A rosszból jó jön ki

Lekció: I. Móz. 43,1-14
Textus: Máté 14,26-33

„Amikor a tanítványok meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, megrettentek és azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus megszólította őket és ezt mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Péter ekkor így szólt hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” Mire ő így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Imádkozzunk!

Urunk, megköszönjük neked, hogy minden méltatlanságunk ellenére sem hagysz minket elveszni. Gondod van testi eleségünkre, ellátsz minket ruházattal és adsz nekünk meleg otthont. Valahányszor hiányt láttunk eddig, vagy bajban, betegségben voltunk, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadtad. Szeretnénk mindezt megköszönni neked. Segíts most minket, hogy minden földi dolognál hadd legyen fontosabb számunkra a lelki jó, amit azoknak adsz, akik valóban figyelnek terád. Áldd meg most ezt az órát belső, szívbéli megújulással, mert nagy szükségünk van arra, hogy halljuk a szavadat és erőt kapjunk Szentlelked által. Szólíts meg minket és igazíts útba, vezéreld a te népedet örök és igaz igéddel, Krisztussal. Ámen.

Igehirdetés

Kevesen vannak közöttünk, akik életükben valaha is egyszerre voltak az éhhalál küszöbén és ugyanakkor még külön személyes halálos veszedelemben is. Az elmúlt világháborúban megesett az ilyesmi, szüleinktől és nagyszüleinktől hallhattunk ilyen történeteket. Mi magunk azonban talán még soha nem éltünk át ehhez hasonlót, úgyhogy számunkra szinte mesébe illik a bibliai történet. Jákob fiai visszatérnek Egyiptomból, de odahaza nem csak még jobban dühöng az éhínség, mint amikor ennivalóért útra keltek, hanem még a legkisebb testvérüket, Benjámint is el kell vigyék magukkal, hogy az ott túszul visszatartott másik testvérüket, Simeont kiváltsák. Azt lehet mondani, hogy harapófogóban vannak, mert egyrészt sehol máshol nincs élelem a közelben, csak Egyiptomban, ahova viszont csak Benjamin életét kockáztatva mehetnek.
Megesik az életben az ilyesmi: vagyis az, hogy akár teszünk valamit, akár passzívak maradunk, mind a kettőből csak bajunk származhat. Mind a két lehetőség súlyos: ha otthon maradnak a testvérek, akkor éhen halnak, és tudjuk jól, hogy volt olyan eset, amikor Kr. u. 70-ben Jeruzsálem ostrománál az anyák a saját csecsemőiket ették meg az iszonyatos két éves ostrom idején, csak hogy megmeneküljenek az éhhaláltól – mert az éhínség borzalmas tud lenni. De ha nem maradnak otthon, hanem visszamennek élelemért Egyiptomba, és valóban viszik magukkal Benjámint is, ahogy azt József, az élelmet biztosító fáraó-helyettes megparancsolta, akkor meg öreg édesapjuk utolsó reményét teszik ki halálos veszedelemnek. Benjámin ugyanis nem csak a legkisebb volt közöttük, és a legkisebb mindig nagyon kedves a családban, hanem édesapjuk igazán szeretett feleségének, Ráhelnek volt a gyermeke, az elveszettnek hitt József testvére. Ráadásul akkor született, amikor Jákob már megkapta Istentől a nagyon áhított áldást, amit egész életében hajszolt, de nem ért el – és új nevet is kapott hozzá: nem csaló volt már a neve, hanem Isten harcosa! Benjámin édesanyja, Ráhel azonban belehalt a szülésbe a Betlehem felé vezető úton, úgyhogy az ő akkor szült fia testesítette meg már egyedül az igazán kedves és szeretett asszony emlékét a családban.
Döntést kell tehát hozni, de nem lehet pontosan átlátni, minek mi lesz a következménye, és ilyenkor nagy kérdés, hogy emberek hogy állnak hitbeli tekintetben. Szeretnénk elkerülni az ilyen nehéz helyzeteket, de nem lehet, mert az élet néha nagyon is rákényszerít bennünket ezekre. Jó lenne most észrevenni az igében, hogy ezek a nehéz idők mindig különleges lelki növekedésünkre szolgálhatnak, mert ha ilyenkor valóban hitben hozunk döntést, akkor az nagy szívbéli előmenetelünkre lehet, és érettebb emberként kerülünk ki abból a helyzetből, mint ahogyan belekerültünk. Van Tarkovszkijnak, az orosz filmrendezőnek egy nagyszerű filmje, ez a címe: Sztalker. Ebben a különös filmben van egy képsor, amikor egy csapat néhány tagja nagyon veszélyes tájakon, barlangokon és különböző kalandokon kell átvergődje magát, a csapat másik része viszont egy sokkal rövidebb úton és ezek átélése nélkül jut el ugyanoda. Állnak egymás mellett, és bár látszólag ugyanoda jutottak, de a társaság egyik része átesett bizonyos tapasztalásokon, ezért fáradtabb és megviseltebb, ugyanakkor azonban lélekben gazdagabb is. Használjuk most ezt a szót erre az állapotra, hogy érettebb – ami azt jelenti, hogy életünk megpróbáltatásai éppen azzal gazdagíthatnak minket, azzal lehetnek a javunkra, hogy érlelnek. Idős emberekről mondja egy magyar író, hogy ők már rendszerint „porhanyósabbra vannak sütve” az élet által. Ha valakiben az életkor előrehaladása valóban elvégzi azt, hogy türelmesebb és jobb legyen, mint fiatalabbként volt, akkor ez egy nagyon szép és igaz hasonlat.
Józsefnek és testvéreinek mindenesetre azért kell átmennie a sok megpróbáltatáson, hogy végül sírva tudjanak majd bocsánatot kérni egymástól. De most éppen még ott tartanak, hogy meg kell hozniuk egy hitbeli döntést, és mai újszövetségi igénk is ilyesmiről szól – Péter kiszállhat a vízre és járhat a tengeren maga is, mint Jézus – ha van hite hozzá.
Mit tanít nekünk ez a két nagyon is párhuzamos történet, az ószövetségi meg az újszövetségi a hitbeli döntések természetéről? Először is azt, hogy a hitbeli döntésekben mindig van valami a vízen járásból. Ki kell hozzá lépni például a hajóból, oda kell hagyni a megszokottat, a biztonságot adó pozíciónkat, ami egyáltalán nem könnyű dolog. A testvérek is otthon voltak, ha mindjárt éhínségben is, ha úgy tetszik legalább viszonylagos biztonságban – és ezt az otthont most hitbeli döntés alapján el kell hagyják. Hitben hozott döntés az, amikor két fiatal azt mondja, hogy mi mostantól kezdve mindig egymásért szeretnénk élni. Körülöttünk ezrek és ezrek nem vállalják fel egymást, hanem nyitva hagyják maguk mögött az ajtót, amin bármikor elmehetnek, ha elegük van a másikból, most ez a megszokott, a biztonságos – de mi nem ezt tesszük. Hitben hozott döntés az is, hogy vannak emberek, akik ötször vagy hatszor annyit kereshetnének a világ más országában, mint itthon, mégsem hagyják itt ezt a küszködő, végsőkig eladósított országot, hogy cipeljék a hátukon mások. A hitben hozott döntés attól hitben hozott döntés, hogy nem tudjuk pontosan, mi minden is következik belőle, csak azt tudjuk, hogy valaki azt mondta: jöjj! Itt vagyok, melletted állok, hozhatsz döntést hitben is.
Mert a hitben hozott döntés lényege az, hogy nem vagyok benne egyedül. Hallok egy hívást, egy hangot, amit nem lehet összetéveszteni semmi mással és senki másnak a hangjával. A hitben hozott döntés mindig erre a hangra való ráhangolódás, nem pedig a mi nagy teljesítményünk. Ez a hang pedig még a háborgó tengeren is meghallható, amikor „üvölt a habtusa”, ahogy szép énekünk mondja, amit az előbb énekeltünk. Hitben hozott döntés, amikor egy múlandó ember belátja, hogy az élet mindenképpen véges, és nem csak az nem mindegy, hogy mikor megyünk el innen, hanem az sem, hogy hogyan. A hívő emberekről azt olvassuk, hogy „figyeljünk életük végére, és kövessük hitüket” (Zsid. 13,7), vagyis egy hívő emberrel kapcsolatban éppen olyan fontos az, hogy miként sikerül a halállal megküzdenie, mint az, hogy milyen volt az élete. Figyeljetek életük végére! – mert erőt és példát adhat másoknak, felemelhet és bíztatást adhat, hogy miként néztek szembe az „utolsó ellenséggel” (I. Kor. 15,26), ahogyan a testi elmúlást nevezi az apostol. Vajon csak saját múlandó, elszálló életét sajnálja ebben a helyzetben valaki, vagy pedig maga helyett Istenre gondol, és arra készül, hogy ő hozzá fog hazaérkezni – ez a kérdések kérdése ilyenkor.
De vannak ennél közelebbi, sokkal mindennapibb hasznai is a jól meghozott hitbeli döntéseknek. Gondoljunk arra, mit mond az Írás a próbatétel, a lelki értelemben fenyítés alatt élő ember hitbeli döntéseiről. „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, utóbb azonban a megigazulás üdvös gyümölcsével fizet azoknak, akiknek része van benne.” (Zsid. 12,11) Ez azt jelenti, hogy az ember megerősödve és megtisztulva jöhet ki élete próbatételeiből, és ami végtelenül nehéz, sőt rossz dolog volt, abból utólag valami nagyon fontos és nagyon jó jöhet ki. Egyetlen feltétele van ennek, éspedig az, hogy valóban az ember megigazulására legyen az a próbatétel, tehát az életünket valóban megjobbítva kerüljünk ki abból. Még akkor is, ha menet közben néha úgy tűnik, hogy elszakad a cérna, és az ember kezd süllyedezni. Péter is így volt, éspedig pontosan azért, mert nem Jézust nézte már, hanem a szeleket és a hullámokat. Ez pedig nagy különbség. De most megtanulhatjuk, hogy még a süllyedő életből is lehet hozzá kiáltani. És ne higgye senki közülünk, hogy azért, mert e pillanatban minden szépen rendben van körülötte, egészséges a családban mindenki és van munka is, akkor soha nem jöhet el az a pillanat, amikor hirtelen nagyobbak a hullámok körülöttünk, mint szeretnénk. Péter sem gondolta, hogy az egyik pillanatban még részesül Jézus dicsőségében, ő maga is jár a tengeren, mert a hitben hozott döntése akár erre is képessé teszi, aztán meg kezdik majd elborítani a hullámok, amint a hite kezd zátonyra futni. Pedig ezt történt, és ez történik mindenütt, ahol inkább a világra figyelünk, mint Jézusra.
De még ilyenkor is felébredhet az ember, és kiálthat. Péter is ezt teszi, és a Jézus válasza ez: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? – de megfogja a kezét is, és kihúzza a hullámok közül. Olyan megrázóan szép ez a pillanat, és annyira magunkra ismerünk benne, hogy nem is tudunk semmit hozzátenni. Nem is kell – ez a szabadítás csodás pillanata, amikor az Úr jelenléte és közvetlen segítsége egészen kézzel foghatóvá válik. Életünk legszebb és legemlékezetesebb pillanatai mind ide tartoznak. Amikor tudtuk, hogy nem érdemeljük meg a szabadítást, amikor egészen rászolgáltunk arra, hogy végképp elsüllyedjünk, mégsem az történt. Valaki megfogta a kezünket és kihúzott minket onnan, ahonnan mi már biztosan nem tudtunk volna a magunk erejéből kimenekülni. Tele van a Biblia ezekkel a történetekkel, amik mind a Jézus csodálatos feltámadásának történetét készítik elő. Ott már, az ő történetében minden beteljesedett és minden elvégeztetett. És mi ebből élhetünk, ebből megújulhatunk, és egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a mi életünkben is végül minden rosszból jó jöhet ki.
Egészen odáig, hogy leborulunk és álmélkodva mi is azt mondjuk: Valóban Isten Fia vagy! Ez az ember földi életének igazi beérése. Aki ide eljutott, az már mindent tud. Tudja azt, hogy semmi nincs, amit az ő nevében kérünk, azt meg ne adná mennyei Atyánk. Tudja azt, hogy nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, és ha ő szenvedet, akkor mi is szenvedni fogunk. De tudja azt is, hogy ő az Alfa és az Omega, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható. (Jel. 1,8) És ő azért szenvedett, hogy akik élnek, éljenek ne csak maguknak, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott. (II. Kor. 5,15)
A hitbeli döntésekről hallhattunk tehát mai igénkben. Egy bátor döntéssel, a vízen járás vállalásával kezdődik, kimondjuk az igent arra, amit ő mond nekünk: Gyere, itt vagyok, melletted állok. Aztán kérdés, hogy nem lesz-e mégis fontosabb ennél a hívásnál a próbatétel, a betegség és a halál, vagyis mindaz, ami a világban van, mert akkor süllyedni kezd a tanítvány. De kiálthat az ember, igen, kiálthat még hitehagyott állapotában is, és Jézus megfogja a kezét és kisegíti a bajból. Boldog, aki mindezen átment. Mindent megértett, amit meg lehetett érteni és mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia – és immár valóban érett szívvel és érett hittel vallhatja: Valóban Isten Fia vagy! Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy te nem csak megígérted, hogy mindig emberi szóval is hallhatóvá teszed, amit nekünk üzenni akarsz, hanem valóra is váltod ezt, valahányszor hittel kezünkbe vesszük a Szentírást és valahányszor a szentek egyességében igéd hirdettetik közöttünk. Köszönjük, hogy mi is megpillanthatjuk lelki szemeinkkel a te dicsőséges, sugárzó lényedet, ahogyan a tanítványaid is egykor megláthatták azt. És köszönjük, hogy nincs olyan mélység, baj és betegség, az erőtlenségnek és a kételynek olyan állapota, ahonnan ne kiálthatnánk hozzád, és egészen kézzel foghatóan meg ne tapasztalhatnánk, hogy nem hagysz minket magunkra, hanem megfogod a kezünket és kiemelsz minket a mélységből. Segíts minket, hogy megjobbítsuk útjainkat, megtisztítsuk életünket és félelem nélkül járhassunk a vízen, ha annak ideje jött el életünkben. Könyörülj a te népeden, hogy szavadhoz igazíthassuk útjainkat, és legyenek közöttünk vigasztalódások, gyógyulások és életújulások. Tekints édes magyar hazánkra, hogy lelkileg talpra állva kerülhessünk ki a mostani nehéz időkből. Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, áldunk téged, hogy te megharcoltad a hitnek gyötrelmes és szép harcát az utolsó éjszakán és elkészítetted nekünk az utat, amelyen járjunk. Köszönjük, hogy te magad vagy az út, az igazság és az élet, és mi ismerhetünk téged, mint aki fel tudod emelni és át tudod nemesíteni a legnagyobb földi szenvedést, sőt magát a halált is. Úgy köszöntünk téged, mint aki legyőzted a halált és elhoztad az életet mindnyájunknak. Segíts minket, hogy letegyük azokat az álarcainkat, amik akadályozzák lelki növekedésünket és igazi önmagunkká lehessünk, azokká a lényekké, akiknek te gondoltál el bennünket. Imádkozunk azokért, akik betegek, hogy gyógyulhassanak testi-lelki bajaikból, és imádkozunk a gyászolókért, akik ezen a héten búcsúztak el hozzátartozójuktól, hogy lelki megnyugvást találhassanak. Kérünk Urunk, hadd fogjuk a kezedet a most következő hét napjain és hadd figyeljünk rád és hadd kövessünk téged gyermeki bizodalommal. Ámen.

Vándorok bot nélkül

Lekció: Máté 10,5-16
Textus: Máté 10,7-10

„Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, mi mindnyájan berendezkedve élünk és szeretjük a kényelmet, neked pedig nem volt hova a fejedet lehajtani, sőt szenvedtél a bűnös világért is imádkoztál azokért, akik téged kínoztak. Szégyenkezve hajtjuk le a fejünket, milyen messze vagyunk attól az életrendtől, ahogyan te értetted az istengyermekséget. Megvalljuk a magunk életének hevenyészett és megalapozatlan voltát, amelyről az első komolyabb próba idején kiderül, hogy homokra van építve. Te tudod Urunk, mit akarsz mivelünk, mi magunk pedig még e földi rendeltetésünk felől is bizonytalanok vagyunk, amíg nem téged szeretünk teljes szívünkből, és nem rád figyelünk minden erőnkkel. Segíts most minket, hogy el tudjuk fogadni a kegyelmet, amit felkínálsz a téged valóban követni akaróknak. Vedd el méltatlanságainkat, és adj nekünk élő igét, belső megtisztulást és Szentlelked által való békességet. Ámen.

Igehirdetés

Egy néhány évtizeddel ezelőtt született teológiai tanulmány az egyház lényegét két fő elemre vezeti vissza, és ezt mondja: esemény és struktúra. Ezekből „áll” az egyház, vagyis kell hozzá az egyik oldalról Szentlélektől való esemény, mozgás és történés, amikor a földi életek megtelnek mennyei tartalommal, de kell hozzá struktúra, vagyis intézmény is – egy épület például, ahol össze lehet gyülekezni, egy szervezet, amely gondoskodik az épület fenntartásáról, és amely szervezetnek aztán szükségképpen vannak lefektetett jogi szabályai, amiket nem változtatnak egyik napról a másikra. Az „esemény” adja az életet és a dinamikát, a struktúra, a szervezet pedig a szilárdságot, és mind a kettőre szükség van, mint ahogyan a léleknek szüksége van a testre. Azt is hozzáteszi a szerző (Vályi Nagy Ervin), hogy bibliai alapokon álló református hittel csakis azt vallhatjuk, hogy az eseménynek van elsőbbsége, ez a két elem közül a fontosabb – de ez nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene, vagy egyáltalán tagadnunk lehetne a maga helyén a struktúra, vagyis az intézmény létjogosultságát. Esemény és intézmény, történés és berendezkedettség kiegészítik egymást, de az igei tanítás szerint a szentlelkes eseménynek van elsőbbsége a kettő közül.
Ezeket a gondolatokat látjuk viszont az evangélium ma felolvasott részében is, ahol Jézus kiküldi tanítványait és felhatalmazza őket az életgyógyítás szolgálatára. Azokból a parancsokból és utasításokból, amik elhangzanak, teljesen egyértelmű, hogy Jézus számára is az esemény volt elsődleges, nem pedig a berendezkedettség, és ha gondolt is intézményre, amivé az egyház majd lehet, azt biztosan másodlagosnak tekintette. Nem azt mondta ugyanis, hogy építsetek nagyon nagy templomokat és gondoskodjatok a magatok szervezetéről, hierarchiájáról és belső törvényeitek tartósságáról, hanem azt, hogy két ruha, saru és pénz nélkül induljatok útnak és képviseljétek az evangélium jó hírét. Vagyis ő kifejezetten egy vándor életmódot alapított, ilyen volt az ő „egyháza”, ahol a berendezkedettséggel szemben mindig elsőbbsége volt az eseménynek, a Szentlélek ihlette történésnek, az életújulásnak.
Mielőtt azonban nagyon elgyönyörködnénk ebben, mondjuk ki, hogy általánosságban van a vándoréletnek egy átkozott és van egy áldott formája. Van olyan nomádság, amit a folyamatos otthontalanság és gyökértelenség jellemez, a sehol megtelepedni nem tudás, a szakadatlan űzöttség és hontalanság. A szellem világában ez a szakadatlan kritika, ami mindenről tudja, hogy miért nem jó, de óvakodik attól, hogy egyetlen pozitívum mellett is kiálljon, mert az már elköteleződéssel, az már valami pozitív hitvallással járna. Akinek semmilyen hite nincs, az legfeljebb idáig juthat: örök hazátlanság, sehova nem tartozás, semmilyen érték fel nem vállalása, űzött és zaklatott lelki hontalanság. Ahogyan ezt saját életéről vallomásos szóval összefoglalta egy pár évtizede meghalt magyar költő: „Élhetem volna gyönyörűen, / de most a házak énbennem épülnek/ és dübörögve énbennem dőlnek össze. / Valaminek az eszköze vagyok / Mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, / s hányódom erre-arra, pedig / élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi Mihály)
Van azonban a túlzott megtelepedéstől tartózkodásnak nem csak ilyen, hanem egy másik, mégpedig áldott formája is, ez pedig a hitből vállalt szent máról-holnapra élés. Az a tanítványi létezés, amelyben a Jézustól vett evangélium energizálja a szívünket, és ahol emberek ezért el tudnak indulni akár saru, akár két felsőruha, sőt, bot nélkül is egy vándorútra abban a bizonyosságban, hogy nem fognak éhen halni. Erről az „áldott hontalanságról”, erről a jézusi típusú vándoréletről szól a mai igénk, amely arra a bizonyosságra épül, hogy minden emberhez közel van Isten királyi uralma, a „mennyek országa”, ahogyan ezt Máténál olvassuk. Ez a fajta vándorélet tehát nem a gyökértelen hazátlanság, és nem is az öncélú sehova nem tartozás űzöttsége, hanem annak a boldogító jó hírnek, annak az evangéliumnak komolyan vétele, hogy mi emberek élhetünk Isten királyi uralma alatt is, élhetünk a nekünk szánt, mennyei életrendben, nem pedig csak hevenyészetten és magunkkal is minduntalan meghasonlott, szembekerült állapotban. Ennek a fajta vándoréletnek semmi más alapja nincsen, mint Isten királyi uralma, amit ő közel hozott mindnyájunknak, és ami a hit igenje által lesz a miénk. Ezért mondja Jézus, hogy a tanítványok mindig és mindenhol erről beszéljenek, hogy lehet és érdemes Isten királyi uralma alatt élni. Így kell érteni azt, hogy Jézus azzal bízza meg őket, hirdessétek, „elközelített a mennyek országa.”
Azért fontos ez, mert mi emberek mindnyájan úgy vagyunk megteremtve, hogy ha kimaradunk ebből, akkor életünk lényege helyén egy tragikus üresség tátong. Az ember arra született, hogy a mindennapi létfenntartásán és küzdelmein túl részese legyen annak a hatalmas, pozitív programnak is, amit Alkotója már a teremtéssel elkezdett ebben a világban, és amit a tőle elszakadt ember világában most szükségképpen mint megváltást, mint életgyógyítást gyakorol. Ezért mondja Jézus a tanítványainak, hogy „Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne szerezzetek magatoknak se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övetekbe, se tarisznyát az útra, se két felsőruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás a kenyerére.”
Aki valóban hiszi a „mennyek országát”, vagyis tényleg alá kívánja magát rendelni Isten királyi uralmának, az először is mindig újra megtelhet örömmel, hogy egyáltalán hallott már erről a dologról, és ha bizonytalanul és tévedezve is, de mégis csak ebbe az irányba sejti élete iránypontját. Ne felejtkezzünk el újra és újra hálát adni azért, hogy ma is hirdettetik az evangélium, és mi ennek az ügynek részesei lehetünk. Ugyanakkor azonban mérjük csak oda hitünket és elkötelezettségünket a jézusi mércéhez: van-e a tanítványnak annyi hite, hogy körülötte betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, tisztátalanok megtisztulnak és ördögök kiűzetnek? Mert mi nem kevesebbre vagyunk elhívottak, mint ilyen hitre. Hányszor halljuk magától Jézustól: legyen neked a te hited szerint! Máskor meg azt olvassuk, nem is tehetett ott csodát az ő hitetlenségük miatt. És azt is tőle halljuk: ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, és meglenne nektek. Engedjük hát, hogy Isten királyi uralmának hatalmas pozitív, életújító programja a mi szívünket is átjárja, mi magunk is meggyógyuljunk, mi magunk is feltámadjunk, mi magunk is megtisztuljunk általa.
Érdekes momentum a kiküldési parancsban, hogy a tanítvány semmit ne vigyen magával, csak a hitét. Nyilván nem a józan tartalékolás ellen mondta Jézus ezeket a szavakat, most látjuk ezt igazán, amikor olyan sok embernek van nagy gondja országunkban az eladósodás miatt. Itt nem az értelmes, gondoskodó beosztást becsüli le az ige, amit a sáfároktól megkövetelt hűségben nagyon is elénk ad egy másik helyen, hanem az evangélium szokásos, végletekig feszített paradoxonjával adja elénk a követelményt, hogy a tanítványi élet súlypontja a hitben legyen. Először indulj el, és aztán majd meglátod, hogy nem fogsz éhen halni. Ezért ne pakolj fel nagyon, ne legyen az övedben összegyűjtött arany, ezüst, de még rézpénz sem, ne a magad erőitől, tehetségedtől és javaidtól várd a jó hír életgyógyító hatását, még csak ne is a saját bölcsességedre építs, hanem annak szeretetére, aki útra indított téged.
Ebben a sorban logikusan következik ezek után a két felsőruha, sőt még a tarisznya otthonhagyhatóságának üzenete is, csak éppen azzal nem tudunk mit kezdeni, hogy még botot se vigyen a tanítvány. Ugyan miért szerepel ez a kitétel az evangéliumban? Mi a baj a vándorbottal, ha egyszer Jézus valóban vándoréletre indítja a tanítványait? Minden bizonnyal arról van szó, hogy a bottal közlekedő emberről messziről virít, hogy ez egy vándor – hát ti legyetek vándorok anélkül, hogy ordítana rólatok, hogy azok vagytok. Ne legyen cégéretek még a bot sem, ne hordjátok vallásosságotokat kifelé, ne hangoztassátok feltűnően azt, hogy ti milyen mások vagytok a többiekhez képest, mert lám, képesek vagytok a vándoréletre is. Járjatok úgy a küldetésetek útján, mintha éppen a szomszédhoz mentetek volna át, minden magamutogatás nélkül. Legyetek egyszerűek és szerények, ne fontoskodjatok, ne mutogassátok magatokat, mint az igazság bajnokai. A legnagyobb tudást a legnagyobb alázattal hordjátok a szívetekben. Egyszer találkoztam egy vallásos emberrel külföldön, aki azért járt mezítláb, mert Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ne vigyenek sarut magukkal. Elgondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy az evangélium szavait ugyan teljesítette, de a lelkületét éppenséggel nem. Nem kell a tanítványnak feltűnően tanítványnak lennie, inkább a szívében legyen Mesterének engedelmes. Hát ezért ne vigyenek vándorbotot magukkal, még a látszatát is kerüljék annak, hogy ők olyan nagyon vándorok.
A legszebb azonban számomra ebben a kiküldési parancsban az ígéret, hogy ha nincs méltó fogadtatása a jó hírnek, ha nincs abban a házban „méltó” ember az evangéliumra, akkor a ti békességetek „visszaszáll reátok”. Sokan nem tudnak ezzel a jézusi mondattal mit kezdeni, pedig ha megértjük, hogy a Bibliában a békesség egyszerre az üdvösség szava is, akkor ez azt jelenti, hogy még a kudarcaitok is a javatokra lehetnek. Akartatok valami jót, nem kellett másoknak, nem baj, ez is a ti üdvötökre lehet. Békességetek, vagyis üdvötök visszaszáll reátok. Nem kell feldúltan távozzatok a helyszínről, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ti szeretnétek.
Ez a szép jézusi ígéret valami olyasmi, amit akár így is fogalmazhatnánk: önmagunk utolérése. Néha annyira loholunk, habzsoljuk az életet, hogy feldolgozatlanul gyűlnek az élmények. Egy európai ember mesélte el afrikai élményét: amikor siettek az őserdőben, a bennszülöttek egyszer csak azt mondták, most álljunk meg, és várjuk meg, amíg a lelkünk utolér bennünket. Ez az ige is azt mondja itt, ne menj addig tovább, míg szépen minden a helyére nem kerül az életedben. „Utolérni magunkat” azt jelenti, hogy ne legyenek szavak, cselekedetek, események, amik nem lettek igazán a mieink, vagyis nem vontuk le a belőlük fakadó méltó következtetéseket. Ne legyenek olyan részek életünkben, amikből nem következik ittlétünk méltó megragadása, amikből hiányzik a lényeg, vagyis az öröklétünkre ébredés. Amik csak egy érdekes epizód szintjén maradnak, de valójában semmit nem tanulunk belőlük. Aki azonban engedi, hogy az ő békessége, vagyis a neki adott üdv a világ minden dolgából, még az ellenséges elutasításból is visszaszálljon rá, az már valóban tanítvány. Az már le tudja rázni a lábáról a port is, ami ott ragadt rá, ahol elutasították, nem viszi tovább magával, nem alszik rosszul tőle, nem vitázik, nem ágál, hanem megy tovább az úton békességgel a szívében. Tudja azt, mégpedig örömmel tudja, hogy „Csak vándorút az életem, Míg majd hazámba érkezem.” (410. ének 1. v.)
Bot nélküli vándorokról hallottunk ma, éspedig ezeket: a Jézus követése áldott vándorút, nem pedig zaklatott sehova tartozás. Azért áldott, mert a legfőbb jóra épül, arra, hogy közel jött hozzánk a mennyek országa, vagyis Istenünk királyi uralma. Boldog, aki ma újra igent mond erre az ő uralmára, és valóban aláveti magát annak. Az ilyen életben a hit lesz a tőkesúly, de úgy annyira, hogy még a kezünkben lévő vándorbot igazoló erejére sem lesz már szükségünk. Ez a fajta valódi hit valódi gyógyító erőként lesz jelen, és bennünk is, másokban is igazi életújulást szolgál. El egészen odáig, hogy nem loholunk már magunk mögött feldolgozatlan élettel, hanem minden szépen a helyére kerül, és végül még a rossz dolgok is az üdvünket szolgálják, mert békességünk visszaszáll mireánk. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, mennyei jó Atyánk, áldunk téged, hogy életgyógyulást hoztál a világnak Krisztusban. Áldunk téged, hogy mi tudunk erről, sőt már részesei lehetünk megváltó művednek. Köszönjük, hogy minket is tanítványaiddá fogadtál, és így boldogan törekedhetünk a jóra, amit elénk adsz igéd útmutatásában. Segíts minket, hogy megmaradjunk ebben a tanitványságban, és mindig örömmel járhassuk a te vándoraid útját minden próbatételen és minden nehézségen át egész földi életünkben, sőt a tieid maradhassunk a testi elmúláson át is, amikor együtt lehetünk majd a menyei seregekkel, a boldog, tiszta lelkekkel tenálad. Készítgesd szívünket erre, amikor nálad leszünk, hiszen tőled jöttünk ide ebbe a földi életbe, és ennek hitében adj helytállás a most következő hét napjaihoz. Ámen.

Ami hitből van, és ami nincs

Lekció: I. Móz. 22.,1-14
Textus: Róm. 14,22-23

„Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel. Aki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből eszik. Ami pedig hitből nincs, bűn az.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, félelemmel és rettegéssel állunk meg előtted, mert eljátszottuk legszebb ajándékaidat, nincs közöttünk egy igaz sem, és mindnyájan irgalmadra és bűnbocsátó jóságodra szorulunk. Megvalljuk, hogy messze estünk a hit teljességétől, amit az ősatyák példájában elénk adsz. Nem téged dicsőít életünk, aki pedig erre egyedül méltó vagy, és nem rólad tanúskodnak a szavaink meg a tetteink, a szívünk ezért állandóan szomjazza a megtisztulást. Te mondtad azonban Krisztusban, hogy aki hozzád jön, semmiképpen ki nem veted, és mi úgy jövünk ezért hozzád, mint a betegek gyógyítójához és a bűnösök barátjához. Fogadj minket magadhoz, vedd el hiúságunkat és bánkódásunkat, vedd el igazunkat és vétkeinket egyaránt. Adj nekünk olyan új gondolatokat, amik tőled valók, és amelyek ezért mindenestől meg is tudnak minket újítani. Hadd legyünk vidámak, hadd legyünk teneked újra és igazán gyermekeid, egymásnak pedig tiszta szívvel testvérei és barátai. Ámen.

Igehirdetés

Ábrahám és fia, Izsák bibliai történetét sok festő megfestette, közöttük olyan festőóriás is, mint Rembrandt. Drámaian szép ez a festmény, aki egyszer látta, soha nem tudja elfelejteni. Izsák ártatlan, fiatal teste lemeztelenítve fehéren világít, Ábrahám pedig remegő arccal fölfelé néz az angyal felé és kiejti kezéből a kést. Megrázó ellentét egyetlen képen, amit alig bír el a tekintetünk: egyik oldalon a létező legdrágább kincs elvesztésének brutális kiábrázolása, másik oldalon ugyanennek a kincsnek mennyei ajándékként való, áhítatos visszanyerése, és mindez egyetlen festői pillanatba sűrítve.
A nagy dán egzisztencialista filozófus, Sören Kierkegaard azt kérdezi, éppen erről a bibliai történetről írt „Félelem és rettegés” című eszmélődésében, vajon lehetséges-e ez a dolog egyáltalán. Van-e „ismétlés”, ahogyan ő fogalmazza ezt, vajon lehet-e nekünk embereknek elveszteni és aztán mégis visszanyerni. Ha megéltünk egy pillanatot, visszajöhet-e az még egyszer, vagy nincs mód többé annak megismétlésre? Ha elvesztettünk valamit, lehet-e azt még egyszer visszakapni? A dán filozófus azt is mondja, hogy nagyon könnyű Ábrahámról moralizálni, és azt emlegetni vele kapcsolatban, milyen szép tőle, hogy „képes volt odaadni a legdrágább kincsét”, de aki ilyen dolgokról beszél, vajon átélte-e azt a pillanatot valaha, amikor az apának már kezében volt a kés és egyetlen hajszálra volt a legszörnyűbb gyilkosságtól?
Vigyük most tovább ezt a különös kérdést, ami az „ismétlés” dolga felől hallottunk: lehet-e hát elveszteni és visszakapni? Ne gondoljuk, hogy ez csak a telő-múló idő egyik-másik vissza nem térő, megismételhetetlen pillanatának filozófiai problémája, mert a „van fiam” élményre következő „nincs fiam” tapasztalás, és általában a „legszeretettebb kincs” elvesztésének dolga egyáltalán nem ismeretlen előttünk sem. Akár abban az értelemben is, hogy „elvesznek” például a gyermekek, mert felnőnek, és a dolgok természetes és egészséges menete szerint a saját életüket kezdik el élni. Az élet nagy kérdése, hogy a szülők aztán visszakapják-e majd a felnőtté és önállóvá vált gyermekeiket barátként, ha azok egyáltalán tényleg képesek voltak felnőtté és önállóvá válni. Behelyettesíthetjük azonban ebbe a kérdésbe akár a saját fizikai életünket is, amiről pontosan tudjuk, hogy mulandó, csak éppen nem akarjuk ezt el is hinni róla. Amikor közel jön hozzánk a mulandóság egy szerettünk elvesztésével, akkor próbáljuk „ismételni” a vissza nem hozható pillanatokat, aminek tipikus jele a változatlanul hagyott szoba a lakásban, ahol évek óta minden pontosan úgy van, ahogyan a hazatért személy után maradt. Megpróbáljuk rögzíteni azt, ami elszállt, megpróbáljuk megismételni azt, ami nem ismételhető, visszahozni, ami nem visszahozható.
Valóban, a pillanat, az életünk egy-egy mozzanatának megismételhetetlenségéről van itt szó, az „ismétlésre” azonban mégis minden ember vágyik. Akár azon a szinten, hogy nem tudunk betelni a jóval, és arra vágyunk, hogy „még és még ebből”, akár pedig abban az értelemben, hogy egy magasabb szintre, az örökkévalóság szintjére emelkedjen a pillanat, és így a telő-múló idő egy mozzanata Isten világába tegyen lehetővé nekünk belépést. Ez az, amit a létezés drága bizonyosságának lehet nevezni, hiszen emberi mivoltunkkal szemben három viszonyulás is lehetséges. Első a nemtörődömség, hogy valaki nem is foglalkozik vele – ez a fel nem ébredt, a lelki-szellemi értelemben alvó ember viszonyulása. Él, és nem gondol velem, mit is jelent ez. A második a bizonytalanság és a félelem, ami a hit és Isten nélkül élő ember sajátja. Ebben az állapotunkban magunk próbálunk szembenézni a mulandósággal, ami természetesen reménytelen és nem is megy, hiszen túl van emberi lehetőségeinken. Az ember ebben a tehetetlen állapotában nem tud mást tenni, mint fél és retteg. Végül pedig megadathat – kegyelemként – a létezés drága bizonyossága, mint harmadik lehetőség, éspedig úgy, hogy maga a „Vagyok” szól és ő részletet minket önmagában. Az, aki Mózessel is beszélt, és aki Ábrahámot is szólongatja.
Hadd zendüljön most meg közöttünk az evangélium, ami a Szentírás tulajdonképpeni üzenete, hogy igenis van „ismétlés”, nem vész el egyetlen földi pillanatunk sem, mert természete szerint mindegyik örök. Visszük magunkkal mindet az örökkévalóságba. És lehet elveszíteni és visszanyerni, még a legdrágábbat, a tulajdon életünket is, mint Ábrahám a fiát, de kizárólag olyan módon, hogy az ember először odaadja, lemond róla, kimondja felőle, hogy ez nem az enyém, ez a tied Uram – a kegyelem pedig gondoskodik arról, hogy amit elvesztettünk, azt egy magasabb szinten kapjuk majd vissza.
Ehhez azonban először meg kell tanulnunk az elengedés tudományát. Saját emlékem egy házaspár élete, ahol az egyik fél baleset következtében meghalt úgy, hogy percekkel a halála előtt még megmentette valaki más életét. Az itt maradott hitvese pedig, hitbeli megfontolásokra hivatkozva nem sírt és nem kezdte el gyászolni, hanem folyton csak azt emlegette, milyen jó, hogy nem az a másik valaki halt meg, és milyen szép volt párja részéről az ő életének megmentése. Ilyen módon azonban, hogy igazából „nem engedte el” a párját, nem gyászolta el, folyamatosan szorította magához, még egy évtized múlva is beteg maradt a lelke, és patologikus módon gyászolt és gyászolt, aminek sok rossz jele volt az életében.
A pillanat „megismétlése”, vagyis annak magasabb, örökkévaló szintre emelése csak az elengedés, sőt, önmagunk egészen történő elvesztése és az Úrnak való igazi odaadása révén lehetséges. Csak az, aki tud elengedni, tud majd visszakapni is. Ábrahám először lemondott a mindenéről, az életéről, a kincséről, egyetlen egy fiáról, akiben a jövő volt, és csak azután kapta őt vissza. Aki még ott tart, hogy ragaszkodik, meg akarja menteni, őrizni a maga életét, az biztosan elveszíti, ezt mondja Jézus erről a dologról, aki pedig elveszti életét ő érette és az evangéliumért, az megtalálja azt, éspedig egy magasabb, örökkévaló szinten, mert „örök életre eleveníti meg azt”. (Mk. 8,35.Mt. 18,8, Ján. 12,25) Így kell azt értenünk a Bibliában, hogy az apostol „semmi nélkül való, és mégis mindennel bíró” (II. Kor. 6,10). Pál összes vagyona egy köpeny volt, amit Troászban hagyott, meg néhány tekercs a Szentírásból, és azt mondta magáról, hogy mindennel bíró. Tudott mindent elengedni, és így lett igazán gazdag. És ebben az értelemben világosodik meg előttünk az a nehezen érthető apostoli mondat is, hogy „Ezt pedig azért mondom, atyámfiai, mert az idő rövidre van szabva, azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna. És akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik vigadnak, mintha nem vigadnának; akik vesznek, mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.” (I. Kor. 7,29-31)
A teljes elengedés, Istennek való maradéktalan odaadás hitbeli döntése és az elengedett csodálatos, örökkévaló ajándékként visszakapása között azonban van még egy mozzanat. Ez pedig a kegyelem kiáradása, amikor Isten gondoskodik a helyettes áldozatról. Ott van egy bárány, a szarvánál fogva fennakadva a bozótban. Az egész Biblia erről a bárányról szól, vagyis Isten végtelen nagy jóságáról, akit Jézusban pillanthatunk meg a legtisztábban.
Csak éppen történik valami azelőtt, hogy ez a kegyelem, ez az ajándék Ábrahámé lehetne. A nevét hallja, mégpedig kétszer is: Ábrahám! Ábrahám! És így felel, itt vagyok. Ez a végtelenül tömör szöveg itt azt tartalmazza, hogy valaki a lényében kerül megszólításra. A nevünket gyermekkorunk óta számtalanszor hallottuk, és olyan érzékenyek vagyunk rá, hogy kísérletek kimutatták, még szósaláták közé keverve is meghalljuk, pedig a többi szóra körülötte ügyet sem vetünk. A Biblia azzal, hogy az égi hang valakinek a nevét mondja, mégpedig kétszer egymás után, azt fejezi ki, hogy most rólad van szó. Egyetlen egy, gyönyörű szép életedről. Most ne arra gondolj, kid van és mid van, ne azt nézed, mit értél el az életben, hanem üres kézzel, minden tulajdon nélkül menj be a szoros kapun, és indulj el a keskeny úton, ami az életre visz. Holnap már lehet, hogy nem hallod megint a nevedet az égből, kétszer egymás után. Ma vagy megszólított, most figyelj nagyon. Vannak az életben pillanatok, amiket kár elszalasztani, és ezek éppen a lelki növekedés pillanatai. Ezek nagyon fontos pillanatok, amikor önmagunk fölé nőhetünk, mert a kegyelem lehetővé teszi ezt számunkra. De csak akkor, egy nap múlva már nem biztos. Ezeket elszalasztani lelki értelemben halálos következményekkel járhat. Vannak pillanatok, amikről nem szabad lekésni. Azt mondják, és nem tudom, igaz-e, hogy az olaszországi hajókatasztrófa magyar áldozata a menekülés pillanatában még elszaladt a kabinjába a hegedűjéért, de a mentőcsónakba már nem érkezett meg, csak a holttestét találták meg. Ha így történt, akkor az mondható, hogy megtalálta ugyan a hegedűjét, ami nyilván nagyon kedves volt neki, de elvesztette az életét, amit viszont senki vissza nem adhat már.
Hány és hány kedves ügy, fontos tárgy, nélkülözhetetlen gondolat lehet az életünkben, amik nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket, pedig amikor a nevünket kiáltja az Úr angyala, kétszer egymás után, akkor így kell felelnünk, itt vagyok. Nem mondhatjuk azt, hogy még elintézem ezt és még utánajárok annak, azután pedig majd ott leszek. Ez az „itt vagyok” a szellemi éberség, a transzcendens megszólíthatóság hangja. Így kell az embernek megrezdülnie, valahányszor az ég őt nevén szólítja.
Egyszer egy kamaszlány elhozta a templomba a barátját, aki a maga részéről hitetlen volt. Később megkérdezte tőle, hogy mit jelentett számára, amit a templomban hallott. A fiú válasza ez volt: három napba is beletelt, amíg ki tudtam verni a fejemből azt, amit ott hallottam. Mosolygunk a kamaszos dacosságon, amely „csak azért se” akar gyengének mutatkozni, mert ő áll a lábán. Még tisztelnénk is ezt a dolgot, hogy lám, van benne tartás – de jusson eszünkbe a hegedű. Egyik ember a szokásait félti, vagy a híres „jó tulajdonságait”, a másik az idejét, olyan elfoglalt, hogy még a neki írt levelekre sem ér rá válaszolni, a harmadik azt mondja, majd ha nyugdíjba megyek, foglalkozom majd az isteni dolgokkal is, és kevesen vannak, akik bemennek a szoros kapunk és megtalálják a keskeny utat, ami az életre visz.
Lehet-e elveszteni és aztán visszakapni – innen indultunk. Az ige válasza az volt, hogy minél valóságosabban vesztek el, minél inkább tudok megválni e földi értelemben, annál bizonyosabban fogok tudni visszakapni a magasabb, égi szinten. Csak halljam meg a nevemet, hogy most rólam van szó. Hányszor mondják, milyen kár, hogy ezt a sógornőm nem hallotta ma itt a templomban, pont neki szólt. Ábrahám! Ábrahám! – erre a válasz ez legyen: itt vagyok. És akkor kiárad a kegyelem, és visszakapom, amit elvesztettem, mert Isten maga gondoskodik áldozati bárányról. Ezért adta Jézust, hogy benne minden elveszett pillanatunk örökkévalóvá legyen, és üres, vagy éppen félelemmel teli, bizonytalan életünk megteljen a létezés drága bizonyosságával. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy ébresztgeted a te népedet szent igéddel, hogy át ne aludjuk egész földi életünket. Köszönjük, hogy nem az a szándékod, hogy félelemben és bizonytalanságban éljünk testi mulandóságunkban, hanem az, hogy a te örökkévaló léteddel megtöltekezzünk, és nekünk is örök életünk legyen. Tegyél erre képessé bennünket, hogy elfogadhassuk ezt a csodálatos ajándékodat. Te mondtad, hogy akik befogadják Isten Fiát, azokat felhatalmazod arra, hogy ők is Isten fiaivá legyenek. Taníts minket elengedni, drága kincseinket, sőt az életünket magát is neked egészen odaadni és áldozatul felajánlani, hogy örökkévaló kegyelmi ajándékként visszaadhasd nekünk ezeket. Add meg ehhez a hit döntésének bátorságát, és a véghezvitel komolyságát. Ezekben erősítsd minket a most következő hét napjain családunkban, munkánkban, és mindenütt, ahol megfordulunk. Gyógyítsad, akiknek testi-lelki betegség a része, tisztogasd a bűnbánókat, emeld fel a roskadozókat. Vezérlej mindnyájunkat a jóra, megváltó Krisztusunk nevében kérjük. Ámen.

A világ kaotikus voltáról

Lekció: Mk. 5,1-20
Ézs. 32,15-18

„Míglen kiárad ránk a Lélek a magasságból, s akkor a pusztaság kertté válik, a kert pedig erdőnek tetszik. A pusztába jogosság költözik, a kertben pedig igazság honol. Az igazság békét teremt, az igazság a békét és a biztonságot szolgálja örökké. Békés hajlékban lakik majd népem, biztonságos lakóhelyeken, gondtalan nyugalomban.”

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk idilli időket élni, békességgel és biztonsággal, de a valóságban nagyon is sok a félelem és a bizonytalanság mindnyájunkban. Ad erre jó okot mai világunk közelben és távolban egyaránt. Jó lenne gondtalanul és félelem nélkül élni, de legtöbbször nem látjuk küzdelmeink végét és hiábavalónak tűnik még maga a küzdelem is. Gyógyulni jöttünk ma a te házadba, ahol minket éppen úgy megszólíthatsz, amint azt a gadarai megszállottal megtetted, és megtisztult az élete. Segíts most bennünket, hogy eltávozzon a szívünkből minden, ami méltatlan hozzád, ami káros és tisztátalan, és add, hogy mi is leülhessünk a lábadhoz téged hallgatni. Pótold ki hiányosságainkat, küldj erőt az erőtlenségünkben, és töltsd ki ránk Lelkedet a magasból. Tegyél csodát mindazok életében, akik hittel kérik ezt most Jézus nevében tetőled. Ámen.

Igehirdetés

Ézsaiás könyvében sok helyen nagyszerű ígéretek hangzanak el, milyen lesz az élet ott, ahol Isten cselekszik. Ezért szokták Ézsaiást néha az „ötödik evangélistának” is nevezni. Itt a 32. fejezetben most arról olvastunk, hogy eljön majd az idő, amikor mindenki békességes és biztonságos hajlékokban élhet – mi pedig azt tapasztaljuk, hogy az élet zűrzavaros, a világ megbízhatatlan, emberek elvesztik, amit egy életen át gyűjtögetek, és az újságok szerint pedig akár még az is megtörténhet, hogy éppen a mi országunk területén fog becsapódni a nemrégiben kormányozhatatlanná vált több mázsás műhold. Vajon csak most ilyen megbízhatatlan a világ és az élet, kérdezi az ember. És a válasz az, hogy más körülmények között ugyan, más történelmi helyzetekben, de lényegében mindig is ilyen volt. Zűrzavaros, kaotikus és bizonytalan. Az elmúlt héten emlékeztek meg a gödöllői gyülekezetben édesapánk ottani, több mint egy évtizedes lelkészi szolgálatáról, és egy szép prezentációban végigkövethettük, hogy mennyi küzdelem és mennyi bizonytalanság volt a szüleink élete csak az alatt a négy évtized alatt, ami az ő felnőtt életüket és szolgálatukat jelentette. Egyetlen beszédes adat: mi öten voltunk testvérek, akik nyolc év leforgása alatt öt különböző szolgálati helyen születtünk.
És bár ebben a pillanatban nem folyik éppen világháború, most nincs az országunkban sem forradalom, sem annak a megtorlása, mégis kevesen vannak, akik azt mondhatnánk, hogy az ő életük aztán egyszerű és sima, amiben nincsen semmi komplikáció és zűrzavar. Sokkal inkább úgy áll a helyzet, hogy a maga módján szinte minden ember élete bonyolult és átláthatatlan dolgokkal van tele, és semmi túlzás nincs abban, ha azt mondjuk, az élet és a világ valójában velejéig kaotikus, zűrzavaros valóság, amiben nekünk, embereknek személyesen kellene valahogy rendet teremtenünk a káosz anyagából.
Ezt a diagnózist látjuk viszont a gadarai ördöngős evangéliumi történetében is. Elénk áll egy ember, magáról többnyire letépett ruhákkal, aki a közösségből kiesve sírboltokban lakik, ordítozik és saját magát kövekkel vagdalja. Hirtelenjében túl sok a borzalom, azt mondanánk, itt biztosan nem rólunk van szó. Aztán kicsit távolabbról szemlélve a képet sorra felfedezzük az árulkodó jeleket, amik nem is olyan ismeretlenek már nekünk magunknak sem.
Először is a magánosság. Vannak persze emberek mindenki életében, de ugyan mikor beszélgettünk valakivel utoljára úgy, hogy igazán őszintén feltárhattuk volna életünk kérdéseit, az aggódásainkat, elmondhattuk volna egymásnak a bizonytalanságainkat és a kérdéseinket? Úgy van ez a magánosság valahogy, mint az analfabétizmus is: sokan vannak, akik ismerik ugyan magukat a betűket, mégis „funkcionális analfabétáknak” kell őket tekinteni, mert soha egy könyvet önszántukból a kezükbe nem vesznek, és ha el kell olvasniuk valamit, akkor kiderül, milyen nehezükre esik, és ha sikerül is, nem is értik, mit olvastak fel. Talán devizában eladósodott és kétségbeesett ember is sokkal kevesebb lenne ma az országban, ha lett volna sokaknak türelmük végigolvasni a saját hitelszerződésüket, hogy aztán el is gondolkodjanak rajta, amikor 20-30 millió forintra eladósították magukat, mi is az a néhány apró betűs sor ott a szerződés legalján, és mi következhet abból, ha majd egyszer fordul a világ.
Sajnos, nem csak „funkcionális analfabétizmus” van a világon, hanem van funkcionális magányosság is. Amikor elvileg családban él ugyan valaki, amikor naponta eljár egy munkahelyre, amikor rendszeresen egy sor emberrel találkozik és beszél is, de igazán személyes kapcsolat senkihez nem fűzi. Olyan minden, mintha ő is, meg a többi ember is folyton egy álarcot viselne, egy üres és halott maszkot, ami mögül, mint egy vár bástyáinak a lőrésein át kinéz néha valaki, de nem lehet tudni, ki is ő tulajdonképpen. Így kell értenünk az evangélium képes beszédét, hogy ez az ördöngős, beteg lélek nem a falujában, nem a közösségében lakott, hanem a városon kívül, a sírboltokban, magányosan.
Aztán a düh, amivel mindenki ellen fordult, azt is könnyű lenne orvosi esetnek nevezni. Pedig ez sem olyan ismeretlen dolog, ha arra gondolunk, hány ember ítél közöttünk eleveneket és holtakat, hány mondatunknak volt bíráló, kritikai vagy éppen elmarasztaló éle csak az elmúlt héten ahhoz képest, hogy hány elismerő és biztató mondatot mondtunk volna embereknek. Még a felül lévőkről is mindenki el tudja mondani, mindent milyen rosszul tesznek, csak ha odaültetnék őket, akkor derülne ki, hogy semmit nem tudnának jobban csinálni náluk, de a kritika, az ítélet az azért reggeltől estig dühösen zúg. És az ismerősök körében is mindenkiről pontosan el tudjuk mondani, neki hogyan kellene embernek lenni, ő mit tesz rosszul, és én az ő helyében ezt vagy azt biztosan nem úgy tenném, aztán amikor a saját, személyes dolgainkra kerül a sor, hirtelen kiderül, hogy mi sem tudjuk, hogy is kezeljük az életünk éppen legfontosabb gondjait. Sőt, ha azt látjuk, hogy a gadarai megszállott a saját testét vagdalta kövekkel, még ez sem ismeretlen motívum, hiszen hányszor okozunk kárt magunknak mi is szavakkal, indulatokkal, meggondolatlansággal. Nézzük meg egyszer a saját kezünket, gyermekkorunk óta hány forradás keletkezet már rajta, és azokat a sebeket szinte kivétel nélkül mi magunk okoztuk magunknak valamikor a vigyázatlanságunkkal, sietségünkkel vagy éppen hozzá nem értésünkkel.
Ezek a bibliai képek azonban, hogy magányosság, aztán mások ellen fordított ellenséges düh, vagy a saját sorsunk esztelen rongálása – bármilyen alapvetőek is, nem merítik ki az ember zűrzavarban élésének minden lehetőségét. Van bőven más is, ezek éppen csak jelzések. Nyugodtan behelyettesíthetjük ide azt, ami minket szigetel el másoktól, a mi egyéni, sajátos emberi tulajdonságainkat, aztán a ránk jellemző negatív indulatokat és kérlelhetetlen ítéleteket, a bennünk munkálkodó esztelen dühöt, s az önsorsrontás pont ránk jellemző formáit is, mert a világ zűrzavara – és most nagyon figyeljünk – legalább annyira származik belőlünk, mint magából a világból. Mi emberek idéztük fel ezt a világot, amiben élünk, ezért senki jogosan ki nem vonhatja magát abból, ami van, mert ő is hozzátette a magáét. És mivel ez így van, a mi dolgunk lenne az is, hogy rendet teremtsünk valahogy az életünk káoszában, de nem megy. Miért nem megy? Mert az ember kevés ehhez. Mindenhol emberen túli erőket látunk működni, amik összetörnek életeket és sorsokat, ahogyan a gadarai ördöngős élete is ilyenek látszott.
Ő mégis meggyógyult, az ő élete mindezek ellenére rendbe jött. Mi volt ennek a titka? Kezdődött ott, hogy Jézus áthajózott a túlsó partra. Mi általában ugyanis a „túlsó parton” vagyunk őhozzá képest, és két kézzel kell hálát adnunk, ha ő valóban áthajózik értünk a „mi oldalunkra”. Az evangélium azonban pontosan attól evangélium, hogy ilyen történeteket találunk benne, ahol Jézus átkel határokon, bemegy ismeretlen falvakba és házakba, és egyszer csak ott van, ahol a beteg és összetört életű ember is van. Jó lenne ezt újra hinnünk, hogy ő igenis fölkeresi a szerencsétlen, a meggyötört életeket. A Bethesda tavánál is éppen ahhoz ment oda, aki a legrégebben, 38 éve volt beteg, és ma is pontosan azokhoz van közülünk a legfontosabb mondanivalója, akik a legmélyebben vannak. Ezt hinnünk, erről bizonyosaknak lennünk mindig a gyógyulás előszobája.
De van ez tovább is. A beteg lélek odaszalad Jézushoz és leborul előtte, és azt kérdezi, mi közöm nekem hozzád. Ez egy olyan átmeneti pillanat, amikor még minden cseppfolyós, a dolgok félúton vannak. Sokan nem szeretik az ilyen bizonytalan pillanatokat, amikor minden megtörténhet, pedig ez a lélek igazi műhelye. Az ember azt kérdezi, mi közöm hozzád Jézus, aki a magasságos Isten Fia vagy – ő pedig azt kérdi az embertől, mi a te neved. Ma ezt úgy mondanánk, megkérdezi tőlünk, ki is vagy te tulajdonképpen. Ami a kérdések kérdése, ami nélkül egy tapodtat sem volna szabad tennünk, és amely kérdés mégis olyan sokszor teljesen mellékesnek ítélődik, és megválaszolatlan marad. Ki is vagyok én, ezt a legtöbb ember kamaszkorában kérdezte utoljára. Nagyon zavaró kérdés. De ha a világ Megváltója kérdezi ezt tőlünk, akkor tanácsos megválaszolni. Nekünk lesz javunkra, ha kimondjuk a kérdésére, mi is a nevünk. Lesz, aki ezt kell majd mondja, én loptam, nem tiszta pénz tapad a kezemhez, ezért az én nevem tolvaj. Más így kell majd feleljen, én nem voltam megértő, képtelen voltam a szeretetre, és most ezért van romokban az életem. Megint más úgy kell talán fogalmazzon, hogy mindig többre becsültem a magam vágyait és érdekeit minden másnál, végtelenül önző voltam, céljaim elérésére az eszközökben nem válogattam – de ahelyett, hogy ilyen módon mindent megnyertem volna magamnak, valójában mindent elvesztettem. Mi te neved? Ezt csak te magad tudod. Amikor Jézus ezt kérdezi tőled, akkor mondd meg neki, ahogyan a gadarai megszállott is kimondta, mert ez a gyógyulás nagyon fontos, következő lépése. Aki már nem takargatja, nem magyarázgatja, nem mentegeti magát legalább Jézus előtt, vállalja és kimondja előtte, ő kicsoda is valójában, az már félig meggyógyult. Igen, ehhez Jézussal való nagyon őszinte, belső párbeszédre van szükség, amint itt is látjuk. Mi azt kérdezzük, mi közünk is nekünk hozzá, ő meg azt kérdezi, hogy mi a nevünk.
És ebben a párbeszédben hatalmas erők kerülnek mozgósításra. Azt látjuk, hogy „kiárad ránk a Lélek a magasságból”, ahogyan ezt Ézsaiásnál olvassuk. S akkor a pusztaság valóban kertté válik, amely kert olyan dús, hogy erdőnek tetszik. Ilyen nagyszerű dolgok történnek ott, ahol emberek elkezdenek beszélgetni Jézussal.
Mert ebben a beszélgetésben kiderül, hogy ő tényleg erősebb a démonoknál. A tisztátalan lelkeket oda küldi, ahol egy hívő izraelita szemében a helyük van – a tisztátalan disznókba. És kiderül, hogy igaz, amit Ézsaiásnál olvasunk, hogy „kiárad ránk a Lélek a magasságból, s akkor a pusztaság kertté válik, a kert pedig erdőnek tetszik. A pusztába jogosság költözik, a kertben pedig igazság honol. Az igazság békét teremt.” Ezt a dolgot ma úgy mondanánk, hogy minden szépen a helyére kerül. A tisztátalan lelkek a tisztátalan disznókba távoznak, aki pedig embernek született, az nyugodt lesz és értelmes, s leül tanulni a Mester lábához, mert erre minden embernek egyformán szüksége van. Csak a magabízó és önhitt emberek hiszik azt, hogy nekik nem kell tanulniuk a világ Megváltójától, ők tudnak mindent. Meggyógyultnak az mondható, aki tud leülni az ő lábához értelmesen, nyugodtan tanulni, ahogy egy eszénél lévő emberhez az méltó. Honnét tudjam én, hogy miként lesz a világ káoszából, aminek előidézésében én is tettes vagyok, mégis csak szép és ékes rend, ha nekem nem kell a Jézus tanítása? Ha a templom csak hasznos kapcsolatok lehetősége, vagy ha a vasárnap csak a hangulatai miatt kell, de nem a mondanivalója végett? Akkor ne csodálkozzam, hogy nincs gyógyulás, s marad minden a régiben.
Onnan indultunk, hogy ez a világ kaotikus és bizonytalan, amit nekünk kellene tisztázottá, egyértelművé és szépen rendezetté tenni, de mi nem tudjuk. Ma azt mondta az ige, hogy Jézus átjön értünk a túlsó partra, éppen oda, ahol elmagányosodott, negatívumokkal teli, magunknak is ártalmas életünket éljük. Vegyük észre, ha ezt ő ma is megtette értünk. Álljunk vele szóba, ha egyszer ő hozzánk így eljött, és feleljünk meg szépen, őszintén a kérdésére: mi a neved, ki vagy, hol állsz te tulajdonképpen. És akkor csodálatosan kiárad majd a Lélek a magasságból ránk is, és általa szépen minden a helyére kerül. Újra eszénél lesz, aki addig eszeveszetten gyűlölt, újra mások javára tud tenni, aki addig csak a saját életével foglalkozott, pörgött önmaga körül és hozzá esetleg főfoglalkozásban rongálta is azt. Előbb-utóbb lesz még szava azokhoz is, akik még ott tartanak, hogy Jézust elküldik a határukból, menj el innen, miattad vesztek el a disznóink – akiknek a meggyógyult ember nem érdekes, nem fontos, a disznók, a bevétel, az anyagiak az igen.
Milyen jó látni, hogy aki eddig megszállott volt, az most hazamegy, és elmondja az övéinek, milyen nagy dolgot tett vele az Úr, és hogy miként könyörült meg rajta. Ezt jelenti az igazi gyógyulás, Jézus hírnökévé lenni. Mert akit ő meggyógyított, az tud már mások gyógyulásán is munkálkodni. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te tudsz nekünk olyan csendet adni, amiben van bátorságunk kimondani a nevünket, hogy veled úgy beszélgethetünk, mint aki meg tudsz indulni gyarlóságainkon, mert magad is elszenvedted az emberélet minden kísértését. Köszönjük a te győzelmedet, és köszönjük az áldott csendet, amiben békességre lelhetünk, és felismerhetjük a te bölcs céljaidat, amiket szépen elgondoltál életünk felől. Szeretnénk a hírnökeid is lenni, ha meggyógyítasz minket, hogy másokhoz is eljusson a te irgalmad és helyreállító kegyelmed jó híre. Gyógyítsad kérünk testi-lelki betegségeinket, adj erőt a munkához, adj új reményt a szívünkbe és cselekedd, hogy minden szépen a helyére kerüljön kaotikus és kusza életünkben. Imádkozunk országunkért, elöljáróinkért és minden jóakaratú emberért. Ámen.

Elöljárók választásakor

Lekció: 2 Móz. 17,1-14/a
Textus: 2 Móz. 18,21

„Szemelj ki az egész nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést és tedd őket elöljárókká.”

Imádkozzunk!

Istenünk, pusztában vándorol a te néped ma is, amikor minden kényelemmel felszerelt házakban lakunk, hiszen az elérendő cél, amiért születtünk, mint mindig, ma is előttünk van. Megköszönjük ajándékaidat, amiket két kézzel pazaroltál ránk, és alázattal vesszük tudomásul, hogy időnként megpróbálod még azokat is, akiket nagyon szeretsz. Áldunk téged a kimenekedésért, amit megígértél és eddig mindig meg is adtál. Azt kérjük tőled, taníts minket úgy járni a próbatételes utakon, hogy azok javunkra és növekedésünkre lehessenek. Vegyél el a szívünkből minden keserűséget, félelmet és hitetlenséget. Áldd meg gyülekezetünk új elöljáróit, akik a te néped anyagi és lelki kincseinek sáfárai, hogy hűségesek lehessenek szolgálatukban. Adj vezetést most mindnyájunknak, kicsinyeknek és nagyoknak egyaránt, hogy el ne tévedjünk, vagy ha elvesztettük az utat, újra megtalálhassuk azt Jézusunkban, aki az út, az igazság és az élet. Az ő hibátlan és tökéletes áldozatáért hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Ma kezdi meg szolgálatát gyülekezetünk újonnan választott elöljáró testülete, a presbitérium. Hat évre szól a megbízatásuk, és negyedévente gyűlést tartva intézik majd egyházközségünk ügyes-bajos dolgait. Azért választottuk őket, mert egyetlen embernek, még ha az a gyülekezet lelkésze is, nehéz lenne a közösség minden terhét egymagán viselnie, minden döntést egymagában meghoznia, viszont az sem lenne kivitelezhető, ha minden egyes apró kérdésben állandóan teljes körű egyházközségi közgyűlést kellene összehívnunk. Kálvin genfi gyülekezetében állították fel az első újkori presbitériumot, éspedig bibliai mintára, ahol a vének tanácsának dolga volt az elöljárói feladatok ellátása. Ilyen módon a gyülekezet kikerült Róma és a nemzetközi klérus hatalma alól, amit a középkorban birodalmi megfontolásokból hoztak gyakorlatba s a hadsereg mintájára hierarchikusan szervezték meg. De szabaddá lett a gyülekezet a tartományúr főhatósága alól is, amint az a német reformációban, a lutheri egyházban zajlott és az államegyház formájában ma is jelen van a német és a skandináv országokban, ahol az állam szedi be az egyházadót és juttatja el azt az egyházakhoz. A svájci, református reformáció gyülekezete a saját lábára állt, szabad és önálló lett, maga intézte ügyeit, amint az a bibliai időkben is gyakorlatban volt. Mi ennek a hagyománynak vagyunk örökösei, gondoljunk ezért mindig, és ma különösen is imádsággal és szeretettel azokra a testvéreinkre, akik most hat éven át majd idejükből helyettünk is rendszeresen áldozatot hozva magukon viselik gyülekezetünk gondjait, és értünk és helyettünk ellátják a vezetés nem is mindig könnyű szolgálatát.
Ezen a vasárnapon csupa olyan ige szólongat bennünket a Szentírásból, ami a közösség és annak vezetése dolgával foglalkozik. Nem lehetett egyszerű sem a pusztában vándorolni, vagyis „népnek lenni”, sem pedig egy ilyen vándor és szilaj népet, ahogy a Károli Bibliában olvassuk, „keménynyakú” népet napi szinten vezetni. Mózesnek számtalan esetben kellett hadakozni velük, a saját népével, akik folyton lázadoztak ellene, sőt még olyan is volt, amikor a testvéreivel, Miriámmal és Áronnal is küszködnie kellett.
Először is azt látjuk, hogy vannak az életben szorult helyzetek, amikor egyedül Isten jelenléte segíthet egy közösség életében. Nincs ivóvíz, halljuk a történetben, már pedig az embereknek is, meg a teherhordó jószágoknak is naponta szüksége van rá. Tehát nem valami mellékes dologról van szó, hanem a legfontosabbról, olyasmiről, ami nélkül pusztulás következik. Meghosszabbítva a dolgot mai életünkig ilyeneket mondhatunk, amikor a számlákat nem tudjuk kifizetni, amikor a törlesztő részletek az egekbe csapnak, amikor kikapcsolják a gázt és az áramot, vagy éppen megszűntetik a távfűtést.
Ilyen bajok esetén, ha az emberek magukra maradnak, rendszerint nem marad más, mint az ellenségeskedés, valakire haragudni kell. Bántjuk egymást, vádak is elhangzanak, néha már fenyegetések szintjén tart a dolog, de a békesség az szinte biztosan elvész. Egy családban meghalt a családfő, aztán egy év múlva az édesanyát is kórházba vitték, a két felnőtt gyermek maradt csak odahaza, és azon vették észre magukat, hogy egymást marják. Pedig csak a bajokkal nem tudtak megharcolni, és jobb híján egymást okolták. Hányszor megtörténik az is, hogy valaki özvegyen marad, és aztán minden keserűségét a gyermekeire önti ki, akik meg nem értik, tulajdonképpen mit is vétettek. Amikor emberek magukra maradnak életük bajaival, igen gyakran kezdik el egymást vádolni, vagy legalábbis keresnek valakit, aki ellen rossz érzéseiket kifelé fordíthatják. Ezt látjuk a pusztában is, amikor nincs víz, és a nép tehetetlenségében perlekedni kezd. Pedig senkinek nem volt víz, Mózesnek sem, és teljesen értelmetlen volt a bajokat még vitákkal és vádaskodással is tetézni. Ez semmit nem segített, viszont sokat rontott a légkörön, ami pedig fontos dolog minden élethelyzetben.
Pedig az ilyen nehéz pillanatokban is az a nagy kérdés, hogy „közöttünk van-e az Úr”. Ez lett a neve annak a helynek, ahol a pusztában egymást marták a vízhiány idején, mintegy emlékeztetőül, hogy ők ott egymással vitatkoztak, ahelyett, hogy teret adtak volna az Úr valóságos jelenlétének. Vannak az életben nehéz helyzetek, amikor egyedül Isten jelenléte segíthet. Amikor abba kell hagyni a perlekedést, bocsánatot kell kérni az ellenségeskedésért, és meg kell állni Isten színe előtt bűnbánattal. Egy jókora vargabetű után Masszánál és Meribánál is ez történt, milyen kár, hogy nem jutottak ide lélekben már sokkal hamarabb. Mert nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, sőt még csak nem is az, hogy honnan lesz ivóvíz, hanem az, hogy közöttünk van-e az Úr, vagy sem. És ha igen, akkor víz is lesz előbb vagy utóbb, de ahol csak perlekedés van, az a fő dolog, ott valahogy még víz is később kerül.
Tovább haladva aztán a közösség és a vezetés kérdései mentén azt látjuk ezekben a pusztai vándorlási történetekben, hogy Mózes egyrészt tudja átadni a katonai vezetést Józsuénak, ő maga pedig imádkozik a hegyen a seregekért, aztán pedig a sok bírói feladatot is tudja átadni arra alkalmas embereknek, hiszen össze is roppanna a számtalan ügy egymagában való intézése alatt. Ebből megtanulhatjuk, hogy jó dolog egy közösség életében tudni átadni a feladatot, és szintén jó dolog tudni átvenni a tennivalókat. Vagyunk egy páran, akik azt gondoljuk magunkról, hogy csak az van jól elvégezve, amit magunk végeztünk el, holott ez nem így van. És vagyunk egy páran olyanok is, akik meg lehetőleg úgy állunk hozzá a munkához, hogy más is hozzá férjen. Egyik sincsen rendjén. Aki valóban keres magának feladatot egy közösségben, az meg is fogja találni, mert van elég. Ezt a leckét pedig, hogy tudjunk feladatot átadni meg átvenni, folyamatosan mindnyájunknak tanulni kell, mert ez nem könnyű dolog. Sok szeretet, türelem és odafigyelés kell hozzá, mert ez nem csak szervezés kérdése, hanem valami olyan, ami szintén csak ott lehetséges, ahol az Úr valósággal jelen van szeretete által.
„Szemelj ki az egész nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést és tedd őket elöljárókká.” Ez a mérce nem csak Isten népe életében érvényes. Minden nép életében kizárólag tiszta kezű elöljárók idején van gyarapodás, egyébként pedig lezüllés és eladósodás egy ország sorsa. Mózes idejében sem volt ez másként. Ha egy nép jót akart magának, akkor a bibliai időkben is olyan elöljárókra bízta magát, akik „derék, istenfélő férfiak, hűséges emberek, akik gyűlölik a megvesztegetést”. Mindnyájunkat az anyagi világban zajló döntéseink mérnek meg. Sok minden tartozik ide, az időnk beosztásától kezdve az emberi lehetőségeink felhasználásáig, de a pénzügyeink egészen biztosan. Ezekről a dolgokról mondja az ige, hogy ha a „kevesen” nem vagyunk hűségesek, és a pénzügyeket – velünk szemben – mindenestől ebbe a kategóriába sorolja, akkor az igazán fontos dolgokban, a lelki és szellemi dolgokban hogyan lennénk azok? Ma, amikor az emberek valaminek a fontosságát nagyon alá akarják húzni, rendszerint azt mondják, hogy ez vagy az azért fontos és kemény ügy, „mert pénzre megy”. A bibliai gondolkodás pedig azt mondja, hogy ez ateizmus, amikor a pénz fontosabb és nagyobb ügy a lelki-szellemi dolgoknál. Senkinek nem lehet Istent és a Mammont egyszerre szolgálni, mondja Megváltó Jézusunk, vagyis mindenkinek el kell dönteni, melyiket tekinti valóságosabb Istennek a kettő közül. Hát ezért kell a gyülekezet élére is önzetlen lelkű embereket állítani, akik egyrészt a lelki kérdéseket fontosabbnak tekintik a pénznél, másrészt pedig, ennek jegyében – ahogyan a presbiteri eskü is kimondja ezt – a „maguk hasznának” mindenkor hajlandók elébe tenni az egyház és a gyülekezet hasznát.
Végül pedig egy harmadik kép is megállít bennünket. Első volt a perlekedő nép, amikor Isten nélkül nem telik tőlük másra a bajok idején, a feszült pillanatokban, mint egymás vádolása. Második volt a feladatok átadásának és átvételének nagyszerű pillanata, amit nem lehet eleget tanulnunk szeretetben és odafigyelésben, olyanokat állítva magunk elé elöljárókul, akik előbbre helyezik a közösség hasznát a maguk hasznánál, istenfélő és igaz emberek, akik gyűlölik a megvesztegetést. Ezek után jön a hegyen imádkozó Mózes látványa, akinek feltámasztják kezét Áron és Húr, mert amíg azt imára feltartja, győz a nép. Amint a keze elfárad, veszítenek.
Ezt a dolgot sehogy másként magyarázni nem lehet, mint úgy, hogy amíg az imádság nem vész ki, addig van esély a győzelemre. Ez tökéletesen érvényes a személyes életünkre is, mert minden egyéni, erkölcsi megújulás alapja az, hogy képesek vagyunk-e Isten előtt megállni vagy sem. A golgotai jobb lator megmenekülése abban rejlett, hogy tudott még Jézushoz szólni, az a kimondott mondata ugyanis imádság volt. Amíg az imádság nem vész ki, az utolsó leheletünkig van esély a győzelemre. Ahol azonban az imádság helyét elfoglalja az önsajnálkozás, vagy a világ gondja, vagy éppen a tévézés, vagy bármi más, ott a győzelem esélye szépen csendben elenyészik.
És pontosan így érvényes ez egy család, egy közösség, egy gyülekezet életében is. Amíg van ott legalább egyetlen imádkozó lélek, addig Isten Szentlelke bejöhet az ő szívén át abba a családba és abba a közösségbe. De ha az imádság megszűnik már mindenki szívében, akkor ott valóban csak az emberi dolgok maradnak. Megmarad a sok seb, megmaradnak a fenntartások, amikből mindig van elég, a mindenféle vágyak, megmaradnak az emberi tulajdonságok, és nincs többé rajtunk túlmutató győzelem. Az amálekiták népe, akit ott Izráelnek le kellett győznie abban a háborúban, az istentelenséget jelképezte. Azt az alapállást, amely tudatosan és szándékosan szembeszegül Istennel, és amely alapállást a szent népnek saját magában is le kellett győznie. Itt ez a gondolat egy külső háború formáját öltötte, de az Újszövetség felől olvasva a történetet nem lehet más a jelentése. A bennünk lakó istentelenség ellen valóban folyamatos imádságos harcra van szükség. Milyen nagy jó, ha tudjuk, valaki hűségesen imádkozik értünk. A gyülekezet pedig pontosan az a hely, ahol tudnunk kell még egymás karját is tartani, hogy meg ne fáradjunk a kezünket az ég felé emelni. Aki belép a templom ajtaján, vagy eljön a hétköznapi bibliaórára, még egyetlen szót sem szólt, de már a belépésével kifejezte az igényét: tartsátok a kezemet! Mert erre mindnyájunknak szüksége van, ha egy Mózesnek is szüksége volt.
Mózes mellé adott Isten egy Áront és egy Húrt, akik talán nem voltak olyan közel az Úrhoz, mint ő, de azért annyi mégis telt tőlük, hogy ők tartották a Mózes karját. Imádkozni jó dolog. De íme, az is fontos, ha már tudod valaki karját tartani. Van-e legalább egy ember, akinek imádkozó lelkülete fontos a számodra és teszel is érte valamit? Tartsátok a karomat – igen, legyünk egymásnak testvérei ebben a tekintetben is, és akkor Isten népe nem a vereség, hanem a győzelem népe lesz. Az imádkozó szíveken át ugyanis maga az élő Úr jön be ebbe a világba, és ez az a győzelem, amire itt olyan nagy szükség van.
Perlekedéstől indulva, a szeretetben való feladatmegosztáson át egészen az egymást imádságos győzelemre segítésig – ez mind Isten népének lehetősége. Vajon hol állunk ezek között? Hát növekedjünk együtt, és akkor majd magunk is Isten győztes népéhez, a Krisztus igazi testéhez fogunk tartozni. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, nagyon szeretnénk, ha a te nagy nevednek dicsőségére lehetnénk, és ezért azt kérjük tőled, hogy tegyél minket méltóvá erre. Kevés a mi erőnk, és a perlekedésnél nem jutunk messzebbre nélküled. Add hát drága jelenlétedet, ami életet és békességet hoz az emberek közé. Segíts minket abban, hogy képesek legyünk áldozatot hozni a magunk hasznának keresésén túl egész közösségünk javára. És áldd meg a lelki munkát, az igehirdetést, az imádságot, a lelkigondozást, a betegek látogatását, a fiatalok közötti szolgálatunkat óvodánkban és gimnáziumunkban. Könyörgünk a betegekért, hogy gyógyulhassanak, a gyászolókért, köztük azokért a testvéreinkért, akiknek egészen friss a gyásza, hogy megnyugvást és békességet találhassanak. Imádkozunk városunk és országunk előmeneteléért, küszködő világunkban az igazság érvényesüléséért és minden jóakaratú emberért. Ámen.

Az életünk megjobbítása

Lekció: Zsolt. 107,1-16
Textus: Róm. 2,4

„Vagy megveted az ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát és nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre indít?”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy ennek az évnek első útja a te házadba vezethetett. Mögöttünk van egy naptári év, amiben volt sok ajándék és voltak veszteségek, sőt gyász is. Néha sikerült helytállnunk és méltó módon hordozni a próbákat, ami mindig a te jóságod ajándéka volt, de voltak bukásaink is, különösen akkor, amikor nem figyeltünk rád. Te mindig készítgettél minket az előttünk álló jövendő ismeretlen ajándékaira, mi pedig legtöbbször mégis készületlenül találkoztunk a holnappal. Úgy szeretnénk most tanulni mindazokból, amik már elmúltak és mögöttünk vannak, hogy ne legyen terméketlen egy helyben járás az életünk – segíts minket ilyen önvizsgáló szívvel visszatekinteni az elmúlt időkre, hogy képesek legyünk okulni azokból. És őszintén valljuk, nagyon szeretnénk felnőni az előttünk álló időkhöz, hogy képesek legyünk nemesebb és tisztább életre, mint az eddig sikerült. Ezzel a kérésünkkel is hozzád jövünk, mert egyedül te tudsz képessé tenni minket ilyen növekedésre. Tudjuk, hogy az ige éppen ezekért lett testté, hogy lehetővé tegye mindezt ebben a világban minden embernek, és áldunk téged, aki velünk is megteheted, hogy az ige bennünk is testté és élő valósággá legyen. Jézusért kérünk, munkáld ezt most mindnyájunkban. Ámen.

Igehirdetés

Esztendő fordulóján elgondolkodunk azon, mit is szeretnénk, ha megtörténhetne a most kezdődő újévben. Vannak egetverő kívánságok, amik persze biztosan nem is teljesülhetnek, és valószínű, hogy ebben a tekintetben Arany Jánosnak van igaza, aki szerint „Földi ember kevéssel beéri / Vágyait ha kevesebbre méri.” (Vágy c. verse) Elég sok népmese szól arról, milyen csapásokat hozhat az emberre, ha minden kívánsága teljesül, emlékezzünk csak az egyszeri házaspárra, akiknél a három kívánság közül a férj először mindjárt egy rőf kolbászt kívánt. A feleség pedig, hogy nem valami sokkal értékesebbet, fazék aranyat vagy más egyebet kívánt, hát dühében meggondolatlanul azt mondta, ragadjon az ura orrához a rőf kolbász, és az úgy is lett. Úgyhogy nem volt mit tenni, a harmadik kívánság már nem is lehetet más, mint hogy az odaragadt kolbász váljon el valahogy a férje orrától. Hát így tanít bennünket még a népmese is arra, hogy helyes és érdemes dolog megszűrni a kívánságainkat, akár így, újév táján is, mert egyáltalán nem mindegyik kívánságunk hoz áldást azzal, ha maradéktalanul teljesül.
Van azonban egy olyan kívánság, ami valószínűleg a legmélyebben lakik bennünk, és ez nem más, mint hogy szeretnénk az életünket megjobbítani. Ez néha alámerülve és eltorzulva összesen annyiban jelenik meg, hogy az anyagi világban teljesüljenek kívánságaink ennek vagy annak a dolognak megszerzésével, ám az ember, ha eléri is ezeket, ezzel végül egyáltalán nem szokta beérni. Eszembe jut egy ismert kultusz-film a hatvanas évekből, ahol a főszereplő egy beat-koncertre betévedve azt látja, amint a szólógitáros eksztázisában zenélve éppen összetöri a gitárját, a közönség meg öli egymást, hogy a gitár egy darabjához hozzájusson. Ő is beleveti magát a küzdelembe és meg is szerzi a gitár egy csonkját, amivel aztán kiszabadul az utcára. Ott a külső csendben azonban, amikor már egyedül van, nézi-nézi, mi is van a kezében, végül pedig eldobja. Emlékezetes az a nyers és durva zörej, amit a járda aszfaltjára eső gitárcsonk kelt, és aki csak egyszer is hallotta már életében ezt a fajta zörejt, az tudja, hogy a birtoklás vágya sokszor valóban nagyobb, mint öröme.
De nem csak ilyen eltorzult formában, a szerzés és a megszerzés világában tévelyegve törekedik az ember élete „megjobbítására”, hanem ezer más úton is. Néha önkorlátozással, aszkézissel, máskor értékes alkotások létrehozásával vagy hősi helytállással, el egészen az önmaga odaáldozásáig, ha egy arra érdemes ügyet talál. Mert ez a dolog, hogy életünket valahogy feljebb emeljük annál, mint ahol az van, nagyon is mélyen a lelkünkbe égett vágy, és vannak, akik ezt a dolgot nem kevesebbnek, mint egyenesen a belénk oltott megistenülési szomjúságnak nevezik. Érdekes módon a Biblia is tud erről, amikor Péter levelében azt írja, hogy az ember előtt nyitva áll, hogy „isteni természet részese legyen”. (II. Pét. 1,4) És ha egy kicsit jobban körülnézünk, azt látjuk, ezer módon ugyan, de mindenki pontosan ebben mesterkedik – istenülni szeretne.
És ez nem valami gőgös lázadás, és nem is pogány istentelenség a részünkről, hanem a Teremtő által belénk oltott legmélyebb és legszentebb vágyunk, amit a Kísértő aztán olyan sokszor sikeresen kisiklat, valahányszor valami tetszetősnek tűnő álutat kínálva elhiteti, hogy neki engedve mi „olyanok leszünk, mint Isten” (I. Móz. 3,4), hogy aztán még olyanok se tudjunk lenni, mint az ember. Tehát nem azzal van a baj, hogy mi „isteni természet részesei” szeretnénk lenni, mert Isten valóban a maga számára teremtet bennünket, s ezért az élet beteljesedése csakis az lehet, hogy hozzá eljutunk. Hanem azzal, hogy ennek az eljutásnak a „hogyan”-ját mi már mindig a magunk nevében, Isten nélkül, legtöbbször pedig közvetlenül a vágyaink pszichés vezérlete alatt akarjuk meghatározni.
Legyen hát ennek az újévnek most szívbéli jókívánságává, sőt magától értetődő, belső vágyává, hogy mi tényleg isteni természet részesei legyünk, de azzal a nagyon fontos bibliai kikötéssel együtt, hogy ennek a módját már egyedül maga az élő Isten határozhatja meg, mert csak neki van erre jogosítványa, nekünk pedig gyermeki szívvel és alázattal kell figyelnünk rá a hogyan dolgában, különben csak még messzebb kerülünk tőle, mint eddig voltunk.
Bontsuk hát ki életünk megjobbításának, ezek után talán félelem nélkül mondhatjuk akár így is, életünk megistenülésének a lehetőségeit. A Biblia egészének szellemiségét tekintetbe véve nyugodtan kimondhatjuk, hogy a rossz dolgok is, a jó dolgok is, sőt, még maga a semmi is alkalmas lehet arra, hogy elindítsa az embert ezen az úton, vagy ha valami miatt megfeneklett volna rajta, akkor újra elindítsa. „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak” – mondja az apostol (Róm. 8,28), és ha ez tényleg így van, akkor miért ne lehetnének a javunkra a most következő évben az eljövő megpróbáltatások, egyáltalán minden, ami csak rossz lehet az életünkben. Aztán a jó dolgok is, az ő jósága, elnézése és türelme szintén őhozzá és őfelé terelgethetnek bennünket – végül pedig, furcsa mód még az is a jó irányba mozdíthat bennünket, ha magával a Semmivel szembesülnénk az életünk útján. Vegyük csak rendre-sorra ezeket a lehetőségeket.
A rossz dolgok ügye paradox módon a legkönnyebb, mert azok általában még fel tudnak ébreszteni bennünket. Az előbb felolvasott zsoltárrészlet is csak úgy sorolja egymás után az ilyen próbatételes helyzeteket: pusztában bolyongás úttalan utakon, ahol nincs egyetlen lakott város sem, aztán sötétségben és a halál árnyékában ülés, amikor a létezésünk kerül fenyegetésbe, meg hajózás a tenger mélységei fölött, amikor a hullámok az égig emelkednek, hogy aztán a mélységbe zuhanjon a hajó. „De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket.” – ez a refrénje ennek a 107. Zsoltárnak. És valóban, a bajban lévő ember újra megtanul az Úrhoz kiáltani, megtanul újra imádkozni, „számban nevednek jó íze van”, mondja a költő – és aki bajba jutott, az valóban sokszor megjobbítja életét. De szögezzük le, mert ez is bibliai igazság, hogy egyáltalán nem minden próbatétel büntetés. Jób könyve kimondja, hogy igenis van olyan szenvedés, ami az istenfélő, igaz és bűngyűlölő embert éri, és még csak azt sem tudja az illető, mi okból. Nem minden baj és nem minden szenvedés büntetés, de minden baj és minden szenvedés alkalmas arra, hogy felébresszen bennünket. Ha ilyesmi ér minket a most következő újévben, ne feledkezzünk el erről: a szenvedés arra való, hogy az embert felébressze.
Nehezebb az ügy akkor, amikor minden nyugodt és békés, szalad a kocsi és bejön a vállalkozás. Amikor mindenki egészséges a családban, nincsenek visszafizethetetlen adósságok, és az egyetlen kérdés az, mire költsük el a pénzünket a sok lehetőség közül. Ilyenkor nagyon is hajlamosak vagyunk elaludni, és ahogyan a népi mondás tartja, a kutya is jó dolgában ugrik a kaszának. Vagyis nagy csapda a jólét és a zavartalan egészség, meg a sikerek és a háborítatlan békesség, mert ilyenkor észre sem szoktuk venni, hogyan csúszunk egyre mélyebbre és mélyebbre. Ezért kérdezi az apostol, hogy nem látod, ember, a jó idők különösen is ráébreszthetnének arra, eljött a pillanata életed belső megjobbításának, el ne játsszad ezeket az időket. Amikor nincsen teher, nincsen szenvedés, hanem jól és szépen halad minden, nem érezzük magunkon az ítéletnek és a számonkérésnek még a lehetőségét sem. Ilyenkor már sokkal nehezebb valakinek felébrednie, és arra gondolni, hogy van tovább, növekedni és tisztulni kellene, Isten a maga számára teremtet engem is. Ilyenkor leginkább elkényelmesedünk, átadjuk magunkat az önelégültségnek, és az sem ritka, hogy észrevétlen olyan bilincsek is kerülnek ránk, amiktől aztán valóban Isten mentse a lelkünket. Ezekben az időkben aktuális a Római levél intése: „Vagy megveted az ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát és nem veszed észre, hogy téged Isten jósága megtérésre indít?”
Igen, azért, mert most nincs rajtam az ítélet, most Isten jóságából, elnézéséből és türelméből éppen minden zavartalan és sima ügy az életemben, azért nagyon is itt van az ideje életem megjobbításának. Ne hogy azok közé tartozzam, akik megvetik az ő jóságát, elnézését és türelmét, mert eljöhetnek olyan idők, amikor mindezek egyszer mégis elfogynak, és akkor ott leszek készületlenül a betegségben, készületlenül a kísértésben és készületlenül a múlandóságban. Amiben mindnyájan készületlenek vagyunk.
Végül pedig a Semmi, mert azzal is lehet találkozni. Pedig igaza van a görög filozófusnak, aki ilyen fölösleges dolgokat mondogatott, hogy a nem létező az nem létezik, csak a Létező létezik. Ami tökéletesen megfelel a valóságnak, de mi emberek mégis szembesülni tudunk még a nem létezővel is. Számos irodalmi példája van annak, amikor valaki átéli ezt, gondoljunk Tolsztojnál Iván Iljics halálára. Jön az elkerülhetetlen elmúlás, és az ember azt sem tudja, mivel szembesül, csak annyit ért, hogy ezt a földet itt kell hagynia. És mivel nincs élő hite, a Semmi áll előtte, oda készül távozni, ami természetesen mindenestől elfogadhatatlan számára.
De nem csak a testi múlandóságban lehet a Semmivel találkozni. A földi élet elérhet egy olyan belső állomásra, amikor már minden illúzióról kiderül, hogy micsoda, minden látszat véglegesen lelepleződik és megtetszik a dolgok önmagukban való tökéletes üressége. Sokan vetik el ilyenkor maguktól az életet, mert azt hitték, az élet azonos a szép illúziókkal. És amikor azok lelepleződnek, nem marad más, csak a Semmi. Mi marad nekünk, hívő embereknek, amikor az illúzióink már nem áltatnak többé minket sem, és minden látszatról kiderül, hogy látszat volt és velejéig üres? A válasz nagyon egyértelmű, éspedig szent könyvünknek mind az ó, mind az újabb lapjairól. „Én az vagyok, aki tényleg Van. Ezt mondd a te népednek: a Vagyok küldött engem hozzátok.” – így olvassuk a választ Mózesnél. És az Újszövetség lapjain ugyanez a hang szólongat minket minden „én vagyok…” igében. Én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a jó pásztor, én vagyok az igazi szőlőtő, én vagyok az ajtó – nem is kell tovább sorolni. Ezek mind arról szólnak, hogy ahol emberek megtapasztalják a Semmit, ott nem kell kétségbeesniük, mert Krisztusban a Vagyok szól hozzájuk. Az a Vagyok, akiben nincs keletkezés és nincs elmúlás, mert ő a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Ómega, aki van, volt, és aki eljön. Nagy vigasztalás van ebben nekünk, akik nem voltunk mindig itt és nem is leszünk mindig itt, ezért bennünk él a félelem. De nem csak vigasz és megnyugtatás rejlik a Vagyok-ban, hanem világos útmutatás is. Ha tényleg ő az Út, akkor mi nem járhatunk akár milyen úton. Ha ő az Igazság, akkor mi az igazságot sehol máshol nem is kereshetjük, csak őbenne. És ha ő az Élet, akkor mi ő benne „éljünk”, és ne a vágyainkban és a nélküle való örömeinkben. Ha ő az ajtó, akkor mi nem léphetünk be akárhová, csak oda, ahová rajta át is beléphetünk.
Újév reggelén adjon mindnyájunknak ébredést lelki értelemben minden megpróbáltatásunk, ami rossz csak ért bennünket eddig a reggelig. De ugyanezt tegye velünk, ébresszen fel megtérésre minden isteni jóság, elnézés és türelem is, mert ezek is erre valók. És ha a Semmi is szembejött már velünk, az is arra ébresszen rá minket, aki a Vagyok, akiben ezért megbízhatunk örökkön örökké. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy újév reggelén nem csak mércét adsz elénk, aminek meg kell felelnünk, hanem közlöd velünk erődet és vezetésedet is. Sőt, önmagadat adod, kitöltve szívünkbe Szentlelkedet és ránk bízva igéd útmutatását is. Te, aki mindig voltál, vagy és eljössz, segíts minket ébredezésünkben, hogy ne féljünk odahagyni a félálmot, és ne féljünk látni és elfogadni azt, amit akaratod szerint látnunk kell és el kell fogadnunk. Add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten! Rád bízzuk életünket, törékeny hitünket, szeretteinket, s mindazt, ami fontos számunkra eben a világban. Add, hogy méltó módon és szentségesen élhessünk drága ajándékaiddal, önzés és hitetlenség nélkül. Adj a szívünkbe élő reményt, hogy a küzdelmet, amit ránk bíztál, soha fel ne adjuk, hanem mindig hittel higgyük, hogy veled együtt győzelmesen megharcolhatjuk azt. Áldd meg anyaszentegyházunkat, gyülekezetünket, országunkat, nemzetünket és elöljáróinkat, ezt az egész vívódó, küszködő világot. Add, hogy a most következő évben előre haladjunk, ne pedig visszafelé, lépésről lépésre hozzád közeledve, aki a magad számára teremtettél minket. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket, és áldd meg az előttünk álló 2012-ik esztendőt. Ámen.

Nevezd nevét Jézusnak

Lekció: Lk. 2,1-14
Textus: Mt. 1,21

„Nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből.”

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged az új karácsony szent ünnepéért. Köszönjük az otthont, ahonnan most ide jöhettünk, a családunk tagjait, a szeretet ünnepét, amit együtt ünnepelhettünk. Légy áldott a lelki családért, az anyaszentegyházért, ahol az evangéliumot hallani egybegyülekezhetünk és ahol a te szent vendégségedben, az úrvacsora közösségében megújítod velünk szövetségedet. Megköszönjük minden segítségedet és ajándékodat, amit bőségesen pazaroltál ránk az elmúlt időben is. Imádkozunk ünneplésünk megszenteléséért és azokért is, akik most betegek, és gyógyulásért fohászkodnak odahaza vagy kórházi ágyon, a magánosokért, akik egyedül ünnepelnek, és a foglyokért, akik nem lehetnek családjuk körében. Hajolj le hozzánk, kegyelmes Istenünk, mindnyájunkhoz, amint Krisztusban ezt tetted a betlehemi éjszakában, és töltsd ki ránk irgalmas bocsánatodat és új életet teremtő Szentlelkedet. Ámen.

Igehirdetés

A karácsonyi történet Jézus születését úgy mondja el nekünk, hogy megemlít nagy neveket, dicsőséges királyokat, akik azonban minden nevezetes dicsőségük ellenére is csak mintegy elbeszélési keretül szolgálnak a Királyok Királya, a Világ Megváltója születéséhez. Augustus császár, a római birodalom hatalmas nagy megszilárdítója éppen csak azért kerül említésre, mert népszámlálást rendelt el, és így Józsefnek és Máriának Betlehembe kellett utaznia, Dávid király pedig, aki szintén Betlehemben született, mint József családi felmenője kerül megnevezésre. Pedig tulajdonképpen mind a ketten messze kiemelkedtek népük elöljárói közül, ám Jézus mellett valósággal eltörpülnek minden e földi kiválóságuk ellenére.
A Biblia olvasói tudjuk, hogy ebben a szent könyvben semmi nem történik véletlenül, itt egyetlen „jotta” vagy pontocska sem került leírásra történetesen, és az ég és a föld elmúlnak ugyan, de ezekből a beszédekből semmi el nem múlik. (Mt. 24,35) Ezért hát lássuk meg a karácsonyi történetben Jézus mellett megemlítet nagy és nevezetes arcokat is, mint akikben egy-egy lehetőséget mutat fel számunkra az ige: így is lehet, és így is lehet embernek lenni.
Augustus császár a világ egyik legsikeresebb embere volt. Közel évszázados, elhúzódó súlyos és véres válságot oldott meg a római birodalomban, és nem csak hosszú évtizedekig uralkodott, hanem olyan stabil birodalmat és közigazgatást épített fel, amely mintegy félezer évig fennmaradt utána. Okosan megtartotta a hatszáz fős szenátus törvényhozó hatalmát, hogy elkerülje az egyszemélyes vezetés látszatát, és köztársaság pártiak meg ne öljék, mint az elődjét, Julius Ceasart, valójában azonban mégis mindent ő irányított. Olyan sikeres volt, hogy még életében templomot szenteltek számára, és Isten Fiának nevezték, a legragyogóbb nyári hónapot pedig, amit addig „nyolcadik hónapnak” neveztek, szintén még életében róla nevezték el Augustusnak, vagyis ragyogónak, fenségesnek, és mind a mai napig ez a neve ennek a hónapnak.
Jézus születése kapcsán mégis összesen annyit hallunk róla, hogy népszámlálást rendelt el a birodalomban, ami nem csekély kényelmetlenséget és veszélyt jelentett Máriának és a születendő Jézusnak. Ez mutatja, hogy a Biblia értékrendje szerint még egy ragyogóan nagy római császár is egészen jelentéktelen minden e földi sikerével együtt, mert ő csak a történelem vízszintes síkján mozgott. Pedig egyebek között a „sacrosanctus” nevet is megkapta, amit úgy lehet fordítani, hogy szent és sérthetetlen, szó szerint pedig a „szentek közt is a legszentebb”, de ezt a nevet ő bizony csak bitorolta, ez őt valójában egyáltalán nem illette meg. Nagy államférfi volt, ez igaz, de a szentséghez, a mi földi, vízszintes világunkból való kilépéshez nem volt köze, azon kívül, hogy egy alkalmas pillanatban még a „sacerdos maximus”, azaz a főpapi címet is megszerezte magának. A Jézus születése kapcsán említett népszámlálásának is egyetlen célja volt részéről, számba venni, hány hadra fogható férfi van a birodalom egy-egy tartományában, és mennyi adót lehet kivetni a tervezett különböző hódító háborúk lefolytatásához. Ha valaki sikerekre vágyik, akár példaképének is tekintheti Augustust, de a szent történetbe, lám, összesen úgy kerül be ez a ragyogóan sikeres ember, hogy Józsefnek és a minden napos Máriának éppen miatta kellett Betlehembe utaznia.
Mi is csak ezt tudjuk értelmezni most ő vele kapcsolatban, mégpedig azt az üzenetet kiolvasva a történtekből, hogy ő volt az, aki gondot és veszélyt okozott a Megváltó születése előtt. Terhes anyáknak ma sem tanácsos sokat utaznia, akkoriban pedig legfeljebb öszvér vagy szamárháton lehetett ilyesmit elképzelni. Ezt a kellemetlenséget és komoly fizikai veszélyt immáron örökre összekötve látjuk a nagy Augustus ragyogó nevével, ugyanakkor azonban, és ez a dolog másik oldala, ennek a rossznak köszönhető az, hogy Megváltónk az ószövetségi próféciákat beteljesítve valóban Betlehemben, a Dávid városában születhetett meg. Ami azt is jelenti, hogy minden rosszból jöhet ki valami jó. A császárnak fontos a sok korrupt adóbérlő ellenőrzése, hogy tényleg menyi adót is kellene valójában beszolgáltatniuk, ezért hát népszámlálást rendel el, és utazzon mindenki a születése városába, mindegy, hogy éppen várandós-e a felesége – ez a dolog rossz oldala. Amikor azonban mindez végbemegy, kiderül, hogy ez a császári rendelet Isten évszázadokkal előbb kijelentett szándékát valósítja meg, és a Megváltó így valóban ott születik meg, ahová mindig is várták, Betlehemben, vagyis ő lesz a dávidi királyság igazi beteljesítője.
Merítsünk most hitet és reményt ebből a furcsa kettősségből. A mi életünkben is vannak bajok és próbatételek, néha még veszélyes próbatételek is. Olyanok is, amik akár a bennünk megszületendő istenfiúság halálát is okozhatják. Hányszor veszítünk el valamit, ami nagyon kedves volt a szívünknek, egy gondolatot, egy tervet és lehetőséget, vagy éppen egy nagyon kedves személyt. Talán azért vannak ezekben a napokban is könnyek a szemünkben, mert éppen most az életünk árnyékosabb oldalát járjuk. Talán nem hisszük el, hogy lehet más utat is találni, és szeretnénk, ha minden zavartalanul úgy maradna, ahogy mi szeretjük. Pedig lehet, hogy összesen eljött az ideje, hogy befelé nézzünk, és elhiggyük, a rosszból valami jó jön ki majd. Az árnyék és a sötétség elmúlik, és újra felkél a nap. Utólag talán majd az is megértjük, hogy ami először könnyeket és szomorúságot hozott, éppen az lett Isten akaratának beteljesítőjévé. A Biblia egyik legszebb igéje így hangzik a József és testvérei történetében: Ti rosszat terveztetek felőlem, de Isten terve azt jóra fordította. (I. Móz. 50,20) Egy másik helyen pedig ezt olvassuk: Bármely fenyítés jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb a megigazulás üdvösséges gyümölcsével fizet azoknak, akik azt elszenvedik. (Zsid. 12,11)
Arra kell tehát figyelnünk, milyen lelki jó származhat abból, amikor bennünket valami próbatétel ér. Augustus császár népszámlálási parancsa először mindenesetre kizárólag bajt és veszélyt hozott Máriának és a gyermeknek, utóbb azonban kifejezetten Isten akarata beteljesedésének eszközének bizonyult. Legyünk hát türelemmel, figyeljünk éberen, és talán a mi életünkben is jóra fordulhat mindaz, ami éppen most rossz és nehéz.
A második arc Dávid királyé, őt is említi Lukács evangélista. Ha valakire zsidó ember büszke volt, hát akkor az a nagy király, Dávid volt, mert az ő idejében fejeződött be véglegesen a honfoglalás. Az ő királyságát tekintették az ószövetségi próféták az ideális királyságnak, amely az eljövendő Messiás országlásának előképe. Pedig maga Dávid nem volt bűntelen ember, sőt nagyon is súlyos vétkeket hallunk róla, amiket azonban Isten színe előtt őszintén sírva megbánt, és amikből szíve szerint megtért. Pontosan azért tartották őt a próféták olyan nagyra, mert tudott megtérni, tudott igazán Istenhez fordulni, amit sem elődjéről, Saulról nem lehetet elmondani, sem pedig a fiáról, Salamonról, aki alatt pedig még nagyobb volt az ország, mint apja idejében. Dávid királyságát tekintették a próféták az aranykornak, olyasminek, ami méltó módon mutat előre az eljövendő Messiás királyságára.
Amikor tehát őt említi az evangélista, valójában arról van szó, hogy Isten uralmának beköszöntése mindig esedékes. Nincs olyan mélység, amikor ő ne tudna újat kezdeni egy ember sorsában. Ahogy Dávid életében eljött a megtisztulás ideje, amikor meghallotta az igét, pedig ez a dolog egészen reménytelenek látszott Betsabé elcsábítása és Úriás, a hűséges katona meggyilkoltatása után, úgy nincs olyan elesett és szánalomra méltó emberi állapot, amiből ne nyílna ajtó Isten világa felé, ahol emberek meghallják az igét. Dávid nevének felemlítése Jézus születése kapcsán éppen arra a hitre buzdít bennünket, hogy nagyon nagy mélységből, egészen elveszettnek tűnő állapotból is lehet megtérés által szabadulást találni.
Ma sokan az anyagi jövőjüket féltik és joggal, mert egészen gátlástalanul mohó erők fogtak hozzá országok tönkretételéhez. Ott van a félelem százezrek életében, mi lesz velünk. Aztán senki nincs köztünk, akit a múlandóság félelme elkerülhetne, mert annyira szeretjük ezt az életet, hogy igazából el sem tudjuk gondolni, amit pedig leírva találunk a Szentírásban: „Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit Isten készítet az őt szeretőknek.” (I. Kor. 2,9) Vannak továbbá olyan emberek is, akik belebetegszenek abba, hogy valaki másnak az akarata megy végbe, nem pedig az övék, és folyton háborúságokat csinálnak ezekből az okokból családban is, máshol is, puszta hiúságból és hatalmi ambíciókból. Sorolhatnánk tovább az ember lelki elesettségének még sok jelét, de most emlékezzünk inkább arra, hogy akadt egy ember, aki megjobbította az életét, Dávidnak hívták, és Isten prófétái azt mondták róla, az ő jól és helyesen elkezdett királyságát fogja majd beteljesíteni az Ember Fia, akinek uralma soha nem ér véget a „Dávid trónján”.
Így érkezünk el Jézushoz, aki ebbe a világba jött el, az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. (Ján. 1,11) Egy császár és egy király társaságában halljuk tehát a nevét, és míg a császárról teljesen csak e földi, hatalmi intézkedéseket tudunk felsorolni, a királyról pedig azt a pozitívumot lehet elmondani, hogy tudott megtérni és nagyon elrontott erkölcsi ügyekből alázatosan sírva és lehajtott fejjel kijönni, úgy Jézusról azt olvassuk, ő „mindent jól cselekedett”. (Mk. 7,37) Olyan hihetetlen ez, és legszívesebben eltávolítjuk magunktól ezt a dolgot, azt mondjuk, Jézus Isten fia volt, nekünk azonban ez úgysem megy, erre mi úgysem vagyunk képesek – pedig az emberiség őskultúrái sorra mind tudnak erről a lehetőségről. És a Biblia is egy asszonytól született, Jézus nevű emberről mondja el ezt, aki ugyan olyan ember volt, mint mi: mindent jól cselekedett! Merítsünk most erőt karácsony szent ünnepén erre a jóra: ha most még nem is vagyunk képesek erre, Jézusban és ő általa képesek lehetünk rá.
Az a név, amit a betlehemi csecsemőnek adtak, gyakori keresztnév volt Izraelben, minden harmadik fiút úgy hívták. Spanyolországban ma is használják férfinévként, nemzetközi konferencián egyszer meghökkenve tapasztaltam, hogy az asztalnál ülő spanyol kolléga három keresztneve közül az egyik Jézus. Megváltónk azért kapta jó előre ezt a nevet, mert a héber Jöhósua azt jelenti: az Úr Szabadítása. „Nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből.”
Igen, testvérek, a népnek, a mi magyar népünknek éppen úgy, mint Isten ószövetségi népének ott egyetlen útja van a bűneiből való szabadulásra: Jézus. Ami azt jelenti, hozzá kell mennünk, mind, akik megfáradtunk és meg vagyunk terhelve, és ő megnyugoszt bennünket, és vegyük csak fel az ő igáját és tőle megtanulhatjuk, hogy ő szelíd és alázatos, és akkor nyugalmat találhatunk a mi lelkeinknek. Mert az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. (Mt. 11,28-30) Hogyan szabadít meg Jézus? Úgy, hogy egy másik világba nyit nekünk utat, ahol az iga gyönyörűséges és ahol a teher könnyű. Aki itt, ebben a világban akar maradni, ami nélküle való, azon még ő sem tud segíteni. Aki azonban tud és akar továbblépni onnan, ahol van, annak megfogja a kezét és azt mondja, mint annyiszor a gyógyításaiban is, hogy kelj fel és járj. Ne féljetek, születet nektek ma a megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. Vigyük el magunkkal ezt az evangéliumot, és változtassa meg életünket ez a jó hír.
Így kezdjen most újat mindnyájunk életében az, akit azért neveztek Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak minden bűnéből. Így legyen. Ámen.

Úrvacsora

Újratervezés, paradigmaváltás

Lekció: Mt. 1,18-25
Textus: Mt. 1,20

„József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van.”
Imádkozzunk!
Istenünk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy jóságodat, hogy az emberi nemzetséget arra becsülted, nekünk adod legdrágább kincsedet. Köszönjük az ő csodálatos születését, amiről tudjuk azt, hogy csak egyszer történt ilyen ezen a földön. Szeretnénk mindabban a jóban részesülni, amit ő nekünk hozott tőled, és ezért is gyűltünk össze most szent házadban ezen az adventi vasárnapon. Tudjuk méltatlanságunkat, ismerjük vétkeinket, amik elválasztanak tőled. De azt is tudjuk, hogy nem a mi érdemeinkért közlöd velünk az igazi, mennyei életet, hanem kegyelemből hit által. Tekints most ránk Megváltó Jézusunkért irgalmas szeretettel, hogy megtisztuljon a szívünk és átnemesedjen az életünk. Vedd el bűneinket, életünk sok kétértelműségét és szívünk tisztátalanságát, és tedd ezt a mostani órát mindnyájunknak Szentlélekkel megtelt, áldott idővé. Ámen.

Igehirdetés
Sokan ismerik azt a mai technikai eszközt, amiket autókban alkalmazva könnyen megtalálhatjuk a célt, ahova igyekezünk. Ez a műholdas vezérlésű készülék ismeri a térképet, és megmondja nekünk hallható szóval is, hogy száz méter múlva jobbra vagy balra forduljunk, ha el akarjuk érni a célunkat. Aztán ha nem engedelmeskedünk neki, és más utak felé fordulunk, akkor sem hagy cserben, hanem észlelve azt, hogy nem az ő vezetése szerint megyünk és így máshová jutottunk, mint kellett volna, egyszer csak ránk szól, és azt mondja: újratervezés. Ez az okos kis masina ilyen módon sokat segíthet abban, hogy számunkra ismeretlen helyekre kalandozva is tudjuk, mégis csak tudjuk, merre kell tovább indulnunk, ha a célunkhoz el akarunk érni.
Van azonban nem csak ilyen személyes úton járásunkban, hanem néha az emberiség léptékében is változás, amikor az addigi gondolkodásmód alapjai megrendülnek és egészen új szempontok kapnak teret, ezt a dolgot pedig szaknyelven paradigma-váltásnak szokták nevezni. Nagy irodalma van ennek a dolognak, noha kevesen foglalkoznak vele igazán komolyabban, mert mindnyájan szeretjük a jól ismert és bevett igazságokat, és nem egykönnyen szoktunk magában a gondolkodásmódunkban stílust váltani. Ilyen váltás volt, amikor a régi fizikát felváltotta a 20. századi fizika, vagy amikor a hét hangsorú, megszokott hangnemeket tartalmazó zenét felváltotta a modern, tizenkét fokú hangsorból álló zene, amelyben már nincsenek kitüntetett hangmagasságok, minden hang teljesen egyenlő értékű.
Érdekes módon a Biblia embereinél sokszor látjuk azt a különös dolgot, hogy ők igenis képesek kilépni a megszokott gondolkodás keretei közül és egészen más paradigmák szerint lépnek tovább, mint ahogyan odajutottak, ahol éppen vannak. Itt van mindjárt József, aki megtudva azt, hogy jegyese, Mária viselős, titokban el akarja bocsátani, mert jó szándékú, igaz ember, és nem akar botrányt, pedig megtehetné. Ezer férfi közül nagy dolog lenne, ha akadna legalább egy, aki így intézi el ezt az ügyet, mert a legtöbben biztosan megszégyenítenék jegyesüket – József azonban álmot lát, és megérti, hogy nem kell félnie magához venni Máriát feleségként sem, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Próbáljunk belehelyezkedni egy férfi gondolkodásába: a jegyese terhes, holott ő nem is érintette még – el lehet így venni valakit feleségül? A normálisnak tekintett paradigma szerint természetesen nem. De történik valami, jön egy belső találkozás József és az Úr angyala között, és ennek a találkozásnak egy lényeges változás, ha úgy tetszik „paradigmaváltás” a következménye. Azt, amit mindenki normálisnak és természetesnek tart, és maga József is így gondolkodott addig – már nem tartja annak, hanem egészen mást tart normálisnak és egészen mást tart természetesnek: legnagyobb megdöbbenésre elveszi feleségül Máriát, és nem is érinti addig, amíg az meg nem szüli fiát, akit Jézusnak nevez el.
Mi történt? Összesen annyi, hogy ami az egyik oldalról, az egyik „paradigmában” még a világ botrányának tűnt, azt egy másik összefüggésben a Szentlélektől valónak lehetett látni. Mert a dolgokhoz mindig hozzátartoznak az értelmezések, és mi emberek úgy vagyunk, hogy reggeltől estig értelmezzük a dolgokat, de legtöbbször észre sem vesszük, hogy ezt tesszük. Pedig emberi életünk talán legmagasabb rendű, Istentől kapott része éppen, hogy mi magunk értelmezhetjük az életünk dolgait, beállíthatjuk azokat egy értelmezési keretbe és így ugyanazt a dolgot akár más és más összefüggésben is tudjuk látni. A fiatalok önállósodási törekvései például legtöbbször kétségbe ejtik a szülőket, arra gondolnak, hogy elveszítik a gyermekeiket, pedig érettebb fejjel nézve ugyanazt a dolgot láthatják benne azt is, hogy próbálgatja a gyerek a szárnyait és lassanként megáll majd a saját lábán is – ami persze, tudjuk, nem szokott túlságosan egyszerűen lezajlani.
Legyen azonban ennek a mostani adventi istentiszteletünknek szándékává, hogy életünknek ezt a drága kincsét, hogy képesek vagyunk a világ dolgait értelmezni, most nem csak egyszerűen tudatosítjuk magunkban, hanem még arra is törekszünk, hogy odaadjuk ezt a képességünket Istenünk kezébe, és közvetlenül tőle kérjük, hogy segítsen minket újratervezéshez ott, ahol arra van szükség, és paradigmaváltáshoz, ahol meg arra.
József „paradigmaváltása” abban állt, hogy életének egy fontos részét addig csak önmagában szemlélte, az álomlátása után pedig ugyanazt a dolgot már Isten-ügyként látta. Ez olyan alapvető változás, amire mindnyájunknak égetően szükségünk lenne az életünk legfontosabb dolgival kapcsolatban. Odaállítani a fontos ügyeket az ő színe elé, és az ő jelenléte fényében megpillantani, hogy mi az, ami „tőle van” és mi az, ami egyáltalán nem tőle való. Ez az olykor drámai következményekkel is járó vizsgálódás mindig személyes ügy, és a szívünk legbelső szentélyében kell megtörténnie, de van azért néhány olyan vonás, amit általánosságban is elmondhatunk, mik is azok a dolgok, amik biztosan nem a Szentlélektől valók az életünkben.
Egészen biztosan nem Istentől valók azok a dolgok, ahol önzésünktől vezérelve, esetleg ragadozó ösztöneinktől vezérelve ragadunk meg örömöket és azt mondjuk, ez az enyém, és innentől kezdve senkinek semmi köze hozzá. Ahol az én és a szerzési vágy mindenek fölött uralkodnak, ott ritkán lehet szó arról, hogy az a dolog egyezik Isten akaratával, és tőle való lenne. Ugyanígy nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy nem tőle valók azok az igyekezeteink sem, amikor csupán a magunk dicsőségét hajszoljuk, ahogy a fiatalok mondani szokták, amikor magunkat fényezzük. Ide tartozik minden stréberség és minden öncélú hatalomvágy, de feltétlenül ide tartozik mások leszólása is, mert rejtett módon abból is az hangzik ki, hogy bezzeg mi nem olyanok vagyunk. Aztán nem Istentől való az sem, amikor olyan közösséget építünk, ami csak arra való, hogy a mi néhányunk hasznát szolgálja. Ezt becsületes nevén maffiázásnak hívják: fogjunk össze mi páran, és hagyjuk magunk mögött egy ütőképes csapattal mindenki mást. Legvégül hadd említsek még valamit: azt, amikor megelégszünk hevenyészett életmegoldásokkal, és azt mondjuk magunknak, most ez így átmenetileg megengedhető, persze fogunk mi majd valamikor becsületesen is élni, de ez itt most éppen nem számít.
Ha jobban megnézzük, Jézus egész földi élete ezeknek az ellenkezőjét mutatta fel. Úgy és abban volt ő a „Szentlélektől való”, hogy felülemelkedett a saját önzésén. Neki is lehettek volna szép gazdasági eredményei, akkor és ott ezt a földműveléssel, a kövekből kenyerek változtatásával lehetett volna elérni, és ő nemet mondott erre. Negyven napos böjtölése is azt mondja, hogy nem volt a saját örömeinek a rabja. Nagycsütörtök esti imája, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” – arról szól, hogy egész életét kész volt Isten akaratának alávetni. Minden igaz szívvel hozott áldozat túlmutat magunkon, és ha Isten iránti engedelmesség van a ragadozó ösztöneink megtagadásának mélyén, akkor az a dolog már nem tőlünk, hanem magától Istentől van.
De vegyük a következőt, a magunk fényezésének dolgát. Jézus nem tett egyetlen csodát sem megrendelésre, ezért is akarták Názáretben, a saját szülővárosában megölni. Csak bajbajutott embereken, betegeken és megtisztulni vágyókon segített, de nem tett egyetlen látványos csodát sem, amivel népszerűséget szerezhetett volna. Nem ugrott le a templom ormáról, hogy elkápráztassa a nézőközönséget. A megasztáros remények világában nehéz ezt a dolgot megérteni, amikor mindenki hírt és nevet akar magának, mindenki nagyon ismert és nagyon népszerű akar lenni, és olyan kevesek képesek megmaradni csendben, a háttérben. Dicsőséget emberektől nem nyerek, mondta Jézus magáról, és ezt kérdezte az emberektől: Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? (Ján. 5,44) Mert valóban van egy emberektől szerezhető dicsőség, ami külső és nagyon is változandó, nézzünk csak a kiöregedett sztárokra – de van egy olyan dicsőség, ami az Atyától szerezhető, kívülről szinte egyáltalán nem is látszik, a szívünkben növekedik, és ez a ragyogás nem múlik el, mert végleges. Jézus ismerte ezt a másik fajta, belső dicsőséget, és ezért tudta elviselni értünk a keresztet.
Aztán az önző közösségépítés, ami nem az egyetemes egyház, hanem csak egy ilyen vagy olyan csapat, ami azonban hatékonyan tud magának előnyöket szerezni. Szokták mondani, hogy a maffiák korát éljük, és ebben valószínűleg sok igazság van. Jézus azonban nem egy szektát, még csak nem is egy vallást alapított, hanem az egyetemes egyház látomása miatt volt képes vállalni a kiközösítést a saját népéből is. Igen, épüljenek közösségek, de ha azok kirekesztőek, csak egyetlen ember is akad, akinek ott nem jut hely, ő ott nem kívánatos jelenlévő, vagyis ha nem állnak meg közösségeink az egyetemes egyház krisztusi mércéjén, akkor mi nem a Jézus szándékolta emberiséget építjük.
Legvégül maradt az utolsó, a hevenyészett életforma. Jézus arra törekedett, hogy úgy éljen, ahogyan minden embernek, mindenkor és mindenhol élnie kellene, vagyis ő a végleges életformát kívánta megvalósítani. Nem tett engedményeket és nem mondta azt, hogy most ez így pár évig megengedhető, aztán majd megjavulunk. Ő úgy akart élni, ahogy az embernek, mint Isten gyermekének mindig, mindenhol élnie kellene. Ez az, amit a Biblia örök életnek nevez, a végleges és helyes létmód. Hányan léptek oda hozzá, és kérdezték tőle, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem. Jézus mindig azt mondta, szeresd Istent egész szíveddel, egész lelkeddel és minden erőddel és szeresd felebarátodat, mint magadat. Így kell helyesen, végleges létmódban élni. És ehhez ma sem tudunk semmit hozzátenni, nem is kell.
József alapjaiban megváltoztatta a gondolkodását, mert megértette, hogy Jézus a Szentlélektől való gyermek. Talán bennünk is születhet olyan újratervezés, vagy éppen paradigmaváltás, amiben ez az egyetlen nagy kérdés, ki és mi van a Szentlélektől. Mert ha tényleg ez lesz a mi kérdésünk is, akkor már nem fog minden az önzésünkre vallani abban, ahogyan élünk. Nem fogjuk magunkat fényezni és nem fogunk egymástól dicsőséget szerezni sem, mert van már nekünk az Atyától való belső fényünk, és az világít számunkra a legszebb fénnyel. Nem fogunk önző elkülönülésekkel más fajta közösségeket építeni, mint az egyetemes egyházat, amit Urunk alapított, és amiben mindenkinek helye van. És nem fogunk mással megelégedni, ideiglenes és hevenyészett megoldásokkal, csak és egyedül az örök élettel, ami a Szentlélektől való. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, légy áldott, hogy te nem csak tanítottál minket ezekről a dolgokról, hanem mindezt meg is valósítottad. Köszönjük, hogy áldozatot hoztál és nem az önzés szerint cselekedtél a döntő pillanatokban. Légy áldott, hogy nem a magad dicsőségét kerested és nem arra figyeltél, mi nyeri el az emberek tetszését körülötted, hanem az örök Atya fényét és ragyogását fogadtad szívedbe. Köszönjük, hogy áldozatoddal olyan egyházat és olyan szent népet alapítottál, ami valóban egyetemes és minden embernek helye van benne, aki Istent féli és az igazságot cselekszi. Kérünk, vezess el minket a hevenyészett és átmeneti életmódoktól egészen az örök életig, amit te magad ismertél és nekünk is meg tudsz adni. Segíts bennünket ezekben a mostani adventi napokban, hogy ne távolodjunk tőled, hanem közeledjünk hozzád, és megteljen a szívünk tőled való fénnyel. Ámen.

Boldog, aki hitt

Lekció: Lk. 1,46-55
Textus: Lk. 1,45

„Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, várakozó, adventi szívvel állunk eléd ezekben a mostani időkben, mert szeretnénk méltó módon felkészülni érkezésed ünnepére. Tudjuk azonban jól, hogy sem az értelmünk, sem az erőink nem elégségesek ahhoz, hogy mi magunk az igaz és üdvösséges életet elérjük. Inkább arról tehetünk vallást, hogy gyengék vagyunk, erőtlen a hitünk is, és a te legdrágább ajándékaidat rendre eltékozoljuk. Kérünk ezért, hogy erősíts meg bennünket most a jóban Szentlelkeddel, aki nélkül az élet üres és hiábavaló, még akkor is, ha minden kínálkozó lehetőségét leszakítanánk is. Mi, akik ma eljöttünk, mind vágyunk a magasabb és tisztább életre, amit te mindig megadtál azoknak, akik tőled igaz szívvel kérték. Ezt tesszük most mi is újra, kérjük kegyelmedet, bűneinkre a bocsánatot és a Krisztusban való új életet. Az ő igaz és tiszta áldozatáért fogadj minket magadhoz, irgalmas Istenünk, és cselekedj velünk hatalmasan. Ámen.

Igehirdetés

Advent idején gyakran felolvassuk azt a dicsőítő himnuszt, amit az előbb is hallottunk, és amit Mária szájába ad Lukács evangélista. Ezt a gyönyörű imádságot a legnagyobb zeneszerzők Magnificat néven megzenésítették, mivel ezzel a szóval kezdődik ennek az imának latin fordítása. Igazi adventi imádság, hiszen a Megváltó megszülésére készülő Mária mondja – így hát, ha van a szent várakozáshoz, ha van Isten cselekvésére készülődés idejéhez igazán méltó ima, ez biztosan az.
A kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy a négy evangélium közül egyedül Lukácsnál, abban az evangéliumban olvashatjuk, amelyik részletesen szól Keresztelő János szüleiről és születésének körülményeiről. Valószínűleg az ő tanítványi körének hagyományában lelhette fel ezt az imádságot az evangélista, és még az sem lehetetlen, hogy eredetileg Erzsébetnek, Keresztelő János anyjának hálaimája volt, a tartalma szerint ugyanis az ő helyzetére még jobban illik, mint a Máriáéra. Nehéz eldönteni, a két rokon asszony közül eredetileg melyiké lehetett inkább ez az imádság, annál is inkább, mert itt egy olyan hatalmas himnuszról van szó, ahol az „Úr szolgálóleánya” már sokkal több, mint egy teherbe esett názáreti leány, vagy egy későn gyermekáldáshoz jutó papfeleség. Nem nehéz észrevenni, hogy itt az egyéni, személyes ügyek hordozóinál még többről, valójában magáról Isten népéről van szó, akit az imádkozó mintegy megtestesít, és akinek nevében maga is szól. Az egészen széles távlatú világtörténeti kitekintés, amit a himnusz az emberiség jövőjével összefüggésben tartalmaz, mindenesetre egyértelműen ebbe az irányba mutat.
Ha így olvassuk, hogy az imádság szerzőjének szándéka szerint Mária az igazi Izrael megtestesítőjeként is mondja ezt a gyönyörű imádságot, akkor ez az evangéliumi himnusz mindenkiről és mindenkinek szól, akik csak Isten népéhez sorolják magukat. Ilyen értelemben azt olvashatjuk ki belőle, mit akar mondani nekünk a Szentlélek Isten igazi népéről, azokról, akik nem csak külsőleg és nem csak rajtuk kívüli okokból tartoznak oda, hanem lélek szerint is. Legyen ezért ennek az adventi igehirdetésünknek most ez a témája, mit jelent Isten népéhez, a bibliai értelmű (Jer. 9,25, I.Pét.2,9, Jel.1,6) „lelki Izraelhez” tartozni.
Mindenesetre valami többet annál, hogy bizonyos vasárnapokon eljövünk és leülünk a templom padjában, és évente egyszer befizetjük az egyházfenntartói járulékot. Az ő népéhez tartozni a legnagyobb kiváltság, mert ez a dolog a Szentírás egyértelmű tanítása szerint eredetileg nem csak egy csoporthoz tartozást, vérségi köteléket, nem csupán egy nemzethez való odatartozást jelentett, hanem egy szent megbízatást, egy páratlan világtörténelmi feladat hitben való teljesítését. Azt a papi szolgálatot, hogy Isten szabadítása a föld szélső határáig eljuthasson, és minden nép világosságává legyen. (És. 49,6) Amikor az apostol azt mondja a keresztyénekről, hogy ti „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok”, akkor az Ószövetség legszentebb hagyományából idéz (II. Móz. 19,5-6), éspedig szó szerint, meghatározva azt, mit jelent zsidónak lenni, és ezt kéri számon rajtuk, mert ez a dolguk.
Mit jelent nekünk Isten népéhez tartozni? Talán kedves és ismerős arcokat, akikkel jó időnként találkozni és beszélgetni egy kicsit. Talán védelmet, egy melegszívű közösséget, ahová nagy baj esetén azért mindig lehet fordulni. Talán egy szép épületet, áhítatos pillanatokkal, templomi hangulatot és ünnepeket is – de vajon jelenti-e már ezt a hatalmas kiváltságot, ahogyan a Magnificat-ban halljuk, hogy mi, mint „Ábrahám és az ő utódjai” Isten szabadításának hírnökei lehetünk? Ha arra gondolunk, hogy mi valójában nem kevesebbek, mint egy ilyen lelki nép tagjai vagyunk, akkor életünk minden próbatételét már egészen másként láthatjuk, mint e nélkül.
Sok ember küszködik valamivel. Némelyek félelmekkel, betegséggel, mások egészen közvetlenül emberekkel, az ellenfeleikkel küzdenek, sokan pedig külső és belső kísértésekkel harcolnak. És ezekben a harcokban nagy szükség lenne erőre és támogatásra – de honnan vegyük? Ha mi valóban Isten népéhez tartozunk, akkor vegyük észre, hogy csak a Lukács evangéliuma 1. fejezetében, ahonnan a Magnificat-ot is felolvastuk, egymás után négyszer olvashatjuk, hogy valakihez eljön Isten Szentlelke. Először a születendő Keresztelő Jánosról halljuk, hogy anyja méhétől fogva megtelik majd Szentlélekkel, aztán magáról a születendő Megváltóról, Jézusról, hogy őt mindenestől a Szentlélek fogja megformálni. Aztán Erzsébet az, aki megtelik Szentlélekkel, amikor a szíve alatt Jézust hordozó rokona, Mária hozzá érkezik és köszönti őt, végül pedig Zakariás pap is megtelik Szentlélekkel, és úgy mondja el a maga hálaimáját Azért érdemes karácsony heteiben legalább egy evangéliumot elejétől végéig figyelmesen elolvasni, mert ilyen felfedezéseket tehetünk – Isten népének életében eljön a Szentlélek, és akikhez eljön, azok életében nagyszerű dolgok történnek! Ugye, ez már egy kicsit több annál, mint hogy elüldögélünk olykor a templom padjaiban.
Ennek a népnek azonban nem csak erről a kiváltságáról hallunk, hogy ők Isten szabadításának hírnökei, és ehhez Szentlelket is kapnak, hanem azt is megtudjuk róluk, hogy ők magukban véve egyáltalán nem lehetnének valamiféle élcsapat. A Mária énekének van egy fordulata, ami nagyon sokat mond erről. Az imádkozó arról énekel, hogy ő azért magasztalja az Urat, mert az rátekintett „szolgálóleánya alázatos állapotára”, ahogyan a Károli fordításban találjuk – illetve „megalázott állapotára”, ahogyan ugyanezt az újfordításból hallottuk. Bibliánk eredeti szövegében azonban itt még ezeknél is erőteljesebb szót találunk, ami valójában azt jelenti, Isten rátekintett szolgálóleánya, vagyis az ő népe lealacsonyodott, leromlott állapotára, és kihozta onnan.
Ez a mélyebb értelem pedig már arra emlékeztethet bennünket, hogy mi azért és annyiban tartozunk „Isten népéhez”, amennyiben ő valóban kihozhatott minket a magunk lealacsonyodott, talán ez a szó sem túlzás, lelki értelemben lezüllött állapotából. Nincs olyan ember, aki el ne játszotta volna már Isten jóságát, aki le ne alacsonyodott volna, néha egészen súlyos mélységekig is. És Isten nem hagyja ezt annyiban – jön utánunk, keres minket és kopogtat az ajtónkon. Ez történik ebben a mostani adventben is. Isten népéhez azok tartoznak, akik már megjárták a nagy mélységet, talán szégyenletes mélységeket is, de az örök szeretet mégis utánuk nyúlt és kiemelte őket onnan. Ezért az ilyen ember már nem ítélgeti embertársait, maga is tudja, hogy mit jelent egy léleknek nagy mélységben lenni, és onnan – kizárólag Isten nagy kegyelméből – mégis csak kiszabadulni. Az ilyen ember türelmes és megértő, tud méltányos lenni és tudja kivárni, amíg egy-egy embertársa szívében szintén kiérlelődik, hogy már ő is el tudja fogadni a kegyelmet. Nem húzkodja türelmetlenül a „magától növekedő vetést” (Mk. 4,26-29), hogy „nőjél már, nőjél már”, mert tudja, hogy azzal csak bajt csinálna. Nem ugrik neki a száz dénárral tartozó szolgatársa torkának, hogy azonnal fizessem meg tartozását, mert még emlékszik arra, hogy neki magának tízezer tálentum adósságot engedett el a gazdája. (Mt. 18,23-35)
Isten népéhez tartozni így azt is jelenti, hogy mi kegyelemből élünk. Kegyelemből van a fizikai meglétünk, és kegyelemből van az üdvösségünk is. Ezt pedig nem szabad elfelejteni, mert akkor azonnal ítélkezők és számon kérők leszünk, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy ítéljenek eleveneket és holtakat. Elég sok ilyet látunk a világban. A megszenteletlen emberi értelem például mindig ilyen, csak rosszat tud feltételezni és mondani mindenről és mindenkiről. Ahol a kegyelem nem valóság, sőt, nem a mindenekelőtt való, legfontosabb valóság, ott marad az ún. kritikai értelem, aminek semmi nem drága. Az elszabadult, istentelenné vált emberi szellem semmi mást nem tud, csak ítélkezni és megvetni mindent, amit mások tesznek, amivel emberek egyáltalán próbálkoznak. Ahol azonban valaki tényleg kegyelemből él, ott elkezdi észrevenni másokban a jót is. Fontos lesz számára az a lehetőség is, ami most még talán nem is látszik, de minden emberben ott rejtőzik, hogy lehet ő is Isten gyermeke és lehet Krisztus követője.
Végül még egy fontos vonása van Isten népének. Nem csak kiváltság hozzá tartozni, mert a legszentebb szolgálat, Isten szabadításának hirdetése a dolgunk, nem csak mind olyanok vagyunk, akiket ő a „lealacsonyodottságból”, talán a lelki lezüllöttségből hozott ki, amikor ránk tekintett – hanem ennek a népnek feltétlenül és elsőrendű módon az a feladata, hogy a hit megtestesítője és hordozója legyen. A Magnificat első fele, így is lehet mondani, első „versszaka” hálaadás Isten irgalmáért, vagyis hátranézés – a második azonban olyan jövőbe tekintés, amit még csak a hit szemei láthatnak. Pontosan úgy azonban, mint az ószövetség lapjain, itt is múlt időben beszél az ige azokról a dolgokról, amik majd bekövetkeznek, mert egészen bizonyos azok eljöttében. Ez a „prófétai perfektum” pedig nem akármire vonatkozik: hanem arra, hogy eljön majd a hatalom megtérése és eljön a birtoklás megtérése is. A szívükben felfuvalkodott hatalmasokat ledöntve látjuk, vagyis nem lesz többé önkény a világban, a megalázottakat pedig felemelve látjuk, ami bizony mainapság nagyon ritka dolog. De a hit már látja, hogy a hatalom is megtérhet. Bővölködők mennek el üres kézzel és az éhezőket javakkal látják el, vagyis a világot ma is uraló pénzhatalom és kapzsiság helyébe valami egészen más lép, de csak ott, ahol van hit.
Ez a rész a Magnificat-ban egyetlen nagy felszólítás Isten népéhez: legyen hitetek, és akkor a történelemben is nagyszerű dolgok történhetnek majd. Igen, legyen hitünk olyasmihez, amit most még nem látunk, és talán emberileg teljesen lehetetlennek is tartunk, mint amilyen a hatalom megtérése és a birtoklás megtérése – de Istennél semmi sem lehetetlen. (Lk. 1,37) Legyen hitünk abban, hogy ahol a mi emberi erőink véget érnek, ott nem ér véget Isten jósága. Legyen hitünk abban, hogy egy hamis és önző világban teremhet egy kicsiny emberi mag, egy tanítványi közösség, amely só és kovász tud lenni, és még a világ világossága is válhat belőle – Megváltó Jézusunk ugyanis így beszélt a születendő anyaszentegyházról! (Mt. 5,13-14) Legyen hitünk abban, hogy kicsi mustármagból nagy fa is nőhet. Legyen hitünk Istenben, hogy ő mindnyájunk üdvét akarja, és eljutunk mi oda, ahol a Magnificat kezdődik: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki.”
Isten népéhez tartozni a legnagyobb kiváltság. Isten népéhez csupa olyanok tartoznak, akiket ő hozott ki a maguk lealacsonyodottságukból. Isten népéhez csupa olyanok tartoznak, akikben él a hit, hogy mindaz beteljesedik, amit Isten mond nekünk. Így legyen! Ámen.

Úrvacsora