Emberi lelkek hatása egymásra

Igehirdetés 2007. szeptember 23.

Emberi lelkek hatása egymásra

Lekció: I. Thesszalonika 2,17-3,8
Textus: I. Thesszalonika 3,8

„Mert szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban.”

Imádkozzunk!

Édesatyánk, köszönjük, hogy mindig van szavad az emberhez, mert te, aki örök ige vagy, soha nem hagysz minket egészen magunkra és nem azt akarod, hogy mi értelem nélkül, szűkölködve járjuk végig földi utunkat. Megvalljuk, sok homály és zűrzavar van bennünk és körülöttünk, és azt sem titkoljuk el, hogy mi magunk is sokszor hozzátesszük még ehhez a magunkét. Azt is megvalljuk, hogy nincsen nekünk saját fényünk, amivel bevilágíthatnánk a rejtélyekbe, és nagyon is rászorulunk a te dicsőségedre, ami az egyetlen maradandó világosság a világban. Hozzád jövünk ezért, világ világossága, Megváltó Jézusunk, hogy megteljünk fénnyel és bizakodással. Adj most nekünk útbaigazító igét és közöld velünk Szentlelked vigasztalását, hogy a lecsüggesztett kezek és az ellankadt térdek felegyenesedhessenek, és a keserűségnek valami gyökere fel ne növekedjen, ami által sokan megfertőztethetnek. Jöjj el hozzánk gyógyító szereteteddel és taníts minket életünk útaira. Ámen.

Igehirdetés

Athéntól Tesszalónika tengeren 3-400 kilométer, amit az ókorban megtenni egy még oly dinamikus embernek is, mint Pál apostol, legalább egy hónapos utazást jelentett, feltéve, ha jók voltak a szelek. Mivel maga Pál alapította a tesszalónikai gyülekezetet, foglalkoztatta az ott élő keresztyének sorsa. Athén azonban, ahol éppen tartózkodott, még hanyatló időszakában is az akkor ismert világ egyik szellemi központja volt, ezért Pál úgy dönt, hogy a misszió érdekében egyelőre inkább ott marad, és csak Timóteust, fiatal tanítványát küldi el érdeklődni Tesszalónikába. A pár hónap múlva visszaérkező ifjú jó híreket hoz, ezeket hallottuk az előbb, és Pál örömében levelet ír nekik Tesszalónikába, hogy ismét csak erősítse őket hitükben.
Nem nehéz magunk elé képzelni az akkori földközi tengeri hajót ott a görög szigetvilágban: többnyire kereskedők utaztak a fából készült, törékeny alkalmatosságon a báláikkal, aztán egy-egy hivatalnok és a kísérete, néha katonák is, meg általában mindenféle kétes egzisztenciák, tolvajok, mutatványosok, keleti csodadoktorok. Zajlott tehát az élet, ahogyan ma is zajlik, bár mostanában már inkább vonatot, repülőn, autópályán folyik mindez. De azok közt a hajón akkor ott utazók közt mégis látni nagy ritkán egy Pál apostolt vagy egy Timóteust, tehát egy olyan embert, aki nem hivatalos és nem is kereskedelmi úton van, hanem aki kizárólag azért kockáztatja az életét azokon a lélekvesztőkön, mert fontos neki, hogy miként vannak hitükben a tesszalónikaiak.
És itt mindjárt álljunk is meg egy pillanatra, mert Pált ezek szerint nem a gyülekezet anyagi előmenetele érdekli, nem is azt kérdezi, hogy építettek-e új zsinagógát, de még csak nem is a gyülekezet létszáma foglalkoztatja, hogy dőlnek-e a népek, mekkora tömegeket tudnak felmutatni, ahogy ma sokan – tévesen – véleményt alkotnak a különböző gyülekezetek életéről. Pált egyedül az érdekli, hogy erősek-e Krisztusban! Olyan megható ez a dolog. Akkoriban sem volt kisebb a pénz hatalma, mint ma, az embereket akkoriban is az érdekek mozgatták, a haszon és a gyarapodás, ebben nincs különbség a mostani életünkhöz képest. De látunk embereket az akkori görög szigetvilágban, akik az életüket kockáztatják nem a magas bevételért és nem a busás haszonért, nem is azért, hogy tömegek élére állhassanak, hanem azért, hogy megtudják, erősen állnak-e Krisztusban a tesszalónikai néhányak. Mert, hogy nem százakról volt szó, az bizonyos. Tíz-húsz lélek ha volt, az már komoly közösségnek számított. De azoknak olyan hite volt, ha valóban erősen álltak az Úrban, hogy háromszáz év múlva már Nagy Konstantin császár sem tehetett mást, mint maga is keresztyén lett, mert a birodalma lakosságának több mint a fele keresztyén lett akkorra. És mindez a tesszalónikai tiz-húsz fős gyülekezetekből nőt ki, kemény üldözések közepette, ahol százak áldozták életüket Krisztusért.
Íme, hát volt olyan idő a mi Európánkban, amikor embereket, ha kevesen voltak is ilyenek, de érdekelt mások lelki fejlődése és növekedése. És reméljük, lesz is ismét ilyen idő, és ennek egyetlen feltétele van, éspedig az, hogy mai keresztyéneknek is legyen fontos mások lelki fejlődése. Ma, amikor jól fizető árucikk a sztárok magánélete, amikor pletykalapokkal és bulvárlapokkal lehet választásokat nyerni, mert azokat olvassák a legtöbben, igen, ma és ebben a világban megint ez a kérdés: vannak-e emberek, legalább néhányan egy városban, akik valóban só és kovász tudnak lenni, akiknek fontos az, hogy egy-egy testvérük erősen áll-e Krisztusban, vagy pedig megtántorodott a kísértések között. És még egyszer: nem a tömegekről és nem a sikerekről van szó, hanem a lelki minőségről, a kevesek hitének komolyan vételéről. „Mert szinte megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban.”
Miért fontos ez a dolog ennyire? Azért, mert a hitbeli állapotunk messzemenő módon kihat az egész életünkre. Amikor Jézus valóban ott lakik a szívünkben, akkor lehetetlen, hogy vádaskodóak, szemrehányóak vagy ítélkezők legyünk. Az ember „morális hangulata”, ahogyan ezt Ottlik Géza fogalmazza a Hajónapló című kitűnő novellájában, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok olvasásra, tehát a „morális hangulatunk” a hitünk állapotától függ. Lehet az ember fáradt, lehet elcsigázott, lehetnek kudarcai is valakinek, de ha az Úrban erősen áll, ahogy ezt Pál itt fogalmazza, akkor nem fogja búnak ereszteni a fejét. Pedig volna rá oka. Mert a „morális hangulatunkat” a hitünk állapota határozza meg. Ezért fontos, erősen állunk-e az Úrban. Mert ha igen, akkor ilyesmiket fogunk mi is tapasztalni, mint a sokat szenvedett Pál is tapasztalt:

„Ez a kincsünk pedig cserépedényben van: hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szomoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.” (II. Kor. 4,7-9)

Ha megpróbáljuk mindezt összefoglalni, azt mondhatjuk, újra észre kell vegyük azt, hogy az egyik ember állapota – ha úgy tetszik, még a morális hangulata is – de a hite mindenképpen, hat a másik emberre. Eszembe jut, amikor a 80-as évek elején a disszertációmat írtam, és alkoholisták életútját kérdeztem ki és vettem fel nagy tételben magnóra, akkor a sok kilátástalanul küzdő ember sorsa olyan nyomasztóan hatott rám, ahogy elvonult előttem az életük, hogy hónapokig valósággal depressziós voltam.. De azt is mindenki tudja, hogy ha az ember csak egyetlen, hitéből fakadóan derűs testvérével találkozik is, az úgy beragyogja az egész napját, mint a szép őszi napfény, amitől jobb valahogy a kedvünk, mint a zuhogó esőtől.
Mert az emberi lelkek hatnak egymásra, és ebből sok fontos dolog következik. Csak néhányat hadd említsek ezek közül. Először is azt, hogy vigyáznunk kell, mit terhelünk egymásra, mert lehet, hogy a másik embernek ártunk vele. Mi lehet, hogy megkönnyebbedünk ugyan, mert kimondtuk, elpanaszkodtuk azt, ami fáj, de lehet, hogy a másik nincsen felkészülve rá, nem elég erős hozzá, és hiába „igaz”, amit mondunk, lehet, hogy jobb lett volna megtartani magunknak. Ehhez bölcsesség és önfegyelem szükséges, érdemes ezekért imádkozni és ezekben gyakorolni magunkat.
Ugyanakkor azonban a hit kockázatát mégis csak vállalnunk kell. Amit a Biblia bizonyságtételnek, vagyis tanúskodásnak mond, az a keresztyén hit továbbadásának legfontosabb útja. Emberek ilyenkor nem hallgatnak arról a jóról, amit Istentől kaptak, hanem elmondják másoknak is, hogy megosszák velük. Beszélnek arról a jóról olyanokkal, akik még nem kaptak belőle. Ez mindig kockázatos dolog, mert amikor „vallunk”, akkor sebezhetővé is válunk. Aztán – ezen kívül – néha akaratlanul többet, vagy kevesebbet sikerül mondani abból, ami bennünk van, amit megtapasztaltunk, és ezt a kockázatot, a hit megvallásának kockázatát mégis vállalnunk kell. Mert amit kaptunk, azt nem csak magunknak kaptuk, hanem azért is, hogy a többieknek is adjunk belőle.
De nem csak arra gondolhatunk, hogy vigyáznunk kell egymásra, kire mit terhelünk életünk dolgaiból, és nem csak arra gondolhatunk, hogy hitünkről vallani tulajdonképpen kötelességünk is bizonyos helyzetekben – hanem arra is, hogy igenis, egymásért is lehetünk „erősek az Úrban”, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem magánügy, hol állunk hitünkben. Számos embernek szüksége van ránk, akikkel naponta találkozunk, azok például el kell szenvedjenek bennünket. Így hát nem mindegy, mit viszünk hozzájuk. Aztán ott vannak azok az emberek, akiket a véletlen sodor az utunkba, legalábbis mi azt hisszük, amíg meg nem értjük, hogy még ebben is van rendszer és rajtunk túli akarat. Őértük is rendbe kell tenni a lelkünket, nem csak magunkért! Igenis, egymásért is legyünk „erősek az Úrban”, hiszen halljuk, hogy Pál például valósággal megelevenedik, ha a tesszalónikaiakról jó hírt hall. És ezzel, megváltoztatva a léptékeket, hiszen mi nem vagyunk olyan hegyóriások, mint Pál apostol volt, de a mi kis világunkban is pontosan így van ez ma is. Emberek hatunk egymásra, beviszünk egymás életébe mosolyt vagy fenyegetést, és amikor hitbeli döntéseket hozunk, akkor azok mindig másokat is érintenek, nem csak minket magunkat.
Ezért nem mindegy, hogy olvasunk-e Bibliát, építhet-e bennünket az ige, vagy sem. Egy édesanya mesélte el, hogy gyermekeinek nem igazán igyekezett a hitet átadni, úgy nevelte fel őket. Amikor aztán öreg édesanyja a halála előtti időkben már nem látott, és azt kérte tőle, hogy naponta olvasson fel neki a Bibliából, akkor döbbent csak rá, milyen végtelenül fontos ez a könyv, és azóta azért imádkozik, hogy Isten tegye jóvá a gyerekei életében azt, amit tőle nem kaptak meg idejében.
Ugye, mennyire nem mindegy, hogy milyen az ember „morális hangulata”? Lehet bánkódva is készülni a hazafelé tartó úton, és melyikünknek ne lennének okai erre bőségesen? De a mi Urunk, akiben „erősen állhatunk”, nem csak bíró és ügyész és főleg nem rendőr és hóhér egy személyben, hanem az, aki szeretett minket és értünk áldozta magát a kereszten. Az Úrban erősnek lenni annyi, mint ezt a valakit tenni a figyelmünk középpontjába, és hagyni, hogy ő legyen erős mi bennünk. Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős – ez a titka a keresztyén életnek. Minél erősebbek vagyunk mi magunk, vagy úgy is mondhatnám, minél inkább erősködünk, annál gyengébbek vagyunk ő előtte. Még a tudásunkról is azt olvassuk a Példabeszédek könyvében, hogy „minden embernél tudatlanabb vagyok, nincs emberhez illő értelmem, nem tanultam bölcsességet és nem ismerem a szent dolgok tudományát.” (Péld. 30,2-3) Ugye, milyen más hang ez, mint amikor szeretnénk kitanítani egymást, amikor remekül értünk mindenhez és annak az ellenkezőjéhez is?
Az Úrban akkor erős az ember, ha valóban „az Úr az ő erőssége”, nem pedig a saját tudása, a saját véleménye és a saját meggyőződése. Amikor emberekkel már nem lehet beszélni, mert tudható, hogy a véleményüktől egy tapodtat sem fognak tágítani, akkor valóban csak az segíthet, aki mindenek lát és mindenütt jelen van, de aki még sem erőlteti ránk magát. Vár a mi igenünkre, arra, hogy megalázzuk magunkat és helyet adjunk neki és akkor már nem lesz nehéz, hogy észre vegyük, kinek és hol van ránk valóban szüksége. Nem leszünk tolakodók, nem leszünk akarnokok, nem akarunk már mindenáron győzni, mert hiszen minden a miénk, mi pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené. (I.Kor. 3,21-23)
Miénk a lehetőség, hogy vigyázzunk egymásra, ki mennyit bír el terheinkből. Miénk a lehetőség, hogy megosszuk egymással a jót, amit Istentől kaptunk, hogy így az másokat is gazdagítson. És miénk a lehetőség, hogy ne csak magunkért, hanem egymásért is figyeljünk a belső életünkre, lelki növekedésünkre, mert már tudjuk, hogy az igenis kihat másokra, a többiekre, és őket is segítheti az úton. Éljünk ezekkel a lehetőségeinkkel! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, áldunk téged, hogy te jól éltél azokkal a lehetőségekkel, amiket az Atya nekünk, embereknek adott. Köszönjük, amikor jókor reggel elmentél egy magános helyre csak egyedül, hogy ott értünk is imádkoztál. Köszönjük, amikor az utolsó éjszakán nem csak azt mérlegelted, neked mi jó, hanem emberek millióira is gondoltál, akik közt mi is ott vagyunk. Segíts bennünket, hogy nekünk se csak a gyarapodás és az egymáson aratott győzelem legyen a célunk, hanem fontos legyen számunkra a mások megerősödése te benned. Add meg nekünk ehhez a magunk előmenetelét a lelki úton, ami nélkül minden egyéb igyekezetünk hiábavaló ebben a dologban. Építs bennünket több nyitottsággal és alázattal, hogy mi is építhessünk másokat imádságainkkal és szavainkkal. Megállunk előtted emlékező testvéreinkkel együtt, akik szeretett kedvesükre gondolnak egy esztendővel hazatérte után. Fogadd kedvesen hálaimájukat azért, aki egykor itt lehetett velük, és vigasztald őket gyógyító Szentlelkeddel. Kérünk az előttünk álló napokért, a feladatokért, szeretteinkért és együttes lelki növekedésünkért. Te megadhatod ezt, segíts bennünket, hogy legyen hitünk és legyen engedelmességünk át is venni ezeket a jókat tőled. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.