Egy szívvel és lélekkel

2003. június 1.
Veszelka Tamás

Egy szívvel és lélekkel

Lectio: Mk. 14,1-9
Textus: Ap. Csel. 1,12-14

Imádkozzunk!

Urunk Jézus! Áldassék a te neved mindazért a csodáért, amelyeket velünk közöltél az elmúlt héten. Megtartottál minket próbatételeinkben, erősítettél küzdelmeinkben, békességet kínáltál, amikor háborgott körülöttünk az élet. Köszönjük neked minden áldásodat, de mindenek felett köszönünk téged magad, aki által nekünk életünk és békességünk lehet. Te látod, milyen nagy szükségünk van annak naponkénti megtapasztalására, amit az előbb énekeltünk is: te légy nékünk menedékünk, oltalmunk, hű pajzsunk! Mikor te vagy velünk tudjuk, hogy nincsenek járatlan utak előttünk, hiszen te mégy előttünk, te vezetsz minket. Így érkeztünk ma is tehozzád, ismered mindannyiunk szívét, gondolatait, örömét, vagy bánatát. Tégy bennünket most szabaddá minden gondolattól, amely közénk állna, amely gátolná a te üzeneted meghallását és közöld önmagad velünk, emelj magadhoz minket, hogy megújult emberek lehessünk! Pünkösd ünnepére készülve hadd kérjünk most különösen is a te Szent Lelked munkájáért, Aki új szívet, új értelmet és szeretetet, új békességet és örömöt adhat számunkra! A te nevedben kérünk, hallgass meg minket!

Ámen.

Igehirdetés

Kedves Testvérek!

A mai délelőtt talán így foglalhatnánk össze legtömörebben az Ige üzenetét: “Húsvét után – Pünkösd előtt”. Mögöttünk van a Feltámadás ünnepe, ugyanakkor lélekben már a Szent Lélek kitöltetése titkának megértésére készülünk, Pünkösd csodájára, amikor a megígért vigasztaló a gyáva tanítványokat bátor hitvallókká formálta.

Mai Igénk Isten azon munkájáról szól, melyet mindannyiunk szívében végez még Pünkösd előtt! Két bibliai történeten keresztül bontakozhat ki számunkra az üzenet. Mindkét történetnek ugyanazok a szereplői: a szűkebb tanítványi kör és egy bizonyos asszony, majd asszonyok. Az első történet Márk evangélista tudósítása szerint még Húsvét előtt játszódik pár nappal: a tanítványok összegyűlnek egy házban és megjelenik egy asszony, aki szeretetének, hűségének, ragaszkodásának jelét adja egy alabástrom olaj Jézus lábára való hintése által. Váratlan reakció jelzi a tanítványok felháborodását: “El lehetett volna adni és árát odaadni a szegényeknek” – és zúgolódtak az asszony ellen. Ott vibrál a levegőben a meg nem értés, a féltékenység, a harag – békétlenséget szülve abban a közösségben, ahol az elfogadás, a szeretet, a békesség, közös szolgálat áldásai áradhatnának.

A másik történetben ugyanezek az emberek egy bizonyos “felházban” “egy szívvel és lélekkel” tudnak foglalatosak lenni az imádságban: testvéri szeretet közösségében várják a megígért Vigasztalót. Mekkora különbség ez! Ott feszültség áll ember és ember közé, itt a közös szándék formál testvérré és társsá. Ott elvárás feszül elvárásnak, itt közös várakozással tekintenek az ígéretekre.

Álljunk meg ennél a két történetnél és vessünk számot saját életünkkel, saját közösségeinkkel, kapcsolatainkkal, saját szívünk indulataival! Tegyük az Ige mérlegére családi, gyülekezeti, baráti, munkahelyi kapcsolatainkat: melyik történethez hasonlít jobban saját életünk története? Vajon a mi életünkben is békétlenség az úr? Kapcsolatainkra a szeretetlenség, széthúzás, viszálykodás jellemző, s bár egy fedél alatt dolgozunk, élünk, szolgálunk, de az összetartozásnak nagyon kevés jelét tapasztaljuk napról napra?
Milyen nagyszerű dolog, ha nem így van! Milyen csodálatos, ha az otthon egyben melegséget, biztonságot, megértést sugárzó fészek is! Csodálatos, ha a gyülekezet valóban szolgáló szeretet-közösség, ha a “testvér” szónak nem csak megszokott, felületes megszólító, hanem mély tartalmát is ismerjük már! Tapasztaljuk-e már az “egy szívvel és lélekkel” való összetartozás titkát?

Ha merünk őszinték lenni, be kell valljuk, hogy életünk nem egy pontján fáj nekünk szembesülni az “egy szívvel és lélekkel” való szeretet hiányával, és egyre inkább vágyunk életünk minden pontján megtapasztalni ennek csodálatos erejét! Mai Igénk erről a lehetőségről tesz bizonyságot: miként kínálja Isten éppen Pünkösdre készülő népének a Szentlélek eggyé formáló erejét, Aki békességet teremt nép és nép, szülő és gyermek, férj és feleség, testvér és testvér között. A Békesség Fejedelme képes megadni nekünk egyedül ezt a közösségi megújulást. Róla tesz bizonyságot az Ige: “Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget és lerontotta a közbevetett választófalat, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén, hogy ama kettőt egy új emberré teremtse önmagában, békességet szerezvén”.

Íme, itt van tehát a megoldás, hiszen Isten Fia az Ő lelke által most is munkálja ezt a békességet, hogy hulljanak le a választófalak és emberek találjanak újból egymásra és legyen áldott békesség, szívbéli öröm, testvéri közösség! A csodálatos mindebben az, hogy ez a békesség minden külső körülménytől függetlenül adatik. Szoktuk mondani, hogy ha majd a körülmények változnak… akkor talán… Ha olcsóbban kapjuk meg a gyógyszert, ha nem emelik a gáz árát, ha jobb munkahelyen megbecsülik a munkánkat, ha megoldódik a lakásprobléma, ha gyermekeink élete rendeződik, ha nő a közbiztonság… Sokszor észre sem vesszük és árad belőlünk a keserűség, békétlenség, pedig Isten Fia ingyen kínálja lelke által a megoldást: “Békességet adok néktek. Az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen”. Erre, az Ő bennünk való munkájára figyeljünk ma délelőtt, mit végez el Ő annak érdekében, hogy “egy szívvel és lélekkel” élhessünk?

Mindenek előtt tudatosítja bennünk, hogy Ő a mI békességünk. Ez az első lépés, ennek kimondása, megtapasztalása segít minket közel egymáshoz, ez a többes szám első személy hordozza közösségeink, kapcsolataink gyógyulásának lehetőségét! Miről van szó? Ha elgondoljuk, Márk leírásában olyan emberekről olvasunk, akik külön – külön átélték, hogy Jézus az “ő békességük”. A tanítványok – emlékszünk rá – a tengeren hánykolódó hajóban békétlenségben voltak, még az életüket is veszélyben látták, halálfélelmük volt hiszen a hullámok átcsaptak fejük felett. Békességük akkor lett, amikor Jézus csodálatos módon hozzájuk ment a vízen járva, hatalma által lecsendesítette a vihart és a tanítványok tudták, nem kell elveszniük. Egy jézusi csoda, amely által a tanítványok békességet kapnak.

De ők azok is, akik mikor nagy sokaság előtt prédikál Jézus, és nekik maguknak kell ellátni a sokaságot, megrémülnek, hiszen nincs annyi élelem, ami jóllakatna ennyi embert. Békétlenség a szívekben: mit együnk és mivel tápláljuk a sokaságot? Jézus csodatévő ereje pedig most sem csak “külsőképpen” ad megoldást, hanem békességet teremt a kétségek helyett: Jézus gondoskodik a mindennapi betevőről is. A tanítványok tehát ismerik már, mit jelent békességet nyerni Jézus mellett.

A történetben szereplő asszony is ismeri ezt, s bár itt nincs néven nevezve, de János evangéliumából sejtjük, hogy ő Mária, Márta és Lázár testvére. Ő maga csodálatos módon nyeri vissza Jézus által a békességet, amit akkor veszíthetett el, mikor Lázár meghalt. Milyen nagy fájdalom és békétlenség vesz rajta erőt ezt a tragédiát hordozva, és mekkora békesség adatik, amikor Jézus visszahívja a biológiai életbe az ő testvérét.
A tanítványok tehát éppúgy leltek már megnyugvást Jézus mellett, mint ez az asszony, de egy dolog azonban nem történt még meg – és ezért van feszültség még a tanítványi közösségben is: nem élték át a többes szám első személy csodáját! A mi békességünk! Itt kezdődik tehát, hogy a mienk! Nem csak az enyém és nem csak a tied, hanem a mienk! A mi Krisztusunk, a mi Megváltónk, a mi gyülekezetünk, a mi családunk, a mi feladatunk, örömünk, bánatunk, szolgálatunk!

Olyan sokszor bántottam meg másokat ezzel, hogy az “enyém”. Az én tudásom, az én akaratom, az én tapasztalatom, az én érdemem… és közben másoknak fájt, hogy még mindig nem tudtunk “m” – vé lenni. Olyan sokszor csak elvárásaim voltak mások felé és lassan kezdtem hasonlóan érezni, mint a költő, Tóth Árpád: “- …én, én, én, s magam vagyok a föld kerekén.”

Nagy dolog, ha valaki átélte már, hogy Jézus az ő békessége, hiszen akkor az élete megoldott, bizonyságtévő, keresztyéni, krisztushoz tartozó élet! De van ennél valami nagyobb dolog: megtapasztalni ennek titkát, hogy Ő a mi békességünk! Ha még nem lenne mindennapos tapasztalat ez Számodra, akkor ezért el lehet kezdeni imádkozni! Lelkiképpen egyszer nekünk is fel kell menni ama bizonyos “felső házba” és számot kell vetnünk önmagunkkal, tudunk-e már férjként vagy feleségként “egy szívvel és lélekkel” szeretni, hordozni, elfogadni egymást, ha kell megbocsátani, ha kell megalázkodni? Tudunk – e már testvérként úgy tekinteni egymásra, mint szolgatársra, aki nem riválisom, hanem segítőtársam a Krisztus ügyében? Felül tudunk-e emelkedni a nagyszülői örökség miatt évek óta húzódó ellenségeskedésen és újból családként élni? El tudom már fogadni, hogy munkatársamat és engem nem a diplomák száma minősít és én sem erre nézve kell állást foglaljak másokról?

Tudom, vannak olyan helyzetek, amikor úgy tűnik, nem lehetséges visszafordítani mindazt, ami egyszer megromlott. Nincs már sem akarás, sem bölcsesség újból felfedezni a másikban a társat, barátot, testvért. Sokszor végzetesnek tűnő hibákat ejtünk és érezzük: az emberi akarás kevés, hogy újból egymásra találjunk. Ezért van szükség Isten Szent Lelkének munkájára, mert ahol a mi erőnk véget ér, ott kezdődnek az Ő csodái, feltéve, ha engedjük ezeket a csodákat beáramlani az életünkbe!

Ennek érdekében rontja le Ő maga a közbevetett választófalat! Nem tőlünk várja, hanem Ő munkálja! Mi is ez a “közbevetett választófal”? A “parancsolatoknak tételekben való törvénye”, ezt kell lerontani, hogy újból egymásra találjunk.

Tudjuk jól, hogy már az első keresztyén közösség életében ott égett a feszültség: a pogányokból lett keresztyéneknek is meg kell-e tartani a mózesi törvényeket. Akik korábban már Isten választott ószövetségi népéhez tartoztak, határozott igent feleltek erre a kérdésre. Meg kell tartani a törvényt! A mosakodási, megtisztulási szertartásokat éppúgy, mint az áldozat bemutatásánál előírtakat. A törvény megtartása feltétel az Isten országához való tartozás kérdésében – mondták és máris elvárássá, törvénnyé lett az, ami evangélium, örömhír lehetett volna! Krisztus nem eltörölte, hanem betöltötte a Törvényt. Amit az ember a maga erejéből képtelen lett volna megtenni, megtette helyettünk az Isten Fia! Ennek ellenére pedig az emberi szívekben mégis megmaradt a “parancsolatoknak tételekben való törvénye”, az indulat, hogy “hogyan kell”.
A tanítványok szívében is meglelhető ez: “el lehetett volna adni az olajt és árát odaadni a szegényeknek”, s máris zúgolódás támad az asszony ellen. Az egyébként nemes szándékból – “segítsünk a szegényeken” – törvény lesz. “Hogyan kellett volna? Hát persze, hogy úgy, amint azt mi megmondtuk! Csak ez az egyetlen megoldás, csak az, amit én mondok! Csak úgy, ahogy azt én elképzeltem” – és máris zúgolódás támad. Érv érvvel szemben a szavakat éles tőrré teszi, amely megsebez, könnyet fakaszt, békétlenséget szül, máshol évekig tartó sértődések születnek.

Jól ismerjük Szabó Lőrinc versét, de legalábbis a benne foglaltakat: “Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz, ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek, vagy a törvény mit követelnek! Bent maga ura, aki rab volt odakinn, s nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.”
Ismerünk ilyen embereket, s jaj nekünk, amikor mi válunk ilyenekké: “…nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint”. Nem tudunk, szeretni, csak a magunk törvénye szerint, nem tudunk dolgozni, csak a magunk törvénye szerint. Gyermeket nevelni, társaságban forgolódni, még pihenni, kikapcsolódni is csak a magunk törvénye szerint tudunk sokszor. Milyen szomorú, mikor Krisztus népének tagjai is még mindig törvények szerint élnek, s ezek a törvények, kemény szívünk megmásíthatatlan törvényei szépen lassan választófalakat emelnek ott, ahol a testvéri szeretet példáját lehetne ragyogni bizonyságtételként ebbe a világba.

Alázat és önvizsgálat szükséges ahhoz, hogy meglássuk saját életünk törvényeit, de aki odavitte már a Megváltó elé kemény, akaratos, sokszor gőgös szívét, az más szívet kap helyette! Krisztusi, új szívet, az új teremtés csodáját! Ez a szív már nem törvényt oszt, hanem evangéliumot hirdet! Nem a “kell”, hanem a “szabad”, a “lehet” hírnökévé lesz, ti. lehet krisztusi módon élni! Szabad megbocsátanom “ádáz ellenségeimnek”, szabad lemondanom a “mindig enyém az utolsó szó” jogáról! Lehet elfogadnom a másikat annak hibáival, lehet kérnem, ahol eddig csak utasítottam. Lehet megbeszélnünk valamit, hogy közösen, “egy szívvel és lélekkel” hordozott ügyeink legyenek. Lehet lassan felnőtté váló kamasz gyermekemet barátként szeretnem és lehet forrófejű kamaszként elfogadnom szüleim kérését, tanácsát. Lehet nekünk közösen egymás számára teremnünk a Lélek gyümölcseit, ami: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Hát nem erre van mindannyiunknak szüksége és nem erre vágyunk oly régóta? Nem ennek hiánya szerzett sok keserű órát, olykor napot és évet? Íme, itt a megoldás! Szabadnak lenni a törvénytől, ami megöl és felszabadulni az evangéliumra, ami megelevenít!

Milyen csodálatos ajándékokat készített nekünk az Isten, csak élnünk kell velük! Csak el kell fogadni az Ő munkáját bennünk! Hiszen nem arról van szó, amit ma sok divatossá vált eszme – és vallásrendszer hirdet: “jobbítsd meg magad, gondolkodj pozitívan, élj harmóniába magaddal és másokkal…” nem magunkat és környezetünket kell megváltoztatnunk vért verítékezve, aztán mindig csalódottan a realitásoknál maradva. Ez nem az ember produktuma, ez Isten Szent Lelkének munkája bennünk!

Ezt olvastuk az igében:”…hogy ama kettőt egy új emberré teremtse önmagában, békességet szerezve”. Az új ember a megoldás! Az új embert pedig Ő teremti! Nyilván a tanítványok Jeruzsálemben tudták, amit Betániában még nem: Jézus egyformán küldi mindenkinek az ő vigasztaló, megújító, közösséget formáló Lelkét, ezért tudtak közösen imádkozni a felházban. Tudták, hogy küldetésük ereje ez a megújító Lélek, amit az asszonyok éppen úgy kapnak majd, mint a “fő” apostolok. Egyetlen cél van már, ezért nincs zúgolódás, vagy versengés: áradjon a Lélek és lehessenek erejének részesei. Majdan elmenvén a széles világra bátor hitvallóiként a legnagyobb hírnek: Krisztus meghalt és feltámadott az Írások szerint, Általa Isten új szövetséget ad ennek a világnak, van kegyelem, van bűnbocsánat, van örök élet!

Sokak számára ez talán olcsónak tűnik, pedig a legnagyobb örömhírt jelenti: megváltozhat az életed, megújulhat a házasságod, megszűnhetnek álmatlan éjszakáid, még a görcsösen szorongatott öröm – pótlékaid is felcserélheted valódi, mély, evangéliumi értékekre! Nincs előfeltétel, mert Isten a nem lévőkből hívja elő a létezőket – mint a teremtés hajnalán. Szólt és meglett! Sötétségből világosságot, káoszból rendet, magányos Ádámból Évára talált társat.

Szólhat most is, és megtalálhatod újból az élet értelmét, immár a Krisztus útján! Meglelheted régen elveszített békességed, a “harmóniát” magaddal, s a világgal, az “egy szívvel – lélekkel” való szolgálat örömét! Újból lehetnek őszinte beszélgetéseid azzal az emberrel, akinek szemébe sem tudtál nézni.

Az Ige mondja: “aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, s újjá lett minden”. Ma délelőtt Isten Igéje kérdez, téged és engem: Krisztusban vagyunk-e már és megújult-e az életünk? Kezdődjék ott, hogy felfedezzük a többes szám első személy csodáját, folytassuk ott, hogy engedjük ledőlni a törvény választófalát, hogy végül közös megtapasztalásunk lehessen az új teremtés csodája! Pünkösd várása így formálja eggyé a tanítványi közösséget, s formálhat bennünket is!
Jövel Szentlélek Úr Isten, ezért töltsd be szíveinket!

Ámen

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.