2005. október 30. (Reformáció emlékünnepén)
dr. P. Tóth Béla
Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?
Reformáció emlékünnepén elsősorban az emlékezés ideje van. Az a dolgunk, hogy felidézzük Kálvin, Luther, Zwingli és mind, a többi, nem utolsó sorban a magyar reformátorok életét és helytállását. A reformátorok életművéhez azonban akkor vagyunk hűségesek, ha nem csak síremlékeiket építgetjük, mint Jézus korában a zsidók a próféták sírjait, hanem szellemükhöz is hűségesek kívánunk lenni.
Ennek jegyében most ne csak magával a történeti visszatekintéssel foglalkozzunk, amint az ilyenkor szokásos, hanem a “semper reformandi debet” – a “mindig reformálni kell” négyszáz éves gondolatának jegyében egy komoly, elvi jelentőségű hitbeli kérdést is próbáljunk meg lélekben körüljárni. Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?
Talán ünneprontásnak és esetleg szentségtörésnek is tűnik egy ilyen kérdést éppen a reformáció emlékünnepén felvetni, hiszen ezen a napon arra emlékezünk, hogy a reformáció hatalmas szellemi koncentrációt hajtott végre azzal, hogy a keresztyén hit zsinórmértékévé ismét magát a Bibliát tette. Ez a reformáció korabeli hangsúly, amit a “Sola Scriptura” – magyarul “kizárólag a Szentírás” reformátori alapelve egyszer s mindenkorra kimondott, ma is tartó oszlopa minden, a reformáció jegyében megújult egyház és felekezet teológiai gondolkodásának.
A középkori egyház azzal, hogy a Szentírás mellé egyenértékű hitforrásként felvette az egyházi tanítást, tehát az évszázadok alatt beáramlott, és a Bibliától esetleg teljesen idegen tanítások anyagát is, és a mindig aktuális egyházi hatalom hittani tantételeket alkotó munkálkodását is a keresztyén hit kötelező zsinórmértékévé tette (ezt hívják egyházi tanhivatalnak), akkor eltért az eredeti, újszövetségi idők írásmagyarázati elveitől. A Biblia helyes értelmezését kizárólag az intézményes egyház elöljáróinak, elsősorban a püspököknek és az ő összejöveteleiknek, a zsinatoknak kezébe tette, ahol a laikusoknak, tehát az egyházi fokozattal nem bíró, egyszerű híveknek semmi helyük nem volt. Ha nem lenne ez a szó a közelmúlt politikai történelme által annyira leterhelve, korrekten fogalmazva azt kellene mondanunk, hogy az egyház klerikális fordulatot tett az egyszerű hívőknek ezzel a teljes visszaszorításával és végleges alábecslésével.
Önmagában persze nem idegen a “zsinati gondolat” magától az Újszövetségtől sem, hiszen az Apostolok Cselekedetei 15. fejezetében jeruzsálemi tanítványi összejövetelről olvasunk, amikor azt a kérdést kellett eldönteni, hogy a pogányokból lett keresztyéneknek zsidóvá kell-e előbb lenni, körül kell-e nekik metélkedni ahhoz, hogy keresztyének lehessenek. Igaz, hogy kiemelkedő exegéták, írásmagyarázók (mint pl. E. Käsemann), szívesen tekintik a Szentírás eme híradását is már az ún. Frühkatholizismus, magában a Szentírásban is megjelenő ún. korai katolicizmus jeleinek, mint ami nem illeszkedik jól az eredeti, ószövetségből örökölt írásmagyarázati módszerhez, mely szerint minden harminc évét betöltött felnőtt zsidó férfi teljes joggal értelmezhette a tórát és a prófétákat a zsinagógában a saját maga és népe számára. (E. Käsemann: Paulus und die Frühkatholzismus, in: Exegetische Versuche und Besinnungen, p. 259, Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen).
És valóban – bár ezt sokan nehezen veszik tudomásul – a Biblia nem csak történeti híradásként, hanem teológiai gondolatok meghirdetéseként is olvasandó, és nekünk, olvasóknak cseppet sem könnyű feladat megítélni, mikor éppen melyikről is van fajsúlyosabban szó egy-egy szövegrész esetében. Ez a szétválasztó munkálkodás nem is az egyéni, házi kegyesség napi gyakorlatának otthoni feladata, hanem a korrekt és tisztességes bibliatudományé, amely sosem a hitünket akarja megrengetni, hanem az igazságot éhezi és szomjúhozza, és azt követi szeretetben (Ef. 4,15).
Ne feledjük, hogy maguk a reformátorok is a teológiai és bibliai tudományok művelésének igazságra vezető, nagyon is “keskeny útján” jártak, akiket azonnal hitetlenséggel, sőt eretnekséggel vádoltak a korabeli egyházi igazság őrei, ám ha ők nem vállalják ezt a kockázatot az igazságért való szomjúság jegyében (Máté 5,6), akkor ma sincs a hívők kezében nemzeti nyelven olvasható Biblia, és a Szentírás magyarázatában még mindig kizárólag az egyházi tisztségviselők és elöljárók értelmezési hatalma érvényesül, éspedig a kolostorokban és egyházi vezetők tulajdonában elzárt néhány latin nyelvű kódex alapján.
Nagy és bátor fordulat volt tehát a 16. században a reformátorok részéről azt kimondani, hogy egyedül a Szentírás, “sola Scriptura” a hitünk zsinórmértéke, az egyház mindenkori értelmezése pedig csak másodlagos ehhez képest. Mi ennek a reformátori igazságnak örökösei vagyunk, szívünk szerint megbecsüljük és élünk is vele. Ezt tesszük, amikor lelki épülésünkre naponta olvassuk a Bibliát és mindig újra megküzdünk helyes értelmezéséért.
Ez a küzdelem, bár csendben, odahaza, személyes körben zajlik, mégis a legfontosabb keresztyén feladataink egyike, mert ez tartja életben az Istennel való kapcsolatunk egyéni, személyes valóságát. E nélkül lehetünk ugyan egyházunk hű gyermekei, de nem lehetünk Isten vezetett, “szemeivel tanácsolt” fiai: “Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged”. (Zsolt. 32.8, Zsolt) Vagy egy másik igével: “Azt az embert, aki féli az Urat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza.” (Zsolt. 25,12)
De térjünk vissza mai alapkérdésünkhöz. Vajon az a reformáció korabeli hangsúly, hogy a hitünk zsinórmértéke egyedül a Biblia, s ezért azt mindenkinek nemzeti nyelvén saját magának is szabad, sőt tanácsos olvasnia (ne feledjük, éppen ez volt az egyik fő oka a protestánsok kiátkozásának a 16. században a római központú egyház részéről!) – ez a reformátori igazság, a “sola Scriptura” pontosan ugyanazt jelenti-e ma is, mint négyszáz évvel ezelőtt?
Ezt a kérdést önvizsgálatunk céljából kell feltennünk, két okból is. Először is azért, mert minden kor minden keresztyén közösségét megkísérti az a szándék, hogy önmagát a többiek fölé helyezze mintegy élcsapatként, és ehhez a maga sajátos bibliaértelmezését használja fel legfőbb bizonyíték gyanánt, ezt mondva: ez és csakis egyedül ez a Szentírás elyes értelmezése, az összes többi közösség Biblia-értelmezése helytelen vagy éppen kárhozatos bálványimádás.
Teljesen mindegy, hogy egy hatalmas méretű világegyház vagy egy marginális kis közösség, esetleg egy felekezeten belüli “ekkleziola” gondolkodik így, mert ez az “egyetemes egyház” természetes sokszínűségéhez képest jellegzetesen szektás gondolkodásmód. Ez a kizárólagos típusú gondolkodás, amely szerint csak egyedül “mi” üdvözülünk, a többiek pedig mennek a pokolba, önvizsgálatra kell késztessen minden keresztyént, minden egyházat és minden felekezetet. Mai protestáns egyházaink tagjai közt is akadnak szép számmal, akik így gondolkodnak, hogy most csak a saját portánk előtt söprögessünk. De ez a gondolkodásmód kizárja a keresztyénség egységét.
A másik ok tulajdonképpen kapcsolódik ehhez: olyan világban élünk, amikor a gyors és könnyű kommunikáció közel hoz bennünket egymáshoz, mint egyházakat és felekezeteket is, és ebben a helyzetben a sokfelé tagozódás egyre inkább felveti a keresztyének egységének kérdését a legközvetlenebb, missziói szempontból is, hiszen maga Jézus is így imádkozik főpapi imájában: “Azt kérem, Atyám�hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Ján. 17,21) Ha ezt a missziói feladatot komolyan vesszük, és őszinte vágyunk, hogy “egyek legyünk”, éspedig azért, hogy elhiggye a világ, hogy Jézus a Krisztus, akkor nem tilos, hanem szabad, sőt ajánlatos is feltenni a kérdést: Biztosítja-e a Biblia, mint egyszerű, írott szöveg az egyetemes egyház egységét?
Mielőtt erre a kérdésre megpróbálnánk felelni, egy szokásos vádat kell megválaszolni, miszerint a reformáció volt az, ami megbontotta az egyház eredeti egységét. A valóság ezzel szemben az, hogy a középkori egyház cseppet sem volt egységes, csak éppen a választó vonalak akkor nem a különböző felekezetek között húzódtak, mint mai napság, hanem az egyház látszólag egységes intézmény belül, így is mondhatjuk, vertikálisan. Ez a megosztottság például abban fejeződött ki, hogy az egyszerű hívő nem részesülhetett az úrvacsora borában, mert őt laikusnak és ezzel együtt kiskorúnak tartották ehhez, csak a klerikusok, a pap és a szerzetes vehette kezébe a kelyhet, ő ihatta meg az úrvacsora borát, a többiek nem. Ez a belső megosztottság azt mondta ki és szentesítette a maga jelképeivel, hogy az egyszerű hívők nem igazi keresztyének, csak a klerikusok azok. Tehát egy súlyos és radikális megosztottság érvényesült az egyházon belül, csak éppen nem vízszintesen, mint ma, az egyházak és felekezetek közötti határvonalakkal, hanem vertikálisan, a laikusok és a klerikusok alapvető megkülönböztetésével, vagyis egy, az újszövetségi iratokkal nem összeegyeztethető törésvonal mentén.
Most azonban, amikor már valamennyien keresztyén feladatunknak tekintjük a felekezetek és egyházak közti törések gyógyítását, amin szívünk szerint szeretnénk munkálkodni Jézus főpapi imájának értelmében, nem azt keresve, hogy ki volt az oka a történelmi eltávolodásoknak, hanem azt, hogy miként gyógyíthatók a sebek és miként élhető meg az, hogy “mindnyájan egyek legyünk”, akkor nagyon is reális kérdés, hogy miként és milyen alapon valósulhat meg ez az egység.
Hans Küng, a jeles tübingeni római katolikus professzor azt mondja, hogy a lelki egység meg kell előzze az intézményes egységet, mert fontosabb annál. Teljesen egyet értve ezzel a gondolattal, azt kérdezzük tehát, hogy a Biblia, mint írott szöveg elégséges-e az egyetemes egyház egységének megteremtéséhez. Válaszunk az, hogy a Biblia sokszínűsége igenis lehetővé teszi az egyház sokszínűségét, azt, hogy a keresztyénség különböző családokban éljen, más-más hangsúlyokat őrizve a Biblia kimeríthetetlen gazdagságából, de nem teszi lehetővé a kötelező tanbeli egységet, amit mindenkinek kötelessége lenne elfogadni, és ez lenne onnéttól fogva “az egyetemes egyház”.
Az egyetemes egyház elsősorban ugyanis nem jogi intézmény, nem is világméretű megegyezés bizonyos hatalmi viszonyok tiszteletben tartására, hanem lelki közösség, igazság, békesség és Szentlélek által való öröm (Róm. 14,17), amiről a Jelenések könyvében, mint Mennyei Jeruzsálemről úgy van szó, hogy annak tizenkét kapuja mindig nyitva van, kőfalának alapjai más-más drágakővel vannak ékesítve (Jel. 21,19), és a népek a maguk gazdagságát, kincseit és ezzel együtt sokszínűségüket is mind odaviszik. (És. 60,11) Ez a sokszínűséget elviselő, sőt megünneplő lelkiség teszi lehetővé az egyetemes egyházat.
A Biblia önmagában igenis lehetővé tesz különböző értelmezéseket, amiknek történelmileg mind meglehet a maguk saját létjogosultsága, haszna és szerepe. Az egyház egységét nem maga a Biblia szövege, hanem kizárólag a Szentháromság Isten igazi imádata teszi lehetővé és az olyan írásmagyarázat segíti, amit valóban az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származó Szentlélek ihlet.
Ezzel vissza is érkeztünk a reformáció igazságához, hiszen Kálvin világosan azt tanítja, hogy a Biblia, mint szöveg csak Isten Szentlelkével együtt, a Szentlélek valóságos jelenléte által és magyarázatában ige, nem pedig a szöveg önmagában, hiszen az írott szöveg mindenkor értelmezésre vár és kizárólag értelmezésével együtt jut el egyáltalán hozzánk még akkor is, ha éppen egymagunkban olvassuk odahaza és a saját értelmünk magyarázza azt nekünk.
A modern természettudomány tisztában van már azzal, amivel a tudományvallás, a szcientifizmus nincsen, hogy az ún. egzakt tudományos mérésekben, megfigyelésekben szükségképpen mindig jelen van a mérő műszerre és magára a megfigyelő személyre jellemző torzítás, “elfogultság”, ezért amit mi tényeknek szoktunk tekinteni, azok már mindig munkába vett, értelmezett tények, nem pedig ún. csupasz objektivitások. A huszadik század egyik fontos és értékes hozadéka ezen kívül, vagy éppen ebből fakadóan az ún. hermeneutikai filozófia (Gadamer, Riceour), amely pontosan erre figyelmeztet: a szellemi igazságokban is mindig azonnal jelen van az emberi értelmezés is. De az értelmezés, pl. a Biblia szövegének jelentésére nézve – és ezt már mi tesszük hozzá – nem csak egyéni és önkényesen torzító értelmezés lehet, ami a saját egyéniségünk nyomait teszi hozzá a valósághoz, hanem lehet a Szentlélek, a jelen lévő Krisztus lelkének megszentelő, egyetemes közösséget teremtő értelmezése is.
Ezért nem kell veszteségként megélnünk azt, hogy a Biblia szövege önmagában nem biztosítja az egyház egységét, mert csak arról van szó, hogy a könyvről és a szöveg betűjéről újra átkerülhet a hangsúly oda, ahol az eredetileg is volt, a Szentírást ihlető Szentlélekre, magára a jelenlévő Istenre, aki adta nekünk ezt a csodálatos könyvet, a Bibliát és aki lehetővé teszi számunkra, hogy ma is épüljünk belőle úgy személyesen, mint együtt és közösségben. Az ilyen típusú értelmezés már nem csak a magunk felekezeti igazságait, hanem az egyetemes Krisztus igazságát is érthetővé teheti a világ számára, ezért az egyetemes egyház létrejöttét és egységét egyedül a Szentlélek magyarázta Biblia teszi lehetővé.
Szentendre, 2005. október 30.
dr. P. Tóth Béla
