Ez lesz a jel

Igehirdetés 2013. december 25.

Ez lesz a jel

Lekció: Lk. 2,1-14
Textus: Lk. 2,11-12

’Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, megajándékoztál bennünket ezzel az új karácsonnyal, és azzal a régivel is, amikor kegyes hölgy egyszer, egyetlen egyszer – Krisztust szült. Álmélkodva csodáljuk véghetetlen jóságod, hogy az embert ennyire becsülted. Mi lett volna belőlünk, és mi lenne ma is, ha nem jönnél hozzánk megbocsátó irgalmaddal, hogy a haragvó világot magaddal megbékítsed. Az ige testté lett és köztünk lakott, és mi azóta immár tudjuk, hol keressük az igaz életet. Áldunk téged az új kezdet drága lehetőségéért, amit a karácsonyban adtál az embernek, és azt kérjük, hadd teljen meg mostani ünneplésünk mennyei örömmel, Krisztus előtti hódolattal, és tőled való éltető Lélekkel! Ámen.

Igehirdetés

Ma mindnyájan boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, és örülünk, hogy eljött hozzánk ez az ünnep, amit annyira vártunk. Felidéződnek ilyenkor legbelül a gyermekkor évei, amikor a felnőttek még óriások voltak számunkra, és boldogsággal tölti el a szívet, ha egy régi illat megtalál minket, vagy egy vers, egy jól ismert dallam elér hozzánk azokból az időkből, amikor még kicsik voltunk, és valahogy minden a helyén volt. Jó az ünnepben felnőtt szívvel újra hallani a karácsonyi történetet, hiszen azt ünnepeljük, hogy megszületett a világ Megváltója. Erőt merítünk belőle, mert egy kisgyermekről hallunk, aki éppúgy asszonytól született, mint mi magunk is, de ő tökéletességre jutott, és egészen az Istenfiúságig érkezve végül azt mondhatták róla, hogy mindent jól cselekedett, (Mk 7,37) és Egyszülöttnek, Páratlannak nevezték őt.
Ez a karácsonyi történet, amit az előbb is hallottunk, ma azzal az üzenettel gazdagít bennünket, hogy mi emberek mindnyájan esendők és gyengék vagyunk, ezért megerősítésre szorulunk, Isten pedig meg is adja nekünk ezt a megerősítést. A pásztorok igazán szép élményt kaptak, amikor megnyílt számukra az ég, és bepillanthattak a menyei seregek világába, hallhatták az angyalok énekét – de mindehhez kapnak még külön egy jelt is ’Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.”
Ha jobban meggondoljuk, nem is lehetett akkor még Jézus más, mint jel. Nem látszott rajta, hogy milyen lesz felnőttként, olyan volt, mint az összes többi csecsemő. De voltak emberek, akiket mégis megérintett az a látvány, akik felfogták az üzenetét, mert komolyan vették az ígéretet, ami róla szólt – s akik számára ő így jel lett. Olyan jel, ami arra emlékeztette őket, hogy Isten az emberek üdvét akarja, ő mindig az életük beteljesedésén van, és egy magával tehetetlen kisgyermek is lehet jel, amelynek üzenete az, hogy van új kezdet és van tiszta lap.
Jusson hát eszünkbe nekünk is minden kicsi gyermeket látva, hogy Isten még mindig bízik az emberekben, amíg csak gyermekekkel ajándékoz meg minket. Az ő szeretetének jele ezen a földön minden élet, és ezért kell becsülnünk és tisztelnünk az élet minden megnyilatkozását. Ezért nem szabad a gyermekáldást elutasítani, ezért bűn életuntnak lenni, ezért méltatlan a fásultság, a hitetlenség, mert az élet, a „még a tehetetlen” kisgyermeké, vagy a „már tehetetlen”, elaggott emberé is, mindig őrá mutat, Istenre, aki azért alkotta meg az életet, mert szereti azt. És ezt a mi csodálatos testünket is azért adta, mint egy edényt, hogy abba mennyei tartalmat tölthessen. És aki egy jövendő, születendő kisgyermekre nemet mond, az nem csak arra a gyermekre mond nemet, hanem Istenre is, aki megmutathatná kegyelmét majd abban az emberi életben. Ez a kegyelem volt az, ami megerősítette a pásztorokat abban, hogy jó úton járnak, és bár nem voltak a szavak emberei, elhirdették a jászol mellett, amit az angyali látomásból megértettek.
Engedjük ezen a karácsonyon mi is, hogy megerősítsen bennünket az ég Ura, mert nincs kivétel, és lám, nem a tanultság számít – neki még azok a nagyon egyszerű pásztorok is fontosak voltak annyira, hogy adott nekik jelt a kisgyermekben arról, hogy igenis van üdv, és van beteljesülés is, a lélek boldog hazatalálása – nem pedig csak munka és nem csak terhes felelősség.
Ehhez persze a mi szemeinknek is fel kell nyílni, hogy meglássuk az üdvözítő szeretet jeleit az életünk útjai mellett. „Nyílj meg szívem, lásd meg jobban, / Ki fekszik itt a jászolban!” – mondja szép karácsonyi énekünk. És valóban, milyen kár vakon végigjárni egy földi életet! Vakon Isten ígéreteire, vakon az igazi lelki értékekre, és mindig csak földi kincseket gyűjteni. Vakon azokra, amik örökkévalók, és közben beérni az egészen mulandó dolgokkal.
A legdrágább üzeneteket, a legpontosabb útjelző táblákat a Szentírásban helyezte el számunkra az élet Ura. Ezt a háromezer éves könyvet sokszor akarták már elhallgattatni, sőt, olykor elégetni is, de mégis mindig voltak, akik megmentették. Sokan visszarettennek tőle, ezerötszáz oldal, és tele van nehezen érthető részekkel – mit kezdjünk vele? Aki azonban használni fogja 2014-ben is a Bibliaolvasó Kalauzt, az minden napra egy kis részt kap belőle, és ezzel hűségesen élve három év alatt végigolvassa az egész Bibliát. Azt a könyvet, aminek első felét Megváltónk is szinte betéve tudta, másként nem idézett volna belőle olyan sokat. Neki is az élet kenyere volt, Isten igéje, ami a döntő pillanatokban megerősítést és útmutatást jelentett számára, és ennek ígéreteire építve lett ő „örök üdvösség szerzője azoknak, akik neki engedelmeskednek”. (Zsid 5,9)
De kapunk mi jeleket és jelzéseket életünk egészen köznapi eseményeiben is. Hányszor tapasztalni, hogy lemondunk egy önző célunkról, és még aznap jön a válasz egy váratlan örömben, egy megerősítő ajándékban. Mintha megsimogatna ilyenkor az élet Ura. És a fordítottját is tapasztaljuk: minél keményebben vagyunk egoisták, annál jobban romlik a légkör körülöttünk – vajon nem elég-e ez is jelnek? Mert „Jelt ád az Isten”, ahogy Reményik Sándor fogalmazza, és „Boldog nép az, amely megérti a kürt szavát”, ahogy a zsoltárban olvassuk. (Zsolt. 89,16) Jézus is feddi népe elöljáróit, hogy az időjárás jeleit észreveszik, a vörös égaljából kikövetkeztetik, hogy szél lesz – de az idők jeleit nem akarják megérteni. (Mt 16,3) Vajon mi magunk megértjük-e a jeleket, amikor életünk egy-egy új szakaszba lép? Felfogjuk-e, hová érkezünk, amikor gyermekeink kamaszodni kezdenek, vagy éppen kiröppenni készülnek az otthonunkból? Meghozzuk-e a szükséges változtatásokat, gondolkodásban, szokásokban, viszonyulásban, amikor eljön azok ideje? Mert az utunk mellett ott vannak a jelek, sőt, sokszor nagyon is érthető jelzőtáblák, csak aztán legyen, akinek felnyílik rájuk a szeme. És megfejtődnek még a szenvedéseink is, és megértjük a megszégyenüléseinket is, és épülünk abból, ha valami sikerült, mert meg tudtuk csinálni – igen, sokféle úton-módon, de jelt ád az Isten. Szeret minket annyira, hogy megerősít, és mindig útbaigazít.
És a tapasztalat azt mutatja, hogy aki ezen az úton jár, az akaratlanul maga is jellé válik. Kikristályosodik bennünk valami fontos dolog: ez az ember komoly és megbízható, ez az ember valóban hitből él, ez az ember igazán szereti a családját, a rábízottakat – mások pedig erőt kapnak ezekből a szép helytállásokból. Szinte mindnyájan számon tartunk ismerősöket, talán immár lelki testvéreket is, akikre jó gondolni, mert valami fontosat kiábrázolnak azzal, ahogyan élnek. És minket is számon tartanak mások, ha valamit igazán komolyan veszünk – valahogy ez az élet rendje. Hát ezért sem mindegy, miként élünk: mert megsegíthetünk erőtleneket, ha szilárdan állunk a lábunkon, és taszítunk az elbukóban levőkön, ha megbízhatatlanok vagyunk. Jellé akkor lesz az ember, ha engedi, hogy Isten valamit benne szépen megszilárdíthasson, megbízhatóan megvalósíthasson. Karácsonykor meglágyul még a haragvó ember szíve is – milyen jó, hogy erőt gyűjthetünk ezekből a napokból. Legyen olyan ez az ünnep, mint a nyár a méhecskéknek, amikor gyűjtögetik a mézet. És eljönnek a nehéz idők, de van tartalék, és nem robban azonnal az indulat, és nem fogy el a türelem, és nem lesz elegünk egymásból, pedig mind olyan mások vagyunk – mert megértettük, mi is a karácsony valójában. Isten Fia született, hogy mi is követhessük őt. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. (Jn 8,12)
Egy régi karácsonyi mese arról szól, hogy valamikor az emberek még beláttak az égbe, és hallották az égi muzsikát, amit maga Isten írt fel a kottákra, az angyalok pedig játszották hegedűkön, sípokon és trombitákon. Egészen csöndben voltak az emberek, mert ilyen gyönyörűséges muzsikát még sosem hallottak. Ha felhangzott a zene, a szél megszűnt zúgni, a tenger sem morajlott, és az emberek nagyon boldognak érezték magukat. Aztán az emberek kezdtek hálátlanok lenni, és másra figyeltek – Isten pedig becsukatta a menny kapuját és azt mondta, hagyjátok abba a muzsikát, mert szomorkodom. Az angyalok erre maguk is nagyon elszomorodtak, mindegyik egy felhőre ült a maga kottájával, és apró szeletekre vagdosta azt az ollójával, amik leszállingóztak a földre. A szél hópehely módjára szétszórta ezeket az egész világon. Az emberek elkapkodták a papírfoszlányokat, az egyik nagyobb darabot, a másik kicsit fogott el, és mindegyik gondosan eltette a magáét, mert tudták, hogy ezek a csodálatos mennyei zene hangjai. Idővel aztán az emberek elkezdtek veszekedni, hogy kinek van szebb hangja a mennyei zenéből, mert mindegyik azt hitte, hogy ő fogta el a legszebb részt. És végül mindegyik azt állította, hogy övé a tulajdonképpeni mennyei zene, a többi pedig hamisítvány. Az egyik csak egy sort, a másik néhány szót, a harmadik három vagy négy csonka hangjegyet énekelt, és ez nem volt így szép egyáltalán. Ez az oka annak, hogy az emberek közt olyan sok a viszály, a gyűlölet, a harag, mert már nem ismerik a mennyei zenét. De amikor majd eljön az ítélet napja, amikor a csillagok a földre hullnak, és a nap a tengerbe zuhan, az emberek pedig a menny kapujánál fognak szorongani, mint karácsonykor a gyermekek az ajtónyílás előtt, akkor Isten összegyűjteti az angyalaival a mennyei kottás-könyv minden papírszeletjét. A nagy darabokat is, meg a kicsikéket is, még az olyan aprókat is, amiken egyetlen hangjegy van. És akkor az angyalok ismét összeillesztik a darabkákat, s azután a kapuk feltárulnak, és a mennyei zene újra felhangzik. Olyan szépen és magasztosan, mint hajdan. Az emberek álmélkodva és megszégyenülten állnak majd a menny arany kapujánál, és azt fogják egymásnak súgni: Ez volt a tiéd, ez meg az enyém – de most egészen másként hangzik, szebben, gyönyörűbben, hogy így egybe van illesztve, és minden hangjegy a helyén van. Eddig a mese. (Remsey Ágnes: Kilenc asszony karácsonya, Kairosz, 109. old.)
Kívánhatunk-e egymásnak szebbet annál, minthogy legyen minden hang, minden ember a helyén? És ha elhagytuk volna helyünket, hát találjunk oda vissza megint. A karácsonyt azért kaptuk, azért született Jézus, és azért jött, hogy egybeillessze azt, ami szétszabdalódott, és megint gyönyörűségesen szóljon az ének. Énekeljük hát együtt az édes hangú angyalokkal: „Jászol-ölben drága Gyermek / Ég felé vigyen kegyelmed / Hol dicsérve énekelnek / Édes hangú angyalok.” (328. dics. 6. v.) Így legyen! Ámen.

Úrvacsoraosztás