Élet-szomj vagy Isten-szomjúság?

2005. november 13.
dr. P. Tóth Béla

Élet-szomj vagy Isten-szomjúság?

Lekció: Zsoltárok 42,1-12
Textus: Zsoltárok 42,12

“Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.”

Igehirdetés

A 42. Zsoltár Énekeskönyvünk egyik legkedvesebb darabja, amely úgy annyira bele ivódott a magyar reformátusok lelkébe, hogy néha még sírköveken felírva is ott találjuk az idézetet: Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik…

Jómagam tizenhárom éves ha lehettem, amikor először megszólalt számomra ez a zsoltár, úgy, hogy belülről is megérintett. Nagyapám temetése volt és a végső búcsú pillanatában, a koporsó leeresztésekor ezt énekelte a gyülekezet. Ismertem az éneket azelőtt is, de amikor azt énekeltük, vajon színed elejébe, mikor jutok élő Isten – akkor hirtelen rádöbbentem, hogy múlandó vagyok magam is és egyszer én is odaállok majd az élő Isten elé, ahogyan mind az élők, akik eltávoztak innen.

Lehet, hogy másoknak megint mást jelent ez a zsoltár – sokaknak biztosan azért kedves, mert a “szép híves patakra kívánkozó szarvas” tényleg nagyon költői és szép kép, egyszerű és mégis mélyen emberi. Hiszen a szomjúság, ami egyszersmind a vágyainkat is jelképezi, nagyon emberi dolog, nincs senki, akinek ne lennének vágyai, ne lennének szomjúságai. Az élet-szomjúságot például nagyon is jól ismerjük, ez mozgat szinte mindent ebben a világban. Élményekre, újdonságokra, sikerekre vágyunk, élvezetek után szaladunk és mire elérjük őket, már megint más vágyak teremnek bennünk.

A muzulmán irodalom például annyira tisztában van emberi természetünknek ezzel a vonásával, hogy külön szóval nevezi meg az ember vágyteli énjét: úgy hívja, hogy nafsz. Többféle énje van az embernek, mondják ezek a régi arab írások, attól függően, hogy éppen milyen állapotban, vagy ahogy valaki mostanában tréfásan mondta erről, milyen üzemmódban van az ember lelke, és ezek közül csak egy a vágyteli énünk, amit a muzulmánok tehát külön meg is neveznek, és azt is mondja róla, hogy azok, akik itt a földön mindvégig csak nafsz-jukat hízlalták, azok nem sok jóra számíthatnak majd az örökkévalóságban. Ahogyan azt egyébként a Biblia is tanítja a gazdag és Lázár példázatában.

De hát valójában mi a baj a vágyainkkal, a szomjúságunkkal, hiszen Teremtőnk maga úgy alkotott meg minket, hogy hozzánk vannak kötve ezek a dolgok! Az a baj, hogy elfeledkezünk a bennünk élő vágyak, a bennünk élő szomjúságok hierarchiájáról, és engedjük, hogy néha akár a legalantasabbak is egészen a hatalmukba kerítsenek. Például a mások utunkból való eltakarításának vágya, hogy aki az utamat állja, vagy akár csak mást gondol igaznak, mint én, az menjen előlem vagy lehetőleg tűnjön is el az életből mindenestől. Vagy megengedjük például, hogy a rosszkedv és az önsajnálkozás kerítse hatalmába a lelkünket, és ilyen állapotunkban már olyan dolgokat latolgatunk, hogy azzal lehúzzuk magunkhoz a gyanútlan és derűs többieket is.

Mert a vágyakban tényleg egy “hierarchia” van elrejtve, és ez a láthatatlan ív onnan van kifeszítve, hogy bizony mi is éhezünk és szomjazunk, és simogatásra vágyunk és haragszunk, ha ezekben a vágyainkban frusztrálnak minket – és az ív azon át halad magasabbra, hogy szeretnénk magunkat hasznossá tenni egy közösség számára, és nem akarunk hiába és üresen élni, szeretnénk nyomot hagyni magunk után, lehetőleg egy szép és igaz életet, erőt adó példát másoknak, és az ív végül egészen odáig ível, amiről a zsoltár is szól, hogy Isten után szomjazunk, hozzá vágyunk, közel akarunk élni hozzá. És ezek a vágyak egyszerre és egy időben élnek bennünk és észre sem vesszük, hogy ezek nem kizárják egymást, hanem az alacsonyabb mindig a magasabbra utal, afelé tanácsol minket és azért van minden alacsonyabb egyáltalán, hogy emlékeztessen a magasabbra.

A testi szépség például, az emberi lény szépsége, ami olyan nagy társadalmi értéket képvisel, az égi férfira vagy az égi nőre kellene eszméltessen minket és azt kellene eszünkbe jutassa, hogy amilyen szép itt ez vagy az az ember a maga külseje szerint, olyan szép lehetnék magam is benső lényemben, hiszen bennem is ott rejlik az égi lény lehetősége. Szókratész utolsó imádsága életrajzírója szerint az volt, hogy adják meg az istenek, “hogy belülről legyünk szépek”. Ez az imádság, azt hiszem, noha egy ún. pogány ember imája volt, tökéletesen elfogadható minden keresztyén számára is. Add meg nekünk Urunk, hogy belülről legyünk szépek!

Mert a döntő kérdés az, hogy vajon elfedik-e az alantasabb vágyak és az alantasabb szomjúságok azt, amire éppenséggel utalniuk kellene, a magasabb vágyakat és a magasabb szomjúságokat! Hát ne engedjük, hogy az élet-szomj eltakarja és elhallgattassa bennünk az Isten-szomjúságot, mert az élet-szomj egyáltalán csak azért van, hogy emlékeztessen minket arra, Aki adta magát az életet is, és lehetővé tette nekünk, hogy a teremtett világban egyedüli lényként – mi emberek – tudjunk különböztetni vágy és vágy, szomjúság és szomjúság között, ne pedig csak elszenvedői legyünk a saját vágyainknak és a saját szomjúságainknak.

Legyen ebben példánk a zsoltáros, akinek életéből, hallottuk, hiányzott az emberek megbecsülése, csupa olyanok vették körül, akik csúfolták őt, azt mondja, gyaláznak engem az én szorongatóim – és ő ebből a hiányból, hogy semmi becsülete nem volt mások előtt, egy sokkal magasabb hiányra ismert, arra, hogy neki valójában nem az emberek elismerésére, hanem Isten közelségére van szüksége. Az ő lelke nem mások elismerésére és dicséretére szomjazik, hanem Isten közelségére!

Milyen jó lenne nekünk is ezt az utat járni: az alacsonyabból ráismerni a magasabbra, a földiről, testiről és emberiről ráismerni arra, ami mögötte rejlik, az égire és az istenire. Vegyük észre rosszkedvünkben, hódító és sikervágyunkban, sőt még a kényeztetés utáni vágyainkban is, hogy igazából még ezek révén is Isten után vágyunk, mint a szarvas kívánkozik a folyóvízre.

Különös és szép többlete ennek a zsoltárnak az a néhány mondat, amivel arra utal a zsoltárköltő, hogy nem volt ő mindig ilyen boldogtalan és hiába sóvárgó lélek, mint éppen most, hanem volt olyan idő, amikor nagy csoportban vonult és ujjongó örömmel és hálaadással vezette az ünneplő sokaságot az Isten házáig! Bizony, szomorú dolog néha szembesülni az embernek egykori énjével. Egy novellista írja meg találkozását az ifjúkori énjével, amikor egy este egykori iskolája környékére veti az útja, és ott eszébe jut, hogy évtizedekkel azelőtt itt, ezeken az utcákon még milyen tiszta lelkű és igaz fiú igyekezett naponta az iskolába – de hol van már az, a sok megalkuvás, a haszonlesés, a hazugságok és más vétkek után – és sírva ismeri el önmaga előtt, hogy már sehol sincs az egykor hittel teli, tiszta lélek, aki ő maga volt valamikor.

Ilyesmi szólal meg a 42, Zsoltárban is – voltam én ennél tisztább és igazabb ember is, mint most vagyok. És ha valóban sírnivaló is ez a dolog, mint ahogy az, azért nem csak keseregni lehet rajta, mert az is eszünkbe juthat, hogy ha tehát voltunk mi már ennél sokkal jobb karban is, mint most vagyunk, akkor nem szükségszerű, hogy mindig csak rosszabbul legyünk. Lehetünk mi jobban is, és lehetünk mi megint olyan boldogok, örvendezők és hálaadók is, amint egykor voltunk. De ide csak az jut el, aki nem csak éppen a maga egykori énjére emlékezik, mint a novellabeli felnőtt, hanem arra is, aki neki azt az énjét akkor adta – és pontosan erről szól a zsoltár is. Reád emlékezem, amikor elcsügged bennem a lélek, a Jordán vidékéről, a Hermon földjéről és a Micár hegyéről is.

Az Istenre emlékező ember nem a maga baja körül forog, nem önmagával foglalkozik már, hanem elfeledkezik magáról, félre teszi énjét egy időre és Isten felé fordul. Őrá “emlékezik”. Ez az “emlékezés” hozza a gyógyulást, a lélek megújulását. Mert ha nem ezt teszi az ember, hanem hagyja, hogy bármilyen érzése és bármilyen szomjúsága, vágya vagy éppen agyréme eluralkodjon rajta, akkor minden még rosszabb lesz: “Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára”, ahogy ezt a dolgot a zsoltáros költőien, de mégis végtelenül reálisan mondja.

Félelmetesen igaz ez a kép: örvény örvényt hív elő – mint amikor arra gondolunk, hogy biztosan rosszul leszünk, aztán már attól félünk, hogy erre fogunk gondolni, és végül már nem is a rosszulléttől félünk, hanem a félelemtől félünk és ezért leszünk rosszul…örvény örvényt hív elő! Ide jut az ember, ha nem Istenről emlékezik “a Jordán vidékéről és a Hermón földjéről és a Micár hegyéről is”, vagyis bárhol van, bárhova vetette őt az élet, jó sorsba vagy rossz sorsba, teljesen mindegy. Az ember dolga az, hogy Istenről el ne feledkezzen. Mert ha mégis elfeledkezik, akkor majd “örvény örvényt hív elő” és ezek az örvények majd lehúzzák őt onnét, ahol van, még rosszabb világokba.

Becsüljük meg azt, ahol vagyunk, éspedig azzal, hogy istentisztelet helyévé tesszük az otthonunkat, a munkahelyünket és minden helyet, ahol csak megfordulunk, éspedig azzal, hogy ott imádkozunk és Istenhez fordulunk. Így lesznek a helyek és az idők lehúzó örvények világa helyett megszentelt templommá az életünkben.

És ennek kulcsa nagyon egyszerű: Bízzál, én lelkem az Úrban. Miért csüggedsz el és miért nyughatatlankodol? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én neki, az én szabadítómnak és Istenemnek. Izrael népének alapélménye volt az egyiptomi szabadulás, éspedig annyira, hogy a Tízparancsolat első mondatában ott van, amikor Isten mintegy a kezét nyújtja és bemutatkozik a népének: Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Ne legyenek neked más isteneid! Ez a szabadító nem hagyta Dánielt elveszni az oroszlán barlangjában, sem az ifjakat a tüzes kemencében, sem Esztert a perzsa király udvarában és Jézust sem hagyta a halálban. Ez a szabadító Isten ma is meg tud gyógyítani betegeket, meg tud vigasztalni szomorúakat, meg tud tisztítani poklosokat és halottakat tud feltámasztani. “Miért csüggedsz el lelkem és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben!”

A szomjúság és a vágy dolgáról hallottunk ma testvérek. Bárcsak megnyílnának lelki szemeink, hogy az alacsonyabb vágy és alacsonyabb szomjúság mögött megpillanthatnánk a magasabbat, amire az mindig is mutat! Mert ha így felemeljük lelki szemeinket, látni a láthatatlant, akkor már nem csak a régi, ám megtagadott énünkkel találkozhatunk, hanem magával életünk Istenével is, és akkor nem kell félnünk többé az örvények közepette sem. Csillapodni és csendesedni fognak, amikor eljön az ideje, ezer példa mutatja, és ha kell, még a vízen is járni fogunk, mint Péter tehette. Csak bízzál Istenben, és majd hálát adsz neki, szabadítódnak és Istenednek!

Ámen.

Imádkozzunk!

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.