberek otthonában ma is megtalálni néhol falitáblaként az első sorát: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Miért szeretjük ezt a zsoltárt annyira? Bizonyára azért, mert ez a rövid, szinte leheletnyi fohász minden szava Isten jóságáról szól, és amikor mi emberek közel engedjük a szívünkhöz ezt a dolgot, amikor elfeledkezünk életünk hullámveréseiről és tényleg átadjuk magunkat az ő jóságának, akkor mindig megnyugvást és békességet kapunk. Főleg azok vannak ezzel így, akik egészen konkrétan megtapasztalták már, hogy amikor valóban az Úr az ő pásztoruk, amikor tényleg figyelnek az ő vezetésére, akkor biztosan nem szűkölködnek, hanem gyakran még a szükséges felett is megvan mindenük.
Van és lehetséges azonban ennek a zsoltárnak egy mai olvasata is. Ami háromezer éve még döntően anyagi, testi gond volt, hogy miként lesz meg a betevő falat, hogyan alakul a megélhetés, a mindennapi kenyér dolga – az mainapság már sokkal inkább a belső, a lelki szükségletek terén jelentkezik. Itt minálunk és ezekben az időkben, amiket éppen most élünk nem annyira eleség dolgában szoktunk szűkölködni, az valahogy mindig megkerül, hanem sokkal inkább a belső élet és lelki táplálék dolgában. Az Úr pásztorolása, meg a füves legelők és a csendes folyóvizek ma nem annyira a darab kenyér szintjén aktuálisak, hanem a láthatatlan világunk, a lelki élet dolgaiban. Ott vagyunk igazán éhesek, ott volna szükségünk leginkább gondoskodásra – azon a szinten, ahol a gondolatok és az érzések vannak, ahol a döntések és az elhatározások születnek, ahol az életünk nem a testi dolgokban, hanem egy magasabb síkon zajlik. Ami valamikor a testi elégedettség dolga volt, az ma már sokkal inkább önmagunk megtalálásának az ügye, a boldogságé és a lelki békességé. Nyugodtan mondhatjuk, hogy mind a nyomorúságaink, mind az éhezéseink mai napság döntő módon lelki síkon jönnek hozzánk. Ezért mindazokat a témákat, amiket ez a zsoltár érint, próbáljuk meg most így és ebben az értelemben látni.
Első mindjárt az elégedettség dolga. Isten közeléből kiesett, paradicsomon kívüli állapotunk egyik fontos megromlottsága éppen az, hogy mindig pont azzal vagyunk elégedetlenek, amink van. Ádám azonnal Évára panaszkodik, akit pedig Teremtője adott mellé, amint elszakad Istentől: az asszony, akit mellém adtál…! Éva meg a kígyót emlegeti, vagyis nem jó az egész teremtés, ha abban egyáltalán létezhet próba és létezhet kísértés, amivel szemben meg kellene állnia az embernek. Pedig egy olyan kertet kaptak, amiben minden szépen megvolt, de már azonnal ott a kérdés, hogy ők ott tényleg egyetlen egy fáról sem ehetnek? Így alakul át az élet észrevétlen, és jelenik meg sorra minden, de minden egészen más hangsúlyokkal – pedig összesen annyi történt, hogy már nem kell az isteni útmutatás, megy ez nekünk magunktól is.
Ebből nő aztán ki rendszerint ugyanaz, vagyis, hogy mindenünk megvan, például lelki téren, amik megírattak, amik a mi számunkra írattak meg, ott is van minden otthonban, szép fekete kötésben mind az ezerötszáz oldal, most már csak meg kellene valósítani, de hát megy ez nekünk anélkül is. És erre következik aztán az élet nagy telhetetlensége, meg az abból folyó dolgok mind, vagyis törvényszerűen az, hogy többet akarunk, és azonnal mindenből kevesebbünk lesz. Aki nagyon meg akarja nyerni az életét, az szükségképpen elveszti azt, és aki mindennel bír, ami nem elég neki, az sorra szokta elveszteni azt is, amije addig volt. Így veszett el valamikor a paradicsom, és így vész el sok helyen a család békéje, aztán az egysége is, és végül senki nem gazdagabb lesz, hanem kifosztottabb és boldogtalanabb. Egy öreg hívő emlegette mindig a régi mondást: Nem a sok sok, nem a kevés kevés, hanem az elég a minden.
Elégedettség azonban lelki téren is csak ott terem, ahol az Úr a mi pásztorunk. Ahol fontos az, amit ő mond, ahol valóban nem csak kenyérrel, és nem csak életélményekkel élnek már, hanem mindazokkal az igékkel is, amik az ő szájából jönnek, és amit ő mindig emberekre bíz, hogy kimondják számunkra. Mózes ember volt, a próféták is mind azok voltak, sőt, maga a világ Megváltója is olyan ember volt, mint mi, de tökéletességre jutott, és örök üdvösség szerzője lett számunkra. (Zsid 5,9) Ennyit az elégedettségről.
Zsoltárunk azonban ennél többről, vidám lélekről is beszél. Az már majdnem maga a boldogság, ha valóban és tartósan derű lakik bennünk. És erről azt halljuk, hogy ő az, aki lelkünket megvidámítja. Nem a körülmények, nem a sikerek és még csak nem is a teljesítmények, mert ezek is adnak ugyan jókedvet, de az ilyen jókedv mindig nagyon mulandó. Jön egy kudarc, egy sikertelenség vagy jön egy rossz találkozás, és már lehangoltság is van a helyén. Hányan élnek így, teljesen kitetten az életük eseményeinek! Ha süt a nap, jó a kedvük, ha borult az ég, akkor pedig szomorúak. Amikor maga Isten az, aki megvidámíthatja a lelkünket, akkor az mindig több bennünk, mint hangulat. Hangulatok jönnek és mennek, de régen rossz, ha már nincs is több számunkra, csak a hangulataink. A régi görög filozófus, Epikurosz a lélek rendíthetetlen nyugalmát ataraxiának nevezte, de ez inkább egy sérthetetlenség, a lelki-érzelmi megbántódás kizárása volt, egy fajta világon kívüliség.
Akinek a lelkét maga az Úr vidámítja meg, ahogyan erről a 23. zsoltárban olvasunk, az nem kevesebbet tapasztal, mint azt, hogy tud örülni az élet ajándékainak, és hálás azokért, akár a mámoros elragadtatásig is. De bizonyos érdeklődő kíváncsisággal és csöndes derűvel szemléli a megoldhatatlannak tűnő konfliktusokat és életpróbákat is, amiknek ilyen módon előbb-utóbb hasznát tudja venni, sőt tanul belőlük és a maga javára és hasznára fordítja azokat. Az Úr által megvidámított léleknek nem hangulata, hanem állapota a derű. Az ilyen ember számára mindig süt a nap, de nem kívülről, hanem a szívéből, belülről. Mert a napfény ott lakik, és ez a napfény maga az élő Úr, az örök Lélek, aki mindig volt és mindig lesz, mégis arra méltat bennünket, hogy Jézus által bennünk lakjon. Én tibennetek, ti énbennem. (Jn 14,20) És mivel ő, Krisztus a világ világossága, ezért ez a belső fény sosem lehet független tőle, mert akkor az idegen fény, nem pedig az örök ige, amely „kezdetben volt, Istennél volt, és Isten volt ez az ige”. (Jn 1,1)
Egy haszid történet szerint egy szent életű emberhez egyszer éjszaka bekopogott valaki. Ő azt kérdezte, ki az. Kintről így jött a válasz: Én vagyok. A szent életű ember így felelt: Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri nevezni? – Elgondolkodtató igazság: mi emberek mindig egy sereg énnel rendelkezünk, és még csak azt sem tudjuk pontosan, mikor vándorolunk át az egyikből a másikba. Nincs hát jogunk magunkat én-nek nevezni, mintha olyan egységes létezésünk lenne, mint Istennek van. A mi életünk drámája pontosan az én-állapotaink drámája: egyik ezt hozza, a másik azt eltékozolja, megint egy harmadik újrakezdi és így tovább. Mostanában szokták mondani, főleg gyerekekre, hogy éppen ilyen vagy olyan üzemmódban van, és a jó szülőnek tudnia kell, melyiket hogyan kezelje. Sok igazság van ebben. Felnőtt embereknél is sokféle üzemmód létezik azonban, és ezek most azzal gyarapodhatnak, ha értjük, miről van szó: amikor a szívünkben valóban ő lakik. Akkor a derű már nem hangulat, hanem állapot, valódi megbékéltség, hazataláltság akkor is, ha sok mérföld van még előttünk a földi téreken.
Az ilyen ember azt észleli, hogy ez a benne lakó fény őt az igazság ösvényein vezeti, és ezért már nehezére esik a hamisság és minden őszintétlenség. Az igazság ösvényein vezet engem. Még az is elhangzik, hogy „vessződ és botod vigasztalnak”, aminek egyik jelentése biztosan az, hogy a tőle jövő intések jelzik: még számon tart, még nem tett le rólam, vagyis fontos vagyok számára. Aki már nem kap intéseket, annak tanácsos mélyen magába szállni, mert az nem valószínű, hogy ő mindent hibátlanul és vétkek nélkül tenne, de az nagyon is, hogy már levette a kezét róla az Úr, s ezért sürgősen meg kell térnie. A másik jelentése annak, hogy az Úr vesszője és botja „vigasztal”, a régi juhászéletben használt kampósbotra utalás, amivel utána nyúlt a nyáj őrzője az eltévedő jószágnak, amelyik a vesztébe szaladt volna, a szakadék felé. Ez a pillanat az, amikor ő fizikailag megakadályoz bennünket valamiben, ami a kárunkra lenne. Nyilván nem kellemes pillanat, amikor éppen jól lendületben vagyunk, és elkapják a lábunkat egy kampósbottal és megállítanak – de néha még erre is szükségünk van. Utóbb, amikor megértjük, mi is történt, akkor még hálát is adunk érte, de maga a pillanat, a visszarántás sosem kellemes mozzanat. Ennek az élménynek egy vidámabb változatát hadd említsem meg. Valaki elmondta, hogy ellopták az autóját, amit ő nagyon gyászolt, érthető módon – és egy ismeretlen ember, azon a helyen, ahol éppen a kocsijának a hűlt helyét kereste, egyszer csak azt mondta neki: Honnan tudja, hogy nem valami nagy balesettől menekült meg ilyen módon? Persze, mosolygunk a „savanyú a szőlő” típusú vigasztaláson, de azért elgondolkodtató ez is: kimaradni valamiből, amit a jó pásztor kampósbotja akadályozott meg az életünkben nem feltétlenül csak veszteség lehet.
Végül a zsoltár mondanivalójának beérkezése és mintegy kulminációs pontja ez a nagyszerű hitvallás: Bizony, jóságod és hűséged követnek engem életemnek minden napján, és az Úr házában lakozom egész életemben. Isten jósága és hűsége egy és ugyanaz a dolog: az ő jósága hűséges, és hűsége mindig jó. Ezek őnála egyek, jóság és hűség, ez az ő lényege, és ezek jönnek utánunk, még olyankor is, amikor azt észre sem vesszük, sőt nem is gondolunk rá. Milyen jó, hogy így van! Uram, égig ér a te kegyelmed, és hűséged a felhőkig, mondja egy másik zsoltár. (Zsolt 36,6) Isten hűsége a legmegrendítőbb tény az emberi hűtlenségek ellenében: Ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja. (2 Tim 2,13)
Aki pedig ezt teszi élete alapjává, az ő végtelen nagy hűségét, az nem kevesebbet tapasztal meg, mint azt, hogy az Úr házában lakozik egész életében. Ez az otthonosság nagyszerű dolog, hogy az ő világában nem jövevények és vendégek vagyunk immár, hanem az a helyünk, folyamatosan és állandóan, jó napokban és rossz napokban egyaránt. Néha nem sikerül valami, amit pedig nagyon szerettünk volna, és szinte azt érezzük, megrendül emiatt a föld a lábunk alatt. Isten hűsége akkor is ott van. Néha eltervezünk valamit, és az egyáltalán nem úgy lesz. Isten hűsége akkor is ott van. Azt gondoljuk, megszolgáltunk valamit, és az jár nekünk – mégsem a miénk lesz, hanem valaki másé. Isten hűsége ilyenkor is ott van. Ott van örökké, rendíthetetlenül. Hát építsünk rá.
Elégedettnek lenni, mert ő füves legelőkön nyugtat és csendes vizekhez terelget minket; derűsnek lenni, mert ő maga az, aki belülről, bennünk lakva megvidámít minket; és az Úr házában, vagyis közelében letelepedni, mégpedig egész életünkre – hát ezeket adja ő minekünk, ha ő lehet a pásztorunk. Hát legyen is, és megtapasztaljuk, hogy ilyen módon valóban nem szűkölködünk. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, légy áldott, hogy jó helyen van sorsunk a te kezeidben, aki nem csak kimérted éltünk határát, hanem engedelmességünk mértéke szerint meg is töltöd azt nagyszerű, sőt örökre érvényes tartalommal. Segíts bennünket megszívlelni mondásaidat, szent igédet, amiben olyan hatalmasan közlöd velünk a bölcsességet, hogy az mindenre elégséges útmutatás lehet számunkra. Abban is a te segítségedet kérjük, hogy tudjuk helyesen megítélni, mi az, ami javunkra van, és mi az, ami kárt okoz nekünk is, és amivel másoknak is ártanánk. Nem tudjuk ezt magunktól helyesen, ha csak nem figyelünk egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel tereád, és az igének csak hallgatói vagyunk, megtartói pedig nem. Buzdíts és serkents bennünket Szentlelkeddel, örök és megszentelő jelenléteddel, hogy még abból is jó jöhessen ki, ami akadályoz, és ami elszomorít. Viseld gondját a te népednek, földön küzdő egyházadnak, hogy lehessünk egészen és teljesen a tiéid gondjaink és küzdelmeink között is, és Krisztus által a tiéid maradhassunk az örökkévalóságban is. Ámen.
