Igehirdetés 2012. január 8.
Elöljárók választásakor
Lekció: 2 Móz. 17,1-14/a
Textus: 2 Móz. 18,21
„Szemelj ki az egész nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést és tedd őket elöljárókká.”
Imádkozzunk!
Istenünk, pusztában vándorol a te néped ma is, amikor minden kényelemmel felszerelt házakban lakunk, hiszen az elérendő cél, amiért születtünk, mint mindig, ma is előttünk van. Megköszönjük ajándékaidat, amiket két kézzel pazaroltál ránk, és alázattal vesszük tudomásul, hogy időnként megpróbálod még azokat is, akiket nagyon szeretsz. Áldunk téged a kimenekedésért, amit megígértél és eddig mindig meg is adtál. Azt kérjük tőled, taníts minket úgy járni a próbatételes utakon, hogy azok javunkra és növekedésünkre lehessenek. Vegyél el a szívünkből minden keserűséget, félelmet és hitetlenséget. Áldd meg gyülekezetünk új elöljáróit, akik a te néped anyagi és lelki kincseinek sáfárai, hogy hűségesek lehessenek szolgálatukban. Adj vezetést most mindnyájunknak, kicsinyeknek és nagyoknak egyaránt, hogy el ne tévedjünk, vagy ha elvesztettük az utat, újra megtalálhassuk azt Jézusunkban, aki az út, az igazság és az élet. Az ő hibátlan és tökéletes áldozatáért hallgass meg minket imánkban. Ámen.
Igehirdetés
Ma kezdi meg szolgálatát gyülekezetünk újonnan választott elöljáró testülete, a presbitérium. Hat évre szól a megbízatásuk, és negyedévente gyűlést tartva intézik majd egyházközségünk ügyes-bajos dolgait. Azért választottuk őket, mert egyetlen embernek, még ha az a gyülekezet lelkésze is, nehéz lenne a közösség minden terhét egymagán viselnie, minden döntést egymagában meghoznia, viszont az sem lenne kivitelezhető, ha minden egyes apró kérdésben állandóan teljes körű egyházközségi közgyűlést kellene összehívnunk. Kálvin genfi gyülekezetében állították fel az első újkori presbitériumot, éspedig bibliai mintára, ahol a vének tanácsának dolga volt az elöljárói feladatok ellátása. Ilyen módon a gyülekezet kikerült Róma és a nemzetközi klérus hatalma alól, amit a középkorban birodalmi megfontolásokból hoztak gyakorlatba s a hadsereg mintájára hierarchikusan szervezték meg. De szabaddá lett a gyülekezet a tartományúr főhatósága alól is, amint az a német reformációban, a lutheri egyházban zajlott és az államegyház formájában ma is jelen van a német és a skandináv országokban, ahol az állam szedi be az egyházadót és juttatja el azt az egyházakhoz. A svájci, református reformáció gyülekezete a saját lábára állt, szabad és önálló lett, maga intézte ügyeit, amint az a bibliai időkben is gyakorlatban volt. Mi ennek a hagyománynak vagyunk örökösei, gondoljunk ezért mindig, és ma különösen is imádsággal és szeretettel azokra a testvéreinkre, akik most hat éven át majd idejükből helyettünk is rendszeresen áldozatot hozva magukon viselik gyülekezetünk gondjait, és értünk és helyettünk ellátják a vezetés nem is mindig könnyű szolgálatát.
Ezen a vasárnapon csupa olyan ige szólongat bennünket a Szentírásból, ami a közösség és annak vezetése dolgával foglalkozik. Nem lehetett egyszerű sem a pusztában vándorolni, vagyis „népnek lenni”, sem pedig egy ilyen vándor és szilaj népet, ahogy a Károli Bibliában olvassuk, „keménynyakú” népet napi szinten vezetni. Mózesnek számtalan esetben kellett hadakozni velük, a saját népével, akik folyton lázadoztak ellene, sőt még olyan is volt, amikor a testvéreivel, Miriámmal és Áronnal is küszködnie kellett.
Először is azt látjuk, hogy vannak az életben szorult helyzetek, amikor egyedül Isten jelenléte segíthet egy közösség életében. Nincs ivóvíz, halljuk a történetben, már pedig az embereknek is, meg a teherhordó jószágoknak is naponta szüksége van rá. Tehát nem valami mellékes dologról van szó, hanem a legfontosabbról, olyasmiről, ami nélkül pusztulás következik. Meghosszabbítva a dolgot mai életünkig ilyeneket mondhatunk, amikor a számlákat nem tudjuk kifizetni, amikor a törlesztő részletek az egekbe csapnak, amikor kikapcsolják a gázt és az áramot, vagy éppen megszűntetik a távfűtést.
Ilyen bajok esetén, ha az emberek magukra maradnak, rendszerint nem marad más, mint az ellenségeskedés, valakire haragudni kell. Bántjuk egymást, vádak is elhangzanak, néha már fenyegetések szintjén tart a dolog, de a békesség az szinte biztosan elvész. Egy családban meghalt a családfő, aztán egy év múlva az édesanyát is kórházba vitték, a két felnőtt gyermek maradt csak odahaza, és azon vették észre magukat, hogy egymást marják. Pedig csak a bajokkal nem tudtak megharcolni, és jobb híján egymást okolták. Hányszor megtörténik az is, hogy valaki özvegyen marad, és aztán minden keserűségét a gyermekeire önti ki, akik meg nem értik, tulajdonképpen mit is vétettek. Amikor emberek magukra maradnak életük bajaival, igen gyakran kezdik el egymást vádolni, vagy legalábbis keresnek valakit, aki ellen rossz érzéseiket kifelé fordíthatják. Ezt látjuk a pusztában is, amikor nincs víz, és a nép tehetetlenségében perlekedni kezd. Pedig senkinek nem volt víz, Mózesnek sem, és teljesen értelmetlen volt a bajokat még vitákkal és vádaskodással is tetézni. Ez semmit nem segített, viszont sokat rontott a légkörön, ami pedig fontos dolog minden élethelyzetben.
Pedig az ilyen nehéz pillanatokban is az a nagy kérdés, hogy „közöttünk van-e az Úr”. Ez lett a neve annak a helynek, ahol a pusztában egymást marták a vízhiány idején, mintegy emlékeztetőül, hogy ők ott egymással vitatkoztak, ahelyett, hogy teret adtak volna az Úr valóságos jelenlétének. Vannak az életben nehéz helyzetek, amikor egyedül Isten jelenléte segíthet. Amikor abba kell hagyni a perlekedést, bocsánatot kell kérni az ellenségeskedésért, és meg kell állni Isten színe előtt bűnbánattal. Egy jókora vargabetű után Masszánál és Meribánál is ez történt, milyen kár, hogy nem jutottak ide lélekben már sokkal hamarabb. Mert nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, sőt még csak nem is az, hogy honnan lesz ivóvíz, hanem az, hogy közöttünk van-e az Úr, vagy sem. És ha igen, akkor víz is lesz előbb vagy utóbb, de ahol csak perlekedés van, az a fő dolog, ott valahogy még víz is később kerül.
Tovább haladva aztán a közösség és a vezetés kérdései mentén azt látjuk ezekben a pusztai vándorlási történetekben, hogy Mózes egyrészt tudja átadni a katonai vezetést Józsuénak, ő maga pedig imádkozik a hegyen a seregekért, aztán pedig a sok bírói feladatot is tudja átadni arra alkalmas embereknek, hiszen össze is roppanna a számtalan ügy egymagában való intézése alatt. Ebből megtanulhatjuk, hogy jó dolog egy közösség életében tudni átadni a feladatot, és szintén jó dolog tudni átvenni a tennivalókat. Vagyunk egy páran, akik azt gondoljuk magunkról, hogy csak az van jól elvégezve, amit magunk végeztünk el, holott ez nem így van. És vagyunk egy páran olyanok is, akik meg lehetőleg úgy állunk hozzá a munkához, hogy más is hozzá férjen. Egyik sincsen rendjén. Aki valóban keres magának feladatot egy közösségben, az meg is fogja találni, mert van elég. Ezt a leckét pedig, hogy tudjunk feladatot átadni meg átvenni, folyamatosan mindnyájunknak tanulni kell, mert ez nem könnyű dolog. Sok szeretet, türelem és odafigyelés kell hozzá, mert ez nem csak szervezés kérdése, hanem valami olyan, ami szintén csak ott lehetséges, ahol az Úr valósággal jelen van szeretete által.
„Szemelj ki az egész nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést és tedd őket elöljárókká.” Ez a mérce nem csak Isten népe életében érvényes. Minden nép életében kizárólag tiszta kezű elöljárók idején van gyarapodás, egyébként pedig lezüllés és eladósodás egy ország sorsa. Mózes idejében sem volt ez másként. Ha egy nép jót akart magának, akkor a bibliai időkben is olyan elöljárókra bízta magát, akik „derék, istenfélő férfiak, hűséges emberek, akik gyűlölik a megvesztegetést”. Mindnyájunkat az anyagi világban zajló döntéseink mérnek meg. Sok minden tartozik ide, az időnk beosztásától kezdve az emberi lehetőségeink felhasználásáig, de a pénzügyeink egészen biztosan. Ezekről a dolgokról mondja az ige, hogy ha a „kevesen” nem vagyunk hűségesek, és a pénzügyeket – velünk szemben – mindenestől ebbe a kategóriába sorolja, akkor az igazán fontos dolgokban, a lelki és szellemi dolgokban hogyan lennénk azok? Ma, amikor az emberek valaminek a fontosságát nagyon alá akarják húzni, rendszerint azt mondják, hogy ez vagy az azért fontos és kemény ügy, „mert pénzre megy”. A bibliai gondolkodás pedig azt mondja, hogy ez ateizmus, amikor a pénz fontosabb és nagyobb ügy a lelki-szellemi dolgoknál. Senkinek nem lehet Istent és a Mammont egyszerre szolgálni, mondja Megváltó Jézusunk, vagyis mindenkinek el kell dönteni, melyiket tekinti valóságosabb Istennek a kettő közül. Hát ezért kell a gyülekezet élére is önzetlen lelkű embereket állítani, akik egyrészt a lelki kérdéseket fontosabbnak tekintik a pénznél, másrészt pedig, ennek jegyében – ahogyan a presbiteri eskü is kimondja ezt – a „maguk hasznának” mindenkor hajlandók elébe tenni az egyház és a gyülekezet hasznát.
Végül pedig egy harmadik kép is megállít bennünket. Első volt a perlekedő nép, amikor Isten nélkül nem telik tőlük másra a bajok idején, a feszült pillanatokban, mint egymás vádolása. Második volt a feladatok átadásának és átvételének nagyszerű pillanata, amit nem lehet eleget tanulnunk szeretetben és odafigyelésben, olyanokat állítva magunk elé elöljárókul, akik előbbre helyezik a közösség hasznát a maguk hasznánál, istenfélő és igaz emberek, akik gyűlölik a megvesztegetést. Ezek után jön a hegyen imádkozó Mózes látványa, akinek feltámasztják kezét Áron és Húr, mert amíg azt imára feltartja, győz a nép. Amint a keze elfárad, veszítenek.
Ezt a dolgot sehogy másként magyarázni nem lehet, mint úgy, hogy amíg az imádság nem vész ki, addig van esély a győzelemre. Ez tökéletesen érvényes a személyes életünkre is, mert minden egyéni, erkölcsi megújulás alapja az, hogy képesek vagyunk-e Isten előtt megállni vagy sem. A golgotai jobb lator megmenekülése abban rejlett, hogy tudott még Jézushoz szólni, az a kimondott mondata ugyanis imádság volt. Amíg az imádság nem vész ki, az utolsó leheletünkig van esély a győzelemre. Ahol azonban az imádság helyét elfoglalja az önsajnálkozás, vagy a világ gondja, vagy éppen a tévézés, vagy bármi más, ott a győzelem esélye szépen csendben elenyészik.
És pontosan így érvényes ez egy család, egy közösség, egy gyülekezet életében is. Amíg van ott legalább egyetlen imádkozó lélek, addig Isten Szentlelke bejöhet az ő szívén át abba a családba és abba a közösségbe. De ha az imádság megszűnik már mindenki szívében, akkor ott valóban csak az emberi dolgok maradnak. Megmarad a sok seb, megmaradnak a fenntartások, amikből mindig van elég, a mindenféle vágyak, megmaradnak az emberi tulajdonságok, és nincs többé rajtunk túlmutató győzelem. Az amálekiták népe, akit ott Izráelnek le kellett győznie abban a háborúban, az istentelenséget jelképezte. Azt az alapállást, amely tudatosan és szándékosan szembeszegül Istennel, és amely alapállást a szent népnek saját magában is le kellett győznie. Itt ez a gondolat egy külső háború formáját öltötte, de az Újszövetség felől olvasva a történetet nem lehet más a jelentése. A bennünk lakó istentelenség ellen valóban folyamatos imádságos harcra van szükség. Milyen nagy jó, ha tudjuk, valaki hűségesen imádkozik értünk. A gyülekezet pedig pontosan az a hely, ahol tudnunk kell még egymás karját is tartani, hogy meg ne fáradjunk a kezünket az ég felé emelni. Aki belép a templom ajtaján, vagy eljön a hétköznapi bibliaórára, még egyetlen szót sem szólt, de már a belépésével kifejezte az igényét: tartsátok a kezemet! Mert erre mindnyájunknak szüksége van, ha egy Mózesnek is szüksége volt.
Mózes mellé adott Isten egy Áront és egy Húrt, akik talán nem voltak olyan közel az Úrhoz, mint ő, de azért annyi mégis telt tőlük, hogy ők tartották a Mózes karját. Imádkozni jó dolog. De íme, az is fontos, ha már tudod valaki karját tartani. Van-e legalább egy ember, akinek imádkozó lelkülete fontos a számodra és teszel is érte valamit? Tartsátok a karomat – igen, legyünk egymásnak testvérei ebben a tekintetben is, és akkor Isten népe nem a vereség, hanem a győzelem népe lesz. Az imádkozó szíveken át ugyanis maga az élő Úr jön be ebbe a világba, és ez az a győzelem, amire itt olyan nagy szükség van.
Perlekedéstől indulva, a szeretetben való feladatmegosztáson át egészen az egymást imádságos győzelemre segítésig – ez mind Isten népének lehetősége. Vajon hol állunk ezek között? Hát növekedjünk együtt, és akkor majd magunk is Isten győztes népéhez, a Krisztus igazi testéhez fogunk tartozni. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, nagyon szeretnénk, ha a te nagy nevednek dicsőségére lehetnénk, és ezért azt kérjük tőled, hogy tegyél minket méltóvá erre. Kevés a mi erőnk, és a perlekedésnél nem jutunk messzebbre nélküled. Add hát drága jelenlétedet, ami életet és békességet hoz az emberek közé. Segíts minket abban, hogy képesek legyünk áldozatot hozni a magunk hasznának keresésén túl egész közösségünk javára. És áldd meg a lelki munkát, az igehirdetést, az imádságot, a lelkigondozást, a betegek látogatását, a fiatalok közötti szolgálatunkat óvodánkban és gimnáziumunkban. Könyörgünk a betegekért, hogy gyógyulhassanak, a gyászolókért, köztük azokért a testvéreinkért, akiknek egészen friss a gyásza, hogy megnyugvást és békességet találhassanak. Imádkozunk városunk és országunk előmeneteléért, küszködő világunkban az igazság érvényesüléséért és minden jóakaratú emberért. Ámen.
