Igehirdetés 2008. március 21. Nagypéntek
Érvényes végrendelet
Lekció: Máté 27,27-53
Textus: Zsid.9,13-18
„Mert ha a bakoknak és bikáknak vére, meg a tehén hamva a tisztátalanokra hintvén megszentel a testnek tisztaságára, mennyivel inkább a Krisztusnak vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek. És azért új szövetség közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék. Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, éppen nem érvényes. Innen van, hogy az első sem szenteltetett meg vér nélkül.”
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, szégyenkezve hajtjuk meg fejünket golgotai szenvedésed előtt, mert tudjuk, igaz az, amit énekelünk: mind, ami kín s ütés ért, magunk hoztuk reád. Nincsenek szavaink, nincsenek érveink, csak megrendültségünk van és a szívünk fájdalma érted, aki nem úgy szenvedtél, mint mi, akik megérdemeljük, hanem úgy, mint aki szent és igaz, és aki nem korbácsot és szegeket, hanem dicsőítést érdemeltél volna. Bűnbánó szívvel valljuk meg neked, hogy saját magunkat látjuk viszont a téged gyalázó, hitetlen tömegben. Mi vagyunk azok, aki rád a szenvedést és a halált hoztuk, és Urunk, e szenvedésért lelkünkben ég a vád. Könyörülj rajtunk és terjeszd ki ránk irgalmadat. Tedd lehetővé, hogy míg Nagypéntekre emlékezünk, szívünk megteljen jóságoddal és tisztaságoddal. Megfeszített Krisztus, szólíts most nevünkön és tégy bennünk megújító csodát, adj nekünk új életet. Ámen.
Igehirdetés
Van a Bibliának olyan része, amelyben – Pál szavaival élve – úgy beszél hozzánk a szentíró, mintha Krisztus közöttünk feszíttetett volna meg, és van olyan része is, ahol már nem az evangélista, hanem egy másik szerző, egy nagy gondolkodó üdvtörténeti távlatokban látja a nagypénteken történteket, meghúzva a vonalakat a Golgotán történtektől egészen a világtörténeti következményekig. Az elsőre, a friss híradásra példa, amit a Máté evangéliumából hallottunk az imént – valóban olyan a leírt történet sodrása, az apró, életszerű részletek felemlítése, a pár szavas, mégis jellemző idézetek abból, amik ott elhangzanak, mintha magunk is ott lennénk a kereszt alatt. Megrendülten olvassuk és megrendülten hallgatjuk a híradást, Jézus nagypénteki szenvedésének minden eseményét.
A Zsidókhoz írt levél szerzője azonban évtizedekkel később, mint elgondolkodó ember, mint Isten előtt álló és az emberi értelemnek is számot adni akaró teológus értelmezi az eseményeket, egyetlen központi fogalom köré építve értelmezését, ami így szól: végrendelet.
Azt mondja, és jól tudjuk, hogy mióta a világ világ, ez valóban így is van, a végrendelet addig nem érvényes, amíg él az örökhagyó. Csak akkor lép életbe, akkor válik érvényessé, amikor meghal a végrendelkező. Itt nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a Bibliában a végrendelet és a szövetség fogalma egyetlen szóval van megjelölve, mint ahogyan a mi magyar nyelvünkben is mind a két dolgot jelöli a latinból származó, deákos testamentum szavunk. Régen azt mondták, amikor valaki még életében végrendelkezett, hogy „megcsinálta a testamentumát” – mert a testamentum általában jelentett írott, jogi értelemben vett egyességet, „szövetséget”, meg annak egy sajátos formáját is, amikor valaki a halála után dolgokra nézve kötött írásbeli szerződést az utódaival, vagyis végrendelkezett. És erről a dologról azt mondja, hogy az „első szövetség”, az ótestamentum, a templomi szertartások idején sem volt érvényes semmilyen megtisztító, megszentelő cselekmény vér nélkül. Mert az ószövetség embere még tudta, hogy a bűnadósság, az ember eladósodása Isten előtt nagyon komoly dolog, amit nem lehet néhány dénár leszurkolásával elintézni. Az ember halálosan vétkes, az ember teljesen eladósodott, teljesen elrontotta az életét, az embernek igazából meg kellene halnia ahhoz, hogy valahogy újjá születhessen – de a páska-bárány hal meg helyette, annak vére folyik, azt kenik az ajtófélfára, hogy ne jöjjenek be a bosszúállás angyalai a vétkes ember lelkéért.
Mind ezt összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője szerint nagypénteken sem kenetes, finom és jó illatú beszédekről, szép prédikációkról, hangulatokról meg érzésekről van szó. A Golgotán vér folyt, mert a halálos eladósodást valaki kifizette a saját vérével. „Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló élettől, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtelen bárányén, a Krisztusén”, mondja az apostol (I. Pét. 1,18). Ami azt jelenti, hogy az örökhagyó komolyan gondolja a végrendeletet, a testamentumot, komolyan gondolja a szövetséget. Ahogyan az ószövetségben nem volt érvényes a megszentelés, csak akkor, ha véresen komolyan gondolták a dolgot, úgy ez az új szövetségben pontosan így van. És ha a bakok és tulkok vére engesztelést szerzett, amikor a megszentelendőre hintették, mennyivel inkább a Krisztusé!
Eszünkbe juthat egy francia filozófus-nő dühödt kifakadása, aki az ellen tiltakozik, hogy a magunk szenvedéseiről azt mondjuk bibliai szóval, hogy „keresztek”. Azt mondja ez a 20. századi gondolkodó, hogyan jövünk mi ahhoz, hogy a magunk szenvedéseit a Jézuséival egyenlővé tegyük, vagy egyáltalán ahhoz hasonlítsuk! A keresztből egy volt a világ történelmében, és azt nem lehet még a szájunkra sem venni fecsegésként, súlytalanul, meg amulettként, hogy megvédjen a szerencsétlenségektől, ahogy a pogányok teszik, aranyozott bizsu formájában a nyakunkba akasztani, vagy a falra tenni dekorációnak, mint egy tájképet. A kereszt a Jézus keresztje, és mi ne mondjuk azt, ha fáj a hátunk vagy a lábunk, vagy nehéz természetű egy embertársunk, hogy az a mi „keresztünk” – hanem vegyük komolyan, hogy ami a Golgotán történt, abból egy és nem több volt a világtörténelemben.
Mert az új szövetség attól érvényes, hogy meghalt az örökhagyó, ennél kevesebb nem teheti érvényessé. Isten a maga részéről ennyire komolyan veszi ezt a szövetséget, és így és ezzel nyit újat az embervilág számára, hogy mi is vegyük ennyire komolyan a vele való szövetségünket. Ne éljünk úgy, mintha a nagypénteken nem történt volna semmi, mintha Jézus nem szenvedett volna, nem csúfolták volna ki, nem köpdösték volna le és nem szögezték volna a keresztfára, átverve a tagjait.
Mit jelent hát az érvényes végrendelet, az érvényes új szövetség hatálya alatt élni? Mindenek előtt azt, hogy mi is vegyük komolyan magunkat. Az igenünk legyen igen, a nemünk legyen nem, vagyis ne legyünk egy kicsit kint is, meg egy kicsit bent is ezen a vérrel kötött szövetségen. Az odaszánásunk legyen odaszánás, a házasságunk legyen házasság, a hivatásunk legyen hivatás. Ha tanítványok vagyunk, akkor legyünk valóban tanítványok és tényleg tanuljunk. Ha szolgálók vagyunk, legyen a szolgálatunk valóban szolgálat. Ha áldozatot hozunk, akkor hozzunk igazán áldozatot. Félszívvel nem lehetünk keresztyének. Fogadalmat téve és aztán háromszor megtagadva azt, mint Péter, mindig megváltoztatott szándékokkal, mindig a kényelmünkhöz igazított igyekezettel élni annyit jelent, mint nem venni komolyan a golgotai áldozatot – azt a drága, szent, ártatlan és tiszta vért, ami ott folyt. Vegyük komolyan magunkat! Egymásnak tett ígéreteinket is tartsuk meg, saját magunknak tett ígéreteinket is vegyük komolyan, és legfőképpen teljesítsük a Felségesnek tett fogadásunkat – mert Jézus komolyan vett minket Nagypénteken.
Aztán vegyük észre ezen felül a bennünk élő, ne szépítsük, Jézus-gyilkos tulajdonságokat. Ott van bennünk a türelmetlenség, mint Júdásban, aki gyorsan akarta hallani a főpap és Jézus „választási tévévitáját”, hiszen valójában valami ilyesmit akart összehozni a maga árulásával. Mennyi türelmetlen intézkedés, mennyi egymás szavába vágás, mennyi ki nem várt esemény, imádság nélküli, Isten-telen sietség – mi ezekkel magunk is átszegezzük őt!
Aztán ott a gúny: másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni! Hányszor van örömünk abból, hogy valakit gyarlóságon kapunk és triumfálunk felette, lám, nem képes valamire. A más kárán való örvendezés, a hát mögötti beszéd, a kárörvendés és a mások megítélésének sok-sok formája, amivel oly szívesen enyhítünk a lelkünk ürességén és fájdalmas tisztátalanságán! Ez is, látjuk, mind Jézusra zuhog a kereszt alatt.
Aztán a gyávaság, amit Pilátustól látunk. Nem vagy a császár barátja, ha nem feszíted meg! – vagyis megyünk Rómába és beárulunk, nem szabtál példás büntetést egy országháborítóra. És valóban, amint Pilátus állásáról, karrierjéről van szó, esetleg nem lehet többé helytartó egy világvégi provincia poros fővárosában, azonnal megkorbácsoltatja Jézust és feszítésre ítéli. Csak és kizárólag gyávaságból, karrierjét féltve – ó, mennyi mindent féltünk mi is jobban, mint hogy Jézus mellett kiálljunk, a hit döntését komolyan vegyük, minden konzekvenciájával együtt! És ezt most mind észre kell vennünk a kereszt alatt. Mind, ami kín s ütés ért, magam hoztam reád, Uram, e szenvedésért, lelkemben ég a vád – mert ez valóban mind így is van.
S még a hitetlenség is: szálljon le a keresztről, ha Isten Fia! Mert az ember csak abban tud hinni, ma különösen, ami sikeres. Ami megjelenik a tévében! Ahol vannak díjak és vannak elismerések és van taps, az igen. De ahol valaki szenved és áldozatot hoz, az nem számít, mert nincs hit. Szálljon le a keresztről, és hiszünk neki. Mert ahhoz már hit kellene, hogy a keresztről le nem szálló, a szenvedést áldozatosan felvevő, csendes hűség is lehet érték, nem csak a taps és az elismerés. Ahol van hit, ott nem akarnak leszállni a keresztről és nem követelik azt mástól sem. Mert tudják, hogy az Úr igazi, szenvedő Szolgája utált és emberektől elhagyott, fájdalmak férfija, betegség ismerője, akinek nem kívánatos és nem szép az arca, hanem olyan, hogy inkább elfordítjuk tőle a tekintetünket – mert nem jó a szenvedést és a próbatételt látni, a halált pedig végképp nem.
Igen, vegyük csak észre magunkban a türelmetlenséget, a gúnyt és a kárörömöt, a mások szeretetlen ítélgetését és a hitetlenséget is – ez mind ott van a kereszt alatt és mi ezekkel a köznapi dolgokkal tartozunk azok közé, „akik általszegezték őt”!
De amikor ezt megtettük, semmiképpen ne álljunk meg itt. Vegyük észre a Jézus áldozatának, a megkötött új szövetségnek érvényességét is, mert mi ennek a hatálya alatt élhetünk. Nekünk olyan nagy kincset hozott megváltó Jézusunk, hogy mi azt soha eltékozolni nem bírjuk. Mindig van belőle, mindig lehet meríteni belőle! Hányan mondják: nem bírom tovább, elég volt – pedig meríthetnének abból a hatalmas kincsből, amit ő hozott. A golgotai kereszt mindenre elégséges jóvátétel, és nincs olyan élethelyzet, amiben ne lehetne belőle meríteni. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítja. Ha megvalljátok bűneiteket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa azokat. Menj el, a te hited megtartott téged – soroljuk-e tovább az erről szóló ígéreteket?
Merítsünk hát abból a hatalmas készletből, ami a rendelkezésünkre áll! Ne éljünk úgy, mint ha Jézus nem hozta volna értünk golgotai áldozatát. Ő gazdag lévén, szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Élhetünk úgy, mint a milliomosok! Lelki értelemben megvan mindenünk a boldog és üdvösséges élethez, csak ne vegyük semmibe őt, az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit! Vegyük komolyan az ő áldozatát annyira, hogy élünk belőle! Ne legyen használatlan ez a kincs, ne legyen hiába az ő szent és tiszta vére-folyása és szenvedése. Ne tegyük a Krisztus keresztjét „hiábavalóvá mi magunkban”!
Így ünnepeljük most a Nagypénteket, szívünkben gyász-pompával. Fejet hajtva a szent szeretet előtt, amely halálosan komolyan vett bennünket, embereket. Fejet hajtva saját Jézus-gyilkos bűneink miatt is, igaz bűnbánattal, mert mi is általszegeztük őt számtalanszor. És fejet hajtva, de örömmel és hálaadással is, hogy mindez ott értünk történt, mindez immár a miénk, a véren szerzett új szövetség megváltott népéé, és ezért élhetünk belőle mindahányan új életet. Így legyen! Ámen.
Úrvacsora
