Életújulás

2001 június 24.
dr. P. Tóth Béla

Életújulás

Lekció: Apcs. 9:1-9
Textus: Ef. 6:12

“Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.”

Imádkozzunk!

Istenünk, hihetetlen nekünk, hogy van életújulás – még számunkra is, akik két kézzel szórjuk kincseidet, tékozoljuk napjainkat, kegyelmed idejét, és minden emberi tulajdonságunk felől meg vagyunk győződve, hogy jó és változhatatlan. Köszönjük, hogy igéd tükrében megmutatsz magunknak, amikor viszont látjuk óemberünket, az Isten nélküli megszállottat, aki rohan útján lázálmaival dühösen és ellenségesen, ahogy Saulus is tette egykoron. Köszönjük, hogy minket is megállítasz mint őt, adsz időt gondolkodni, csendesen belátásra hívsz – hátha hallgatunk szódra, amiben azt üzened, van megújulás, új élet mindenkinek. Lásd, eljátszottuk szép hitünket, s csak azt vagyunk képesek hinni már, hogy marad minden a régiben. Támogass meg minket, Istenünk – hiszen nagyon is halljuk hívásodat. Segíts abban, hogy legyen merszünk elindulni az úton, ami keskeny nagyon, de mégis az életre visz, a Krisztus követése útján. Hadd ízleljük benne az igazi, új élet jó ízeit, s hadd mondhassuk el mi is: érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.
Ámen.

Igehirdetés

Mivel nagy számban vannak közöttünk amerikaiak, akik nem értik nyelvünket, az igehírdetés végén rövid angol nyelvű összefoglalás is el fog hangzani. Az életújulás, amiről szó van a felolvasott bibliai történetben, ritka és rendkívüli dolog. Az emberélet rendszerint folyik a maga medrében, és ha vannak is benne hangulati változások, rosszkedv és jókedv, állomások, amikor az ember egy új helyre megy dolgozni vagy éppen otthagy egy munkahelyet, aztán amikor belekezd egy emberi kapcsolatba, vagy éppen felhagy vele: vannak ilyen változások életünk útján, de akármilyen fontosak is ezek, az alapokat mégsem szokták érinteni. Mi magunk ugyanazok vagyunk nyugdíj előtt, és nyugdíjba vonulás után, mert ugyanazoknak az erőknek adunk helyt emberi természetünk miatt. Visszük magunkkal a természetünket. Pál megtérése a damaszkuszi úton azt üzeni azonban, hogy nem csak vízszintes síkján mozdulhat el az emberélet, hanem a mélységében is, ha úgy tetszik, függőleges síkján is. Legyünk konkrétak, az Úrral való kapcsolatunk dolgában is változhat, újulhat életünk. Úgy hiszem, hogy a biblia erről szól az első lapjától kezdve az utolsóig. És éppen ez a belső változás, a láthatatlan Istennel való kapcsolat változása az, ami olyan nagyon hiányzik életünkből.
Bevallom testvérek, olykor elkeseredek, amikor látok emberi életeket évtizedek óta egyháziasan és templomosan élni, a leghalványabb jele nélkül annak, hogy valami is változott volna fölfelé: maradt minden a régiben. Az óember szava szól ma is, a sértődékeny, az önigazult, a mindig másokat hibáztató, az önvizsgálatra nem hajló, amit egy évtizeddel ezelőtt is hallottam valakinek a szájából. Aztán látok emberi életeket, ahol csendben meggyógyult egy régi seb, valaki megtisztult egy megkötözöttségből, talpra állt depressziójából. Egy önsajnálkozásba elmerült lélek, aki addig csak maga körül pörgött, egyszerre csak kinyílik és elkezd szolgálni: ilyenkor megvigasztalódok és azt mondom, mégis vannak életgyógyulások.
Nem csak olyan változás van, hogy egy másik városba költözik az ember, új munkahelyre kerül, vagy éppen nyugdíjba vonul. Nem csak olyan változás van, hogy új emberi kapcsolatrendszerben keresi helyét valalaki, hanem valóban és ténylegesen átalakulhat belső kapcsolatunk az Úrral. Igaz, hogy ezt kívülről nem látja senki, de ha bent végbemegy, mindig vannak jelei kívül is. Ahogy Pálnál is voltak: figyeljük meg, mennyi fontos mozzanat tartalmaz itt üzenetet.
Először is vegyük észre, hogy aki távol van az Úrtól, vagy ami ugyanaz, ellenében él, az szükségképpen túlzásokba eső ember. Saulus az igazhitűséget vitte túlzásba. Megbízóleveleket kért külföldre, – Damaszkusz akkor is Szíria fővárosa volt, mint ma – hogy megkötözve vigye Jeruzsálembe a férfiakat és asszonyokat, akik Jézus követői. Összefoglalóan: fenyegetésektől és öldöklésektől lihegve pusztította az anyaszentegyházat. Valljuk meg, ma is vannak, akik ha hatalomhoz jutnának, “vallási alapon”, nagy igazhitűségükben elkezdenének ártani másoknak. Tessék megnézni Észak-Írországot, és a világ bármely pontját, ahol vallási alapon egymást öldöklik az emberek. Miről van szó? A teljes istentelenség hitnek, vallásosságnak, elkötelezettségnek játssza ki magát. Istennek legyen hála, sokfelé nincs módja az úgynevezett vallásos embereknek, hogy fegyverrel keresztül vigyék a maguk nagy igazát.
De nem csak az igazhitűséget, hanem ellenkezőjét, a hitetlenséget és a kívülállást is – amiket manapság szokás szabadságnak nevezni – lehet túlzásba vinni. Találkozunk emberekkel, akik dührohamot kapnak, ha csak meghallják az Úr nevét, vagy kimondják előttük ezt a szót, hogy egyház. Megint mások a munkát viszik túlzásba, nem marad idejük, energiájuk, még a családjukra sem. Megint mások az eszem-iszomban, vagy más szenvedély terén kerülnek túlzásba, és életük olyanná lesz, mint a rosszul metszett fa, amely elvesztette arányait. Sok formája és területe van a túlzásnak, az arányok eltorzulásának. Aki távol van az Úrtól, előbb-utóbb úgy jár, hogy a szép “életfa”, ami arányosan, egészségesen növekedhetne, elkezd egészségtelen kinövéseket hozni, mert az ember szükségképpen túlzásokba esik. Többet panaszkodik, mint amennyi baja valójában van, többet vádol és hibáztat, mint amennyi ellenőrzött információval rendelkezik, vagy egyszerűen többet foglalkozik magával, mintsem tenné a tőle telhetőt mások javára.
Boldog ember, aki észreveszi élete aránytalanságait. Mert, hittel hirdetem, ha valaki ebben megpillantja az Úrtól való távolságot, mint fő és igazi okot, már félig meg is gyógyult: hiszen eljön a kegyelem pillanata. Talán emlékszünk hittanórákról, ha megadatott egyáltalán, hogy ilyeneken részt vehessünk, hogy Pál megtérése a damaszkuszi úton egy külső történés, amiben mások is részt vesznek. De ha a Biblia szövegét részletesebben tanulmányozzuk, arra a következtetésre jutunk, hogy ez legalább annyira belső történés is volt, mint külső: egy látomás lehetett. Azt olvassuk, hogy a többiek ott voltak Pállal, de nem láttak semmit, csak hallották a hangot. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint amikor egy telefonbeszélgetés egyik részének tanúi vagyunk, halljuk, valaki hogyan beszél: “Igen, köszönöm a meghívást, holnap este ott leszek” – és bár nem halljuk a beszélgetés másik felét, de az egyik fél a szavából ki tudjuk következtetni, mit mondhatott a másik. Azért fontos ez, mertha itt egy látomásról, belső történésről van szó, akor ez azt jelenti, hogy a kegyelmi pillanat belül jön el. Segít a templom, sokat segít, amikor olvassuk a Szentírást, de a döntésnek a szívünk mélyén kell megszületni. A Feltámadott minket is szívünkben keres, ahogy Pált is ott kereste meg. Ott kell megfelelni kérdésére, és tőlünk sem kérdez kevésbé kellemetlen kérdést: “Saul, Saul miért üldözöl engem?”.
Őt üldözzük, amikor megkeményedett szívvel, keserű lélekkel bizonyítani akarjuk, hogy mennyire igazunk van, és ellenségünknek mennyire nincs igaza. Őt üldözzük, amikor derű és barátságosság helyett idegesség, türelmetlenség és düh tölti be az ember szívét. Őt üldözzük, amikor nem akarjuk a saját kudarcainkból levonni a tanulságokat, és száztizenhetedszer is ugyanabba a zsákutcába kerülünk, már magunknak is unalmasan, mert mindig csak életünk vízszintes síkján mozgunk, elmélyedésre, átnemesedésre, fölfelé emelkedésre esély sincs. Mert nincs hit, bátorság elindulni a hívó szóra, megfelelni a súlyos kérdésre: “Miért üldözöl engem?”
A válasz, amit nekünk is érdemes adni, ha tényleg meghalljuk a súlyos kérdést, ugyanaz, amit Pál is mondott: “Ki vagy te, Uram?” Mert a kegyelmi pillanat eljön, és a jó válasz erre: “Ki vagy te, Uram?” Eddig más dolgok érdekeltek: mi mennyibe kerül, ki kivel hogyan viselkedett, milyen kilátásokkal kecsegtet az újabb konjunktúra. Eddig ilyen kérdéseink voltak, de mostantól ezt kérdezzük: “Ki vagy te, Uram?”. Egy régi görög egyházatya írja, hogy amikor elkezdjük látni Jézust, a feltámadottat, tökéletesen vakok leszünk arra, ami a világban van. Már nem világít, már nem az a fontos, nem zavar és nem csábít annyira. A fényességben megjelenőt látom, mint Pál, és vak leszek minden más számára. Bárcsak megjelenhetne ő nekünk is így, teljes fényességében, hogy “megvakuljanak hiú szemeink”, ahogy a költő mondja, és elkezdjünk mi is másként látni a világban, mint eddig.
Pál nem úgy látta onnéttól kezdve a főpapot, mint addig: aki mint egy nagy családfő, apjának helyettese volt a világ középpontjában, akinek mindenáron kedvébe akart járni. Mostantól más “családfő” van számára, a mennyei Atya. Másképp látja önmagát is. Eddig el volt telve nagyszerűségétől, igazától, mostantól egy megnyílt szívű ember, aki ajándékba kapja igazát. Nem az övé többé, kapja. Másképp látja Jézus követőit is. Felfedezi, hogy mennyi szerethető van bennük. A pogányok apostolává lesz, hatalmas feladatra vállalkozik, mert szeretné, hogy szeretetközösségek alakuljanak szerte a világban mindenütt. Isten szeretetére és az egymás szeretetére épülő gyülekezetekre.
Három napig nem látott, nem evett, és nem ivott: ez azt jelenti, hogy elkezdődött benne a megtisztulás folyamata. Nem tudom, ki látott már közöttünk operáló orvost műtéthez bemosakodni. Ahhoz, hogy valaki embertársa testében műtétet végezhessen, hosszadalmas procedúra vezet: a mindennapok észrevétlen szennyeitől, amik között él az ember anélkül, hogy észrevenné, eljutni a steril tiszta állapotig, hogy segíthessen másokon, ehhez idő vezet. Ez egy folyamat, nem történik egyik pillanatról a másikra. Legyen hozzá türelmünk, ha eljött a kegyelmi pillanat; s minket is az foglalkoztat már, hogy “Ki vagy te, Uram?” Mert az életújulás valóban olyan, mint egy születés. A terhét ki kell hordani, vajúdással jár, és a gyermeknek, ha megszületik, erősödnie kell, hogy valóban ember legyen belőle egyszer. Igy mondja ezt János: “Az asszony, amikor szül, kínban van, mert eljött az ő órája, de amikor megszüli magzatát, nem emlékszik többé a fájdalomra, mert ember született a világra.”.
Életújulásra ott van szükség, ahol az Úrtól való elszakadásunkat aránytalanságok és túlzások, talán fanatizmusok vagy vakfoltok jelzik. A kegyelmi pillanat a döntés lehetősége: a megszólítás mindenkihez eljön! Ma is ezt kérdezi: “Miért üldözöl engem?” Legyen a válaszunk: “Ki vagy te, Uram?” Erre keresni választ egész élettartalom!
Ne féljünk az elindulástól: ha vakok voltunk, lesznek, akik vezetnek, ha nincs szállásunk Damaszkuszba, lesznek, akik befogadnak, ha magányosak voltunk, lesznek testvéreink, akik velünk jönnek majd az úton. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk !

Urunk légy áldott, hogy eljössz a világhoz megújító szeretettel. A te ajándékod a vasárnap és a templom csöndje, a hirdetett ige, legfőbbképpen pedig a Krisztusban újjászületés lehetősége. Ne engedd, hogy életünk kárba vesszen, s ne leljünk rá az örök életre, amit pedig elkészítettél, és hozzáférhetővé tettél. Adj nekünk új indítást: tedd föl a fájó kérdéseket, gyógyítsd hitetlenségünk, megszólíthatatlanságunk, adj erőt az új kezdéshez Szentlelked eljöttével. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket, vezérelj, légy velünk a most következő hét napjain is, és taníts minket útaidon járni!
Ámen

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.