Igehirdetés 2015. május 3.
Emelkedő élet
Lekció: I. Sám 1,9-23
Textus I. Sám 1,22
„Elviszem a gyermeket, hogy megjelenjen az Úr előtt, és végleg ott maradjon.”
Imádkozzunk!
Köszönjük, mennyei Édesatyánk, hogy ma is alkalmat készítettél a veled való találkozásra. Nem vagyunk mi méltók, sem pedig alkalmasok arra, hogy veled beszédbe elegyedjünk, hiszen annyi minden választja el gyarló emberi lelkünket a te hiánytalan jóságodtól és örök szeretetedtől – mégis megkíséreljük a lehetetlent, és íme, szólunk most hozzád. Tudjuk, hogy már akkor hallod imánkat, amikor az még kimondásra sem került, csak éppen a szívünkben születik – légy hát velünk ma is olyan jó, amilyen mindig is voltál velünk, és amilyen akkor is leszel, amikor testünk már régen porlad. Hadd legyen örömteli ez az anyák-napi vasárnap, hadd fogjuk fel ajándékaid bőségét, és hadd tanuljunk szent igéd által a régiek hitéből. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen
Igehirdetés
Nagyjából három évtizede történt, hogy egy tudományos dolgozat megírása kapcsán módom volt részletesen elbeszélgetni számos emberrel, akik beszámoltak egész életútjukról. Volt közöttük két olyan fiatal is, akik intézetben nőttek fel, mert nem adatott meg nekik a családi otthon, szüleik nem vállalták a gondozásukat. Az egyik fiú volt, a másik leány, nem is ismerték egymást – de egybehangzó volt a részükről a kifejezett elkeseredés, sőt gyűlölet, amivel a többi emberre néztek. Megkaptak ők gyermekként mindent, amire csak testileg szükségük volt: a ruhát, az ételt, a meleg szobát, játékokat, ugyanúgy jártak iskolába, mint mások, csak éppen a szülői szeretetet nem kapták meg. Tíz-tizenkét gyermek volt rendszerint egy szobában, akikre összesen egyetlen gyermekfelügyelő jutott. Húsz éves korukban pedig, amikor éppen indultak az életnek, a leány így fogalmazott: gyűlölöm az embereket, legszívesebben legéppuskáznám valamennyit. Nem tudta megmondani, miért, de így érzett, csupa seb volt a lelke – és a másik, a fiatalember is egészen hasonló érzésekről számolt be. Mi hiányzott az életükből? Hiszen elvileg mindent megkaptak, amire csak szükségük volt, az átlagnál talán jobban is. A feltétlen elfogadás, az édesanyák szeretete, az hiányzott nekik; ami magához ölel, véd és oltalmaz, ha kell, lelki értelemben is. Vigasztal, mindenkor támogat, és jótékonyan erősít, ami folyamatosan azt mondja: fontos vagy nekem, te egyetlen vagy, ilyen nincs senki más a világon – hát ők ezt nem kapták meg, és ilyen lett tőle a lelkük.
Ma anyák napja van, amikor megköszönjük édesanyánknak, ha még tehetjük, hogy megszült és felnevelt minket, ha pedig már elment a minden élők útján, akkor haló poraiban is áldjuk érte Istent, hogy éppen ő lehetett az édesanyánk. Egy szál virág és egy köszönöm jár azoknak, akik annyi áldozatot hoztak értünk. Kevesen szoktak ezen a szép napon azonban még arra is gondolni, milyen szomorú lehet azoknak, akik szeretnének édesanyák lenni, vágynak a gyermekáldás után, de nem kapják. Az ószövetségi időkben különösen is keservesen viselte ezt egy asszony, hiszen a gyermeket – akkor még nem nyűgnek és tehernek, hanem egyértelműen Isten áldásának tekintették. Anna is ilyen bánatos szívű asszony volt, akinek fájt, hogy nincsen gyermeke – a másik asszony pedig, aki ugyanabban a családban élt, és akinek volt, még csúfolta is őt ezért. Pedig Anna évek óta hűségesen könyörgött Istenhez, mégsem született gyermeke, sőt Éli főpap is azt gondolta róla, hogy részeg, csak azért marad ott olyan sokáig a templomban, holott állhatatosan imádkozott.
Ősi alapösztön emberi lelkünkben, hogy legyen leszármazottunk, akinek átadhatjuk a tudásunkat, tapasztalatainkat, és ha vannak anyagi javaink, az majd olyané legyen, aki belőlünk származik. Istenünk igéje azonban megkülönböztet két szintet egymástól ebben a dologban. Legyen gyermekem – ez a vágy megjelenhet természeti szinten, a bennünk élő ösztönök igényeként, de megjelenhet úgy is, hogy ő legyen majd Isten gyermeke is, ne pedig csak az enyém. Ez a második szint az a változat, amikor már nem csak bővül és szaporodik az élet az újonnan érkezővel, hanem emelkedik is általa, közeledik Istenhez, és erről az emelkedésről szól Sámuel születésének egész története. Az emelkedő élet!
Ma ezt az emelkedést a technika hivatott pótolni – dicshimnuszokat hallunk egy-egy új autótípus vagy tévéképernyő megjelenésekor, és általában minden kényelmi berendezés eladásra kínálásakor, s ma ezt szokás az élet fejlődésének, előmenetelének tekinteni. A Biblia más véleményen van. Azt mondja, az élet akkor emelkedik, ha valaki már nem csak a szülei gyermeke, hanem Isten gyermekévé is válik. Ez annyira központi gondolata a Szentírásnak, hogy keresve sem találunk benne fontosabbat, és Anna sorsának leírása elejétől végéig erről szól.
Vegyük észre ebben mindenekelőtt azt, hogy az ilyen fajta emelkedés, vagyis az élet Isten felé közeledése nem pillanatnyi hangulatok dolga. Mindenki szeret meghatódni, hálás érte, ha megríkatják vagy könnyet csalnak a szemébe, hogy aztán egy óra múlva semmi ne maradjon az egészből. Anna életében keservesen nyelt könnyek voltak egészen addig, amíg le nem tudta magában azt, hogy ő csak saját magának akar egy gyermeket. Attól a pillanattól azonban, hogy lélekben kész volt lemondani róla, átadni őt a születése után egészen Istennek, már megvigasztalódott ember lett, “nem volt az arca többé szomorú”. És ez a belső történés nem csak egy pillanatnyi hangulat volt, hanem életprogram, hiszen Anna erős fogadást tett Istennek, mit tesz majd a gyermekkel, ha mégis megkapja őt.
Ezt a dolgot ezért így kell fogalmaznunk: az élet emelkedése, Istenhez való tényleges közeledése nem hevenyészett ügy, nem csupán érkező és távozó érzések dolga, hanem szilárd és egyértelműen megfogalmazott életprogram. Ezért hívják a Biblia mind a két részét szövetségnek, ó és újszövetségnek, mert amiről itt szó van, az egy nagyon is tisztázott, írásba foglalt megállapodás, amit mind a két fél komolyan vesz és meg akar tartani. Anna életében ez úgy jelent meg, hogy éveken át folyamatosan és hűségesen imádkozott, pedig teljesen kilátástalannak és lehetetlennek tűnt az ügy, viszont a maga belső fejlődése során eljutott életének egy egészen más, új szemléletéig: immár nem csak magának akart gyermeket, hanem azt szerette volna, hogy aki születik, az Istené is legyen. És onnéttól már ez volt az életprogramja. Fontos itt észrevenni, hogy Anna tudott ezenközben bent, a szívében változni, és aztán tartotta is magát ahhoz a változáshoz. De még egyszer hadd hangsúlyozzam: itt nem hevenyészett, ad hoc ötletekről vagy érzésekről van szó, hanem felvállalt életprogramról. Hát ebben mindenképpen jó Annától tanulni a mai keresztyéneknek: emelkedő élet, Istenhez valóban közeledő élet csak ott van, ahol tudnak ilyen következetesen építkezni, belső, Istennel kötött megállapodásokat megtartani. Akik élményeket hajszolnak, talán megtalálják azokat, de rendszerint semmit nem épülnek általuk, mert az élmények jönnek, és aztán el is múlnak, ahogyan jöttek. Legyen most kérdésünkké, vajon nekünk milyen életprogramunk van, amit az Úrral megbeszéltünk, és amihez valóban tartjuk is magunkat? Mert az élet emelkedése ezen múlik. De hát most szilárd program kell, vagy pedig változni tudás? Hogy fér össze ez a kettő? Még egy szót hadd tegyünk hozzá a „program”-hoz, és akkor már így hangzik, éber program! Tudni kell rajta változtatni, ha az szükséges, amint Anna is megtette ezt, de nem ötletszerűen és mindig a hangulatok és érzelmek alapján – és az ő „éber programja” olyasmi lett, amit Isten már megáldhatott.
Ne hallgassuk el azt sem, hogy még az éber program, vagy ha úgy tetszik, megállapodás, szövetség mentén élő embernek is kell tudni lemondani. Gondoljuk meg, mit jelenthetett Annának odaadni templomi szolgálatra a gyermeket, akiért annyit imádkozott, amint elválasztotta! Készíteni neki kicsi gyolcs efódot, és köpenykét, amiből évente mindig egy mérettel nagyobbat vitt számára, amikor csak meglátogatta. Igazi áldozat és igazi odaadás volt, hogy elvitte Isten házába a kis Sámuelt, nem tartotta meg magánál – igen, még a megáldott, megajándékozott hívő ember útján is kell tudni lemondani. Mindig lesz olyasmi az életünkben, amit nagyon szeretnénk ugyan, de le kell mondani róla, mert az a lemondás gazdagítja meg igazán az életünket. Jézus ezt mondja: aki meg akarja tartani életét, elveszti azt, aki pedig elveszti érettem és az evangéliumért, megtalálja azt. (Mk 8,35) Vajon nekünk mit kell elvesztenünk ahhoz, hogy megtaláljuk az életünket? Lehet, hogy egy tulajdonságot, lehet, hogy egy vágyálmot, de az is lehet, hogy egy rossz szokást vagy egy magunknak sem bevallott önző igyekezetet. Anna a legdrágább kincsét adta oda, s így lett az élete igazán gazdag. A történet ezt úgy fejezi ki, hogy Sámuel születése és odaáldozása után az Úr rátekintett Annára, és született még további három fia és két lánya. (I. Sám 2,21) Vagyis gazdagon pótolta számára Isten a kicsi Sámuelt, akit odaáldozott az ő szolgálatára. Ez mindig így van, minden igaz áldozat sokszorosát szoktuk visszakapni az Úrtól. Az evangéliumban ezt halljuk: „Bizony, mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvérét, nőtestvérét, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit én érettem és az evangéliumért, aki száz annyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig örök életet.” (Mk 10,29-30) Hát ez a „száz annyit” a hívő élet nagy megtapasztalása, és aki ezt még nem ismeri, az úgy lehet, igazából el sem indult még a Krisztusban való új életben.
Végül még egy meggondolni valónk akad: az emelkedő élet színtere megváltó Jézusunk szerint az anyaszentegyház. Az anyai szeretet és jóság közösségi kiszolgáltatására rendelte Urunk a gyülekezetet, ezért nem véletlen, hogy nem csak egyszerűen egyháznak, hanem anyaszentegyháznak hívjuk, hiszen rendeltetése szerint olyan jó kell legyen, mint egy igazi édesanya. Jézus maga akarta, hogy legyen az ő követőiből egy hely, ahol feltétlen elfogadásra talál a bűnös, ha kész megjobbítani életét. Kell legyen egy hely, ahol nem a világ tülekedése és nem a világ szemérmetlen birtoklás és hatalom utáni vágya uralkodik, hanem a kegyelem ölel át minden szomorú, megtört szívű embert, és ha mégis feddésre van szükség, mint ahogy megeshet, az először négyszemközt történik, de feltétlenül krisztusi szeretetben. (Fil 2,1) Aztán, ha valaki semmiképpen nem hallgat a hívő testvérére, egy vagy két tanú jelenlétében hangozzék a feddés, de ott is feltétel, hogy fiatalabb ember ne dorgáljon meg idősebbet, hanem úgy beszéljen vele, mint a saját atyjával. (I. Tim 5,1) Csak ha ezek végigjárása után, kifejezett megátalkodásról van szó, akkor vádolnak meg valakit a többiek, a közösség előtt. (Mt 18,15-16) Ugye milyen más ez, mint a közéletben manapság természetessé vált nyílt szini gyalázkodás és karaktergyilkosság – hát ilyennek kellene lennie az anyaszentegyháznak. Az anyaszentegyház lelki édesanyánk, általa kaptuk a Szentlélektől hitünket, megváltásunkat, örök életünket, mint földi édesanyánktól a testünket, és ennek megfelelő megbecsülés is jár mindkét „édesanyánk” számára.
Emelkedő élet, igen, ezért volt érdemes embernek megszületnünk. Ha az élet nem emelkedik, vagyis nem közeledik Istenhez, akkor lehetünk vagyonosak és lehetünk akár sikeresek is, mégsem leszünk benne boldogok. Kell hozzá egy belső, lelki program, egy szilárd megállapodás magunkkal és megállapodás Istennel, amihez tartjuk is magunkat, amint Anna is tette azt, éspedig a maga „éber programjával”. Elviszem a gyermeket, hogy megjelenjen az Úr előtt, és végleg ott maradjon – Anna ezt mondta, és ennek megfelelően cselekedett is.
Szilárd megállapodást kötni, azt éber lélekkel változtatni, s ha kell, tudni kincsekről is lemondani – így járva utunkat eljön hozzánk majd a „száz annyi” áldás. Lelki édesanyánkat, az anyaszentegyházat is így, és csakis így fogjuk tudni méltó módon megbecsülni. Segítsen ebben mindnyájunkat ő, a minden áldások Istene. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, légy áldott a régiek hitéért, amiben drága üzenetek vannak számunkra elrejtve, hogy épüljön és erősödjön általa belső emberünk. Köszönjük Anna életének példáját, amivel most megbiztattál minket, de még inkább köszönjük Jézusunk gyermeki bizodalmát, ami még hatalmasabban megerősít minket abban, hogy a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Áldunk téged a tervkészítés képességért, és imádkozunk hozzád éber életprogramért, amit veled együtt formálhatunk. Add meg nekünk a lemondás és odaadás képességét, amivel százszorosan gazdagodhat majd életünk, és segíts abban, hogy szeretettel szolgálhassunk azok között, akiket ránk bíztál. Így imádkozunk családunkért, szeretteinkért és anyaszentegyházunkért, hogy hűséggel betölthessük hivatásunkat. Ámen.
