2003. október 26.
dr. P. Tóth Béla
Emberi példák
Lekció: I. Sámuel 25,2-35
Textus: János 9,39
“Én ítéletre jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak és akik látnak, vakká legyenek.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Nem is tudjuk, milyen közel volt hozzánk néha a veszedelem, és mégis megmenekültünk. Köszönjük, hogy ott voltál mellettünk, vigyáztál ránk, és nem engedted, hogy vesztünkbe rohanjunk. Megvalljuk, sokszor vigyázatlanok és sietősek voltunk és rászolgáltunk volna vétkeinkkel az ítéletre is, most mégis itt vagyunk, csendben és alázatban, és reménykedve várjuk a tőled való jeladást. Kérjük, adjál hírt magadról! Segíts minket, hogy megalázhassuk magunkat, valóban lehajtsuk fejünket előtted lélekben is, és készségesen tudjuk fogadni intésedet és útmutatásaidat. Te tudod, mire van most leginkább szükségünk. Világíts be lelkünk mélységeibe, ahol a gondolat és az érzelem megfogan, hogy tisztába jöjjünk indítékainkkal, igazi mivoltunkkal. Tarts tükröt igédben, de kérjük, ne csak magunkat láthassuk meg, hanem téged is, hogy lehessen így reményünk és bíztatást kapjunk tőled, aki megerősíthetsz minket a ránk várókkal való megküzdéshez. Így tedd áldott idővé ezt az órát, és Krisztusért töltsd ki ránk Szentlelkedet.
Ámen.
Igehirdetés
A Biblia kimeríthetetlen kincsestárából egy esemény kapcsán ma három arckép bontakozik ki számunkra. Az első Nábál, a gazdag ember, aki dölyfösen elutasítja azokat, akik pedig megvédték embereit és nyájait a pusztában a rablók pusztításaitól. Aztán Abigail, a felesége, aki gyors és okos közbelépésével elhárítja a készülő veszedelmet és végül Dávid, a jövendő király. Mindhárom arckép háromezer éves, hiszen ezek az események Kr. e. 1000 táján történtek, de nyugodtan mondhatjuk, hogy semmit nem vesztettek aktualitásukból.
Mind három arckép sok tanítást rejt magába, de most ezeket az üzeneteket halljuk ki a lényükből: mosolyogni, látni és beszélni
I.
Nábál annak az embernek a típusa, aki beleszeret a saját szerepébe, abba, aminek képzeli magát, és ennek megfelelően viselkedik aztán. Manapság a lélektan sokat foglalkozik ezzel, hogy szerep, és azt mondja, hogy nem csak abból a szempontból érthetjük ezt a dolgot, hogy akkor tehát látszatról vagy hamisságról van szó. A szerep egy forma, amiben közölhetjük magunkat a többi emberrel.
A szerep valami olyasmi, aminek megvannak a maga törvényei, és ezekkel segíti az embert abban, hogy összefüggően és értelmesen cselekedjen, nem pedig hevenyészetten, össze-vissza improvizálva. Van olyan például, hogy eladó és vevő, és normális körülmények között mindenki tudja, miként kell viselkednie az egyiknek és hogyan a másiknak ott a boltban. Aztán van olyan, hogy tanár és diák, és furcsa lenne, ha az egyik a másik szerepe szerint kezdene el viselkedni. De még édesanyának és édesapának sem lehet akárhogyan lenni, mert hamar jelez a gyermek, vagy rámondják az emberek, hogy nem teszi meg a kötelességét valaki.
Az emberélet nagy segítsége, hogy vannak “szerepek”, és természetes dolog, hogy az élet során mindenki megpróbál olyan szerephez jutni, amiben jól érzi magát. Ám nagy veszély lehet, ha valaki annyira beleszeret a saját szerepébe, hogy lassanként összetéveszti magát azzal, mert ilyenkor eltűnik az ember, mintha megszűnne, és csak a szerep marad. Gondoljunk a néhai villamoskalauzra vagy a házmesterre, micsoda hatalmat gyakoroltak – most más hatalomgyakorlókat ne is emlegessünk. Eltűnt az ember, csak egy hatalmaskodó szerep maradt, és mindenki a fogát csikorgatta.
Nábál a gazdagságára ül fel, királynak képzeli magát, ennek megfelelően dölyfös és ennek megfelelően mulatozik, s közben nem veszi észre, micsoda bajt idéz a saját fejére ezzel. Most nem olvastuk fel, de amikor mulatozása másnapján megtudja, hogy halálos veszedelemben forgott, akkor elhal a szíve és tíz nap múlva meg is hal. Mi történt? Nem több, mint hogy ez az ember lelkileg már azelőtt is halott volt: ő nem is létezett, csak a szerepe. És ez nagy baj. Amikor az ember eltűnik, és mondjuk csak a sértett kisfiú marad, ahogyan sok felnőtt viselkedik néha éveken át – éppenséggel a saját rokonaival szemben. Vagy az ember eltűnik, és csak a hős szerelemes marad, mert valaki elhitette vele, hogy ő a megmentő, pont ő rá van szükség, senki ilyen több nincs a világon, és megtépázott önbecsülése miatt ezzel akár még a családjából is ki lehet szakítani, abból, amit saját maga épített évtizedeken át. Aztán ugyan így vannak világjavítók, akik meg akarnak téríteni megtért embereket, mert nem is érdekli őket, kivel beszélnek, csak az, hogy ők téríthessenek, és sorolhatnánk még a példákat, amikor valakire mintegy ráég a szerepe, és nem is veszi észre, hogy ő már nincs is sehol.
Nem véletlen, hogy a Biblia azt a fajta állapotot, amikor én magam mindenestől azonos vagyok már a szerepemmel, és ezen túl semmi nincsen is a világon – éppen egy Nábál, azaz “Bolond” nevű ember példáján mutatja be, mert tényleg van valami butaság abban, amikor az ember túlságosan komolyan veszi a szerepét, amit betölt. Ezzel csak hergeli a többieket és rendszerint ellentétes szerepeket hív ki maga ellen. Dávid is azonnal felköti a kardját, meg mind a négyszáz embere is, amikor Nábál pöffeszkedő szavai arról hoznak hírt, hogy itt valaki királynak képzeli magát, holott nem az. Az emberi lélek általában csak akkor egészséges, ha tud egy kicsit mosolyogni is önmagán. Aki mások felett ironizál, az általában sért, de aki önmagán tud mosolyogni, arra nem lehet haragudni.
Jó lenne megtanulni ezt a titkot. Vegye észre az ember, ha már mások is unják a szerepét, amit pedig ő olyan fontosnak tart, és legyen újra ember, nem pedig csak egy szerep. Akkor megint szeretni fogják majd a többiek.
II.
Abigail, a feleség egészen más úton jár. Tőle ezt a szót leshetjük el: látni. Mert ez az asszony meglátta Dávidban Izrael jövendő királyát, és ennek megfelelően arra kérleli, hogy ahhoz méltóan cselekedjen: legyen királyhoz illően kegyelmes. Ne fizessen rosszal a rosszért, ahogyan egyébként majd Megváltó Jézusunk is int bennünket az Újszövetségben, minket is királyi méltóságunkra emlékeztetve. Igen, királyi dolog, ha valaki tud irgalmas és megbocsátó lenni, az alantas ember ilyesmire nem képes. Jó dolog magunkat gyakorolni ebben, hiszen hitvallásunk szerint minden hívő részesedik Krisztus hármas tisztségében: pap, király és próféta, amint Megváltója is az. A megbocsátás, az irgalom valóban királyi erény. Nem érdemelné meg az a másik, én mégis adom, mert olyan gazdag vagyok ? micsoda méltóság, mennyire valóban királyi magaslat így élni és így érezni, eszerint cselekedni!
Miről van itt szó? A lelki fogékonyságról, arról a belső érzékenységről, hogy Isten ügye jelen van ebben a világban, és jaj annak, aki ellene szegül, de áldást nyer, aki valóban azt szolgálja. Ezért lehet az ember szíve nyugodt, ha valóban odaszentelte az életét Krisztusnak, mert az ő ügye Isten ügye, amely végül úgyis győzelemre jut. Egykor minden szem meglátja őt, még azok is, akik átszögezték őt, és az ő nevére minden térd meg fog hajolni, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.
Abigail előrelátása ennek a példája: látni, ami most még láthatatlan. Erre csak a hit képes, az igazi, élő, Istenben bízó hit. Ebből egyetlen mustármagnyi is, ha valóban van, annyi erőt rejt magában, hogy hegyeket tud megmozgatni, ezt sok példa bizonyítja. Vigyázzunk erre a hitünkre, ha megvan, mert életünk legnagyobb kincse. Ennek révén fogjuk mi is látni mind azt, ami majd erőt ad, vigasztal és ha kell, útba is igazít. Ez az a hit, ami Istenhez kapcsol bennünket, és ezért nagyon fontos kincsünk. Erőt ad, vigasztal, és ha kell, útba is igazít. Ezt az asszonyt is útba igazította: nem csak elkerülte a teljes pusztulást háza népével együtt, hanem férje halála után Dávid, a jövendő nagy király feleségül kérte magának és ő hozzá is ment. Személyes életében is áldást nyert, Isten rá ragyogtatta arcát. A titka pedig összesen ennyi volt: hitben látta, amit akkor csak hitben lehetett még látni.
III.
Végül a harmadik arc magáé Dávidé. Nem volt ez az ember hibátlan és tudjuk róla, mert éppen a napokban olvassuk Kalauzunk szerint is, hogy ő is bűnös ember volt, még pedig nem is akár milyen vétkekkel. De volt benne valami nagyon fontos tulajdonság: nem volt lelkében megátalkodott, lehetett vele beszélni. Ez mentette meg később, amikor súlyosan vétkezett, és ez menti meg most is, ebben a helyzetben, amikor csaknem beszennyezi kezét vérrel, fölöslegesen, Nábál és családja kiirtásával.
Pedig igaza volna. Ő megdolgozott a fizetségéért, ő valóban hűségesen őrizte Nábál pásztorait, olyan volt számukra, ahogy maguk mondják, mint a kőfal. És az mindig nagyon veszedelmes állapot, amikor az embernek igaza van. Ilyenkor szoktuk elveszteni a méltányosságot, az emberséget, ilyenkor szoktunk túllőni a célon, megmondani a magunkét, megsérteni, megbántani másokat, mert nekünk igazunk van. Hogy el tud vakulni az ember a maga silány kis igazságaitól! Milyen veszedelmes dolog, amikor ezt kimondjuk, nekem igazam van! Milyen könnyű ilyenkor elfelejtkezni arról, amit a Biblia egyik prófétája mond: “Minden igazságunk olyan előtted, mint a megfertőztetett ruha”.
Az asszony leborul Dávid előtt és értelmes és hivő szóval kérleli: az Úr harcát harcolod, neked nem szabad magadnak segíteni magadon! Neked az igazságot kell képviselned, Isten igazságát, és azt a fegyver soha nem képviseli jól. Mert az igazi igazság, az Isten igazsága nem fegyverrel, hanem erőtlenség által végeztetik el. Isten igazságát a golgotai kereszten szenvedő Jézus képviselte egyedül jól. És ezt csak értő ember tudja felfogni, ahogy a Biblia mondja, a próféta lelkek hallgatnak a prófétákra. Ehhez olyan ember kell, akivel lehet beszélni. És Dávid nem vágja miszlikbe Nábál famíliáját, nem “maga segít magán”, ahogy hitetlenségünkben sokszor tesszük, hanem “hagyja az ítéletet az igazán ítélőre”, ahogy Péter levelében olvassuk.
Az ő arcképéből most ezt tanulhatjuk tehát: egy ember, akivel lehet beszélni. És ezt az embert Isten örök királyság ígéretével áldotta meg, akinek leszármazottja test szerint a világ Megváltója, megváltó Jézusunk.
Íme, egy szerepébe beleszeretett, önteltté lett ember, aki nem tudott mosolyogni saját magán – bele is halt ebbe a dologba. Tanuljunk hát mosolyogni magunkon, és meglátjuk, még az emberek is jobban szeretni fognak majd minket. Egy asszony, aki meglátja Isten emberét a pusztai szegénylegények vezérében -de jó dolog a nyitott szem Isten dolgai iránt! Ezek a dolgok ma is ott vannak körülöttünk, a mi szemeink is rányílhatnak ezekre, és áldást is fogunk nyerni belőlük, amint megpillantjuk őket s amint valóban aszerint is cselekszünk. S végül egy jövendő király, akinek nőttön nő éppen a hatalma, s mégsem annyira elvakult, hogy ne lehetne beszélni vele.
Tudni mosolyogni, tudni látni és tudni beszélni – ezek a képességek csak javára lehetnek a mai keresztyéneknek is.
Ámen
Imádkozzunk!
Jó Atyánk, Te örömre és szeretetre alkottál minket, és olyan világban helyeztél el bennünket, amelyről eredetileg azt mondtad, hogy igen jó. Bocsásd meg, hogy mi ezt a világot az ellenségesség és elpiszkolódás világává tettük. Kérünk, taníts meg minket újra embernek lenni, mert magunktól nem tudjuk megtalálni azt. Olyan erős bennünk a gőg, az önhittség, olyan szívesen igazoljuk tévedéseinket is, hogy csak te magad tudsz velünk valóban újat kezdeni. Segíts minket engedelmességre, alázatra. Adj nekünk halló füleket igéd iránt és mind azt, amit most ránk bíztál, tedd valósággá, életté és cselekedetté mindennapjainkban. Imádkozunk testileg beteg testvéreinkért, hogy erőt és gyógyulást kapjanak, és neked köszönjük meg segítő szeretetedet, ahol tapasztalhattuk az élet újraépülését. Imádkozunk a kórházban lévőkért, az elhagyottakért, az otthontalanokért. Imádkozunk a foglyokért, azokért, akik megtévedtek és imádkozunk a szenvedélyek rabjaiért, hogy ők is megszabadulhassanak. Feltámadott Urunk, te értelmet és hivatást adtál azoknak, akik téged követtek, tégy minket is emberhalászokká, hogy Isten országa növekedhessen az emberek között. Segíts minket a most következő hét napjain, hogy tudjunk mosolyogni önmagunkon, tudjuk látni világosan a te dolgaidat és ügyeidet ebben a világban, ahol élünk, és legyünk képesek a párbeszédre veled és egymással egyaránt. Krisztus nevében hallgass meg minket.
Ámen
