Igehirdetés 2009. július 5.
De ti kik vagytok?
Lekció: Ap. Csel. 19,8-20
Textus: Ap. Csel. 19,18-20
„A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták a könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Mikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték. Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, hozzád jövünk és előtted hajtjuk meg fejünket, akitől minden jó és akitől minden próbatétel is származik. Köszönjük megtartó jóságodat, hogy az elmúlt héten is volt mit ennünk és volt mivel ruházkodnunk. Köszönjük a hajlékot, amit fejünk fölé adtál, és szeretteinket, aki közösségében szeretetet és oltalmat találhattunk. Megvalljuk, hogy elsodortak minket életünk mindennapi eseményei és kevés volt a pillanat, amikor valóban bensőséges közelségben lehettünk teveled. Köszönjük, hogy most adsz nekünk egy egész órát, amit erre készítettél el, és azt kérjük tőled, táplálj minket igéd lelki kenyerével úgy, hogy élhessünk abból a feladatok és a tennivalók idején is. Szeretnénk igazi áhítatot és lelki találkozást teveled, add ezt meg minden téged szív szerint keresőnek. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.
Igehirdetés
Két kép jelent meg az előbb a szemünk előtt. Az egyikben azt láthattuk, amint emberek fejvesztetten, meztelenül és megsebesítve rohannak ki egy házból. Beteg lelkű emberekből ördögöt akartak űzni, de az nem sikerült nekik. A dühöngő őrült, akit meg akartak gyógyítani a Jézus nevével, rájuk rohant, leteperte őket a földre, erőt vett rajtuk, és végül annak örülhettek, hogy az életüket megmenthették. A másik kép egészen más hangulatú. Az Apostolok Cselekedeteiben háromszor is előforduló mozzanat egyikével találkozunk itt, amikor a szentíró boldogan felkiált, ezúttal éppen Efézusban, hogy „az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.”
Meglehetősen ellentétes töltésű képek, pedig ugyanabban a történetben fordulnak elő. Az egyikben konfliktus és csúfos kudarc van, a másikban pedig egy boldog és örvendező felkiáltás, hogy de jó, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogyan alakulnak. Miért van konfliktus és kudarc az egyik helyen, és örvendező, boldog felkiáltás a másikon?
A választ magában a történetben találjuk meg. Emberek látták, hogy a Pál testéről való kendők, ha elviszik azokat betegekhez és rájuk terítik, enyhülést vagy akár gyógyulást is hoznak. Ez Pál fejkendője lehetett, amit a napsütés ellen magára terített, és amivel a nagy melegben letörölte a verítékét. A jótékony igyekezet, hogy legalább az apostol fejkendőjét vigyük el egy régóta beteg emberhez a gyülekezet körében, ahova ő maga most nem tud eljutni, az ő szeretett lényének mintegy a személyes jelenlétét hivatott valamelyest pótolni, és tudjuk, hogy az ilyesmi néha valóban sokat jelent egy beteg ember lelki megkönnyebbedésének, és így közvetetten akár fizikai gyógyulásának szempontjából is. Rengetegen jöttek akkoriban a környékről Pálhoz, mindenki beszélni akart vele, mindenki tanítást kért tőle. Nem neki kellett abban a két efézusi évben körbejárnia és téríteni, mert olyan nagy lett ott és akkor a híre, hogy szinte tódultak hozzá az emberek. Ezt irigyelték meg tőle vándor ördögűzők, és kezdték el az általa emlegetett „csodálatos hatású” nevet immár ráolvasás formájában használni. A Jézus nevében akarták ők is „kényszeríteni” a gonosz lelkeket a távozásra. Igeszakaszunk pedig elmondja, hogy ez nem sikerült nekik. Azért nem, mert ezek az emberek valójában nem voltak Jézusnál. Nem voltak megtért emberek, nem éltek őbenne, ők csak éppen a mennyei és gyógyító erőkre tartottak volna számot, amik kiáradását jól látta mindenki a Jézus követői, az akkori keresztyének között.
Ezt a dolgot hívjuk mágiának: megváltoztatni a világot szellemi erők segítségével. Hatni, cselekedni, hatékonynak, akár gyógyítónak vagy építőnek lenni rajtunk túli, mennyei vagy alvilági erők segítségével, de anélkül, hogy a magunk életét megjobbítanánk. Amit magánál Jézusnál látunk, az ennek pontosan az ellentéte: nem fogott hozzá például a kánai menyegzőben még a saját anyja kérésére sem, hogy segítsen, pedig nagy baj volt, mert elfogyott a bor, amíg azt nem az Atyának engedelmeskedve tehette. Mert előbb szükséges a léleknek Istennel való harmóniája, és csak azután következhet a cselekvés. Jézus ezt a sorrendet hozta nekünk, és ez pontosan az ellenkezője annak, mint ami a mágia.
Efézusról azt tudjuk, hogy ősidőktől a keleti kultúra egyik kapuja volt Európa felé, és ezért itt mindig bőségesen akadtak mágusok, akik a hatékony varázsigéket könyvekbe is foglalták, és pénzért árusítottak. Annyira így volt ez, hogy az ókori világban egyenesen „efézusi irat” volt a gyűjtőneve a mágikus szertartásokat és varázsigéket tartalmazó könyvtekercseknek.
Mi történik tehát a dühöngő őrült kezei közül meztelenül és megsebesítve menekülés és a boldog, hálaadó felkiáltás között? A lelki megújulás. Az, hogy embereknek nem csupán Isten ajándékaira van immár szükségük, hogy tegyen csodát és gyógyítson, meg adjon gazdagságot és adjon lelki békét – hanem magára az Úrra, az ő jelenlétére és uralmára van szükségük. Nem véletlen, hogy Pál igehirdetése is Isten országáról, azaz királyi uralmáról szólt Efézusban is (Ap. Csel. 19,8), nem pedig sikeres élet és gyarapodás, csodák és meggazdagodás ígéretéről. És ez nagyon nagy különbség. Mert amikor emberek eljutnak onnan, hogy az Úr ajándékaira sóvárognak, egészen odáig, hogy már őt magát keresik, ott közben lelki megújulás, vagy ha úgy tetszik, megtérés történt. Mert ez a megtérés lényege: életre, boldogságra vágyni, vakon sóvárogni és néha még követelni is, ami szerintünk nekünk az élettől jár – innen indul mindenki. Aztán vannak, ha kevesen is, akik eljutnak oda, hogy már nem csak az ajándékokra tartanak számot, hanem magára az ajándékozóra is. Pontosan ezért születtünk, hogy valamikor eljussunk Istenhez. Ahhoz az Úrhoz, aki a saját jelenlétét egy csodálatos, isteni szikra, a lélek formájában el is helyezte bennünk, de mi ennek a csodának saját magunkban való fellelése, megtalálása helyett mindig csak a világban kutakodunk, kívül keressük a titkot. Ott űzzük a csodát, holott az a kezdetektől fogva bennünk, a saját tulajdon lényünkben lakik. Rátalálni erre a lélek-szikrára – ez a megtérés, ez a lelki megújulás, Istenhez való odafordulás kezdete.
Mai vasárnapunkon ezért először ezzel nézzünk szembe: még csak az ajándékok foglalkoztatnak, amit az ég adhat, vagy pedig már maga az, Akit az egek egei be nem fogadhatnak, az Ajándékozó? Efézusban emberek élték a maguk hívő életét, szívesen hallottak az Úrról, aki mindeneket teremtett, szívesen hallottak Jézusról, aki kijelentette, milyen is ez az Úr, még a Szentlélek, a jelenlévő Isten felől is érdeklődtek – de mellette azért szívesen forgatták a varázsigéket tartalmazó könyvtekercseiket is. De azt halljuk róluk, hogy a „Szkéva fiainak” tragikus kudarca felébresztette őket, és elbeszélték és megvallották a maguk ilyesfajta mesterkedéseit, végül pedig nyilvánosan elégették a mágiák tudományáról szóló könyveiket. A „Jézus és a mágia” dologból „egyedül Jézus” lett számukra, pontosan úgy, mint a reformáció idején, amikor megszülettek a nagy jeligék: Sola Scriptura, sola gratia, sola fide – vagyis egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit, végeredményben pedig Solus Christus, vagyis egyedül Krisztus.
Vajon a mi életünkben mit takar az „és”, amit az efézusiak közül is olyan sokan odatettek a Jézus neve után? Jézus és a gyarapodás, mondanánk anyagias világunkban. Jézus és a hírnév, mondanánk a média uralta évszázadban. Jézus és a kényelem, mert hát mi mást is szolgáljon a tudomány és a technika egész nagy hadserege. És van még sok-sok más „és”, amit mindenki saját maga tud csak maga felől igazán pontosan, hogy nála mit is takar az „és”.
Az efézusi könyvégetés azonban, s ezt nagyon fontos megjegyezni, teljesen más volt, mint a történelemben egy-egy uralmi rendszer dühödt szembefordulása az ő uralmát nem igazoló gondolatokkal. Itt az emberek nem a mások könyveit, hanem a saját tulajdonukat égetik, mégpedig olyan értékben, amiből ezer rabszolgát lehetett volna vásárolni. Ekkora áldozat csak ott születik, ahol emberek valóban rátalálnak a bennük is lakó lélek-szikrára, sőt, annak révén magára Istenre, aki onnéttól kezdve mindennél fontosabbá válik aztán számukra. Ezt senkire kívülről ráerőltetni nem lehet – de aki egyszer megtalálja, az boldogan és hálásan kiált fel, hogy az ajándékok sora, meg talán a megpróbáltatások sora után végre megtalálta azt is, akitől jók és próbatételes dolgok egyaránt származnak, mert hiszen ő maga mindenek ajándékozója.
A történetnek van azonban egynémely nagyon egyszerű, mindennapi üzenete is. Szkéva nevű zsidó főpap egyáltalán nem is létezett soha, a nevet valamelyik szemfényvesztő találta ki. Vagyis akik heten az ő „fiainak” nevezték magukat, azok mind hazudtak. Látták, hogy a zsidók vallásában egy új és világszerte hatalmasan terjedő szekta keletkezett, ezek voltak a keresztyének, jelek és csodák történnek közöttük – és azt gondolták, hogy tekintélyt és tiszteletet fog parancsolni, ha magukat ők is egy zsidó főpap fiainak állítják be. A „Szkéva”szó maga egyébként latinból ered, és az jelenti, hogy égi jel, jósjel.
De látjuk, hogy a hamisságra, hazugságra épülő, vagy azzal összefonódó ügy egyszer le kellett lepleződjön, mert a tapasztalat szerint előbb-utóbb valóban ez a sorsa minden hazugságnak. Jó ügy hazugságra nem épülhet, ezt látjuk a történelemben és ezt látjuk a saját országunk sorsában is. „Szkéva fiai” úgy lehet, saját magukat is áltatták egy darabig, talán ők maguk is elhitték, amit hazudtak, van ilyenre is példa elég. Ment is ez az üzlet jó sokáig, szépen megéltek ebből a dologból. Hogy másokat áltattak, ameddig csak abból pénzük származott, az egészen biztos. Végül azonban lelepleződtek, ám hogy mi lett pontosan a későbbi sorsuk, azt nem tudjuk.
A hívők között viszont – ezt olvassuk – sokan voltak, akiket az ő lelepleződésük indított önvizsgálatra és életük újragondolására. Mert nem csak a saját kudarcainkból és lelepleződéseinkből lehet tanulnunk, hanem akár másokéból is – Efézusban mindenesetre ez történt. Elgondolkodtató, hogy nem is akárkiről, hanem magáról a Gonoszról mondta azt Jézus, hogy „mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja” (Ján. 8,44) , a Jelenések könyve pedig az üdvöt egészen bizonyosan kizáró néhány dolog között említi a hamisságot: „De kint maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és szólja a hazugságot.” (Jel. 22,15) Megújulás, lelki talpra állás ott van, ahol az igazság visszakapja a becsületét.
Van végül ennek a történetnek egy nagyon szép, jövőbe mutató üzenete is. Éppen az maga, ahogyan az apostol szavát és igehirdetését komolyan vevők maguk is tiszta szívvel fordultak a jövő felé. „Szkéva faiai”-tól azt kérdezte a gonosz lélek, akivel nem tudtak szembeszállni, hogy ti kik vagytok? Jézust ismerem, Pálról is hallottam, de ti kik vagytok? És azok az emberek ott csak hallgatni tudtak erre a kérdésre. Emlegethették volna ugyan a foglalkozásukat, megnevezhették volna a szülővárosukat vagy a szüleik nevét – de itt messze nem erről volt szó, ez világos. Kik vagytok örökkévaló értelemben – ez volt ennek a kérdésnek az igazi tartalma. És ők nem tudták, egy nagy üresség volt a válasz helyén. Így hát csak hallgatni tudtak. Milyen szomorú lenne, ha a nagy életpillanatokban, jelentős döntések idején, vagy akár majd egykor, a földi utunk végén is, mi is csak hallgatni tudnánk, ha valaki hirtelen megkérdezi – de ti, ti kik vagytok? Igen, lehet ilyenkor mellékes dolgokat emlegetni, hivatkozni erre meg arra, és lehet hallgatni, de a válasz arról kellene szóljon, kik vagytok örökkévaló értelemben.
A lelki útjukon egyszer valamikor valóban tiszta lapot nyitó emberek meg tudják ezt mondani. Bűnös ember vagyok, nem jobb, mint ezer más ember a városból, ahol lakom. De tudom azt is, hogy valaki engem olyan nagyon szeretett, hogy értem is imádkozott a kereszten, hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen. És én ezt az ő végtelen nagy szeretetét egyszer az életemben komolyan vettem, és a továbbiakra nézve egész sorsom igazi alapjának fogadtam. Nincs is semmi más mentségem sok-sok bűnömre, csak az ő végtelen nagy jósága. De az, tudom, mindenre elég. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Ő énbennem, én pedig őbenne vagyok. Más fontosat magamról mondani nem tudok.
Hát ez a pár egyszerű mondat különböztette meg az efézusi híveket a „Szkéva fiai”-tól, és ez különbözteti meg ma is a híveket a világ fiaitól, azoktól, akik ezt még nem tudják magukról elmondani. Amikor pedig el fogják tudni mondani, onnéttól ők is boldogan hirdetik majd, milyen nagyszerű is az, ha „az Úr ereje által az ige hatalmasan terjed és erősödik.” Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, légy áldott a megszólításért, amivel ébresztgeted népedet. Vágyunk arra, hogy igazán megtaláljunk téged, ha még nem találkoztunk volna veled, és vágyunk arra, hogy visszataláljunk hozzád, ha eltértünk arról a keskeny útról, ami az életre visz, és amire elhívtál bennünket. Köszönjük, hogy nem csak ajándékaidat sóvároghatjuk immár, hanem téged magadat várhatunk, hogy eljöjj és kijelentsd magadat. Áldunk az igéért, amit megadsz a tiéidnek szemrehányás nélkül, valóban mindig újra és újra. Áldunk az ismételt hívásért, hogy a sok „és” után végre te egyedül légy fontos a lelkünknek. Segíts minket az igazság útján járni, távolíts el tőlünk minden hazugságot és hamisságot. Nyisd ki előttünk a jövőt, amint kinyitottad az Efézusban megtérők előtt, hogy mi is boldogan hirdethessük, hogy a te erőd által az ige hatalmasan terjed és erősödik. Add ezt az igét, hogy a mi életünknek is értelmévé lehessen, nekünk is fényt és világosságot adjon botorkáló lábaink elé. Őrizd a te néped minden szent igyekezetét, és áldd meg szívünk odaszánását azzal, hogy elfogadod és megszenteled azt. Ámen.
