Igehirdetés 2011. október 9.
Elérhető-e a teljesség?
Lekció: Kol. 1,12-22
Textus: Kol. 1,19-20
„Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben.”
Imádkozzunk!
Köszönjük Istenünk, hogy ma is több a hálát adni valónk, mint amit kérnünk kell. Megköszönjük ajándékaidat, az erőt és az egészséget, amennyit adtál ezekből. Áldunk az otthonunkért, családunk tagjaiéért és a munkáért, amit elvégezhettünk. Te tudod, mennyire sikerült méltónak lennünk a szép névhez, amelyről neveztetünk, és azt is te tudod egyedül, hogy az emberek látva cselekedeteinket, áldhattak-e tégedet. Megvalljuk méltatlanságainkat, a vétkeket, amiket önzésünkben és szeretetlenségünkben elkövettünk, és minden hamisságot, amit megengedhetőnek tartottunk. Könyörülj rajtunk és tisztítsd meg szívünket, aki irgalmas mennyei Édesatyánk vagy. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Vannak nagy szavak, amiket ritkán használunk, mert érezzük, hogy valahogy nem illenek a szánkba. Ilyen nagy és súlyos szó a „teljesség” is, amit az előbb felolvasott helyen, a Kolossébeliekhez írt levélben ráadásul nagy kezdőbetűvel találunk meg új fordítású Bibliánkban, és ezt a szót valóban nehéz fellengzősség nélkül kimondanunk – így hát nem is szoktuk használni. Pedig a régi görög filozófusoknak valamikor fontos kifejezése volt, ami az isteni világ erőinek összességét jelentette – mindent, ami csak túl van a szemmel látható, köznapi emberi világunkon. Így hát valóban nagy és rejtélyes szó, amit jó lenne megfejteni, és mivel nem csak a görög filozófusok használják, hanem a Szentírás is, s holnap Kalauzunk szerint éppen olvashatjuk is újszövetségi olvasmányunkban, hát próbálkozzunk meg a mélyére hatolni.
Első érdekesség mindjárt az, hogy mai magyar nyelvünkben hiányzik ebből a szóból minden égi vonatkozás, nekünk már legfeljebb csak a boldog földi pillanatok jutnak róla eszünkbe – az, amikor minden nagyon rendben van. Teljesség lehet a beteljesült szerelem, a boldog család, vagy éppen a sikeresen véghezvitt életfeladat, általában ilyesmik jutnak erről a szóról eszünkbe. Az elmúlt napokban találkoztam egy néhai kedves hittanosunkkal, akivel sokat fociztunk egykor gyülekezeti ifjúsági táborainkban, most boldog édesapa. Jobb kezével is, balkezével is egy-egy gyermekét vezette kézen fogva, sőt a feje fölött a hátizsákjából is egy aranyos kisgyermek nézett le rám. Akiknek a kezét fogta, azoknak a másik kezében egy-egy apró virágcsokor volt, mert éppen a piacról jöttek, és a gyerekek kérdezés nélkül is kiáltották, hogy ez anyáé, ez meg a mamáé lesz! Nehéz volt meghatódás nélkül nézni őket – teljesség, amihez nehéz hozzátenni bármit is.
De eszünkbe juthat aztán a sok emberi vesződés és igyekezet is, aminek a végén, igaz, hogy ritka vendégként, de mégis ott lehet, hogy célhoz érünk, sikerül valamit megcsinálni és végül boldogan gondolhatunk arra, nem volt hiába az igyekezet és a sok vesződség. Schiller mondja az Örömódában: „Célt ha ért a férfi végül; / Társa mellet hű barát / S szíves nőt nyert hitveséül – / Zengje vélünk víg dalát!/” Igen, a véghez vitt munka – célt ha ért a férfi végégül – ez is közel hozza a teljességet, és a barátság és a boldog összetartozás is. De ezek mind-mind csak utalnak valami nagy, ajándékozó szeretetre. Az e földi teljesség csak ajándéka és megnyilvánulása annak az igazi teljességnek, amit az ég jelent. Jó erre gondolnunk, és jó minden boldog pillanatot visszakötnünk oda, ahonnan az jön is – mert hát ez a szó, hogy „vallás”, vallásosság a maga gyökere szerint pontosan ezt is jelenti: visszakötni, visszavezetni oda, ahova az tartozik. Vallásos ember az, aki tudja, hogy az e földi teljesség pillanatai, még a legnagyobb boldogságunk is mind csak előíze annak a „nagy vacsorának”, amiről Jézus beszél Isten országa kapcsán. (Lk. 14,16) Hogyan és milyen értelemben használja tehát Bibliánk ezt az alapjában görög filozófiai szakkifejezést, hogy „teljesség” (pléroma)?
Először is azt mondja róla, hogy ez a teljesség az ember Jézusban lakott, aki megszabadított minket a sötétség hatalmától, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata, aki előbb volt mindennél, és minden ő általa és őrá nézve teremtetett. Azt a középpontot fogalmazza meg ezzel az apostol, amiről a mai modern világ csak annyit tud mondani, hogy elveszett, és amely „elveszett középpont” valóban nagyon hiányzik. Nézzük csak meg a mai pénzügyi válságot, fejvesztett kapkodás mindenütt a világban, közgazdasági guruk kinyilatkoztatásait halljuk, biztosnak kikiáltott receptekkel, s közben hatalmas és ismeretlen erők működését látjuk, amiket az ember felidézett, és most nem tud mit kezdeni velük. Elveszett a „középpont”, senki nem tudja pontosan, milyen hullámverések is várhatók, nincs sehol egyetlen biztos támpont.
Amikor a Biblia a teljességről azt mondja, hogy az Krisztusban valósult meg, akkor ezzel azt is mondja, hogy a teljesség „őáltala békéltet meg mindent önmagával”. Távolinak és bölcselkedőnek tűnhet ez a mondat, pedig nagyon fontos, egészen köznapi összefüggésekről szól. Arról, hogy mi emberek Krisztusban valóban megbékélhetünk elégedetlenségeinkkel, legyőzhetjük telhetetlenségeinket és úrrá lehetünk megszentelhetetlen, mélyből támadó vágyainkkal is – amennyiben Krisztushoz megyünk. Nélküle ez nekünk nem megy, vele együtt azonban könnyű és magától értetődő. „Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű” (Mt. 11,30) – mondja Jézus. Minden más iga és minden más teher gyötrelmes, erről sok tapasztalatunk van már, de a Jézusé könnyű és gyönyörűséges.
Mai vasárnapunk első kérdése ezért ilyen egyszerű, akarunk-e megbékülni az éggel, az igazi teljességgel, vagy pedig szükségünk van még továbbra is a saját gyötrelmes igáinkra és nehéz terheinkre. A megbékélés, amiről itt szó van, cseppet sem a széplelkeknek szánt „lelki elillanás” értelmében veendő, hogy egyszer csak beáll valahogy a kiegyenlítődés és úgy magától minden rendben lesz. Ilyen is van persze, és áldjuk érte Istent, ha megkapjuk. A megbékélés szava azonban, amit itt használ Pál apostol egy olyan kifejezés, amit a civódó és egymást alaposan helybenhagyó házastársak megbékélésével kapcsolatban találunk még meg a Bibliában (I. Kor. 7,11), vagyis valami nagyon is konkrét és súlyos ügyeket is érintő lelki rendeződést jelent. Olyasmit, amiben őszintén számot vetnek magukkal a már egymás iránt egyébként megkeseredett szívű emberek, és végül mégis csak ráébrednek arra, hogy hiszen ők arra szövetkeztek, boldoggá teszik egymást, nem pedig arra, hogy majd igazságot osztanak egymásnak. Ez pedig valóban súlyos és őszinte, nagyon mély és emberséges számvetést jelent, ami megrázó dolog.
El ne kerüljük az éggel, a „teljességgel” ezt a fajta komoly és valódi megbékélést, mert az, aki mindnyájunk Édesatyja, és ott él „túl a csillagsátoron”, ő éppen ezért küldte hozzánk azt, aki „a láthatatlan Isten képe, aki elsőszülött minden teremtmény között, és minden őáltala és őrá nézve teremtetett”. Ezt a megbékélést semmi nem helyettesíti. Emberek végigrohanják az életüket, hajszolnak vágyálmokat és közben elmulasztják a legfontosabbat, megbékülni az igazi teljességgel. Hát kezdjük itt az életünk rendezését, mert itt a forrás, itt az alap, és aki nem innen indul, az nem fog elérkezni sehova.
Van azonban a teljességgel való megbékélésnek nem csak égi, hanem e földi vonatkozása is. Amíg nekünk itt gyűlölt ellenfeleink vannak, akiket szeretnénk eltakarítani az útból, és azt hisszük, akkor majd minden rendben lenne, ha ez sikerülne – addig egészen rossz úton járunk. Olvassuk csak el a III. Richárd-ot, miként kísértik végül a gonosztevőt az általa kivégzettek szellemei – igen, mert még a teljesen megkeményedett szívű ember is találkozik egyszer a lelkiismeretével, akarja vagy sem. Ideig-óráig el lehet hallgattatni, és lehet loholni az úton, félrelökni mindenkit, aki az utunkban áll, egyszer azonban azok az arcok mind visszanéznek ránk, akik iránt szeretetlenek voltunk. Akiknek megtiportuk a becsületét, akikről rosszat mondtunk a hátuk mögött és mind, akiket cserbenhagytunk. Békülj meg a te ellenségeddel még az úton, mondja Jézus, amikor a fejedelem elé mész, hogy az ítéljen köztetek – mert amikor már ott vagytok előtte, és itt a végső ítéletre céloz Jézus, lehet, hogy te kapsz majd elmarasztaló ítéletet, és nem az ellenséged. (Lk. 12,58)
Azt mondja az ige, hogy a Krisztusban testté lett teljesség arra való, hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, éspedig a földön és a mennyben egyaránt. A „mennyben való” megbékélést ő megszerezte nekünk keresztje által, azt nekünk csak elfogadni kell – de ránk hagyta, hogy egymással itt a földön mi magunk béküljünk meg. Pétert is emlékezteti, vigyázz, mert amit a földön megkötsz, az a mennyben is kötve lesz, és amit a földön megoldozol, az odaát is oldva lesz. (Mt. 16,19) Mert visszük magunkkal az örökkévalóságba, ahogyan itt megbocsátottunk egymásnak, vagy pedig őriztük a haragot és a sérelmeket. Legyen hát megbékélés ember és ember között, főleg pedig atyafiak között. Ha az oltárra viszed áldozatodat, és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te áldozatodat és menj el, előbb békülj meg vele, azután vidd fel ajándékodat. (Mt. 5,23-24) Ezt Jézus mondja nekünk. És ez a teljesség e földi megvalósulásának egyik legfontosabb hányada, az emberi kapcsolataink rendeződése Isten békességének törvénye szerint.
Végül a földhöz legközelebb eső rész, ami már nem az égben, nem is az emberi kapcsolataink hálózatában, hanem a saját, egyéni kis életünk síkján zajlik. Ez pedig a célhoz érés, a beteljesült igyekezet. Amiről a minap valaki olyan szépen mondta, hogy az elkötelezettség a fontos. Mert az ember szívében sok ambivalencia lakik, egyszerre igen és egyszerre nem. Lényünk egyik részével nagyon akarunk valamit, vágyunk rá, a másik részével meg az ellenkezőjét is szeretnénk. Az elkötelezettség a fontos – hogy „a ti igenetek legyen igen, és a nem legyen nem”. (Jak. 5,12) Ez belső, lelki munkát igényel, ami éppen úgy nem megy erőfeszítés nélkül, mint amikor a kertet kell felásni. Nem is mindig támad kedvünk hozzá. Egymástól még csak elvárjuk – miért nem rendezi ő magában az élete ellentmondásait – ez elég gyakori műfaj. Amikor ilyen téren azonban magunkról van szó, az már sokkal nehezebb dolog. De eszünkbe juthat az antik szónok, akinek beszédhibája volt, és kavicsot tett a nyelve alá s úgy gyakorolta a beszédet, amíg az hibátlanná nem lett, s így már végezhette azt a munkát, amire vágyott. Mindnyájunknak van „beszédhibája”, pontosabban a lényünkbe kódolt valamilyen gyengeségünk – egyoldalúságok és hiányosságok – amik aztán olyanná teszik az életünket, amilyenné az lesz.
Hatalmas előrelépés, amikor egy ember rájön egy, vagy akár több „beszédhibájára” is. Ez nem túl kellemes dolog, semmi kétség – ám ha van lelki fejlődés a világon, akkor az egészen bizonyos, hogy ilyesmiken át vezet. Eddig meg voltam győződve arról, hogy a másik ebben és abban elmarasztalható. Legyen – bár, amíg fal és borsó van a világon, addig az emberek szívesen foglalkoznak ilyesmivel, és tudjuk jól, mindhiába. Egyetlen ígéretes előrelépés kínálkozik, és ez a saját gyarlóságaink kiküszöbölése. Ha ebben nem lépünk előre, akkor koptathatjuk aztán a templom padjait évtizedeken át is, semmi haszna. Mert a külső célhoz érés mit sem ér, ha közben belül nem lettünk jobbá. Ahogyan ezt egy ismeretlen szerző megfogalmazta:
„Aki mást győz le, az erős,
Aki önmagát: az igazi hős.
Akinek sikerül: abban van akarat,
Aki kevéssel éri be, több sikert arat.
Aki helyén hűségesen megáll,
Akit a bűn nem gyűr le,
Azé lesz az élet igazán.”
Mit jelent hát a teljesség? Valami olyasmi, ami nekünk, embereknek ritkán hozzáférhető, hiszen mennyei kincs, valójában az égi erők összessége. Ha itt a földön valami mégis igazán szépen és jól alakul, azt onnan kapjuk. Eljön hozzánk a teljesség! Ma ezeket hallottuk róla: Krisztusban jött a világra, aki feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. Tetszett az egész Teljességnek, hogy őbenne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben.
Igen, megbékélés ővele kezdődik, aki a Teljesség. Innen indul minden. Aztán megbékélés egymással, embertársainkkal, mert helyettünk ezt senki el nem végezheti. Ennek eredményét visszük is majd magunkkal odaátra, mert ez a dolog része üdvünknek vagy kárhozatunknak. És megbékélés önmagunkkal is, az ellentmondás nélküli, szép és tiszta életben, ami nélkül hiányos lenne a legszebb teljesség is. Hát ezekre jussunk el – és így legyen a teljesség az, ami: teljesség. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy nem csak tanítasz minket szent igédben a teljességről, hanem tudsz és akarsz minket abban valósággal részeltetni is. Köszönjük, hogy Krisztusban testté lett a te örök teljességed, és benne nekünk adtad a lehetőséget, hogy a mi életünk se maradjon töredékes és hiányos, hanem beteljesedjünk magunk is egészen Isten teljességéig. Áldunk téged, hogy emberi életünket alkalmassá tetted erre, és Szentlelkeddel erőt adsz a munkához, a családban és emberek közt pedig a szeretethez. Vigyázz ránk a most következő hét napjain, hogy megálljunk a jóban, és ne kelljen szégyenkeznünk majd, amikor eljön a számadás órája.
Imádkozunk a betegekért, köztük egy asszonytestvérünkért, hogy gyógyító jóságoddal jöjj el és áldd meg az orvosokat és a gyógyszereket. Imádkozunk a ránk bízott kicsinyekért, óvodánkért és gimnáziumunkért, hogy jól és helyesen szolgálhassunk közöttük a te megismerésedre. Ne hagyj el minket, hanem adj útmutatást és vezesd el életünket a te teljességedre. Ámen.
