Farsangi maszkok

Igehirdetés 2012. február 12.
Farsangi maszkok
Lekció: Márk 9,14-29
Textus: Zsolt. 30,2-4
„Magasztallak Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Istenem, kihoztál a holtak hazájából és megóvtál attól, hogy a sírba jussak.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, feléled a szívünk, amikor azt halljuk, hogy Krisztusban gyógyító erőidet hoztad e világnak. Tapasztaljuk, hogy nagyon is erősek az életet rongáló hatalmak, amik mindenhol hitetlenséget, bűnt, romlást és betegséget okoznak. De megérintetted már a szívünket és mi mind azért jöttünk ma ide, a te szent házadba, hogy újra és teljesebben a kezedbe adjuk életünket, aki a bűnösök barátja és a betegek gyógyítója vagy. Fogadj minket magadhoz, győzd le hitetlenségünket, emeld fel a szívünket, pótold ki erőtlenségünket és tölts el minket is Szentlelked gyógyító erőivel. Ámen.
Igehirdetés
Farsang idejét éljük, ami nem egyházi ünnep, hanem hagyományosan a bálok és vidám mulatságok időszaka, és a húsvétot megelőző hathetes böjti időszak kezdetéig tart. A farsang végének szokásai közé tartozik a karnevál, amikor sokfelé álarcos mulatságokat rendeznek, és mivel az álarc tulajdonképpen ősi és mély értelmű szimbólum, érdemes elgondolkodni a jelenségén.
Miért öltenek álarcot az emberek, miért lelkesíti ez az állapot már a gyerekeket is,
és egyáltalán, milyen irányba mozdítja ez a dolog a hívő ember képzeletét? Nyugodtan kimondhatjuk, hogy mint játék, ha éppen színházról vagy bálról van szó, az álarc kifejezetten életgazdagító bohóság. Valaki felölt magára egy maskarádét és élvezi, hogy mások megpróbálják kitalálni, ki bújik meg az álarc mögött. Vagy felölti magára a színdarab valamelyik szerepének alakját és egész tehetségét beleadva megtölti azt élettel. Amikor azonban az álarc nem játék, hanem nagyon is komoly okokból takarja el valaki az arcát, például azért, mert ki akar rabolni egy bankot, vagy pedig békés embereket akar az utcán véresre verni felismerhető arc és azonosító szám nélkül, akkor az bűncselekmény, ami a bíróság elé tartozik. A játékból feltett álarc ezzel szemben az „én-változtatás” kedves eszköze, ami adott esetben nagyon is a javunkra lehet, kivált akkor, ha túlságosan is ránk égett már egyik vagy másik szerepünk, amivel lassan kezdjük összetéveszteni magunkat.
Ebben az értelemben lehetnek „jó maszkok”, amikor például eltúlozva egyik vagy másik valóban meglévő tulajdonságunkat képesek vagyunk azokon magunkon is mosolyogni, mondjuk, ha egy sokbeszédű ember éppen papagájnak öltözik a bálban. De vannak ennél persze sokkal kellemetlenebb, éspedig sajnálatos módon „élet-maszkok” is, amikor mondjuk valaki a szülői gondoskodás álarcát teszi fel, hogy a mögül egészen zavartalanul gyakorolhassa a befolyást és kontrolt a felnőtt gyermekei felett, vagy amikor kifelé irányított, fontoskodó tevékenységekkel takarja le valaki a hatalomvágyát és élete belső ürességét. Nagy veszély, hogy egy-egy ilyen szerep annyira ránk kövesedik, hogy nem tudunk mosolyogni magunkon már néhanap sem. Ilyen például a dühödt anyatigris vagy apatigris kedvelt szerepe is, amikor mindig a pedagógusban látjuk a bajok okát, soha nem a saját gyermekünkben, vagy ilyen a család fenegyerekének szerepe, aki mindig valami botrányt húz magára. S talán a vallásos emberek körében elég gyakran előforduló „én kérem áldozat vagyok, így senki nem szenved, mint én” szerepről se felejtkezzünk el, mert a mögött is ember húzódik meg, aki esetleg pompásan érzi magát a mindig panaszkodó ember szerepében. A maszk tehát, mint emberi szerep lehet hasznos, amennyiben formát és jelleget ad a tetteinknek, de ha túlságosan rögzül, mondjuk így, ráég a lényünkre, akkor már a kárunkra van, mert megállít az emberi növekedésünkben és ilyenkor a többiek kezdenek el szenvedni tőle, vagy éppen mosolyogni, sajnos azonban a hátunk mögött.
Mai igénk egy jézusi gyógyítás pillanataiba visz el minket, ahol az „álarc” tulajdonképpen nem kevesebb, mint egy tetszhalott állapot. Ezt itt a gyermekről halljuk, akinek betegség-leírása az epilepsziához van legközelebb, és azt olvassuk, hogy Jézus meggyógyítja őt. A gyógyítás azonban két lépcsőben történik: először megszűnnek a súlyos és ijesztő tünetek, de még csak egy dermedt mozdulatlanság következik be, amikor az jellemző, hogy nem történik semmi – utána pedig Jézus közelében ebből a tetszhalott állapotból is kijön a beteg gyermek, és most már valóban életre is kel. Megvan ennek a fokozatosságnak a lelki párhuzama is, amikor valaki először ijesztő mélységekbe jut, talán maga sem érzékelve ezt, amint az eszméletét vesztő gyermekről is sejthetjük. Ez lelki értelemben a bűn és romlás tombolásának a szakasza, ami erkölcsileg mindig teljesen „eszméletlenül” zajlik – emberek még csak nem is tudják, hol vannak, tulajdonképpen mit is csinálnak. Milyen sokat ér ilyenkor, ha akad egy segítő, akinek a szeretetére lehet számítani, és aki Jézustól kér gyógyulást az „eszméletét vesztett”, padlón lévő ember számára, amint az apa teszi itt a fiáért. És különösen jó hallani, hogy Jézusnak valóban van hatalma azokon az erőkön, amik embereket teljesen földhöz tudnak vágni, és gyakorta tudják őket tűzbe és vízbe is vetni, csak „hogy elveszítsék” őket. Ez az evangélium lényege, és ha mást nem viszünk ma el innen, ezt a hitünket mindenképpen erősítse ez az ige: Jézus úr az életet rongáló erők felett.
Éppen ezért azt is bátran hihetjük, hogy ő nem csak félig akar egy embert meggyógyítani, hogy mi dermedt mozdulatlanságban maradjunk, mint egy tetszhalott, aki nem tesz sem jót, sem rosszat. Elég sokan vannak így, teljes passzivitásban. Jézus azonban nem ezt akarja, hanem azt, hogy mi éljünk. Sokan ismerik a latin mondást, hogy „verba volant, scripta manent”, amit rendszerint abban az értelemben szoktunk idézni, hogy a szó elszáll, az írás pedig megmarad. Van azonban ennek a mondásnak egy másik olvasata is, ami így szól: „az élő beszéd repül, szárnyalni tud, amit pedig leírunk, az halott, hiszen mindig úgy marad, ahogy egyszer leírták.” Meghökkentő ez a másik, sokaknak nyilván új olvasat, de arra mindenesetre alkalmas, hogy kedvet kapjunk tőle mind ahhoz, ami csak fölemeli, szárnyakra teszi az életünket, vagyis újra hitet és újra értelmet ad. Mert ez a két dolog egyáltalán nem zárja ki egymást, hogy hit és értelem. A hit ellentéte a hitetlenség, az értelem ellentéte pedig az értelmetlenség, egymást pedig hit és értelem szépen kiegészítik. Az értelmet nem kell feláldozni a hit oltárán, sem megtagadni nem kell, hanem föl kell emelni szegényt, mert mostanában egészen lezüllött, amióta istennek állították a francia forradalom idején, és azóta maga is ezt képzeli magáról. Az értelmet át kell nemesíteni Isten igéjével, örök szeretet-gondolatával, Krisztussal, nem pedig megtagadni. És meg kell becsülni mindent, ami csak szárnyakat ad, fölemel, és a hitet és a valódi értelemet ápolja bennünk.
Feltétlenül ide tartozik, a bennünket fölemelő dolgok közé a nemes muzsika, a jó irodalom, a nem önsajnálkozó költészet, a teljes értékű teret létrehozni tudó építészet és minden becsületes, hazugságoktól és álságoktól mentes politika is. De nem tartozik ide az alantasabb vágyainkat kiszolgáló érzelgősség, a kancsalul, festett egekbe nézés semmilyen formája, a magát mindig igazolni tudó csoportérdek és a szektatudat sem, de legkevésbé tartozik ide az újabb és újabb technikai előmenetel, aminek a kényelem elérésének jegyében mindig még nagyobb és nagyobb nyersanyagigénye és a még rejtettebb az energiaigénye, amiknek következményeit egyelőre inkább csak sejtjük, de pontosan nem tudjuk. A hasznosság fontos, de ha bálvánnyá lesz, akkor megöli az örömöt és lehetetlenné teszi az élet szárnyalását. Rabindranath Tagore-nak, ennek az indiai költőnek van egy pár szép mondata, így hangzik: „A hasznosságnak soha nem szabad elfelednie, hogy alárendelt szerepet játszik az ember dolgaiban. Megengedhetetlen, hogy nagyobb hatalmat követeljen magának a társadalomban, mint amennyi megilleti. Nem szabad neki megengedni, hogy megszentségtelenítse az élet költészetét vagy megölje az eszmények iránti fogékonyságunkat, hogy durvaságunkat az erő jeleként magasztalja, hogy kigúnyolja szellemiségünket. A hasznosságnak legyen határa, tisztelje az embert a maga teljes értékében, mint olyan lényt, akinek elegendő időre és térre van szüksége az örömhöz és az elmélyüléshez. Ha ezt a dolgot egészben vagy részben megtagadják tőlünk, ha már nem ellenőrizhető a haszonra való törekvés és a termelés, az lerombolja bennünk a szépség, igazság és igazságosság iránti érzéket, valamint az embertársaink iránti szeretetet.”
Ami pedig a lelkünket igazán emelni tudja, és valóban szárnyalásra képesít bennünket, az mindenekfölött az élő hit. Hallottuk az előbb felolvasott zsoltárrészletet: „Magasztallak Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Istenem, kihoztál a holtak hazájából és megóvtál attól, hogy a sírba jussak.” Olyan szép ez a hálaadó zsoltár, hogy szinte nincs mit hozzátennünk, egy valami azonban mégis van. Egy kérdés marad, éspedig az, hogy vajon az igazán élő hit, a megküzdött hit, ami azok után lehet ott valakiben, hogy felkiáltott már Jézushoz: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek! – nos, ez a hit vajon nem mondhatná-e a múlt idő helyett jelen időben ezt a zsoltárt, valahogy így: „Magasztallak Uram, mert te megmentesz. Nem engeded, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltok, és te meggyógyítasz. Istenem, kihozol a holtak hazájából és megóvsz engem attól, hogy a sírba jussak.”
Aki ezt az imádságot már így, jelen időben tudja mondani, az már megharcolta a „hitnek szép harcát”, ahogyan Pál ezt nevezi, és elnyerte az örökéletet. (I. Tim. 6,12) Mert az isteni ígéret, ami nekünk adatott nem arra vonatkozik, hogy az ő gyermekeinek soha, semmilyen baja nem lesz, mindnyájan betelve az élettel, bajok nélkül, jó vénségben fogunk a sírba szállni százéves korunkban, hanem arra, hogy ő nem fog minket cserbenhagyni életünk végső nagy beteljesedésére, az üdvösségünkre nézve. „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én meggyőztem a világot”. (Jn. 16,33) Vagy a másik fontos és nagy ige: „Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” – ami Jézusban már be is teljesedett, és mi rajtunk is pontosan úgy beteljesedhet. (Zsolt. 16,10) Lehet, hogy nem fogom leélni életemet bajok nélkül, de az már nem lehet, hogy az üdvöt, Isten legnagyobb és egyetlen igazán fontos ajándékát bárki elvegye tőlem. Még a végső nagy életellenes erőnek, a Gonosznak is az a sorsa, éspedig a halállal együtt, hogy legyőzettetnek. „A Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába.”, mondja a Jelenések látnoka (Jel. 20,14), ami azt jelenti, hogy nem a romlásé és nem a halálé az utolsó szó, valaki nagyobb ezeknél, legyőzte őket – és ezt a győztest Krisztusnak hívják.
Hogyan lesz mindez a mienkké? Az a válaszunk rá az igében, hogy hit által. Megharcolt, megküzdött, kikönyörgött és kiböjtölt hit által. Nem véletlenül mondja Jézus a tanítványi kérdésre, miért nem tudtuk mi kiűzni ezt a tisztátalan lelket, ezt a választ: Ez a fajta semmivel nem űzhető ki, csak könyörgés és böjtölés által. Mert az élet romlásának és pusztulásának egyetlen igazi ellenszere van, ez pedig az élet tisztulása és emelkedése. „Ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” – mondja Jézus. (Ján. 12,32) Vagyis ami emelkedik, ami tisztul és nemesedik ebben a világban, az szükségképpen emeli, tisztítja és nemesíti, viszi magával feljebb az egész valóságot. És ahogyan minden létrontásnak megvan a büntetése már abban, hogy romlik általa a lét, rosszabb a világ, amiben élünk, úgy az élet nemesedésének is egy jutalma van, ez pedig a nemesebb, értékesebb, és szebb élet.
Az álarcoktól indultunk, amik lehetnek kedves életgazdagító játékok, de ha magunkon felejtjük őket, akkor úgy maradunk. Akár a tetszhalottság, a mozdulatlan, teljesen passzív élet is rajtunk felejtődhet, amitől Isten óvjon mindnyájunkat. Jézus nem tehetetlen, hanem élő és szárnyaló, valóban az öröklétig emelkedő életet akar nekünk adni, hogy jelen időben mondhassuk mindnyájan a 30. Zsoltárt: „te megmentesz, te nem engeded, hogy ellenségeim örüljenek bajomon, te meggyógyítasz, te kihozol a holtak hazájából, te megóvsz attól, hogy a sírba jussak”. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, áldunk téged, hogy te megharcoltad a hitnek gyötrelmes és szép harcát az utolsó éjszakán és elkészítetted nekünk az utat, amelyen járjunk. Köszönjük, hogy te magad vagy az út, az igazság és az élet, és mi ismerhetünk téged, mint aki fel tudod emelni és át tudod nemesíteni a legnagyobb földi szenvedést, sőt magát a halált is. Úgy köszöntünk téged, mint aki legyőzted a halált és elhoztad az életet mindnyájunknak. Segíts minket, hogy letegyük azokat az álarcainkat, amik akadályozzák lelki növekedésünket és igazi önmagunkká lehessünk, azokká a lényekké, akiknek te gondoltál el bennünket. Imádkozunk azokért, akik betegek, hogy gyógyulhassanak testi-lelki bajaikból, és imádkozunk a gyászolókért, akik ezen a héten búcsúztak el hozzátartozójuktól, hogy lelki megnyugvást találhassanak. Kérünk Urunk, hadd fogjuk a kezedet a most következő hét napjain és hadd figyeljünk rád és hadd kövessünk téged gyermeki bizodalommal. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.