Építő emberek

2000. május 14.
dr. P. Tóth Béla

Építő emberek

Lekció: Nehémiás 2: 11-20
Textus: Jel. 21: 2

“És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve”

Imádkozzunk!

Istenünk, te jól felépítetted a világegyetemet, amiben mi emberek is helyet kaptunk szeretetedből. Csodálatosak a törvények, amiket alkottál, s amik igazgatják mindazt, ami létezik: megvalljuk, mégsem érezzünk magunkat otthonosan és jól. Minduntalan beleütközünk a világ dolgaiba vagy egymásba, vagy pedig a saját gyarlóságainkba. Keressük az utat, és nem találjuk, szeretnénk megújulni, és nem vagyunk rá képesek. Téged hívunk ezért segítségül, örökkévaló Lélek, akik bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy. Gyönge hitünkben bíztass minket, és készíts arra, hogy majd lelkünk boldogan láthasson meg téged egykor odafent, addig pedig segíts abban, hogy tisztuljon, nemesedjen, egyszerűbbé, tisztábbá váljon életünk, amihez add meg nekünk az élő íge, a feltámadott Krisztus jelenvalóságát és a Szentlélek erejét és világosságát.
Ámen.

Igehirdetés

Mai témánk az ember és az építés. Alig van jellegzetesebb emberi tevékenység, igyekezet, mint az építés. A legősibb építmények, amiket az archeológusok egyáltalán számon tartanak egyszerű, élükre állított kövek. Néha azonban sok tonnás, hatalmas kövek ezek, amik feküdhetnének a földön szépen laposan a legkényelmesebb állapotban, de évezredekkel ezelőtt emberek fölállították ezeket a köveket, energiát pazaroltak beléjük, és ez az energia mintha máig jelen lenne, megszólít és elgondolkoztat bennünket. Hirdetik ezek az ősi kövek, – magam is láttam ilyeneket Angliában, Stonehenge-ben – hogy embernek lenni annyi, mint építeni. Legyőzni a tehetetlenséget, a nehézkedést, a lehúzó erőkkel szemben érvényesíteni azokat az erőket, amik építeni szeretnének.
Nincsen is más kívánságom ezen a mai vasárnapon igehallgató testvéreim számára, mint az, hogy örvendezzünk azon, hogy nekünk nem értelmetlenül romboló, destruktív Istenünk van, hanem olyan, aki éppenséggel az építésben leli örömét. Akinek a legfőbb gondja, hogy minket, embereket, legkedvesebb teremtményeit is bevonjon a maga művének megvalósításába: épüljön az ő országa, királysága, uralma. És hogy a földön is minden ember megismerje ezt a szándékot, és részt is vegyen benne.
Isten akarata az, hogy épüljenek házak, hogy embereknek ne kelljen fázni, legyen otthonuk. Isten akarat az, hogy épüljenek templomok, ahol a megtisztulást kereshetjük. És legfőképpen Isten akarata, hogy épüljenek az emberek ott belül, a szív elrejtett emberében, hogy ha egyszer majd elmennek a földi életből, ne úgy kelljen távozniuk, mintha semmi nem történt volna, hanem mint akik földi életük alatt maguk is fölépültek Isten Szentlelkének templomává.
Ember és építés: amikor ma erről gondolkodunk igénk alapján tulajdonképpen két különböző világot kell összekapcsolnunk. Az egyik a kétezerötszáz évvel ezelőtti, amikor a Nehémiás könyvében olvasottak szerint Jeruzsálem kőfalait kellett megépíteni, ez az egyik pont, a híd egyik pillére. A másik pedig a mai, jelenlegi állapotunk, itt Magyarországon, Kr. u. 2000-ben.
Az előbbire egy különös lelki változás volt jellemző, nem csak ott Izráelben, hanem szerte a világon. Egy olyan változás, ami új világkorszakot nyitott és a mai napig tart. Az tudniillik, hogy előtérbe lépett az egyén, és ezzel együtt a személyes felelősség. Addig az ember életét teljesen meghatározta az, amibe beleszületett. Mindenkinek megmondták, hogy hol van a helye, mi a teendője. Ha bajban volt, segítettek rajta, és teljesen magától értetődött, hogy az egyén azt teszi, amit a közösség előír számára.
A Krisztus előtt hatodik században mintha történt volna valami: mert ez egyszerre csak megváltozott. Sok jele van ennek az emberiség kultúrtörténetében szerte a világon. Az ember, mint egyén kezdett el megjelenni, aki a saját útját meg kellett találja. Aki ki kell harcolja személyes meggyőződését, meg kell találja örökkévaló hivatását, és Istene előtt is most már nem csak mint közösségének tagja, hanem egyszemélyben, mint önálló lény fog majd számot adni arról, mire használta földi életét. Nehémiás személye jó példa erre. A népe nagy része még fogságban van, szétszóródva, ő maga Susán várában, messzi idegenben királyi tisztviselő, aki meghallva azt, hogy Jeruzsálem teljesen lerombolva, kapui megégve, falai üszkösen állnak, sírva fakad és Isten előtt bűnvallást tesz, amiből magát se hagyja ki. És engedélyt kér a királytól, hogy hazatérhessen és megépítse azokat a falakat. Egy ember tehát ráébred arra, mit kell tennie. Senki nem mondja meg neki, nem jelölik ki, nem állítják elő: ő maga döbben rá, hogy mit kell neki tennie. Ez tehát az egyik világ a Kr. előtti hatodik század.
A másik, ahová a gondolataink íve most támaszkodik a mai valóság, ahol itt és most élünk. Az, hogy több évtized után most nemcsak mint magánemberek építhetünk immár, hanem mint Isten népe, mint gyülekezet, anyaszentegyház is. Nem tudom, számon tartjuk-e, de csak itt, a mi közvetlen környékünkön három új református templom épült az elmúlt esztendőkben, vagy épül éppen most: a budakalászi, ami gyülekezeti teremből épült takaros templommá, és már készen van, nem régiben szenteltük föl; valamint a leányfalusi és a békásmegyeri, amik még nincsenek készen. És ehhez még nyugodtan hozzátehetjük, hogy épül a szentendrei református gimnázium is, ami nem templom ugyan, de egy kicsit mégis az. És ami nem csak a mi városunknak, hanem a környék sok településének is szolgál a maga kisugárzásával.
Nem volt ez így, jól tudjuk, az előző évtizedekben. Áldjuk érte Istent, hogy újra megengedte, hogy olyan időket élhessünk, amikor mint lelki közösség is építhetünk. Az a nép, amely Jézus Krisztust személyes megváltójának vallja, amelyik az ő szeretetéből él: építhet. Senki nem akadályozza meg benne, legyen áldott érte Isten szent neve ezért. És nem csak kőfalat építhet Isten népe, a lelki közösség, az anyaszentegyház. Nem csak templomot és iskolát, hanem a saját belső, lelki épülésén is munkálkodhat, hiszen végső soron a kőfalak is ezt szolgálják, ez az értelmük.
Jó dolog látni, amikor valami felépül. Öröm látni egy szépen megépített házat, még nagyobb öröm látni egy szépen megépített templomot. És keserves látvány egy félbehagyott, vagy éppen lerombolt épület. Nekem a délvidéken, Kórógyon adatott meg, hogy a délszláv háború nyomait láthassam. Soha nem fogom elfelejteni a szétlőtt templom-tornyot, amit a korlátolt ember háborús célpontnak vélt. Nem fogom elfeledni az agyongéppuskázott házakat, az embermagasságú gyommal benőtt, fedél nélküli szobákat, a kitört üvegű, vakon néző ablakokat, az elpatkányosodott portákat. Meg kell mondanom, ilyen súlyos érzéseim nem csak háború sújtotta falut látva fog el, hanem akkor is, ha embereket látok, akik boldogtalanok, meghasonlottak, “föl nem épültek”, akik a szeretet útját nem találják, önmagukat hiába keresik, és beteg lélekkel, másokat is betegítve élnek. Embereket, akik lehetnének a “Szentlélek temploma”, de ehelyett kiégett, hitetlen, harmóniára, alkotásra, megújulásra képtelen, önmagukért élő, saját maguk körül forgó, romos épületű emberek.
Hát ezért fontos az ember és az építés: mert mindnyájunknak épülésre van szükségünk. És ha ott bent nem épülünk, akkor épülhetnek kőfalak, de mi akkor is mint romos házak, kiégett épületek, mint üszkös várfalak, riasztó látványt jelentünk majd másoknak. Mint egykor Jeruzsálem azon az éjszakai sétán ott Nehémiásnak, amikor titokban megnézte, hogy mi is a feladat, ami rá vár. “Jertek építsük meg!” Ezt mondta ott akkor az az ember, és ezt mondja most mindnyájunknak Isten Szentlelke: Jertek építsük meg! Ne maradjon romokban, ne maradjon üszkösen, félig készen, résektől szabdaltan az a várfal, ami életünket keríti. “Jertek építsük meg!” Erről szólt Nehémiás erőfeszítése, és erről szól minden őszinte ember élete. Ez a legfőbb sóhaja, imádsága. Ki az közülünk, akinek ne volna szüksége épülésre? Vegyük hát most mi is szemügyre a romos falakat, és figyeljünk arra, miként is ment végbe ott az építés, hogy tanuljunk azokból, amiket olvasunk.
Mindenek előtt a valóságot el kell ismerni. Ez ott, kétezerötszáz évvel ezelőtt abból állt, hogy kiment Nehémiás éjszaka és mintegy megszámolta a réseket. Vagyis becsületesen szembenézett a romlás tényével, teljes tárgyilagossággal. Ez nagyon nagydolog, mert a szomszéd város falain észre szoktuk venni a romlásokat, és el is tudjuk őket sorolni, de a saját “várunk”, a saját egyéniségünk falairól általában nem is tudjuk, milyen állapotban vannak. Úgyhogy nagydolog, ha valaki kimegy megnézni a “saját várfalait”, ahová ő tartozik, és önámítás nélkül szembesül mindazzal, ami ott van. Mert a valóságot először is el kell ismerni. Ne beszéljünk helyette a mások romlásairól, ez a leggyakoribb kiút. Nehémiás sem azt mondta, hogy “Damaskusz még inkább romos”. Tanuljunk tőle szembenézni, őszintén, tisztességesen a valósággal, amint ott van. Mert a valóságot el kell ismerni.
De ennél mindig több a valóság: Jeruzsálem falait Isten alapozta meg, ő erősítette meg az atyákat, hogy vándorlásukban ne elégedjenek meg addig, amíg el nem jutnak oda. Már Ábrahám is látta azt a helyet, és ő erősítette meg Dávidot, hogy sok ellenség ellen harcolva mégiscsak idehozhassa a szövetség ládáját, Isten népének fővárosává téve ezt a helyet. Ő tette bölccsé és hatalmassá Salamont, hogy a Sion hegyén, Jeruzsálemben templomot építhessen. És most ő vezeti Nehémiást is, hogy a régi alapokon, a régi helyen, vagyis ugyanott, ahol Isten elhatározta és elkezdte, ott ő újra megerősítse a falakat. Mert a valóság nem csak annyi, amit el kell ismernünk, hogy romos a város fala, de a valósághoz ez is hozzátartozik, hogy Isten alapozta meg azt a várost. És nem csak Jeruzsálemet, hanem a te életedet és az én életemet is, ezt is el kell ismerni, ez is a valósághoz tartozik!
És nem csak a fizikai létünket alapozta meg az örökkévaló szeretet, hanem új életünknek is ő vetett alapot. “Más fundamentumot senki sem vethet, mint amely vettetett, a Jézus Krisztus”. Őrá, Isten szeretetére épül minden új élet, és minden kétséges szívű testvéremnek hirdetem, hogy nem csak mi magunk, hanem ő is akarja az építést! Ő maga is szeretné azokat a falakat hiánytalannak látni. Ha rajtunk múlna, talán sohasem lennének épek Jeruzsálem kőfalai. De ő is akarja! És ami nálunk, embereknél lehetetlen az lehetséges Istennél. Nem csak mi, hanem ő is akarja az építést! Ő maga is szeretné azokat a falakat hiánytalannak látni. Ezt a valóságot is el kell ismerni. Így tett Nehémiás is, és felépült Jeruzsálem.
Ne csak azt lássuk tehát, hogy milyen romos életünk épülete, hanem azt is, hogy Krisztusban alapot vetett a megújult életnek az örökkévaló szeretet. És ő újjá tudja, és újjá is akarja építeni azokat a falakat. Így teljes, így egész a valóság, amit el kell ismernünk!
Aztán, érdekes módon, tudni kell hallgatni. Nehémiás nem szól senkinek egy darabig, amíg ki nem érik benne igazán, mi a teendő, és hogyan fogjon hozzá. Nem áll elő kiérleletlen dolgokkal, hanem befelé fordul, megdolgozik érte. Imádkozik, könyörög, és vár mindaddig, amíg Isten ki nem érleli, mit kell tennie. Ne sajnáljuk ezt a belső munkát! Bár fáradságos és nehéz, nincs benne semmi látványos, de gondoljuk meg, hogy Isten nem eszményekkel, hanem ellentmondásokkal és szenvedésekkel nevel bennünket. Amíg az úton járunk küzdve, kínlódva is olykor, az ő pedagógiája érvényesül. Amikor saját belső világunk ellentmondásaira, a “belénk szerkesztett” kérdésekre megfelelünk, akkor vagyunk kész emberek. Márpedig kérdés és ellentmondás nélkül nincs emberfia a földön. És hogy milyen színvonalon felelünk meg a lényünkbe rejtett kérdésre, ez üdvösségünk megvalósulása itt e földön. Ezt visszük magunkkal, ez örökkévaló lényünk, ez lesz üdvösséges vagy kárhozatos sorsunkká. Tudni kell hallgatni, csöndben lenni a szív elrejtett emberében, érlelni, amit Isten elkezdett bennünk.
Aztán az építéshez társat kell találni. A földi élet is “társas vállalkozás”. Akármilyen nagyszerű ember is Nehémiás, egymaga semmiképpen nem építhette volna föl a kőfalakat, kellettek segítőtársak. És az ember lelki üdve, de még lelki békéje, ami ennél sokkal kevesebb, sem tud épülni egyszemélyesen. Össze kell férnünk egymással! El kell fogadjuk, hogy sokfélék vagyunk és meg kell találjuk egymást, akikre Isten közös tennivalót, közös feladatot bízott. Meg kell becsüljük, ha Isten ad társat, társakat. Nincsen egyszemélyes üdv, de még egyszemélyes lelki béke sincs! Keresheti az ember önző, nárcisztikus módon, önszerelembe mélyedve a lelki békét, és nem találja. Társakat kell találni, és meg kell becsülni a közösséget. Az arcokat, akiket már többször láttunk, de fogalmunk sincs, kik is ők valójában. Talán éppen a mi vigasztaló szavunkra volna szükségük. Milyen nagy dolog, hogy ma is együtt lehetünk az ő házában!
Aztán hozzá kell fogni az építéshez. Hány embert látni, hogy ott toporog a feladat előtt, de nem kezd hozzá. Kodolányi “Juliánus barát” című művében van szó egy szerzetesről, aki mindig tervezgeti, hogy lefordítja majd az evangéliumot, de sose fog hozzá. És végül úgy hal meg, hogy az egész csak terv maradt. Az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik a közmondás szerint, és nem hogy ezer, de egy mérföldre sem jut el az az ember, aki legalább egy lépést nem tesz.
Sokan azért nem indulnak el, azért nem fognak hozzá a keskeny úthoz, mert szerintük nagyon messzi van az üdv. Isten olyan távol van. Hát éppen ezért kell hozzáfogni még ma az útonjáráshoz! Eljöttünk ide, megtettük ezt az első lépést. De ha a szívünkben mégsem tettük volna meg, hát tegyük meg. Ne féljünk tőle. Attól féljünk, hogy benne maradunk a halálban. Attól féljünk, hogy úgy megyünk el innen, hogy nem volt értelme és tartalma az életünknek. Attól féljünk, hogy szeretet nélkül éltünk, csupán önmagunkért, és akkor pedig “semmi vagyok”. És attól féljünk, hogy ha nekünk nem kell Jézus, a világ Világossága, aki az út, az igazság, és az élet, akkor a sötétséget visszük majd magunkkal az örökkévalóságba. Ezektől féljünk, ne pedig az ő felé tett, elhatározó lépéstől. Hozzá kell fogni, el kell indulni! Ahogy a zsidók hozzákezdtek ott a téglahordáshoz, a malter keveréséhez, a várfalak javítgatásához: hozzá kell fogni!
És végül még egy figyelemre méltó mozzanat: ellenerőkre kell számítani. Ahol valaki várfalat vagy templomot épít, vagy bármi mást, ott megjelennek azok az erők is, amik nem akarják az építést. A horumi Samballat és Tóbiás, az ammonita szolga, meg az arab Gesem, ezek helytartófélék voltak, afféle kinevezett tisztviselők, árulkodni kezdenek: biztosan pártütést szerveznek a zsidók az uralkodó ellen, ezért kellenek a kőfalak. Megfigyelhetjük, hogy ahol Isten országának erői működni kezdenek, ott megjelennek az ellenerők is. “Nem fog sikerülni” – mondja az egyik. “Nem is azt építed, amit építesz, az egész csak látszat.” – mondja a másik. “Féljél attól, hogy mik lesznek a következmények!” “Úgy se fogod tudni befejezni!” És sorolhatnánk az ellenerők szavait, amik lehúznak és meg akarnak akadályozni mindent. Nem ismerős ez a kép? Ahogy megszületik a világ Megváltója, az Úr Jézus Krisztus, ott terem Heródes, hogy gyilkoljon gyermekeket, csecsemőket. Amint megjelenik a világ Világossága, azonnal megjelenik a világ Sötétsége is. Ahol erők működni kezdenek, ott ellenerők is azonnal működni kezdenek. És nincsen ez másként Isten országa ügyében sem, “de a világosság a sötétségben fénylik igazán.”
Épüljenek hát a templomok, épüljenek az iskolák, és legfőképpen épüljenek az emberi belsők. Épüljön az állhatatos, megértő szeretet, épüljön a gyógyító hit, ami nem csak a magam üdvére elég, hanem visz magával másokat is. Mindehhez jó tanácsokat kaptunk most Nehémiás példájából.
Ismerjük el a valóságot: romlásunkat, hogy hogy is állunk valójában, de Isten gyógyító szeretetét, építő akaratát is. Aztán tanuljunk hallgatni, bensőnkben érlelni, amit ő elkezdett bennünk. Találjunk társakat, és becsüljük meg őket, hogy nem egyedül kell küzdenünk. Aztán fogjunk hozzá, ne késlekedjünk, mert kifutunk az időből. És végül meg ne rettenjünk az ellenerőktől. Jézus legyőzte őket, és az ő győzelme ígéri azt a Jeruzsálemet, amiről ezt hallottuk az előbb: “Nem mi építjük, és gyönyörűséges, mint a mennyből alászállott új város, olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony.”
Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy közölni akarod velünk építő erőidet, a Szentlélek-erőket. Tapasztaljuk magunkon az ellenerők azonnali megjelenését, amint munkába veszel minket. Kérünk, na hagyd, hogy az önzés, mértéktelenség és csüggedés győzzenek ott, ahol emberi döntéseink születnek. Imádkozunk a gyászolókért, vigaszoddal légy közel a megtört szívűekhez. Imádkozunk egyházunk jövőjéért, a nyári ifjúsági táborokért, ahol lelki épülést készítettél. Imádkozunk gimnáziumunkért, a tanulók év végi erőfeszítéseiért, a tanárokért. Imádkozunk a most következő hét napjaiért: maradj velünk és segíts minket, hogy mi is veled maradhassunk.
Ámen