2001 július 29.
Egység logika
Lekció: János 16:15-24
Textus: János első levele 3:1-2
“Lássátok, milyen nagy szeretet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és most még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert megfogjuk őt látni, amint van.”
Imádkozzunk!
Istenem, hangosan kiáltok hozzád, felemelem kérő szómat, kiöntöm előtted szívemet. Olyanná lettem, mint a viasz, ami elolvadt, nincs bennem szilárdság, elcsügged bennem a lélek, puszta helyeken járok és éltető enyhületért könyörgök. Te igaz vagy beszédedben és igaz ítéletedben, hozzád közeledek és várom a te érkezésedet. Mi volna édesebb és gyönyörűségesebb, mint veled lenni, benned megbékélni, lelkemnek Lelkeddel eggyéválni. Jöjj, ne késs, ó Uram én Istenem, hadd nyíljon meg számodra szívem, hadd dőljenek le bálványaim, hadd teljek meg jelenléted örömével, legyen egyedül tiéd a szívem, legyek mentes hamisságtól, csüggedéstől, teljen szívem a te örömöddel és a te szereteteddel. Hadd legyek én is fiad, gyermeked, tanítványod, öröklétedben Krisztus által örökösöd!
Ámen.
Igehirdetés
Mértékadó elmék szerint az emberi gondolkodás különböző logikai rendszerek mentén zajlik. Ne ijedjünk meg ettől a filozofikusnak tűnő gondolattól, hiszen gyermekeink és unokáink az egyszeregy mellett a számítógépes nyelveket is tanulják, és ők már tudják, hogy nemcsak egytől tízig, azaz tízes számrendszerben lehet számolni, hanem van kettes, tizenhetes, százhuszonhetes számrendszer is, és mindegyikben lehet számolni.
Aki beleszokik abba, hogy mindig a maga számrendszerében számol, és nem veszi észre, hogy egyik másik embertársának egészen más számrendszere van, az az ember előbb-utóbb elszigetelődik attól az embertársától bizonyosan. Mostani világunk valahogy ilyen sokféle világ. Akarjuk vagy nem, ebbe a világkorszakba születtünk, s még a legalapvetőbb dolgokban sem járunk mindig egy nyomon egymással, más-más logikában gondolkodunk.
Az ókori embert – mondják a filozófia-történészek – az
“analógia-logika” jellemezte, aminek lényege: ahogy fent, úgy lent. A régi ember látta a csillagokat, az égitesteket, érezte és tudta, hogy azok nélkül a léte nincs is, és egész földi életét ezek következményeként, a csillagok hatalma, ereje, befolyásolása jegyében próbálta értelmezni. Ahogy fent úgy lent – analógiai logika. A középkor továbblépett ennél, és “azonosság logikában” gondolkodott, hogy Arisztotelésztől tanulta. A jeles görög azt mondta, hogy a egyenlő b-vel, és akkor tulajdonképpen a kettő azonos, vagy a nem egyenlő b-vel és akkor két különböző dologról van szó. Ebben az esetben a két dolog nem azonos, szemben állnak, nem hozhatók fedésbe. A tudomány mindmáig ennek a logikának a jegyében áll, ezt a fajta gondolkodásmódot követi, analízisében így próbál rendet teremteni. Megnézi, mi azonos mivel, mi nem azonos mivel.
Legújabban azonban megjelenőben van az “analógiai logika” meg az “azonosság logika” után az “egység logika”, ami a dolgok összetartozására figyel. Arra kíváncsi, hogy milyen erős összefüggés van a dolgok között. Ez a fajta gondolkodásmód abból indul ki, hogy minden összefügg mindennel, de nem mindegy ám, milyen fokon, mennyire erős kapcsolattal. Ha fölemelem a kisujjamat, lehet, hogy ezzel légmozgást idézek elő, de nem biztos, hogy Tokió fölött ezért lesz tájfun. Lehet, de nem biztos: és éppen az a kérdés, mennyire biztos, milyen köze van a két dolognak egymáshoz.
Testvérek, mindezt azért jó tudnunk, mert Jézus a maga teológiájában az “egység logikára” épített. Életét egyáltalán elképzelni sem tudta az Atya nélkül. Minden reggel korán fölkelt, – olvassuk róla az evangéliumban – sokszor elvonult egy puszta helyre csak egymaga, hogy imádkozhassék, beszélgethessen az Atyával. Tanítványait is arra tanította, hogy szüntelen imádkozzanak – nem akárhogyan, szüntelen! Mikor elítélték, bírái arra hivatkoztak, hogy “eggyé tette magát Istennel”. Ez volt keresztre feszítésének legfontosabb igazolása: egy ember, aki eggyé tette magát Istennel! Azt mondta – az előbb is fölolvastuk, hallottuk – mindaz ami az Atyáé, az enyém. És arra bíztatta a tanítványait, hogy kérjenek emiatt az ő nevében, vagyis az ő módján az Atyától bármit, és meglesz nekik. Mert ha az ő módján kérik az Atyától, akkor jól kérik.
Ma tehát erről szólok testvérek, az embernek Istennel való egységéről, mint az elérhető legfőbb jóról, amit ember a földi életében egyáltalán megkaphat. Ezért születtünk, hogy ezt elérjük, és ha erre nem jutunk el, akkor bizony hiába éltünk. Ez a “kárhozat”, és sokan élnek ebben az állapotban, amiről azt tudjuk, hogy sírás és fogcsikorgatás, valamint külső sötétség. Istent látni és Istentől láttatni egy és ugyanaz a dolog. Istent ismerni és Isten által ismertnek lenni is egy és ugyanaz a dolog. Őt nem lehet egy kicsit látni és egy kicsit ismerni, mert ha erről van szó, minthogy sokszor erről van szó, akkor még sehogy sem látjuk őt és sehogy sem ismerjük őt. Istent látni olyan, mint amikor a sötét szobában fölgyullad a világosság, és tapogatózás helyett az ember világosan lát, tudja hol van és mi a teendője, megvilágosodik minden. Istent ismerni annyi, minthogy ő megismerhet, azaz átjárhat engem, jelen van minden porcikámban és minden gondolatomban.
Azt kérdené az ember: nincsen tehát akkor köztes állapot? De igen van. Hallottuk ezt is az előző ígében, amikor az ember születőben van, a fiúság közelében vagyunk, de még nem értük el. Ez a vajúdás állapota, és nem gyönyörűséges dolog. Még nem a megszületés. A megszületett istenfiúság olyan állapot, amiben teljes öröm és szeretet uralkodnak. Nem lehet összetéveszteni mással. Nem egy kicsi öröm és egy kicsi szeretet, hanem teljes öröm és teljes szeretet. Mint ahogy a gyermek sem születhet meg egy kicsit. Vagy megszületik vagy nem, és ha megszületik, akkor ott van teljes valójában. Ha az istenfiúság megszületik bennünk, teljesen ott van, nem csak félig, negyedig, egytized részben, kicsi árnyékában, előízeiben, hanem teljes valóságában.
Fájdalommal látom, hogy olykor emberek a templomig eljutnak ugyan, de Isten számára nem születtek még meg. Pedig nagy különbség van a kétféle élet között. Jézus azt mondja, örülni fog a szívetek és senki el nem veszi örömötöket. Értjük ezt a nagy ígéretet, testvérek? Sem a világ, sem az emberi gonoszság, sem a saját erőtlenségünk nem veheti el az örömünket, ha ez Istentől való, a benne való életből fakad. Ha megszületik bennünk a fiúság, az Istennel való egység, akkor elkezdjük a világ dolgait is ennek megfelelően látni. Újra észrevesszük például a teremtett világ szépségét, embertársaink értékeit, még azokban a dolgokban is, amik nem tetszenek, vagy éppen akadályoznak. Észrevesszük, mennyi jó van a rosszban, hogy az is javunkra lehet, amitől Isten nélkül elkeseredünk. Mindez az istenfiúságon kívül nincs meg az embernek, ismeretlen.
Két jellemző vonást fedeztem fel abban a fajta életben, ami Jézus nélkül az Atyával való egység híján zajlik: az egyik a keserűség. Tessék megnézni, emberek dolgoznak, de mégsem élvezik, hogy van életük, egészségük, két jó lábuk, kezük, értelmes elméjük. Nem szeretik, amit csinálnak, a gyümölcsét se kóstolják erőfeszítésüknek, van viszont ellenség. Valaki vagy valakik, akikre haragudni lehet. Néha szégyellem magam, amikor keresztyén emberek szájából gyűlölködő kitételeket hallok, teli igazságtalansággal és éppen az igazság vagy a hazaszeret jegyében. Ahol keserű irigység bujkál, ott nincs jelen Isten. Jelen vannak érdekek, a hatalom, pénz és befolyásféltés, de mindez olyan távol van Isten királyi uralmától, mint Makó Jeruzsálemtől. Keserűség és istenfiúság nem férnek össze.
A másik jele, hogy kívül vagyunk az istenfiúságon: a hiábavalóság érzete. Ha a keserűség oka a mások lénye elé tett “mínusz jel”, negatív minősítés, akkor a hiábavalóság oka a saját lényünk, önértékünk elé tett negatív ítélet. És miként másként értékelhetnénk magunkat önmagunkban Isten nélküli létünkben, mint elégtelenre? Nem vagyunk elég erősek, hogy győzzünk, nem vagyunk elég jók, hogy szeressünk, nem vagyunk elég bölcsek, hogy tudjunk. A test mulandó, a sírba készül, a munkánk talán már a következő nemzedéknek sem használható, amit létrehoztunk tönkremegy. Tényleg, miért ne éreznénk mindent hiábavalónak? Isten nélkül valóban minden hiábavaló. De ővele és őbenne még a legegyszerűbb felismerés, egy egyszerű gondolat, ami átsuhan a szívünkön örökkévaló, anélkül, hogy márványba vésnék. Az édesanya tiszta ruhát ad gyermekének, finom ételt tesz az asztalra: Isten nélkül mindez hiábavaló lehet, ahogy megkeseredett szívű lelkek panaszkodnak is erről. Vele viszont életünk legszebb tartalma élni egymásért. Hát nem ezért születtünk? Ugyanaz a dolog teljességgel más fényt kap, ha istengyermekségben élek, mintha csak a magam nevében élnék. János így kiállt fel: “Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt.” Itt valóban valami olyasmiről van szó, ami a világ számára ismeretlen. A világtól nem várhatjuk, hogy elismerjen, értékeljen minket, mert a világ nem tudja, miről marad le, amikor nemet mond az istenfiúságra. Ezt csak azok tudják, akik benne élnek, akiknek a szívét eltöltötte már a világosság, és nem a “külső sötétségben” élnek, nem sírásban és fogcsikorgatásban, a dühnek, bosszúállásnak, gyűlöletnek állapotában, hanem élnek örömben és szeretetben, mert eggyé lettek Istennel. És mivel eggyé lettek vele, így bennük és körülöttük is elkezd istenivé válni minden.
“Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és most még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, de tudjuk, ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert megfogjuk őt látni, amint van.” Micsoda ígéret: hasonlóvá leszünk Istenhez! Már teremtett mivoltunknál fogva is mi vagyunk a leghasonlóbbak őhozzá, ezt anélkül is mondhatjuk, hogy összetévesztenénk magunkat ővele. De ezt az eredeti, csodálatos ajándékot a bűn összetörte, csak a romjai vannak már meg, elveszett a létünk egysége. Pontosan a legértékesebb ajándék, hullott szét darabokra: a lelkünk. Pont az hiányzik belőlünk, ami Istenben a legfontosabb: az egység, hogy ő Egy. Saját magunknak is ellentmondunk, amire aztán az ellenségeink mindig föl is hívják a figyelmünk: lásd, mást mondasz, mint amit teszel, vagy tegnap ezt mondtad ma meg ezt mondod. És valóban nincs egységes élet, mert kizárólag Istenben van. “Hasonlókká leszünk őhozzá, mert megfogjuk látni őt, amint van.”
Jézus azt is mondta tanítványainak, hogy “még egy kevés idő és megláttok engem”. Szinte refrén-szerűen, háromszor négyszer hangzik egymás után ez a különös szó: még egy kevés idő. Hát akkor közel van, vagy távol van tőlünk ez az állapot? Egyszerre közel is meg távol is. Távol azért, mert igaza van Eckhart mesternek, a középkori misztikusnak, aki ahhoz hasonlítja az Istennel való egység ügyét, mint amikor valaki egy idegen nyelvet tanul meg. Még az írás is más betűkkel van, először a betűket kell megtanulni, aztán a szavakat, aztán a szavak használatát, a kifejezéseket, és mindez nem történhet percek alatt. Egy idegen nyelvet sem lehet percek alatt megtanulni, hanem csak fokozatosan, napról napra, hűséges kemény munkával, minden napnak a maga feladatát elvégezve. Meg kell dolgozni érte fáradságosan, hogy legyen akár egy kis eredmény is. Az Istennel való eggyé válásunk is folyamatos építkezés, és aki építkezett már, az jól tudja, hogy az nem gyermekjáték.
Másfelől viszont semmi okunk kétségbevonni, amit Jézus így ismételget, hogy “egy kevés idő és megláttok engem”. Most sírunk és jajgatunk, mert vele együtt meg kell halnunk óemberünk számára, de ő nyilvánvalóvá lesz, eljön. Megígérte, nem hagy minket magunkra. Az Istent egész szívvel kereső ember egyetlen szempillantás alatt megragadhatja Isten lényegét, és elkezdődhet benne uralma egy szempillantás alatt. “Egy kevés idő és megláttok engem.” Isten lényege, hogy ő nemet mond a nemet-mondásra, őt semmi nem köti, csak a tulajdon szeretete. Amint mi is átadjuk a semminek mindazt, amit idáig valaminek gondoltunk, akkor eggyé válunk ővele, és bennünk sem lesz más csak szeretet és öröm. Így legyen!
Ámen.
