Igehirdetés 2007. január 1.
Beosztás dolga
Lekció: Jelenések 5,1-14
Textus: Máté 13,52
„Minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.”
Imádkozzunk!
Istenünk, áldunk téged, hogy új esztendő első útja templomodba vezethetett. Köszönjük, hogy egészségesek lehetünk, van meleg otthonunk és van eleségünk. Köszönjük, hogy van erőnk és hitünk téged keresni, aki örök szeretet vagy és mindig voltál és mindig leszel, míg mi emberek mind születtünk és meghalunk. Megfoghatatlan mély titok számunkra a saját létezésünk is, hát még a tiéd, Urunk, akiből annyit ismerhetünk összesen, amennyit magad megengedsz ismernünk. De áldunk téged, erős és örök Isten, hogy mindent elmondasz nekünk magadról ahhoz, ami az üdvösséges és boldog élethez kell. Köszönjük neked, hogy azért adod a hívek seregét, anyaszentegyházadat, hogy ott közöld magad velünk, éhező és szomjazó lelkekkel, akik mind utánad vágyakozunk. Bocsásd meg sok önhittségünket, lelki restségünket
és mind azt, amivel szomorítottunk tégedet. Hadd kérjünk most újra, hogy jöjj el hozzánk, adj világosságot, értelmet és alázatot, hogy befogadhassuk szívünkbe igédet. Megváltó Jézusunk, áldd meg Lelkeddel újévi istentiszteletünket! Ámen.
Igehirdetés
Újév reggelén azt kérdezzük magunktól, vajon milyen esztendő áll előttünk. Nem ismerjük a jövőt, és ezért remények és szorongások egyformán hangot kapnak bennünk – de ha visszaemlékezünk csak egy évvel ezelőttre is, biztosan azt kell mondjuk, volt olyasmi az elmúlt évben is bőven, amit álmunkban sem gondoltunk volna a legutóbbi újév reggelén, mégis eljött. Eljöttek számunkra boldog idők és eljöttek betegségek is, talán eljött a gyász is, aztán eljöttek szép pillanatok, örömteli emberi találkozások, jó beszélgetések és eljöttek érthetetlenül viaskodó, ellenséges percek és órák is, amikor szinte az életünket sem szerettük már. Most is, ebben az előttünk álló, új évben is biztosan számos meglepetés vár ránk, jó dolgok és rossz dolgok egyaránt. Nem ismerjük a jövőt.
A régi ember is kérdezte magától minden újév napján, vajon mi vár rá az új esztendőben, és bizony hozzá is fogott a maga módján a sorsa meghatározásához, mindenféle mágikus rituálékat vitt végbe és jóslásokba bocsátkozott. Se szeri, se száma a néprajz leírta babonáknak, mágikus szertartásoknak, amikkel az ember megpróbálta megismerni és kezébe venni a jövőjét. Az efféle szertartásoknak és mágiáknak az ókori vallások némelyikében, főleg az asszír-babiloni vallásokban, amiket a zsidók jól ismertek, egyik kedvenc jelképe volt a könyv, amit ünnepélyes keretek közt újév napján megnyitottak a templomban és ezzel azt fejezték ki, hogy immár ismerik a sors könyvében megírt utakat és majd aztán ahhoz is tartják magukat.
A Jelenések könyve látnoka nem volt ilyen optimista. Álmában egy hétpecsétes könyvet látott, ami nyilván a sors könyve és nagyon sírt, mert senki, de senki nem volt méltó azt a könyvet felnyitni, pecséteit feloldani, ahogy olvassuk, de még ránézni sem. És ebből a nagy sírásból valahogy mégis ünnepi, zengő, dicsőítő énekszó lesz a látomás során, éspedig azért, mert azt halljuk, hogy győzött a Júda oroszlánja, aki valójában egy megöletett Bárány. Győzött és így méltóvá lett arra, hogy felnyissa a hétpecsétes könyvet, és ezért a négy Élőlény és a Huszonnégy Vén leborul előtte és hárfáikon új énekeket játszanak neki és aranycsészéikben füstölő fűszereket égetnek számára, amiknek füstje a szentek imádsága. Megrendítően szép kép ez, tele hatalmas szimbólumokkal, és mielőtt megpróbálnánk ezeknek a mélyére hatolni, egy egészen egyszerű jézusi mondás állítson meg előbb minket.
A régiről és az újról van szó ebben a mondásban, ami szerint „Minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.” Az első keresztyén évtizedekben nagyon sok múlott azon, hogy Isten népének tudósai, a korabeli írástudók, vajon megértik-e a Jézusban hozott új isteni kijelentést és a pártjára állnak ennek a dolognak, vagy ellenségei lesznek és mindent megtesznek a keresztyén hit kiirtásáért. Róluk szól és nekik szól ez a mondás és valami olyasmit foglal egységbe egy egyszerű, hétköznapi képpel, ami ott és akkor segített áthidalni a korabeli kételyeket. Csak az lehet-e hitelesen Isten igazsága, ami mögött már ezer esztendő kipróbált hite és a közösség vallásos őrködése áll, vagy van Istennek ma is szava hozzánk? – ez volt ott és akkor a nagy kérdés. A válasz pedig így hangzott: hiszen a jó házigazda, ha igazán jó vendégséget akar adni, újat és ót egyaránt előhoz éléskamrájából, hiszen hagymából például az új a jó, meg a gyümölcs és a tej is akkor igazi, ha friss, de például már több sajt akkor finom, ha érett, az igazán jó ó-bornak pedig nincs párja, ezt mindenki tudja.
Azért gondolkodunk most a régi és az új összetartozásáról, mert a Jelenésekbeli látomás egyik csúcspontja is éppen az, hogy a négy Élőlény és a Huszonnégy Vén is új éneket énekelnek a mennyben a Bárány tiszteletére. Tudtak ők énekelni azelőtt is valahogy, de a Báránnyal való találkozásuk, vagyis Jézus igazi megismerése egy egészen új világot nyitott meg számukra és ehhez új ének is tartozik, amit ezek az emberek a megújult lényükkel énekelnek.
Az írástudó ezért, aki tanítványává lett a mennyek országának, vagyis már nem csak a régi iratokkal foglalkozik, nem csak azok szakértője, ahhoz a házigazdához hasonlít, aki újat és ót egyaránt előhoz éléskamrájából. Merítsünk most egész évre szóló lelki üzenetet ezekből a végtelenül egyszerű és tömör szavakból!
Mindenek előtt azt az üzenetet vegyük észre, hogy a jézusi ige szerint tehát egész földi életünk valamily értelemben gazdálkodás dolga. Gazdálkodás, vagy ha úgy tetszik, beosztás dolga, hogy amikor vendég jön, legyen otthon az éléskamrában ó és új is. Egyikből ez a jó, másikból az, hallottuk, mind a kettőre szükség lehet. De most gondolkodjunk először azon, tudunk-e majd az előttünk álló esztendőben „ót előhozni” az éléskamrából, amikor arra lesz szükség. Mert bizony lehet rá szükség. Ót előhozni annyit tesz, mint ismerni és szeretni az évezredes, sőt örök igazságot, az igazi alapokat, amit Isten magáról kijelentett és meg is bizonyított.
Ma azt halljuk a legtöbb csatornán, hogy egyáltalán nincsenek is örök törvények, minden egyéni választás és ízlés dolga a világon és ennek jegyében aztán nincs az a deviancia, aminek ne lenne létjogosultsága, sőt kultusza. Ha valamilyen anyagi haszon fűzhető hozzá, már pedig ez nem is olyan bonyolult dolog, akkor esetleg rövidesen hatalmas pénzek mozdulnak meg, mint befektetők, mert bármiből meg lehet szerezni a hasznot, ha a dolog piacát sikerül megteremteni. Így lesz aztán a „hagyomány” szó a legsötétebb kategória, és még a reklámokban is azt látjuk, hogy az egyik oldalon áll a „hagyományos” mosópor, ami természetesen a rossz, azt pirossal kétszer áthúzzák, mellette viszont a „nem-hagyományos” az igazi, ami új, és ezért biztosan jó is.
Borzasztó ez a nyelvi terror, amit ez a világ ránk kényszerít és amiben a gyermekeink felnőnek, mert a felületes tömeg-embert elhitetik és ő valóban elhiszi, hogy minden rossz, ami régi, ami hagyományos és igazán csak egy dologtól kell távol tartsa magát az ember, és ez a hagyomány.
Pedig pont fordítva áll a dolog. „Ót előhozni” nem csak úgy lehet, hogy valami avatag, idejétmúlt és korszerűtlen dologgal hozakodunk elő, hanem úgy is, hogy az évezredek óta ismert és kijelentett, örök igazságot komolyan vesszük. Nem kell hozzá messzi menni, itt van a kezünkben, és tudjuk róla, hogy akár hogyan akarták kiirtani az évszázadok alatt, például csak a legutóbbi évszázadban is, minden valóban fogékony lélek vigyázott rá, és még a Gulágon is ott volt, ahogyan az „Iván Gyenyiszovics egy napja” leírja nekünk – és ha csak titokban is, ha lopva is, féleszűnek tartatva egy nyomorúságos és küszködő világban, ahol a fizikai megmaradás a tét, de olvasták ezt a könyvet.
Ugye, látjuk, hogy valóban beosztás dolga, hogy ott legyen ez a könyv ne csak a polcunkon, de a mindennapjainkban is – hogy merítsünk belőle, hogy ott éljenek a szívünkben az idézetek, hogy tudjuk egymást vigasztalni velük, ha kell, a börtönben is, ha kell, este, munka után odahaza, amikor a társunk fáradt és elcsüggedt, vagy éppen nem találjuk a gyermeknevelésben most ránk váró lépéseket és az igazán helyénvaló reagálás-módokat kamasz gyerekeink iránt. „Ót előhozni” nem csak úgy lehet, hogy avatag közhelyeket ismételgetünk, unalmat és álmosságot gerjesztve magunk körül, hanem úgy is, hogy a Nóé óta változatlan, sőt, a mindenkor igaz, örök tudáshoz térünk vissza, mondjuk ki, végeredményben az alapokhoz fordulunk. Azokhoz az alapokhoz, amiket maga a teremtő szeretet vetett meg, ami nélkül nincs emberség és nincs hit és nincs szeretet, csak fogyasztói társadalom van, ahol mindent szabad, ha valakinek a meggazdagodását szolgálja és semmi nem tilos, ami pénzért megvásárolható és szabott ára van.
Van-e bensőséges kapcsolatunk ezekkel az alapokkal? Férkőzzünk csak újra a közelükbe és fedezzük fel magunknak őket. Ne dobjuk el magunktól és ne unjuk meg, mert ez a mi életünk igazi fundamentuma. Legyen rá időnk, hogy naponta merítsünk az igazságából, és megtapasztaljuk majd, hatalmasan fog építeni bennünket. Mert a hagyomány nem a legrosszabb és legsötétebb szó, hanem éppenséggel a legfontosabb, ami egyáltalán vissza tud vezetni minket az élő Istenhez, akitől elszakadtunk. Jó beosztás, jó gazdálkodás életünk idejével pedig elképzelhetetlen e nélkül.
Egy magyar gondolkodó azt írta, hogy húsz, esetleg negyven évre volna szüksége ahhoz, hogy egyáltalán a munkatervét elkészítse a föld nagyobb könyvtáraiban. Aztán meg kellene tanulnia még hat-nyolc nyelvet, és csak azután következhetne a tanulás, erre százötven évet szánna, napi tíz óra munkával számolva. Pihenő a zongora, a képtárak és fürdő a tengerben. További ötven évre lenne szükség, hogy utazzon, de nem úgy, hogy három napot tölt egy helyen, hanem legalább egy évet. Így hozzájutna néhány dologhoz, amiről azt mondhatja, hogy ezeket már biztosan tudja, és ezért így el lehetne kezdeni tanítania is, és nagyjából négyszáz éves korában hozzáfoghatna műve megfogalmazásához is. Mert az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erőit kifejtse, édeskevés. Még kedvező körülmények közt is csak napi nettó két-három óra ilyen idő jut az embernek, ami egy megszokott életidővel számolva is összesen öt év. Ezért nem lep meg, mondja a szerző, hogy amit ez alatt az idő alatt az emberek csinálnak, annak nagyobb része dilettantizmus. Elhamarkodott művek, meg nem alapozott gondolatok, elsietett és önkényes rendszerek. Ez alatt az idő alatt az ember semmit nem tud komolyan megtanulni, sőt, még a kérdéseket sem tudja rendesen feltenni. – Ha mindebből egy kicsi is igaz, már pedig valószínűleg nem csak kicsi az, akkor tényleg megéri, hogy időt szánjunk az alapokkal való bensőséges kapcsolatra, az olvasásra, a tanulásra, a felőlük való gondolkodásra. Hogy tudjunk mi is „ót előhozni.”
De mit jelent vajon újat előhozni az éléskamrából? Ezt is kétféle módon lehet, jól és rosszul, akár csak az ót. Ma az öncélú újítás idejét éljük: minden autómárkának más kell legyen az újabb évjárata, hogy látsszon már magán a karosszérián, ez valami új, és akkor jó lesz a piaca is. Házat is sokan úgy terveztetnek a mérnökkel, hogy valami olyan legyen ám, ami egyik szomszédnak sincs – és meg is születnek a hihetetlen építmények. De a bibliai értelmű új nem ilyen. A látomás szerint „új éneket” szólaltatnak meg az evangélisták, hiszen ők azok, akiket Négy Élőlénynek nevez az ige, meg a Huszonnégy Vén is, akik az elöljárókat, a lelkiekben felelősöket testesítik meg, tehát azokat, akikre a többiek figyelnek. Ők már új éneket énekelnek, vagyis nem a régi nótát fújják, ami – bízvást mondhatjuk, a panaszkodás, a mások vádolása, a viszonyok és közállapotok utálkozó felemlegetése és mind, a többi, amivel könnyíteni szoktunk elégedetlen lelkünkön, ki-ki ízlése és műveltségi szintje szerint. Ezek az emberek új éneket tudnak mondani, amire egyébként a Zsoltárok könyvében éppenséggel hatszor is hallunk felszólítást: Énekeljetek az Úrnak új éneket!
Mitől van ezeknek új ének a szívében? Azért, mert megismerték a Bárány győzelmét. Nem ők győztek mások felett, amire olyan nagyon vágyik minden ember, hanem a szívükben győzött az oroszlán, aki valójában Bárány, mégpedig egy megöletett Bárány. Csak azok tudnak új éneket mondani, akik ezt a győzelmet már ismerik és a szívük közepébe is tették. Nekik már nincs szükség alantas lelki ventillációkra, hogy néha nap tüzet okádjanak egymás ellen, saját magukat főfoglalkozásban sajnálgassák vagy folyvást tüneteket és bajokat és vizionáljanak, vagy fóbiásan rettegjenek ettől vagy attól az életben, mert ezek az emberek tudnak már új éneket a régi nóta helyett.
Mi győzte meg őket, mi változtatta meg a lényüket? Meglátták és megértették, hogy a Bárány úgy volt oroszlán, azaz győztes, úgy törte fel a hétpecsétes könyvet, úgy oldotta fel a feloldhatatlannak tűnő sorsot, úgy emelkedett a megváltoztathatatlannak tűnő sorserők, az emberi tulajdonságok fölé, hogy a saját vére árán vásárolt embereket Istennek. Félre ne értsük, itt nem kegyes egyházi beszédről van szó, hanem a lényegek lényegéről. Ezt a Jézust, aki így szeretett minket, csak egyféleképpen lehet méltó módon viszont szeretni, ha követve őt, mi is a vérünk árán vásárolunk embereket Istennek. Ami azt jelenti, hogy nem félvállról vesszük már követését, meg azt, hogy emberek hozzá találjanak, tehát magát a szeretet útját, a bárányként való oroszlán-létet, hanem az már egyértelműen életünk tengelye.
Lehet, hogy mindent megérteni az emberi életben talán ha ötszáz év alatt lennénk képesek, de erre a dologra nem kellenek évszázadok. Elég egyetlen igazi pillanat, amikor az ember szíve megnyílik és lesz a nem-keresztyénből valódi keresztyén, lesz egy valamikor-volt keresztyénből újra és igazán keresztyén. És akkor tudunk már ót és újat előhozni, és fog teremni a szívünkben, ahol most dermedt csend van, új ének.
Milyen lesz az új esztendő? Nem tudjuk. De egy bizonyos: lehet olyan is, hogy elmondhassuk majd benne, nékem az élet Krisztus. És akkor nem kell félni a sorserőktől, mert Jézus erősebb náluk. Nem kell félni a történelmi erőktől sem, mert ő győzött ezek felett, és erősebb náluk. És nem kell félni még a saját szívünktől sem, mert „nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud.” (I. Ján.3,20). Akik hát ennek a Báránynak hódolnak, azok mind örvendezve mondják: „Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek, minden törzsből, nyelvből, nemzetségből és népből: és királyokká és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön.” Akik így gondolkodnak és így beszélnek és így cselekszenek már, azok jól gazdálkodtak. Jól osztották be szűkös élet-idejüket, mert megtalálták a lényeget, és mindenkor képesek is lesznek arra, hogy ót és újat tudjanak előhozni értelmük és szívük éléstáraiból mások javára. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy mindent megismertettél a világgal, ami üdvösségünkhöz szükséges és mindent elrejtettél, ami nem tartozik ránk, hogy megőrizd bennünk a szent bizodalmat. Légy áldott, hogy bölcsességedből nem ismerjük a jövőt, de ismerjük megváltó Jézusunkat, aki nekünk az élet. Add az ő Lelkét bensőnkbe, hogy énekelhessünk neked új éneket, teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, egész lényünkkel való zengést. Adj nekünk szent komolyságot, hogy vérünkkel vásároljunk mi is embereket te neked. Őrizd népedet, anyaszentegyházunkat, adj nekünk világosságot és könyörülj küzdő, megpróbált nemzetünkön és az egész vajúdó világon. Krisztus nevében hallgass meg minket. Ámen.
