2001 március 25.
dr. P. Tóth Béla
Elhagyni a régit
Lekció: 1Móz. 12:1-9
Textus: Zsid. 11:8-10
“Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindul, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákóbbal, ugyanannak az ígéretnek az örököseivel. Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.”
Imádkozzunk!
Istenünk, örömmel szemléljük a hit hőseit, és köztük minden hívők atyját; Ábrahámot. Szeretnénk mi is barátod lenni, mint ő az volt, Isten barátja. Szeretnénk mi is a hit merészségével élni pusztai vándorlásunkban, amíg csak célhoz érünk. Megvalljuk, ha odamérjük magunkat Ábrahám életéhez, azt kell mondjuk, messzi vagyunk hitétől. Nem vagyunk sem megszólíthatóak, sem engedelmesek, nehezünkre esik a kényelmetlenség vállalása. Többre becsüljük a közeli célok gyönyörűségét a nemzedékek múlva kamatozó áldás távlatánál. Segíts most minket megtisztuláshoz és lelki megújuláshoz, hogy követői lehessünk a nekünk adott szép példának, és örökölhessük az áldást, amit Ábrahámnak megígértél és Krisztusban beteljesítettél.
Ámen.
Igehirdetés
A Biblia egyik vezérmotívuma a kijövetel, idegen szóval exodus. Kijött Ábrám – mert akkor még így hívták – Isten szavára, atyjának földjéről, rokonai közül, aztán később kijött Sodomából, a bűnös városból Lóttal, testvére fiával, és annak családjával. Aztán kijöttek Izrael leszármazottai Egyiptomból, a rabszolgaság házából, és évszázadok múlva kijöttek a babiloni fogságból is. De nem csak az Ószövetség lapjain, hanem az Újszövetségben is ott találjuk a motívumot: Jézus így hívta el tanítványait, egyiket a hajójából, biztos megélhetéséből, másikat a pénzváltó asztal mögül, a meggazdagodás lehetőségéből, így lettek emberhalásszá, Isten királyi uralmának a munkásává.
Miért olyan fontos a kijövetel, hogy ennyiszer szerepel s hozzá ilyen fontos helyeken, fordulópontokon, ahol valami nagy és jelentős dolog eldől? Valószínűleg azért, mert amit Isten adni akar övéinek, azt nem adhatja nekik berendezkedettségükben, a városban, amit maguk gondoltak el maguknak, amiknek tervezői, építői csak ők maguk. Nem adhatja ajándékait megszokásaink között, abban az állapotunkban, melyben nem vagyunk megajándékozhatók. El kell indulni, ki kell jönni, valami egészen újnak kell ahhoz kezdődni, hogy Isten ígéreteit nekünk adhassa. És ha nehéz is valamilyen régiből kijönni, amit ő elhagyandónak ítélt – és ha mi tíz körömmel ragaszkodunk is ahhoz – ha Isten népe nem tud, nem akar mozdulni, akkor a legfontosabb ajándékokat kockáztatja.
Lehet ragaszkodni szokásokhoz és megrögzöttségekhez, kedvenc bűnökhöz, rossz természetünk egy-egy vonásához, amivel már annyira azonosítjuk magunkat, hogy nem is hisszük, hogy abból is ki lehet jönni: de így Ábrahám soha nem jut el a megígért földre, Lót odavész Sodomában, Izrael nem építi újra az üszkös jeruzsálemi templomot a babiloni fogság után, Péter és András megmaradnak derék halászembereknek a Genezáreti tavon, és Máté és Zákeus vámszedőként halnak meg. Mintha azt mondanánk, hogy mindenki maradt hazafelé a templomból ugyanaz, mint aki volt, mielőtt eljött ide, ahol Isten élő ígéjét olvassuk, hirdetjük, magyarázzuk: maradt a régiben minden, nem történt semmi. És ez nagyon szomorú lenne.
Ezért jó tanulnunk az exodus népétől, a hit hőseitől, mert bármilyen védelmet jelentett is számukra régi életük, az igazi élet előttük volt, ahogy nekünk is előttünk van. Isten ajándéka az igaz élet, “Isten kegyelmi ajándéka az örök élet”, ahogy Isten ajándéka volt Ábrahámnak és leszármazottainak a föld, amit kimozdulás, vándorlás nélkül soha nem kaptak volna meg.
Valljuk meg testvérek, megválni mindig nehéz dolog. Még egy elöregedett cipőtől, vagy egy régi esernyőtől is, hát még földünktől, örökségünktől. Nehéz megválni régi életünk berendezkedettségétől, szokásainktól – óemberünktől, ahogyan a Biblia nevezi. Megválni mindig annyit tesz, mint meghalni. Ezért mondja az írás, hogy ha meg nem halunk Krisztussal, akkor nem támadunk föl vele együtt az új életre sem.
Hogyan lesz képes valaki száz és száz kilométereket vándorolni, akinek szép berendezett otthona, városa van? Tudjuk, hogy Ábrahám szülei
Úr-Kazdimból indultak el, amely ma Irak területén van, Mezopotámiában, ahol a régészek ma padlófűtéses házakat és utcai szökőkutakat ásnak ki abból a történelmi korból, amikor Ábrahám és Táré, az ősatyák elhagyták azt a magas városi kultúrát, hogy aztán vándor, beduin törzsekké legyenek. Vajon mi energizálta őket erre? Minden bizonnyal történt valami, ami megváltoztatta életüket, és átlag polgárból a hit hőseivé váltak.
A biológusok mondják, hogy a vér vörös testei általában tétlenül áramlanak az ereinkben, munka nélkül, amíg egyszer csak valami hatás éri őket. Attól a pillanattól kezdve megváltozik anyagcseréjük, egyszerre csak oxigén-felhasználók lesznek, mintegy begyújtják motorjaikat, és virulensen működni kezdenek, élettelien funkcionálnak; nem passzív fogyasztókként áramlanak már, hanem más szinten létezve életfontosságú funkciók résztvevőivé válnak. Hatás érte őket, és megváltozik egész működésük.
Ilyen lehetett, amikor Úr-Kazdimban egy család tagjait “hatás” érte, és a mai napig lobog az a tűz, ami ott meggyulladt. Mert mi is történt? Egyszerűen és röviden az, hogy emberek meghallották, amit Isten mond nekik. Nem több és nem kevesebb történt. Meghallották, és abban a pillanatban a világ történetében új fejezet kezdődött. Hiszem és vallom, hogy nincs emberi élet, melyben ne indulhatna új fejezet, ahol valaki Isten szavát meghallja. Valljuk meg, még a templomban is el lehet üldögélni akár évtizedekig is anélkül, hogy az ember közel engedné a szívéhez Isten ígéjét. Akkor pedig nincs mit csodálkozni azon, hogy minden marad a régiben! Imádkozzunk Istenhez, valamennyiszer kezünkbe vesszük a Bibliát, valahányszor eljövünk ígét hallgatni, nehogy “kemény földre” essen Isten ígéje, az életmag, amit ő mond nekünk, mert akkor tényleg maradhatunk ott, ahol voltunk: Úr-Kazdimban, a kényelmesen berendezett városban, Sodomában, a bűn városában, Egyiptomban, ahol voltak húsosfazakak, igaz voltak korbácsok is, Babilonban, ahol a zsidók megtanulták a kereskedést egy magasabbrendű kultúrától: maradhatunk szenvedélyeink, óemberünk tulajdonságai között, minden a régiben.
Mit kell megtanulunk Ábrahámtól, milyen a kijövetel embere, az exodus népe? Mindenekelőtt bátor. Ábrahám hetvenöt éves volt, amikor a család további vándorlását már neki kellett vezényelnie. Háránból már nem az az ősatya, Táré vezette a nagy családot, aki még Úr-Kazdimból kijött, hanem fia: Ábrahám. Hetvenöt évesen belefogni valamibe! És nem néhány muskátli elültetésébe, nem egy-két levél megírásába, hanem egy ötven-hatvan fős beduin törzs vándorlásának szervezésébe, felelős vezetésébe minden gondjával együtt. Legyen elég ivóvíz az embereknek, eleség az állatoknak, a rablók ellen fegyver és férfikar, amely tudja forgatni a fegyvert a puszta minden rettenete közepette, legyen a betegeknek gyógyszer és valaki, aki hozzáértéssel próbálhatja őket ápolgatni, ha baj, betegség támad.
A kijövetel tehát nem azoknak való, akik féltik magukat, s azt mondják, csak ne legyen semmi baj, hadd bújjak meg, ne vállaljak semmi felelősséget. Azok valószínűleg otthon maradnak Úr-Kazdimban, “ott felejtődnek” Háránban, Egyiptomban, vagy mint a hátranéző Lót felesége, aki sóbálvánnyá változott. Mert a hit némelykor valóban bátorság is. A félénk, a magát és a lelki békéjét féltő ember, aki azt szeretné, maradjon minden a régiben, megkaphatja ezt: marad is minden a régiben. Nem lesz soha a kijövetel embere, nem fog megtérni, újjászületni, mert védi a maga régi kis életét. Hányszor mondja Jézus embereknek egy-egy fontos pillanatban: Ne félj, csak higgy! Ne félj kijönni a helyről, ahonnét Isten ki akar hozni. Ne félj odahagyni, ami nélkül jól lehet vándorolni a pusztában. Haladhatsz anélkül is, sőt még akadály is lenne, lehúzna, bénítana. Ne félj hozzákezdeni, elindulni, hiszen az ezermérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Ne félj, csak higgy! A kijövetel népe a hit bátorságával indult, mert vezetetten, nem a maga feje után. Nem ő találta ki, hogy lesz majd egy város, aminek tervezője és építője Isten. Isten mondta ezt neki. És akkor nem kell félnie úttól, pusztától, ezer veszedelemtől sem. Csak legyen, aki meghallja a szót, és komolyan veszi azt!
Ábrahám és az exodus többi emberei, az imádság népe is, nemcsak a bátorságé. A sikemi szentélyénél, Móré tölgyesénél oltárt épített az Úrnak, aztán ugyancsak Bételtől keletre, s ott is segítségül hívta az Úr nevét. Úgy jegyzi fel ezeket a mozzanatokat a szentíró, hogy “ezeken a helyeken imádkozott Ábrahám”. Mert az imádság, ha igazi, mindig mérföldkő is, nem múlik el nyomtalan. Ha tényleg imádkozunk, annak nyoma marad. Ábrahám imádságának helyeit háromezer év múlva is megtalálni, és a föld minden részéről zarándokok mennek oda. Az igazi imádság nyomot hagy, nem oszlik el a térben, nem csak egy sóhaj, aminek nyoma sem marad. Megváltoztatja a hely jellegét. Ott nem olyanok többé a dolgok, mint addig voltak.
Ennek a vasárnapnak komoly, Istentől való kérdése, hogy van-e hitünk így imádkozni, hogy nyoma legyen, ne maradjon minden változatlanul, mert íme lehet így is imádkozni! Akinek útját valóságos imádság szegélyezi, annak nem kell majd keseregve visszafordulni, hogy még sem erre kellett volna mennie, de kár, hogy idáig erre jött. Nem kell majd évtizedek fölött bánkódnia, hogy elvesztegette ezeket, nem arra használta, amire kapta. Az igazán imádkozó ember arra felé halad, amelyre őt élete ura vezérli, akkor is, amikor nehéz és hosszú a vándorút. Nem magától indult arra, és aki elindította, az erőt is ad neki a célhozérésig. Imádság nélkül föladjuk. Hány példa mutatja; elfogynak erőink. Ha összesen magunkból építkezünk, és tervezzük a magunk városát, elfogynak erőink, elvész a kedvünk. Imádságban pedig feltöltekezik, erőt merít és útbaigazítást is kap, ha tévelyegne. Ki az közülünk, aki magától tudná az utat?
A kijövetel emberei ígéretből élnek, amit lehet, hogy nem is nyernek el, mégis úgy tekintik, mintha megkapták már volna azokat. Ábrahám életében az a föld nem lett véglegesen az övé, amit Isten megígért neki, csak átvonult rajta. Megláthatta, de le nem telepedhetett. Azt sem nem látta meg, hogy annyi leszármazottja lesz, mint az égen a csillag, tengerparton a homokszem. Azt sem tapasztalta, hogy a föld valamennyi népe őt áldaná, vagy benne lelne áldást: mégis úgy élt, mintha mindez már valóság lett volna. Készpénznek vette Isten ígéretét!
Mikor ő azt mondja, hogy áldottak a sírók, mert megvigasztalást találnak, akkor ezt úgy lehet fogadni, hogy most könnyes a szemem, de ő azt mondja, vigasztalást fogok nyerni: s akkor ez már valóság. Amikor azt mondja, áldottak, akiknek fontos a békesség, mert őket nevezik Isten fiainak, akkor ez már akkor is igaz, amikor a levegő teli feszültséggel, kudarccal, minden vibrál, mindenki vádaskodik és magunk is belevonódunk ebbe, vádra viszontvád, mindenkinek igaza van, �vajon lesz-e ott egyetlen ember, aki a békesség útját keresi? Amikor nehéz a békesség útját keresni! Isten fiának látják majd, amikor mind elhárította a viharfelhőket!
A kijövetel emberei nem nyerték el az ígéreteket, amikből éltek is, csak késői leszármazottaik, sokszor sok nemzedék után. Milyen szép lenne ilyen hittel élni! Nekem nem adatik meg, talán gyermekemnek, unokámnak igen. De ahhoz, hogy neki megadasson, kell az én helytállásom is. Szükség van minden egyes ember helytállására. Senki sem született hiába, nincs feladatnélküli, fölösleges, célnélküli élet, csak rá kell leljünk arra. De elindulni és tenni csak azok fognak, akik számára Isten ígérete annyi, mint valóság.
Hát ne vegyük semmibe az ígéreteket! Telis-teli van szent könyvünk, Isten életkönyve ezekkel az ígéretetekkel. Nekünk lettek ezek és a mi gyermekeinknek, élet és bővölködés rejlik ezekben! Aki ezeket az ígéreteket népének mondta, annál a szó és a cselekedet, az ígéret és a valóság egy és ugyanaz. Benne bízhatunk, mert ő hűséges önmagához, ő nem változik, mint mi emberek, ő a hűség istene.
Legyen hát mindenkinek bátorsága, aki Isten szavára el akarja hagyni azt, ami régi, mert a hit bátorsága nélkül nincs új élet! Jer, és kövess engem! És ha tényleg elindulsz, más emberré leszel. Legyen ehhez a bátorsághoz – ha már készen vagyunk lélekben a döntésre – imádságunk, igazi, tényleges imádságunk. Ahogy számon tartja az utókor Ábrahám imáinak helyét, úgy a mi utunk mentés sem lesz nyomtalan az imádáság. Hordjuk a szívünkben, emlékezetünkben a tőle kapott ígéreteket, mert Isten Szentlelkétől ihletetten üzenet közöttünk, akkor is ha nem nyerjük el az ígéreteket, de készítjük az utat, akik utánunk jönnek. Talán testileg is belőlünk származnak, talán mások leszármazottai, mindegy: egykor áldó szeretettel gondolnak majd helytállásunkra. Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk !
Urunk, segíts minket bátorsághoz az elindulásban, imádsághoz az útonjárásban, reménységhez az ígéretekre nézve. Segíts odahagyni mindazt, amiből kihoztál bennünket, segíts megválni attól, amit te erre ítéltél. Segíts vándorutunkon, hogy fáradságok, bajok, veszteségek el ne tántorítsanak bennünket a céltól. Közös szívvel imádkozunk most egy asszonytestvérünkért, aki közeledik hazatérése percéhez. Enyhítsd szenvedéseit, adjál szívébe élő reménységet, szeretteinek pedig erőt és vigasztalást. Imádkozunk az otthonukat vesztett, árvíz sújtotta testvéreinkért, szükségetlátó gyülekezetekért, hitben testvéreinkért. Erősítsd őket a bajban. Imádkozunk a jövő hét feladataiért, amik ránk várnak, s amiknek meg kell felelnünk. Légy velünk irgalmaddal, hordozd gyarló hitünket és vezéreld lépteinket.
Ámen
