2000. május 7.
dr. P. Tóth Béla
Érdemes volt-e?
Lekció: Zsolt. 77: 2-16
Textus: I. kor. 15: 58
“Ezért szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megvalljuk, tudjuk, hogy eljönnek azok a napok, a mikor a hitünk gyengévé és bizonytalanná válik, amikor még afelől is kétségeink vannak, vajon nem változott-e meg jóindulatod irántunk. Megköszönjük, hogy ezen a vasárnapon ismét megállhattunk házad csendjében, és azt kérhetjük, hogy segíts minket valóban megpihenni. Segíts félretenni gondjainkat, letenni bűneinket, és adjál megújító erődből mindannyiunknak. Eléd hozzuk félelmeinket, életünk megoldatlan, nyitott kérdéseit, azokat, amelyeket az emberek nem is tudnak, de teelőled nem rejthetők el. Kérünk Urunk, gyógyítsál minket, beteg lelkű, beteg életű embereket, ahogy gyógyítottad egykor Krisztusban az akkori embereket. Adjál áldást közösségünkre és engedd, hogy a szívünkbe fogadhassuk Szentlelkedet és megérthessük igéd üzenetét.
Ámen.
Igehirdetés
Anyák napja van és ezen a napon szívünk egész melegével köszöntjük az édesanyákat. Vannak közöttünk, akik még megcsókolhatják az édesanyjukat, és elmondhatják a köszönömöt a sok helytállásért, áldozatért, szeretetért, amit születésük óta kaptak az édesanyjuktól, de vannak olyanok is, nem is kevesen, akik már csak a temetőben hajthatnak fejet édesanyjuk emléke előtt. Akár élnek, akár elmentek már közülünk, Istennek köszönjük meg jóságukat, hiszen az ő ajándéka minden szeretet, de különösen is az, amely a legközelebb van hozzánk, amit édesanyánktól kaptunk attól kezdve, hogy kicsi, tehetetlen gyermekként gondoskodott rólunk. Etetett, a saját testéből táplált, ápolgatott, ha betegek voltunk, virrasztott, megbíztatott, ha féltünk, magához ölelt, mikor elkeseredtünk.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy nem mindig hálás dolog édesanyának lenni. Hiszen a gyermek puszta létével, de olykor szavaival is, megköveteli a gondoskodást, és amikor megkapja, természetesnek tekinti. Csak akkor veszi észre, milyen sokat és milyen fontos dolgokat kapott édesanyjától, amikor minden elmúlik, vége, nincs tovább. Akkor nagyon tud hiányozni a mindent megbocsátó, minden körülmények között átölelő szeretet, amikor már nem lehet ezen változtatni.
De nem csak a hála elmaradása lehet, ami miatt az édesanyák föltehetik a kérdést életük egy-egy pillanatában, vajon érdemes volt-e, hanem mert általában minden ember visszatekint, emlékezik egyszer, és megkérdezi, talán élete egész útjára nézve is, vajon érdemes volt-e? Érdemes volt-e küzdeni, helytállni, áldozatot hozni. Mélyen emberi kérdések ezek, és ha föltesszük ezt a kérdést mai embereknek, akár édesanyák, akár mások, akkor jó tudnunk, hogy háromezer évvel ezelőtt is föltették már emberek ezeket a kérdéseket. Most fölolvasott zsoltárunkban is olyan valaki szólal meg, aki Istenhez kiált, éjjel sem tud aludni, nyitott szemmel hánykolódik és gondolkodik a régi napokon. Emlékezik a hajdani esztendőkre. Az édesanyák rendszerint pontosan emlékeznek például minden egyes gyermekük születésének körülményeire. És az édesapák is fel tudják idézni, hol voltak, mit éreztek, amikor éltük párja megszülte közös gyermeküket.
Emlékezünk – s ez mélyen emberi dolog. A zsoltáros is, végigtekintve életén, próbálja megérteni a sok megfoghatatlan eseményt. Azt mondja magáról, hogy nem tud megvigasztalódni. Két oka is lehet ilyen keserűségnek: az egyik a bűn, hogy valamit nem jól tettünk, és ilyenből van éppen elég a múltunkban, ha visszatekintünk. Ezt Istennel kell elrendeznie az embernek. Ő az, aki megbocsáthatja, és érvénytelenné teheti, amit elrontottunk. De lehet másik oka is a vigasztalanságnak: az üresség. Az, hogy értelmetlennek, hiábavalónak, üresnek látjuk életünk egy-egy részét, vagy nagy részét, netán az egészet. Bizony, ez is éppen olyan súlyos nagy téma, mint a bűn-adósság kérdése, a hiábavalóság, az üresség érzete. És ezzel odamehetünk ugyan Istenhez, de míg a bűnt ő megbocsáthatja, letörölheti, ahogy olvassuk, a megbánt, megvallott és elhagyott bűnt “a háta mögé veti a tenger mélyére, és meg sem emlékezik róla többé”, addig az üres, hiábavaló napokat ő sem változathaja meg utólag. Ha egyszer azok üresek és hiábavalók voltak, olyanok most már véglegesen: azok az örökkévalóság számára. Egyetlen napot sem hozhatunk vissza közülük.
Valamit mégis tehet azonban az Úr, még ezekkel az üresen maradt, értelmetlennek bizonyult, tragikusan hiábavaló időkkel is: kipótolhatja őket. Eddig így éltél? Nélkülem, rám nem figyelve, a magad feje után? Ezután nem kell így élned, van egy másik élet is! Volt idáig egy óembered, amely távol járt tőlem, mostantól lehet új életed, lehetsz új ember! Az, aki “saját kezem műve”. Elrontottál sok mindent. De hiszen nem akarsz megmaradni a sok hiábavalóságban, akarod az új életet! Lásd, én is akarom! Azokat a napokat, amelyeket nélkülem éltél, amik nem jönnek vissza többé, kipótolom neked. Az új életben többet és jobbat kapsz helyettük!
Jóel könyvében így olvassuk ezeket a gyönyörűséges igéket: “Kipótolom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, a cserebogár, a hernyó és a sáska. És ezek az esztek, és bőven megelégsztek. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek és nincsen más. És kiöntöm lelkem minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálnak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látásokat látnak.” Az új élet által Isten kipótolja az elvesztegetett régit! Igen, nála még ez is lehetséges, hogy kipótoljon tönkrement időket. Hogy amit mi nem tudunk helyrehozni, azt ő kegyelmes ajándékából helyrehozza. Nem hozza nagyon vissza a napokat, de ad helyettük jobbakat, amik kipótolják az üresen maradtakat.
Testvérek, ez az, amikor valaki tényleg megismeri Krisztusban az új életet. Valami kezdődik az életében, ami egészen más és sokkal többet ér, mint amit eddig élt. Megtelik élete örökkévaló tartalommal: Istentől való szeretettel. Ez az élet egyetlen reális tartalma, így érdemes élni. Ez az, ami az ember életének értelmet ad, az Istentől vett szeretetben élni. Aki ezzel él, annak nem üres már az élete. Megtelik azzal, amivel a Mindenható eredetileg is meg akarta tölteni az emberek életét. Csak ezt a tartalmat a bűn kiüresítette onnét. És sehogy másként, mint Krisztusban élve, meg nem telik ismét valódi tartalommal az ember élete.
Úgy pótolja ki az Úr azokat az esztendőket, melyeket megevett és tönkretett a szöcskő, a cserebogár, a hernyó és a sáska, hogy kitölti ránk az ő lelkét. És aki eddig nélküle élt, az most már őbenne él. Aki eddig a saját fej után hozott döntéseket, az most elkezdi figyelembe venni, hogyan vezeti őt az élet Ura. És aki eddig erőtlen volt, mert csak saját energiáira számíthatott, az most megtapasztalja, hogy a Szentlélek az “erőnek, a szeretetnek és józanságnak” lelke.
Ami eddig volt, lezárul, és elkezdődik valami teljesen új. Eddig éltem magamból és magamért, most pedig élek Krisztusból és Krisztusért. Ezt hívja a Biblia új életnek. És ez az, amire mindenki rátalálhat, akinek elege van a bűnből és az ürességből. Akinek elege van a veszekedésekből, az ellenségeskedésekből, a hatalmi harcokból, az önzésből, akinek elege van a hiábavalóságból, a belső élettelenségből.
Múltkorában mondta valaki: Úgy érzem, mintha belülről halott lennék, mintha nem lenne bennem élet. Ez az az üresség, ez az a hiábavaló élet, ami helyett más kezdődik el Krisztusban.
Mai igénk három jó tanácsot is mond ehhez: “Szeretett atyámfiai, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úrnak munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Legyünk szilárdak, rendíthetetlenek, ez az első jó tanács. Érdekes, hogy olyasmit tanácsol az ige, amit mi magunk is szeretnénk, de pontosan az a bajunk, hogy nem tudunk elég szilárdak és elég rendíthetetlenek lenni. Jön egy nehezebb idő, több munkával, több felelősséggel, talán kedvezőtlenebb körülményekkel, és az ember türelmetlenné, idegessé válik. Vasárnap még csak elvagyunk valahogy a templom áhítatában, de hét közben, a gyilkos élet-harcban már nem marad semmi az áhítatból, a szép elszánásokból, a türelemből, a szeretetből, hanem megy minden a maga profán törvényei szerint. Jön egy kínálkozó lehetőség, ami csupa ígéret, talán csak a kezünket kell kinyújtani utána, és a miénk lehet. És látjuk, mások is megragadják, miért pont mi maradjunk ki belőle -és aztán utólag szégyenkezünk. Kár volt azon az úton járni, megbánjuk. Bár olyan sokan ezt teszik, nekünk nem ezen az úton kellene járni. “Legyetek szilárdak, rendíthetetlenek!” – de jó is lenne! De hát hol vagyunk mi ettől? És az ige mégis ezt tanácsolja.
Biztosan nem tenné, ha nem múlna rajtunk is valami ebben a dologban. Mi az, ami rajtunk múlik? Az, hogy amit Isten ad a szívünkbe, -a föltámadott Jézust – azt nekünk kell összekötnünk a külső cselekedeteinkkel. Őt Isten adja, velünk van minden napon a világ végezetéig. De a kezünket nekünk kell kinyújtani, a lábunkkal nekünk kell elindulni ahhoz méltóan, aki ott lakik már a szívünkben. Határozzuk el, tehát, hogy nem teszünk olyasmit, nem mondunk olyan beszédeket, sőt nem engedünk meg magunknak még olyan érzéseket sem, amelyek méltatlanok az élő Krisztushoz: összekötjük a bennünk élő Krisztust és külső megnyilvánulásainkat. Nem engedjük, hogy szétessen életünk két részre. Egységesen, hozzá hűségesen, őt meg nem szégyenítve akarunk élni. Ez a rendíthetetlenség a gyakorlatban. És ha engedjük, hogy ő ne csak ott legyen valahol a szívünk mélyén, hanem az első helyen, a fő helyen legyen, akkor ő maga fogja megadni ezt a rendíthetetlenséget. Akkor bosszanthat bennünket a főnökünk, lehet értéktelen, ami körülvesz a világban, lehet értetlen az embertárs, lehet háládatlan a gyerek, lehetnek ellenségesek a többiek, egyszer csak mégis Jézus cselekedetei kezdenek megvalósulni általunk. Legyetek rendíthetetlenek! Ez a következetesség életünk középpontja és perifériái összetartozásáról szól.
A második tanács az: “Az Úrnak dolgában buzgólkodjatok!” Az Úrnak dolga az üdvösség, az igazi, az új élet, – ebben buzgólkodjunk. Vagyis ürességünket az fogja feltölteni élő tartalommal, ha nem csak öncélúan, a magunk üdvében járunk, azt építgetjük, hanem elkezdjük adni a segítséget másoknak is, hogy ők is eljussanak az üdvre.
Fontos itt a “segítség” szó, mert némelykor emberek hozzáfognak misszionálni olyan módon is, hogy mások nem kérnek belőle. Mint amikor az iskolások átkísérnek az úton egy vakot, aki nem is akart átmenni. Ilyen az az igyekezet, ami nem segítség akar lenni, hanem demonstráció. Ami rólunk szól, nem az üdvösségről, s másik embernek nincs is szüksége rá. Még ő nem jutott odáig, hogy ilyet kérjen, de mi minden áron rá akarnánk erőltetni. Hát persze, hogy nem kér belőle. Az “Úrnak dolgában munkálkodni” annyi, mint hinni, hogy lehet segíteni embereknek. Segíteni elindulni a “keskeny úton”, ha még nem indultak volna el, lehet segíteni tovább menni, ha már egyszer elindultak, de elakadtak, és mindenképpen lehet segíteni embereknek közelebb jutni az Úrhoz. Nem a megátalkodottakat, a megkeseredett szívű tagadókat -őket csak sajnálni lehet és imádkozni értük, s ez kötelesség is – hanem a sóvárgókat, a szomjúhozókat, a keresőket, akik nyitott szívvel “várják az Isten fiainak megjelenését”. Vagyis azt, hogy valami igazit lássanak végre abból, amiről már annyit hallottak. Amire ők maguk is vágynak az új életből, a Krisztusban való igazi, tartalmas életből. Munkálkodjuk ebben: segíteni embereknek közelebb jutni az Úrhoz!
És a harmadik jó tanács: Emlékezzetek arról, hogy ez nem hiábavaló igyekezet. Nem üres és nem tartalmatlan, ez az, ami tényleg megmarad belőlünk. Ez az, ami föl van írva az Élet Könyvében, ott van Isten szívében. Ez ér a legtöbbet az édesanyákban is, s ez az, ami megmarad mindnyájunkból az örökkévalóság számára: a lelki munka. Az, hogy mit tettünk másokért, hogy közelebb jussanak az Úrhoz. Ne higgyünk embereknek, amikor mást tartanak fontosabbnak! Ne higgyünk a saját szívünknek se, amikor azt súgja, hogy minden üres és hiábavaló. Igen, minden üres – Krisztus nélkül. És minden értelmes, üzenettel teli, sőt örök, ami őbelőle fakad. Legyetek hát rendíthetetlenek, segítsetek másokat is az Úrhoz, és emlékezzetek: ez az, ami nem hiábavaló az Úrban!
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Jézus Krisztus, te keresztet szenvedtél értünk, és nem csak hogy a hiábavalóságot, hanem magát a poklok kínját is megízlelted helyettünk. Ilyen nagy a te szereteted, és mi ebből valóban, egészen és teljesen megújulhatunk. Köszönjük ennek ígéretét, és azt, hogy másoknak is beszélhessünk rólad és a tőled nyert új élet öröméről. Segíts minket, hogy ne éljünk bezárt, öncélú, önző életet, tégy minket képessé a szeretetre és a szolgálatra. Gyógyítsad betegeinket, vigasztald gyászolóinkat, és segíts azoknak, akik megújulást keresnek tenálad. Légy velünk a most következő hét napjain otthonunkban, munkánkban, közös életünkben. Adjál erőt és adjál vezetést, hogy el ne tévelyedjünk. Könyörülj rajtunk és maradj velünk!
Ámen
