Mi ad értelmet mindennek?
Lekció: Zsolt. 98,1-9
Textus: Róm. 12,1-2

„Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, Sokféleképpen beszélsz te az emberekkel, akié pedig egyedül a bölcsesség és az értelem, és aki mégis meg akarod magadat értetni velünk, földi halandókkal. Engedd, hogy értsük szavadat, ha szólasz, és értsük még azt az üzenetet is, ami hallgatásodban rejlik. Hiszen hallgat a mester, hogy tanítványát kikérdezze, és hallgat a kedves, hogy párját próbára tegye. Az is beszél, aki hallgat, hogy a megértés ideje annál bensőségesebb legyen, amikor elérkezik. Amikor magányosan, elhagyatva állunk, és nem halljuk hangodat, néha úgy tűnik, hogy örökre elszakadtunk tőled. Taníts minket hallgatásodnak ezekkel a csendjeivel is, hogy amikor végre megértjük értelmét, egész szívünkből zenghessük a választ. Te adj nekünk megtisztulást és te adj új éneket a szánkba, amikor eljön szívünkbe a hit és az igazság. Hadd dicsérjen téged méltó ének, amikor végre felfogjuk, hogy te még hallgatni is szeretetedből hallgattál, mert mindenkor szabadító és kegyelmes Urunk vagy. és örökre az is maradsz. Ámen.

Igehirdetés

Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát, az tudja, hogy ez a szókapcsolat, hogy „okos istentisztelet” egyetlen egy helyen található a Szentírásban, itt a Római levélben, ahonnan az előbb felolvastuk. Hiába keressük más bibliai könyvekben, végiglapozhatjuk az ezerötszáz oldalát, még párhuzamos vagy rá egy kicsit hasonlító mondatot sem találunk. Nem értjük pontosan, hogyan lehet okos egy istentisztelet, de a reformáció első bibliafordításai óta ez szerepel a Luther-féle német, aztán sorra az angol és a francia fordításokban, és a mi Károli Bibliánkban is, talán éppen ezek nyomán – mind a mai napig.
Az igazság ezzel szemben az, hogy ezen a helyen az eredeti szövegben egy elég közismert, egyetlen szóval mégis nehezen lefordítható kifejezést találunk, ami görögül így hangzik: logosz. Ennek az antik filozófiai szakkifejezésnek az volt a jelentése, hogy gondolat, szó, értelem, és mindjárt jobban értjük, miről is van szó, ha kimondom egy származék-szavát, amit ma is minden nap használunk, és az így hangzik: logikus. Valami, aminek van értelme, ezt a régi görögök így mondták: van benne logosz, logosszal van telve.
Így már közel jön hozzánk ez az egész témakör, hiszen ki ne kereste volna, legalábbis talán kamaszkorában utoljára az élete értelmét, ki ne vizsgálná meg mondjuk egy-egy reklámban az őt megszólító igényt, hogy van-e értelme annak, hogy éljen azzal az árucikkel, és egyáltalán, minden dologban mindig az értelmet keressük. Ér bennünket egy csapás, ránk tör egy szorongás, valami nagyon aggaszt bennünket, és egészen addig szenvedünk tőle, amíg meg nem leljük az értelmét. Egy modern, mai angol Bibliafordításban ezen a helyen már ezt olvassuk, hogy az istentisztelet „szívvel és értelemmel való” legyen, ami jelzi, hogy küzdenek a fordítók a logosz szó teljesebb lefordításáért, de azt hiszem, egy kis bölcselet-történet nélkül nem lehet mélyére hatolni ennek a nehezen érthető bibliai helynek.
Két nevet is érdemes megtanulnunk, hogy amennyire lehet, utána olvassunk a kérdésnek, ami az internet világában már nem is olyan nehéz. Az egyik egy görög filozófus, Herakleitosz neve, a Kr. előtt 500 évvel élt bölcselőé, akinek írásában először szólal meg a logosz szó. Nála a világegyetem rendjét megformáló erőt jelenti, és Herakleitosz azt tartja róla, hogy a világon a legnagyobb bölcsesség felismerni az életben és a valóságban a logoszt, a dolgoknak értelmet adó örök törvényt. Hadd említsük meg, hogy ő ezt a hatalmas formáló erőt, ami ott van az Univerzumban mindenütt, tűznek, vagyis valójában léleknek gondolta. Egy másik név pedig, amit szintén érdemes megjegyezni, Alexandriai Philo neve, aki Kr. előtt 20-tól Kr. u. 5o-ig élt abban a városban, ahol az akkori világ legnagyobb és legértékesebb könyvtára volt, az egyiptomi Alexandriában. Ebben a könyvtárba tudatosan gyűjtötték és másolták a kéziratokat, amiket addig templomokban őriztek, de itt került másolásra a legtöbb görög tragédia éppen úgy, mint ahogyan nagy valószínűséggel itt fordították le az Ószövetséget is görög nyelvre. Az akkori uralkodó parancsot adott, hogy minden hajót át kell kutatni, ami a város kikötőjébe érkezik, és minden tekercsről másolatot kell készíteni a könyvtár számára. Ez a csodálatos könyvtár azonban, amiben 500.000 tekercs és 200.000 pergament volt, éppen Philo életének utolsó éveiben háborús okokból leégett. Philo viszont, aki hívő zsidó ember volt és kitűnően ismerte a Bibliát, életművét annak szentelte, hogy kimutassa, a görög filozófia logosz-szava és a Bibliában sokszor felhangzó „ige” szó, ami Isten szavát, beszédét jelenti, valójában egy és ugyanaz. Ez a nagyszerű összegzés tette lehetővé aztán János evangéliumának megírását, amelyben Jézus Krisztust a kezdetek előtt már meglévő igének nevezi az evangélista, és így lehetett a parányi zsidó szektából, ami a keresztyén gyülekezet eredetileg volt, a görög műveltségű világban is érthető és egyetemes üzenettel fellépő egyház mind a mai napig.
Ha így értjük a logosz szót, hogy értelmet tud adni mindenek, vagyis életnek és halálnak, múltnak és jövőnek egyaránt, akkor valójában Isten jelenlétét érthetjük alatta, ami Lélek és gondolat, szó és értelem egyszerre. Így már meg tudjuk fejteni az apostoli kérést is: „Kérlek titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet” – mert az „okos istentisztelet” ilyen módon azt jelenti, hogy logosszal, vagyis értelmet adó isteni gondolattal teli, tehát Isten mindeneknek formát adó Lelkével, égi tüzével teljes istentisztelet.
Ebben az értelemben azt is mondhatjuk, hogy nem csak az istentiszteletnek, de a világon minden dolognak egyedül csak az ad igazán értelmet, ha nem hiányzik belőle az Örökkévaló logosza, azaz Lelke és jelenléte. Azért fontos ezt így kimondanunk, mert van a logosznak mainapság egy silányító, degradáló használata is, amikor ti. a világ dolgait racionalizáljuk, vagyis egyszerűen beleállítjuk valamiféle értelmezési keretbe, magánál egy kicsit nagyobb összefüggésbe, és rögtön azt hisszük, hogy ezzel a dolog tényleg meg van magyarázva. Ez a „csodátlanítás” művelete, amikor pl. a természettől, de általában a valóságtól elvitatjuk azt, hogy tulajdonképpen csoda, és mihelyt kimutatni vélünk benne valami mechanikát, azonnal megnyugszunk. Pedig sem a természet, főleg pedig a valóság nem mechanika, hanem egyértelműen csoda, és semmi túlzás nincs a költő igényében, hogy „Úgy néztem magamra mindig, / Ahogy csodára nézni illik, /Csodára, az ember fiára, / Kezeire, nyírott hajára.” (Szécsi Margit)
Hát nyíljon fel a mi szemünk is a csodára, meglátni azt a világban, magunkban és egymásban is, és áhítattal keresni a dolgokban is ott rejlő logoszt, isteni rendet, sőt, mi bátran tovább mehetünk és úgy is mondhatjuk, hogy a megrendülés nélkül még csak néven sem nevezhető, egyetemes Krisztust. Mert ő van jelen minden emberi lény testi születésében, ő rejtőzik egész életünk minden küzdelmében, és ő vár minket végtelen szelíd jóságával még halálunkban is.
Hogyan lesz nekünk mármost ezek tudatában „logosszal teljes istentiszteletünk”? Az apostol azt mondja, először is az odaszánás révén. „Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul.” Ez nem kevesebbet jelent, mint nemet mondani minden, Isten nélküli gondolatra, döntésre és cselekedetre, akkor is, ha az olyan közel lenne hozzánk, mint a saját testünk. Mindenkihez a saját gondolatai és érzései, végső soron pedig a saját teste van a legközelebb, egészen addig, amíg tényleg föl nem fedezi magában Isten „logoszát”, az ő tüzét, az ő Szentlelkét. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, ki kell mondanunk, hogy „nem én Uram, hanem te”, vagy ahogyan a zsoltárban olvassuk: „Nem nekünk, Uram, nem nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget!” (Zsolt. 115,1) Ugyanezt halljuk Keresztelő Jánostól, amikor Jézusra mutat: „Annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállnom.” (Jn. 3,30) Amíg ezt nem akaródzik kimondanunk, addig hiába várunk a csodára. Amíg még el vagyunk telve magunktól, a saját gondolatainktól és érzéseinktől, addig ne csodálkozzunk, hogy nincsen „logosszal teljes istentiszteletünk”, de még értelmes életünk és értelmes halálunk sem. Mert ezekhez ki kell mondani a nemet egész Isten nélküli egzisztenciánkra, önmagunk bálványozására és istenítésére, és csak azután telik majd meg égi tartalommal életünk és a halálunk. Akkor viszont igen. Megöldökölve az óembert, már megszülethet az új ember, halálba adva a tőle elidegenedett, lényegében „Isten-telen” mivoltunkat, eljöhet az új, a mennyből való énünk, azaz Krisztus. „Öldököljétek meg azért földi tagjaitokat, a paráznaságot, tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás” (Kol. 3,5) – és ide bárki behelyettesítheti azt, amit neki személyesen kell megöldökölnie. Hitetlenséget, irigységet, bosszúállást, hamisságot vagy haszonlesést – és eljön majd a csoda az ő életében is.
Aztán, hogy jobban értsük ezt a dolgot, még egy másik módon is elmondja nekünk az ige, mi a teendőnk: „Ne szabjátok magatokat e világhoz” – olvassuk az 1590-es, eredeti Károli Bibliában éppen úgy, mint a most megjelent, legfrissebb, 2011-es Károli-revízióban, amit szeretettel ajánlhatunk minden érdeklődő figyelmébe. „Ne igazodjatok a világhoz”, mondja új fordítású Bibliánk, az eredeti bibliai görög szövegben pedig szó szerint azt olvassuk, hogy „ne sátorozzatok össze” a világgal. Talán ez a leginkább képszerű, ezt tudjuk legjobban megérteni – mert „összesátorozni” azt jelenti, hogy egy fedél alá venni, sajátomnak elfogadni, magamévá tenni. Itt pedig éppen arra hallunk bíztatást, hogy maradjunk egy kicsit mindig idegenek, maradjunk csak „utasok” ebben a világban (409. ének 1-7. vers!), ne gyökerezzünk bele túlságosan, mert a mi igazi és örök hazánk nem is itt, nem is ebben a világban van. Igaz, hogy keveset tudunk arról a másik világról, de csodálatosan megnyugtató Berzsenyi szava: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét! /Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz, / Mert a te munkád: ott is elszórt / Csontjaimat kezeid takarják.” (Berzsenyi: Fohászkodás) Maradjon tehát az ember mindenkor várakozó, megajándékozható lélek, aki csak „utas” ebben a világban, nem pedig földbe gyökerezett lábú sóbálvány, aki teljességgel mozdíthatatlan a helyéről, ezért csak ledönteni lehet. Legyen az ember olyan utas, aki tudja, hová érkezik, mert hittel hiszi, hogy őt ott is, az örök hazában is az „ő kezei takarják”. Ezért az elmúlás „zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz.”
Végül pedig az igazán nagy „logosz”, ami értelmet ad mindennek, amíg csak itt vagyunk: azért érdemes ezt az utat járnunk, a testünket Istennek kedves áldozatul odaszánás, és a vándorló, lélekben mindig egy kicsit idegen utas útját, mert csak így fogjuk tudni megvizsgálni, az új fordítás és a legfrissebb Károli revízió szövege szerint „megítélni”, hogy micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata. Erre pedig mindig újra nagyon nagy szükségünk van, mert az élet sokkal gazdagabb és bonyolultabb annál, mintsem működnének benne a kész receptek. Az élete mindig tanulni kell. Jó lenne, ha volnának univerzális patentek, amiket bármikor alkalmazni lehet, de inkább úgy áll a helyzet, hogy csak tapogatjuk a valóságot, és mindvégig próbáljuk megismerni, de mégis mindig meghökkentő dolgokra lelünk. Az életet nem azért kell szeretni, amiért a disznó a vályút szereti, hanem azért, mert az életben mindvégig tanulhatunk. Hát ezért van értelme önmagunk megtagadásának és az odaszánásnak; ezért van értelme annak, hogy utasok maradjunk a világban a végső pillanatig, akik készek továbbmenni, ne pedig berendezkedet polgárok; és ezért van értelme az utolsó napig való tanulásnak, az élet és a mögötte rejlő logosz, Isten akarata mélyebb és mélyebb megismerésének. „Kérlek azért titeket testvéreim Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istenek kedves áldozatul, mint okos istentiszteletet, és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulásával, hogy megítélhessétek, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy aki rád figyel és neked szánja oda önmagát, az még a szenvedés értelmét is megtalálja, amikor eljön annak ideje. Köszönjük, hogy azt ígéred, akkor leszünk igazán otthon ebben a világban, ha úton járó vándoroknak maradunk meg benne, akik mindig előre tekintenek, és pontosan tudják, hová igyekeznek. Légy áldott, hogy arra buzdítasz bennünket igédben, hogy szánjuk oda magunkat élő és szent áldozatul Istennek, mert ez kedves előtted. Szeretnénk eljutni egészen odáig, hogy Lelked jelenlétében mi magunk is meg tudjuk már ítélni, micsoda a te jó, kedves és tökéletes akaratod. Add ehhez értelmet adó igédet napról napra. Imádkozunk a betegágyon fekvőkért és azokért is, akik talán életük utolsó e földi időit élik, hogy megtalálják minden dolog értelmét. De imádkozunk azokért is, akiknek gyógyulását megadhatod, hogy erőt kapjanak Szentlelked által testi-lelki gyógyulásukhoz. Vezess mindnyájunkat a most következő hét napjaiban, hogy örömöt és értelmet találjunk munkánkban, igyekezeteinkben, amíg végigjárjuk földi utunkat és egyszer elérkezünk egészen tehozzád. Ámen.

Mi a baj a magántulajdonnal?
Lekció: V. Móz. 15,1-15
Textus: Mt. 6,24
„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.”

Imádkozzunk!
Urunk, minden keményszívűség és önzés saját magunkra hull vissza, akik meg akarjuk nyerni az életünket és éppen így veszítjük el. Te pedig elveszítetted mennyei magasságodat, hogy gazdag lévén, szegénnyé légy értünk, emberekért, hogy mi a te szegénységed által meggazdagodjunk. Áldunk téged ezért, amit Krisztusban ma is adsz minden nyitott szívű és gyermeki lelkű embernek. Segíts minket, hogy ez a mostani óra is ezt a csodát hozhassa közel hozzánk. Nyisd meg előttünk az élet igazi titkát, hogy ne maradjunk koldusok, amikor gazdagok lehetnénk a te igéd által, és ments meg minket a silány élettől, ami csak látszik gazdagnak, valójában bálványozás és a Mammon szolgálata. Áldd meg ezeket a perceket igazi lelki előmenetellel, szívbéli tisztulással és emelj fel bennünket egészen te magadhoz. Ámen.

Igehirdetés
Csodálkozva olvassuk Mózes ötödik könyvében azt a különös parancsolatot, hogy a hetedik évben el kell engedni az adósságokat, és ha valaki úgy eladósodott volna, hogy már rabszolgává lett, azt is szabadon kell bocsátani a hetedik esztendőben. Milyen embertelen világ lehetett az, gondoljuk magunkban, amelyikben akkora adósságokat lehetett nyakába varrni egy nehéz helyzetben lévő embernek, hogy egész életére rabszolgává legyen. Aztán eszünkbe jut, amit néhány hete magam is hallottam valakitől, hogy hat éve vettek fel a házukra kilenc millió forint hitelt, amit azóta minden hónapban törlesztettek, és ma tizenkét millió forint az adósságuk – és erre azt kell mondjuk, hogy semmit nem változott a világ. Legfeljebb annyit, hogy ma kevés hitelező gondol arra magától, hogy a hetedik évben egyáltalán valamit elengedjen az adósai a tartozásából, és nagyon is sokan élnek – főleg itt, a mi országunkban, közvetlen adósrabszolgaságban. Amikor pedig ennek a tarthatatlanságát valaki kimondja, akkor az egész világ a magántulajdon szentségére hivatkozik, mint olyan sérthetetlen alapelvre, ami mindent helyesen megalapoz.
Az a könyv azonban, amiből mi Isten szavát halljuk, amint szólongat bennünket, azt mondja nekünk, hogy igazad volna, ha minden adósod minden tartozását könyörtelenül behajtanád, mert ő tényleg felvette tőled azt a kölcsönt – mégse ezt tedd ővele, hanem a hetedik évben engedd el adósságait, és ha már a rabszolgáddá lett is volna, akkor is engedd őt szabadon.
Ilyet persze csak az mondhat, aki a saját kincsei és vagyona fölött egy sokkal nagyobb kincsről és vagyonról tud, és aki ennek következtében nem a magántulajdon szentségét tekinti a világ végső alapjának, hanem magát az élő Istent. Kövessük most ennek az ismeretlen igehirdetőnek a gondolatmenetét, aki Mózes ötödik könyvéből szól hozzánk mintegy Mózes nevében és tekintélyével, mert maga Jézus is jól ismerte ezt a bibliai könyvet, különben nem idézte volna szinte szó szerint azt az előbb hallott mondatot belőle, hogy szegények mindenkor lesznek veletek. (V. Móz. 15,11 és Mt. 26,11)
Mi a baj a magántulajdonnal, kérdezheti valaki, és egyáltalán mi a baj azzal a világrenddel, ami a magántulajdon szentségére épül? A Biblia szerint az, hogy igazából minden, de minden Isten tulajdona ezen a világon, és nekünk ezért mindig abból kell kiindulnunk, hogy mi emberek kizárólag csak másodlagos birtokosok lehetünk. Az Úré a föld és annak teljessége, ahogyan a 24. Zsoltárban énekeltük is az előbb – ez az alap. Ezt kell elismernünk, hogy mi akkor sem az igazi tulajdonosok vagyunk, ha törvényesen örököltünk a szüleinktől egy ingatlan, akkor sem az igazi tulajdonosok vagyunk, ha a két kezünkkel és orcánk verítékével becsületesen megdolgoztunk valamiért, mert az Úré a föld és annak teljessége. Mi pedig tőle, az igazi tulajdonostól csak megbízatásként, mintegy haszonbérletbe kapjuk, vagy ahogyan a régiek mondták, sáfárságra, tehát úgy, hogy el kell majd számolnunk vele, mire is használtuk, és mivé lett az a dolog a kezünkön. Az igazi tulajdonos még akkor is az élő Isten, ha a földhivatalban a mi nevünkre van 1/1 tulajdoni arányban bejegyezve valami, és ez ugyanígy vonatkozik a kocsinkra, a bankbetétünkre, a nyaralónkra, kinek mije van. De bizony érvényes még a saját testünkre, a végtagjainkra, az értelmes elménkre, és a földi életben eltöltött minden egyes napunkra és óránkra is. Kaptuk, sáfárságra, gazdálkodásra kaptuk, és az igazi tulajdonosok nem mi magunk vagyunk.
Nagyon nehéz ebbe a gondolatkörbe belehelyezkedni, éspedig mindaddig, amíg az ember bálványként tiszteli a vagyont és az anyagiakat, és azokat mindenek feletti kincsnek tekinti. Jézus azonban világosan beszél: Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak. Mai első jó hírünk azonban éppen ehhez kapcsolódik: nagy terheket tud levetni magáról, félelmeket és szorongásokat az,aki a birtokolt dolgok helyett tényleg Istennek adja az első helyet. Amíg az első hely a birtoklásé, általában az életünk külső szféráié, addig mindig van okunk aggódni, mert hát a pénz elértéktelenedhet, a bank tönkremehet, a vállalkozást csődbe lehet vinni – és akkor mi lesz velünk! Aki azonban már nem a birtokolható dolgokat, vagyis a Mammont szolgálja, hanem valóban Istent, annak nem marad félnivalója. Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem? (Zsolt. 56,12)
Ezt a hitet, és ennek a valóságát életünk küldő szféráiban nem találjuk, mert ott csak a birtokolható dolgok, és elég sokszor azok féltése tanyázik. Beljebb kell hatolnunk, az életünk belsőbb és mélyebb rétegeihez, sőt egészen a legbenső magvához, ahol már ő maga lakik bennünk, mert ha ezt az utat járjuk, magunk mögött hagyva mindazt, amink csak van, ami csak birtokolható – akkor érkezhetünk el őhozzá, akit már nem lehet birtokolni, mert ő maga a tulajdonos. Jó szívvel ajánlom ezt az „utazást befelé”, mert ezen az úton el lehet érkezni őhozzá, ahogyan Jézus is elérte őt. Sokat segíthet ebben, ha emlékezünk Isten szabadító tetteire, amint a zsidók emlékezhetek az egyiptomi szabadulásra. Nekünk is vannak ilyen élményeink, amikor megszabadultunk bűnből, betegségből, életveszélyből vagy egyszerűen gonosz és rosszindulatú emberektől. Hát merítsünk erőt ezekből, és induljunk el befelé a saját szívünkben.
Amikor valaki megkockáztatja ezt a befelé mozgást, ezt az Istent kereső elmélyedést, akkor csodálkozva tapasztalja, hogy ezzel maga mögött hagyja a félelmeit, hogy éhen fog halni, ki fog semmiződni, mi lesz ővele – és képessé válik a nagylelkűségre. Ettől kezdve már nem abszurd felszólítás, hogy ne legyen köztetek szegény, hiszen Isten tud gondoskodni rólatok, nektek pedig mindig van miből adnotok. (V. Móz. 15,4) Ha viszont fukarok vagytok, akkor az Úrhoz kiáltanak miattatok a szegények, és áldás helyett átokká válik a gazdagságotok. Az egészséges emberi közösség nem engedi, hogy valaki kihulljon a soraiból. Csak a modern világ büszkeségei, a világvárosok termelik a számtalan hajléktalant, de az élő és valóságos közösségek, el egészen a legprimitívebb törzsekig, mindig gondoskodnak a maguk szerencsétleneiről, akik lelki betegek, ezért nehezen tudnak alkalmazkodni és magukért szorgalmasan megdolgozni. Az első keresztyénekről is azt halljuk, hogy mindenük közös volt, mert nem uralkodott felettük az anyagiak imádata.
Elég fontos azonban itt megjegyeznünk, hogy ez a dolog nem azonos a jótékonykodással, mert az mindig látványos és elvárja a tapsokat. Jézus szomorúan mondta a látványosan, a nyilvánosságnak szólóan adakozókról, hogy bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. (Mt. 6,2) Sokkal többet ér, ha nem tudja még a saját jobb kezed sem, hogy mit cselekszik a bal, vagyis nem látványos akcióról és nem a tapsok learatásáról van szó. Tegyél jót, de ne azért, hogy tapsokat kapj érte. Ma nagy cégek komoly pénzeket fordítanak különböző dolgok támogatására, művészeti szponzorálásra, sportversenyek rendezésére, és elvárják, hogy cserébe mindenhol elhangozzék a nevük, ki legyen írva még a versenyzők trikójára vagy sisakjára is, mert ők adtak valamit, pedig legtöbbször csak az arculatukat akarják javítani, mert olyan arcátlanul sok pénzt tesznek zsebre profit formájában, hogy ez nagyon is rájuk fér. Az, hogy adok valamit, de cserébe reklámfelületet kérek magamnak, manapság természetes, egy beteg és rosszul megalapozott gazdasági világrendben, ahol állandóan kurblizni kell a gazdaságot, hogy fogyasszatok már, fogyasszatok már, de ez a dolog fényévekre van az eredeti életrendtől, és nem is valószínű, hogy nagyon sokáig fennmarad. Nem is várhatjuk a tisztán gazdasági alapokon álló emberektől, hogy így gondolkozzanak. Az ő logikájuk szerint befektetés van, meg befektetői környezet, az egyetlen igazi valóság pedig az elérhető profit. Legyen nekik az ő hitük szerint.
Mi pedig irigykedés nélkül hagyjuk meg nekik ezt a gondolkodásmódot, és vegyük komolyan, amit a Mózes könyveiben olvasható igehirdetések éppen úgy egyértelművé tesznek számunkra, mint az evangéliumok, hogy az élő Isten az egyetlen igazi valóság. Ő az, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható. Benne nincs keletkezés és elmúlás, és ő nem változik, mert az lesz, aki volt. (167.ének 3.v.) Az embernek pedig igenis el kell döntenie, hogy mit tart az életében elsődleges valóságnak, mert ez meg fog látszani minden, de minden lépésén. Az olyan ember, aki valóban vallja, hogy az Úré a föld, és annak teljessége, még a modern életünktől legtávolabbinak tűnő ószövetségi felsorolásból is épülni fog, amikor mondjuk a tiszta és a tisztátalan állatok kerülnek felsorolásra – mert eszébe jut, hogy Isten előtt bizonyos tettei esetleg éppen olyan tisztátalanok lehetnek, mint valamikor bizonyos “hasadt körmű, de nem kérődző” állatok voltak a zsidók számára. És egy ilyen felismerés valóban azon múlik, hogy kit és mit is tart az ember a maga életében elsődleges valóságnak, igazán létezőnek. Mert ha az Urat tartja annak, akkor megnyílik az ige, és megszólal számára a háromezer éves betű is. Ha pedig nem, akkor látván nem lát, hallván nem hall, mert megkövéredik a szíve, és vakon járja végig az egész földi életét. (Mt. 13,15)
Az adósságtól indultunk, és a hét évenként esedékes elengedésen gondolkodtunk ezen a vasárnapon. Isten örök rendje szerint így volna helyes. Mérjük csak oda magunkat ehhez a mércéhez, és szégyenkezzünk, ha arra van szükségünk, mert már magunk is régen a Mammont tartjuk igazi Istenünknek. Ezt a hitünket ma az a bibliai igazság vonta először is kétségbe, hogy egyáltalán nem is a miénk, amit a miénknek gondolunk, mert az igazi tulajdonos maga Isten. Az Úré a föld és annak teljessége. Így tekintsünk mindenünkre, amink csak van, és elkezd majd átrendeződni minden. Kedvet kapunk befelé mozogni, a saját létünk belső szférái felé, s talán elérkezünk egészen az örökkévaló énünkig is. Jézusnak ez sikerült, és ő elmondhatta, én és az Atya egy vagyunk. (Jn. 10,30) Ne adjuk alább mi sem, mert ez a lehetőség minden asszonytól született ember számára egyenlőképpen nyitva áll. Szorongásaink, és a birtokoltak elvesztésétől való félelem így fog megszűnni, és a helyén megjelenik a nagylelkűség. Nem lesznek közöttünk többé szegények, mert egymásnak sokkal inkább testvérei leszünk. Fogunk tudni jók lenni és segítőek, anélkül, hogy kürtöltetnénk magunk előtt. Örömmel és nagylelkűen tudunk majd adni, és megértjük, valóban jobb adni, mint kapni. És elérkezünk hitünk legérettebb szintjéhez is, amikor már azt is tudjuk, hogy Isten az egyetlen igazi valóság, és minden, ami látható, csak másodlagos és mulandó. Ez a tiszta hit vigasztaljon, adjon erőt és mutasson utat mindnyájunknak, mert ez a hit a Jézus hite, és üdvözítő hit. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk Jézus, hogy te nem csak tanítottál a szegénységről, hanem mindenedet odaadtad a kereszten a bűnös világért és értünk. Kérünk, szabadíts meg minket is a nyerészkedésnek és önzésnek minden fajtájától, hogy félelem nélkül képesek legyünk a nagylelkűségre, akár anyagiakról van szó, amit el kell engednünk valakinek, akár vétkek megbocsátásáról. Nehezen megy nekünk ez nélküled. Kérünk, jöjj el és tégy minket Lelkeddel képessé arra a nemes és tiszta életre, amire magunktól nincs erőnk. Adj jó elhatározást és aztán adj szilárdságot a véghezvitelben. Ámen.

Előttetek megy!

Lekció: Mk. 16,1-8
Textus: Mk. 16,5-7

„És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványoknak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.”

Imádkozzunk!

Urunk, azt szeretnénk, ha a húsvét öröme és üzenete mindig velünk maradhatna, a saját testi múlandóságunk pedig nem sötét árnyékként lebegne felettünk, hanem úgy várhatna ránk, mint a hazaérkezés boldog előszobája. Tudjuk, hogy ez egyedül azon múlik, milyen az életünk és hitben hová növekedtünk, segíts hát bennünket olyan belső változáshoz, hogy felnőhessünk a megváltottak boldog bizonyosságáig: a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Megvalljuk Urunk, amit te jól tudsz is, hogy sokszor és sokféleképpen változnak bennünk az emberi érzések, amíg csak el nem küldöd hozzánk is a dicsőséges Feltámadottat, aki előttünk megy, csak vak szemeinkkel mi nem látjuk őt. Nyisd most meg a mi szemeinket is, és adj hitet elindulni a magunk Galileájába, ahol megláthatjuk őt, megváltó Jézusunkat és találkozhatunk is vele. Áldd meg ezt a mostani órát és töltsd meg kegyelmedből élő és életet adó tartalommal, tőled való üzenettel az emberi beszédet, hogy mindnyájan megtisztuljunk, megvigasztalódjunk és erőre kapjunk a te igéd által. Ámen.

Igehirdetés

Van a mi emberi életünknek egy olyan állapota, amikor mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet, nem vagyunk betegek, nincs okunk különösebben panaszra, mégsem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Nem számít az ilyesmi még boldogtalanságnak, nem is tekintik lelki betegségnek sem, amit valahogy kezeltetni kellene, legfeljebb egy bizonyos kényelmetlenség-érzésről van szó, ahogyan egy tudós elnevezte ezt (S. Freud: Das Unbehagen in der Kultur) – de azért azt mondják róla, akik sokat foglalkoznak vele és értenek az ilyesmihez, hogy hosszabb távon nagyon is kihat az életünkre, miként érezzük magunkat, sőt, még fizikai értelemben is elkezdheti rongálni a testünket, ha túl sok rossz érzést hordozunk a lelkünkben.
Itt most nem az a dolgunk, hogy azon gondolkodjunk, hogyan és miképpen kapcsolódnak át lelki dolgok testi állapotokká, esetleg tünetekké, mert ezzel a kérdéssel komoly tudományok küszködnek, éspedig váltakozó sikerrel – hanem induljunk ki onnan, amit az evangéliumok meglehetősen pontosan leírnak, hogy az első tanítványok sem érezték magukat túlságosan jól a saját bőrükben. Volt ott félelem, nem is kevés, aztán, ma így mondanánk ezt a dolgot, valahogy összekeveredtek, zavar támadt bennünk, nem találták magukat. És ebben az önmaguk nem találásában, igazából előző önmaguk elvesztésében, mert hát ott azért nem kevesebbről volt szó, már nem is állnak olyan messzi a modern életérzéstől. Amíg az ember külső dolgokban, szeretett személyekben, számára fontos ügyekben, sőt, akár tárgyakban is, de valamennyire meghatározva érzi önmagát, addig nincsen baj. De néha megrendül a föld a lábunk alatt, mert elveszítünk valakit, aki fontos volt, vagy megváltozik az életünk valami más miatt. Megszűnik a munkahelyünk, újra kell mindent kezdeni valahol máshol, ha lehet egyáltalán. Esetleg csalódunk ügyekben, amik addig nagyon is sokat jelentetek, fontosak voltak, talán átlátunk a saját birtoklásunk talmi és üres voltán, vagy egyenesen megpillantjuk sok dolog értelmetlenségét, ahogyan a költő, T.S. Eliot mondja az öregedő emberről, aki átéli a „…Borongást, mely mást nem ígér, csak / Árnyékgyümölcsök keserű semmiízét” (Négy kvartett, Little Gidding, II.) – és ilyenkor aztán nem csoda, hogy nem érezzük jól magunkat a saját bőrünkben. Ugyanez a költő mondja ezeket a nagyon pontos szavakat is:
„….ami a tiéd, éppen az nem a tiéd, / És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” (Négy kvartett, East Coker, III.)
Az első tanítványok nagyjából éppen ezt érezhették, mert amijük volt, az elveszett, és ahol voltak, ők ott nem voltak otthon, ott nem voltak a helyükön. Diagnózisnak ez elég pontos, hiszen a történeti ember, akik mi mind magunk is vagyunk, leggyakrabban éppen abban határozza meg magát, hogy mije van, jobb esetben pedig abban, hogy kije van. Az pedig, hogy az ember tényleg ott van-e, ahol éppen van, vagyis harmonikusan kapcsolódik-e a saját helyéhez és állapotához, az nagyon is gyakran nyitott kérdés. Ami azt jelenti, hogy nem ritkán tekintenek emberek idegenül arra a helyre, ahol vannak, mert azon a helyen lélekben nincsenek otthon. Milyen szépen beszél erről a zsoltáros a Károli szövege szerint, amikor ezt mondja: „Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk. Az emberek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé.” (Zsolt 103,15-16) Ebben a gyönyörű mondatban arról van szó, hogy az ember és a maga helye normális állapotban bensőségesen összetartoznak, amit a földi boldogság egyik legfontosabb fokmérőjének is tekinthetünk, és ezt az összetartozást csak a halál zilálja szét. Igen, ez lenne az idilli állapot, a valóság ezzel szemben elég sokszor az, hogy „….ami a tiéd, éppen az nem a tiéd, / És ahol vagy, éppen ott nem vagy.” Hát ilyen érzések között és ilyen lelkiállapotban szólította meg a tanítványokat az üzenet: Menjetek vissza Galileába, ott majd találkoztok Jézussal, aki előttetek megy.
Jelenti ez a mondat mindenekelőtt azt, hogy semmiképpen ne keseredjetek, és főleg ne keményedjetek bele a jelen boldogtalanságotokba. Ne ragadjatok bele, ne váljon az életetek állandó kísérőjévé egy negatívum. Ha az angyali szóra hallgatok, az biztosan és pontosan megmondja nektek, merre tovább. Ha pedig eddig nem hittétek volna, kiút mindig van, éspedig még a halálon át is – erről szól az egész húsvéti evangélium. Leginkább a betokosodott, már egészen megrögzült boldogtalanságokhoz szól ez az üzenet – nem kell úgy maradjon az emberi élet, ahogyan valamelyik szegmensében elromlott. Menjetek Galileába, ott meglátjátok azt, akit elvesztettetek, mert ő előttetek megy. Megfeneklett, elakadt emberi életek legfontosabb evangéliuma. Kiút mindig van, csak legyen, aki meghallja az angyali útmutatást. Nem az a baj, hogy rossz a világ, nem is az a baj, hogy sok baj ér minket, embereket, hanem az a baj, hogy sok az angyali útmutatásra süket ember. Ez az igazán nagy baj, ezen kell segíteni. Hányan keserednek bele abba, amiből pedig volna tovább. Menjetek Galileába – ez azt jelenti, hogy tegyétek meg, ami rajtatok áll. Többet senki nem kér számon rajtatok, csak annyit, amennyi telik tőletek. Azt tegyétek. Az a százhúsz kilométeres út legalább egy heti gyaloglást jelentett, de ezt az utat ők már egyszer idefelé megtették. Most azt hallják, induljatok szépen haza, menjetek vissza a saját helyetekre. Néha összesen ennyi az isteni tanács, visszamenni a helyünkre, és ha ezt az egyszerű üzenetet meghalljuk, magával Jézussal találkozhatunk majd. A Feltámadott ügye első fokon ezt a bíztatást adja minden küzdő embernek: állj szépen a helyedre, töltsd be azt egészen, mert valaki előtted megy azon az úton, és te a magad Galileájában magával a Feltámadottal találkozhatsz.
Miért olyan nagy evangélium ez az egyszerű üzenet? Mert sokan hatalmas csodákat várnak, vagy legalább valami kis hátborzongást. Egy kicsit azért nyíljon meg az ég, vagy hasadjon meg a föld, történjenek rendkívüli dolgok, mutatkozzon meg az ég hatalma – ő meg azt mondja, térjél haza a helyedre. Előtted megy Galileába, a saját hazádba, a saját otthonodba, ott megláthatod őt a mindenapjaidban.
És ebben az a fontos üzenet is rejlik, hogy ezek szerint mi előttünk nem csak elvek vannak, amik vezérelhetnek minket, nem is csupán ragyogó szép ideálok, követendő eszmék, hanem maga a fénybe öltözött, feltámadott és élő Krisztus, akivel beszélgetni lehet, aki helyreállítja a tagadásba csúszott, megtévedt Pétereket – és ez az a Jézus, aki téged is és engem is meg tud gyógyítani. Ő nem csak egy szép gondolat, nem csak egy nagy igazság, hanem valóságos és élő személy, aki egyenként számon tartja övéit. Ő maga is szeretne velünk találkozni, hiszen érted és értem jött ide a menyei magasságból erre a földi világra. Neki nem mindegy, hogy mivé lesz az életünk, annyira nem mindegy, hogy amikor valóságos emberként itt volt köztünk, akkor a vérét ontotta a megigazulásunkért. Neki halálosan volt fontos a mi életünk megjobbítása, hát legyen nekünk is fontos az, hogy ő mit is mond nekünk. Induljon tehát a szív vele találkozni, személy a személlyel – ezt jelenti az, hogy előttetek megy Galileába. Ti is tartsatok hát oda!
És a legfőbb vigasztalások ebben a mondatban, hogy ő előttünk megy, ezek: ő előttünk ment a halál sötétjében. Nem járatlan úton indul a lélek, aki az örök útra kél, mert valaki már végigment azon az úton. Amikor eljönnek a félelem és a rettegés percei, akkor eszünkbe juthat, hogy mi ugyan még nem jártunk azon az úton, de ő ott is előttünk ment. Éspedig úgy ment előttünk, hogy ő ott a halált meghódoltatta, és elhozza majd nekünk is azt az időt, amikor halál egyáltalán nem lesz többé. Eltöröl majd a szemünkről minden könnyet, és sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az első elmúltak. (Jel. 21,4)
És ő előttünk ment nem csak a halál, hanem a szenvedés útjain is. Minden gyötrelmünkben erre kell gondolnunk, hogy az ő szenvedései mellett eltörpülnek és törpüljenek is el a mi szenvedéseink. Mérjük csak oda mindig testi-lelki szenvedéseinket az övéhez, és akkor megbékél majd a szív, mert mi legtöbbször méltán szenvedünk, mint a golgotai jobb és bal lator, de ő semmi rosszat nem cselekedett, hanem mint tiszta és ártatlan Bárány szenvedett. Nagyon jó lenne, ha erről sosem felejtkeznénk el, hogy ő előttünk ment a legnagyobb szenvedések útján, mert ebben hatalmas erő és vigasztalás rejlik.
És előttünk ment a kicsúfoltatás, a megköpdösés és a teljes magányosság útján is. Ezek szoktak nekünk, embereknek a leginkább fájni, amikor kinevetnek, amikor kudarcot vallunk, amikor csúfolódhatnak felettünk. És ő ezekben is előttünk ment. Ezek az utak sem ismeretlenek számára, mert ő legyőzte a szégyen és a magányosság démonait is, hiszen őt aztán igazán megcsúfolták és egyedül hagyták. De ő szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.(I. Pét. 2,23) Meztelenül szögezték a szégyenfára, és egyáltalán nem volt senki, aki utolsó perceiben mellette állott volna. Akik ott voltak, anyja és tanítványai közül egy vagy kettő, azok is csak nagyon távolról merték követni az eseményeket.
Így hát az, aki előttünk megy Galileába, nagyon is ismeri a szégyent és a magányosságot, mert ezeket értünk magára vette. Adjunk hát alább a fájdalmunkból, főleg pedig önmagunk sajnálgatásából, valahányszor kigúnyolnak vagy magunkra hagynak bennünket. Az élet éveinek előre haladásával minden ember egyre inkább kristályosan önmagává válik, egyre kevésbé van szüksége másokra, és ez óhatatlanul elszigetelődéshez vezet. Aztán ki is ábrándulunk a többiekből, meg erő és energia is egyre kevesebb jut az emberi kapcsolatok ápolására, úgyhogy mindenki egyre inkább magára hagyja a többieket és közben saját maga is – talán bizonyos fokig akarata ellenére is – egyre inkább magára marad. Jézust az állítólagos bűne miatt hagyták magára, amikor azzal vádolták, hogy Istennel egyenlővé tette magát. És így csúfolták, másokat megmentett, mentse meg most magát is. Szálljon le a keresztről, és hiszünk benne. Ezek a szavak a hitetlenségnek és kemény, pogány szívnek olyan gyalázatos megnyilvánulásai, amiket neki mind végig kellett hallgatnia élete utolsó, legfájdalmasabb perceiben, a kínhalál óráján. Úgyhogy ha valaki, hát ő ismeri, mi az, hogy szégyen és magányosság. Ne sajnálgassuk tehát magunkat felette, amikor ilyesmit szenvedünk, mert ő mindnyájunknál inkább elszenvedte ezeket.
Előttetek megy – igen, erről ismerjük fel őt. Előttünk megy a számunkra legismertebb, leginkább otthonos utakon, a saját Galileánkban, a saját világunkban. Ott őt minden nap megtalálhatjuk. Hol is? A saját otthonunkban, a munkánk végzése közben, a saját feladataink között. Őbenne nem csak szép gondolatok, hanem a feltámadott személy, az élő Krisztus keres minket, hogy beszélhessünk vele, ő pedig megtisztíthasson és meggyógyíthasson minket ezáltal, amint Péterrel, a megtévedt tanítvánnyal is megtette. És őrá mindig úgy tekinthetünk, mint aki a szenvedés, a szégyen, a magányosság és a halál útjain is előttünk megy, mint győztes Úr, ezért mi azokon az utakon sem vagyunk magunkban. Hát így járjunk ezeken a nehéz utakon. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy nem hagyod magukra azokat, akik szeretnek téged. Légy áldott az első megjelenések csodájáért és kérünk, részeltess minket is abban az ajándékban, hogy lelki szemeinkkel megláthatjuk fénybe öltözött testedet, rajta az értünk szenvedett sebeiddel, és megpillanthatjuk ragyogó tekintetedet és hallhatjuk nekünk szóló, éltető szavaidat. Köszönjük, hogy előttünk mész az úton örömben és szenvedésben egyaránt, és győztes utat nyitottál nekünk még a halálon át is az életre. Segíts bennünket, hogy helyünkre állhassunk, ahol te megkeresel bennünket és ígéreted szerint velünk vagy a világ végezetéig. Áldd meg igyekezeteinket, gyógyítsad betegeinket, adj nekünk derűs és örvendező lelket, egymás iránt pedig méltányosságot és tőled való, szelíd szeretetet. Imádkozunk a kicsinyekért, hogy szépen növekedhessenek, az ifjakért, hogy megismerhessenek téged, az élet derekán járókért, hogy munkájukban örömet leljenek, és a hazafelé tartókért, hogy békés szívvel lehessenek a tieid minden időkben. Ámen.

Felismerték a kenyér megtöréséről

Lekció: Lk. 24,13-15 25-31
Textus: Lk. 24,33-35

„Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.”

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük az elmúlt húsvéti ünnepeket, a feltámadás evangéliumát és az úrvacsora örömét. Köszönjük, hogy mi magunk is húsvét utáni emberek lehetünk, akik tudhatunk a feltámadásról, és ma is ez hozott bennünket ide, hogy lélekben találkozzunk magával a Feltámadott Jézussal. Szeretnénk erre bensőnkben méltóvá válni, és kérjük ehhez Lelked erejét és igéd megtisztító, megújító munkálkodását. Olyan hamar elszennyeződik mindaz, ami egyszer már megtisztult, és olyan gyorsan elfogynak az erők, amiket pedig tőled vettünk, hogy mindig újra hozzád kell jönnünk, de tudjuk, hogy te semmiképpen ki nem vetsz bennünket. Erre a te nagy jóságodra és kegyelmedre hivatkozunk, és azt kérjük, adj most hírt magadról, szólíts minket nevünkön, és építs bennünket a belső emberben, ahol titkos mélységben, de mégis mindig nyilvánvaló külső eredménnyel munkálkodsz, amiért áldunk és dicsőítünk téged örökkön örökké. Ámen.

Igehirdetés

Egy héttel húsvét után még itt élnek bennünk a feltámadás fényei. Látjuk magunk előtt az üres sír száját, a hófehér ruhás angyalok sugárzó tekintetét, és azon gondolkodunk, mi marad majd mindebből velünk a mindennapokra, amik óhatatlanul eljönnek hozzánk. A húsvéti történetek mindegyike más-más oldalról mutatja meg a feltámadott Jézus világító lényét, ezért jól tesszük, ha ezekből az igékből egyetlen szemet sem engedünk a földre hullani. (I. Sám. 3,19) Az emmausi tanítványok történetét, amivel mai istentiszteletünkön foglalkozunk, sokan szeretjük, mert egyrészt olyan mélyen emberi témákat érint, amikben nagyon is magunkra ismerhetünk, másrészt pedig olyan gyönyörű maga a leírás, hogy minden mozzanata egy-egy mestermívű festménnyel vetekszik. Nem véletlen, hogy a legnagyobb festők szinte mind megfestették valamelyik pillanatát.
Mi most azt kell benne észrevegyük, ami a történet legfőbb mondandója, hogy Feltámadottat itt a kenyér megtöréséről ismerik fel tanítványai. Tulajdonképpen három ilyen ismertető jegyről hallunk az evangéliumokban: az egyik a feltámadott Jézus testén lévő sebek helye, erről húsvét első napján hallhatunk, a másik pedig a kenyér megtörése, amiről ma szól hozzánk az ige, a harmadik pedig, amiről majd egy következő alkalommal szólunk, hogy Jézus előtte megy tanítványainak, vezeti őket.
Most tehát a kenyér megtöréséről gondolkodjunk, mit is jelent az, hogy a Feltámadottat erről ismerték fel tanítványai. A felismerés szó itt annyit jelent, hogy elmúlt a vakságuk, ti. a lelki vakságuk, és kinyílt a szemük látni azt, amit egy hívő ember, Isten gyermeke bármikor láthat, amennyiben megmarad az engedelmességben és alázatban. Ezek nélkül, ti. engedelmesség és alázat nélkül valahogy szépen csendben elveszítjük a lelki látásunkat, és a világ fényei egyre inkább vakká tesznek bennünket. A világ istene „megvakítja a hitetlenek elméit”, mondja az apostol (II. Kor. 4,4), vagyis ha mi csak önmagunkban, magunkra hagyatkozva tanulmányozzuk a világ dolgait, akkor tényleg megvan a veszélye, hogy egyre csak vakabbak leszünk, az elménk pedig mind nehezebben képes befogadni az igazságot. Sok embernél látszik ez, akik nem élnek az igével, nem olvassák, nem hallgatják azt, nem gondolkodnak róla, hogy szinte páncél nő a lélekre, valóban „megvakul az elméje” az embernek, és képtelen méltó módon foglalkozni Isten dolgaival. Így voltak ezzel az első tanítványok is, de eljött hozzájuk a Feltámadott, és akkor kinyíltak a szemeik. Ez a szem-kinyílás mint belső folyamat mesterien van leírva az emmausi tanítványok történetében: együtt mennek az úton Jézussal, beszélnek is vele, kérlelik is, hogy maradjon velük estére, de a szemük egy darabig igazi értelemben még nincsen nyitva.
Egy írásmagyarázó felhívja a figyelmet arra, ami nagyon szép és megkapó gondolat, hogy ez a két ember a történet szerint alkonyatkor megy szemben a lenyugvó nappal, és testi szemeik nagyon is nyitva vannak. Sokatmondó ez a kép, mert Jézus nélkül valóban ennyi az élet – menni szemben a lenyugvó nappal. Múlnak az évek, az egykor fent röpülő nap fokozatosan alábbszáll, és eljönnek az alkonyat órái, vagyis közeledik a hazatérés, és nincs semmi vigaszunk, mert a nap valóban le fog egyszer szállni. Szomorú ez a kép, amit lelki látás nélkül is nagyon jól látunk, de igaz – valóban ennyi az élet Jézus nélkül, menni szemben a lenyugvó nappal és készülni az elmúlásra, ahogy tőlünk magunktól telik.
Ám a Feltámadott nem hagyja magára övéit, azokat a lelkeket, akik őt szeretik, akiknek ő hiányzik, és akik szívükben hozzá tartoznak. Egyszerűen odamegy hozzájuk, beszélgetni kezd velük, ami önmagában is végtelen nagy ajándék, végül pedig egy olyan jelet ad számukra, amit már nem lehet félreérteni, ami tényleg megnyitja azokat a vak szemeket – Jézus megtöri a kenyeret. Erről már felismerik őt, ebben a mozzanatban valami olyasmi rejlik, ami leveszi a pikkelyeket (Apcs. 9,18) a szemeikről. Az ember belső, lelki megújulása mindig új látással jár, ahogy ez itt is volt. De próbáljuk csak megérteni, mi minden is rejlik ebben az egyszerű mozzanatban, hogy Jézus megtöri a kenyeret.
Jelenti ez mindenekelőtt azt, hogy ő a családfő. A kenyér megtörése és kiosztása a páska-vacsorán, ami az utolsó vacsora is volt, a családfő dolga volt. Ha pedig egy másfajta közösség ünnepelte a húsvéti bárány ünnepét, akkor a legtekintélyesebb jelenlévő kiváltsága volt ez, aki mintegy családfőnek számított. Jézust, mint feltámadottat felismerni ezért azt jelenti, hogy vége közöttünk a versengésnek, vége annak, hogy ki az első, mert az első senki más nem lehet, csakis és kizárólag Jézus, ő töri meg a kenyeret. Vegyük csak észre, ahol a család vagy az emberek életét versengés zavarja, ahol a hiúsági kérdések olyan nagyon fontosak, hogy emberek egymásnak feszülnek, ahol mindenki csak saját magát akarja érvényesíteni, ott még nem ismerték fel őt a kenyér megtöréséről, ott még nem ismerték el őt igazán családfőnek.
Jó lenne ebben mindnyájunknak megújulnunk. Családfő nélkül ki vagyunk téve a magunk hiúságának és az egymással való versengésnek, és szüntelenül csak azzal foglalkozunk, hogy valahogy kiüssük egymást az első helyről, mert az nekünk jár. Milyen jó, ha valahol tényleg felismerik őt a kenyér megtöréséről, és ki-ki szabaddá válik a versengéstől, az önmaga igazolásától, mert ez a kettő egy és ugyanaz, attól az előzési kényszertől, amiben olyan sokan szenvednek még a közutakon is. Jézus a családfő, ő töri meg a kenyeret, és ez biztonságot ad a napnyugta felé ballagó, sok-sok bizonytalansággal terhelt szívünknek – de csak akkor, ha valóban nem mi akarunk mindenáron az ő helyén ülni.
Ez pedig azt jelenti, hogy az ő jelenlétében már az általa nekünk hozott életrend törvényei érvényesek. A családfő jelenlétében nem tehet akármit a család egyetlen tagja sem, hanem csak azt, ami összefér az ő jelenlétével. Igen, ő elveszi félelmeinket és bizonytalanságainkat, de csak akkor, ha mi az ő életrendjét a sajátunknak tekintjük. Ha valóban megtanuljuk tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű – akkor már nem fogjuk annyira sajnálni magunkat, hogy a mindnyájan a lenyugvó nap felé tartunk. Lesz békességünk és lesz lelki nyugalmunk, mert ő ott ül az asztalfőn, valóban ő a családfő – de csak akkor, ha az ő életrendjét mi is sajátunknak fogadjuk. Így kell értenünk első renden azt, hogy őt a kenyér megtöréséről ismerik fel tanítványai.
De van ennek egy másik üzenete is, az pedig úgy szól, hogy ő a kenyér megtörésekor saját magát osztja szét a tanítványoknak. Éppen ezt is mondta nekik az utolsó vacsorán: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik. Ez az önmagát kenyérként szétosztó Jézus pedig éppen olyan fontos üzenet, mint az, hogy ő ül az asztalfőn, ő a családfő. Éspedig azért, mert nekünk nem csak elvekre, nem is csak jó szavakra, hanem mindenekfölött kenyérre és erőre van szükségünk. A tanítványi élet nagy kérdése, hogy mire is van erőnk, mit vagyunk képesek elviselni abból, ami rossz, aztán pedig mit vagyunk képesek megvalósítani abból, ami jó – ez pedig egészen közvetlenül attól függ, hogy mivel táplálkozunk. Ha körülnézünk a szellemi életben, ami nem is olyan könnyű vállalkozás, akkor azért találhatunk nagyszerű táplálékokat. Színvonalas klasszikus irodalmat, nemes muzsikát, őszinte modern igazságmondó művészetet, de ezek együtt sem adnak annyit, mint maga a Feltámadott, amikor eljön, és elfáradt, kiüresedett szívünket úgy táplálja önmagával, mint kenyérrel.
Mert küzdelmes az élet, és mi könnyen kifáradunk ebben a küzdelemben, úgyhogy szükségünk van lelki táplálékra. Háborúk történetéből tudjuk, hogy az utánpótlás dolga milyen életfontosságú a harcok idején – lesz-e elegendő eleség egyáltalán. Így van ez a lelki harcokban is, amik között persze vannak olykor sajnálatos módon nemtelen küzdelmek is, amilyen például a pozíció-harc, vagy általában a hiúsági küzdelmek. De van nemes harc is a világon.(II. Tim. 4,7) Ilyen az, amit azért folytatunk, hogy önmagunk fölé nőjünk, vagyis a saját gyarlóságainkkal való megküzdés. Mivel ez a legnehezebb harc, éppen ebben van leginkább szükségünk arra, hogy Jézussal, mint az önmagát kenyérként szétosztó Úrral napi kapcsolatban legyünk.
Hány és hány bibliai mondat erősíthet bennünket ígéretként ebben a dologban, szinte felsorolni sem lehet. Erőt ad a megfáradtnak, az erőtlen erejét megsokasítja, mondja Ézsaiás. (És. 40, 29) A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van, olvassuk a Jelenések könyvében. (Jel. 2,7) A győzelmesnek enni adok az elrejtett mannából, olvassuk szintén a Jelenésekben (Jel. 2,17) – de talán nem is kell folytatni. Mert a lényeg ennyi: akinek felnyíltak már szemei látni Jézust, mint jelenlévő, itt és most közellévő, élő Urat, az egészen biztosan így látja őt, mint aki önmagával táplál minket. Így értjük meg, amikor ő János evangéliumában ezt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek, ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.” (Jn. 6,53-56) Igen, akkor van örök életünk, ha ő táplálhat minket önmagával, mi pedig mintegy esszük és isszuk őt, vagyis egészen eggyé válunk vele, ő mintegy belénk költözik és bennünk lakik, testünkké és vérünkké lesz.
Végül pedig még egy fontos üzenete annak, hogy Jézust a kenyér megtöréséről ismerhetjük meg – és ez az úrvacsora örömünnepe. A Feltámadott jelen van azokon a helyeken, ahol megújult életű emberek boldogan hálát adnak a kegyelemért, ami őket megújította. Vegyük észre, hogy ez több mint vallásosság, és messze több annál, hogy eljárunk a templomba és megtartjuk a rituálékat. Itt a valóban megújult, Krisztus által tényleg megtisztult életek öröméről van szó. Ez az úrvacsora értelme, és ezért szomorú kimaradni belőle, vagy nem így részesedni benne. Mert a mi egyszerű vendégségünk a Bárány menyegzőjének ünnepi örömét adja, és ebben a tiszta örömben mi valóban újra testvérei lehetünk egymásnak, mégpedig megújult életek örömteli közössége. Ő ezért törte meg a kenyeret ott Emmausban is, hogy tanítványai így legyenek együtt, ilyen örömteli szeretetközösségben. Legyünk, mert lehetünk ilyen közösség az egyszerű vasárnapokon is, sőt, a hétköznapok idején is, ahol mindennél fontosabb ez a szeretet-közösség és az abban való öröm.
Családfő, aki az asztalfőn ül és akire mindnyájan figyelünk, önmagát erősítésül, kenyér gyanánt szétosztó Úr, és végül a megtisztultak boldog közössége – ez mind jelen van abban az egyszerű mozdulatban, hogy ő megtöri a kenyeret. Ismerjük fel őt ezekben, nyíljon fel a szemünk őt így meglátni, és minket is ezek révén fog az örök életre táplálni, ahogyan meg is ígérte. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy eljössz tanítványaidhoz, s hogy mi magunk is megtapasztalhatunk már téged, mint Feltámadott és jelenlévő Urat. Köszönjük, hogy te az Atya iránti alázatban és engedelmességben engedted saját tested megtöretését, hogy nekünk szétosszad önmagadat és erőt adj a megfáradtnak, az erőtlen erejét pedig megsokasítsad. Kérünk ezért a lelki kenyérért, add nekünk minden nap, és erősíts vele a nemes harcban, hogy el ne fáradjunk, és fel ne adjuk azt. Nyisd meg szemünket, ha még lelki értelemben zárva volna, hadd lássuk fényedet és dicsőségedet, egész feltámadott és élő valóságodat. Mutass utat nekünk, amikor nem tudjuk, merre induljunk tovább, ments meg a gazdátlan élettől, a versengéstől, és saját magunk okozta magánosságtól. Áldd meg gyülekezetünket megújuló szeretettel és igazi, lelki közösséggel. Ámen.

Győztesen Krisztussal

Lekció: Lk 24,1-12
Textus: Jel 3,21

„Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, ezen a napon különösen is hálával köszönjük neked, hogy halálod és feltámadásod az életünk forrásává lehetett. Olyan nehezen tudjuk ezt felfogni, és sokszor még nehezebben tudjuk hittel komolyan venni, hogy te nem saját bűneid következtében kellett, hogy azt a temérdek kínt elszenvedd és meghalj, hanem a mieink miatt. Kérünk, hogy Szentlelked győzzön meg minket ma erről. Tedd számunkra egészen világossá, mi a te kereszthalálod és feltámadásod oka és célja, és mi közünk van nekünk, mai embereknek ahhoz, hogy te annak idején mindezt vállaltad. Mennyei Atyánk, könyörülj rajtunk és értesd meg velünk Jézus Krisztus áldozatának a lényegét. Köszönjük, hogy ebből készítettél szabadulást minden benned hívőnek. Könyörülj rajtunk, hogy ezek közé tartozhassunk.
Kérünk, vedd el most a fáradtságunkat, másra figyelésünket, csendesíts le minden zakatolást a szívünkben, világosítsd meg az értelmünket. Küldd Szentlelkedet közénk. Ámen.

Igehirdetés

Minden ember vágyik a győzelemre. Az elénk kerülő feladatokat különféle módon szemléljük: van, aki mindentől megretten és van, aki mindenben kihívást lát, egyfajta versenyt, amiből győztesen kell kikerülni. Ezzel nagyon korán szembesülünk, már az iskolában sokan versenyként élik meg a tanulást, később pedig a munka világa sem nélkülözi a versengést. Ha mással nem hát saját magunkkal kelünk birokra. Az pedig, aki nem veszi fel a versenyt, aki nem küzd jobban és jobban, hanem megáll, arra csak csodálkozva néz a világ, a legjobb esetben is különcnek nevezik az ilyen embert, vagy vesztesnek.
De sokféle verseny van, ezek közül a múlhatatlan mennyei koronáért futni a legszebb és a legfontosabb, ahogyan egy szép ének szavai mondják: „Kapok egy csillagos ragyogó koronát ama szép honban fent, odaát. Amikor lelkem a mennybe száll, kapok egy ragyogó csillagos koronát.”
Azonban ennél a győzelemnél nagyobbnak tűnő versenyeket, célokat és győzelmi lehetősséget csillogtat előttünk a világ fejedelme, hogy inkább azért küzdjünk. Aki pedig mégiscsak a mennyei koronáért és Jézus mellett a mennyei trónon levő helyért fut, azzal igyekszik gáncsoskodni, azt igyekszik akadályozni, és ha lehet arra bírni, hogy el se induljunk, kár is fáradnunk. Hogyan lehet egy a célra összpontosító embert megállítani a versenyben? Ha elterelik a figyelmét!
Jézus győzött! Ez olyan tény, amellyel másként nem kellhet versenyre a Sátán, csak ha nem erre figyelünk, ezért aztán mindent meg is tesz módszeresen.
Ez történik a sírhoz érkező asszonyokkal is. Már csak a földi végtisztesség tevésen fáradnak az üres sírhoz érkezve. Az első tény, amiről Lukács beszámol az a tanácstalanság. A boldog öröm helyett, amire ébredniük kellett volna, hogy bizony Jézus minden szava igaz volt, azaz, hogy halála után három nappal feltámad és végre már túl is estek ezen a megpróbáltatáson, talán eszükbe sem jut, csak az derül ki, hogy tanácstalanok. Csak a kétségbeesett töprengés látható rajtuk. Ekkor „két férfi lépett melléjük fénylő ruhában”. Azt gondolhatnánk, akik Jézust ismerik, akik látták a csodáit, hallották a mennyei szózatot, amikor Keresztelő János megkereszteli Őt, azoknak egy újabb „csoda”, fénylő ruhás emberek megjelenése, immár végre meg kellene világítsa, hogy mi is történt. Ehelyett azonban még jobban kirajzolódik, hogy valóban elvesztették a célt a szemük elől. Sőt! A szégyenkezés egyértelmű jeleit mutatják: „megrémülve a földre szegezték tekintetüket”.
A Sátán munkája ma is ez, ne arra nézzen az ember, aki győzött, mert akkor ki fog derülni, hogy az életünk csupa átveréssel, csupa semmiséggel van megtöltve. Talán úgy tűnik, hogy az időnk alig elegendő a végtelen mennyiségű feladatunkra, amit a mindennapok elénk hoznak, és amiknek gyakran nincs köze Isten országához. Úgy látszódhat sokszor, hogy ezek igazán fontos dolgok, igazán nagy jelentősséggel bíróak azért, hogy azt sugallják ma még nincs idő Istenre. Az emberi lelkeket átjáró Nihil mindaddig természetes, amíg nem néz fel az ember a diadalmas Krisztusra.
A Sátán célja pedig ennek az elkerülése. Annyi mindent lehet tenni ma is, ahelyett, hogy templomban legyen az ember, s ha valaki mégis igét hallgat ma az országban, azzal az a célja, hogy ne érezze magát otthon a templomban, csak üldögéljen bent a következő ünnepig. Mert a módszere, hogy mást tesz fontosabbá a következő vasárnap, s aki azt választja, azoknak így hajtja le a fejüket, hogy minél később szembesüljenek ismét Jézus üres sírjával.
Mert Jézus nem maradt ott, hanem feltámadt és előttünk megy, és előre mutat a mennyei trónus felé, ahol helyet készít nekünk is. A világ fejedelme ezzel szemben az önfelemésztő, lélektelen rohanásba akar terelni, olyan életbe ahol mindenki személytelen és az győz, akinek kevésbé vannak gátlásai.
Olvastam egy rendkívül érdekes történetet, ami jól jellemzi, hogy mi is történik…Az egyik szentföldi turistacsoportnak éppen azt magyarázta az idegenvezető, hogy míg Európában az a szokás, hogy a pásztor terelgeti nyáját, és fújja furulyáját, addig ott náluk, Palesztinában – mondta a hölgy – az a szokás, hogy a pásztor elöl megy, és utána mennek a juhok, a nyáj. Éppen kinéztek az ablakon, és azt látták, hogy halad egy birkanyáj, és mögötte megy a pásztor. S akkor úgy ránéztek az idegenvezetőre. Hogy is van ez? Hát most tetszett mondani, hogy maguknál nem így van. Megállt a busz, és megkérdezte az idegenvezető a férfit, aki hajtotta a juhokat. S a következőt mondta: Éppen most mondtam a vendégeknek, hogy nálunk a pásztor mindig vezeti a juhokat, és nem a nyáj után megy. Erre a férfi mosolygott, és azt válaszolta, hogy ez így is van, de én nem pásztor vagyok, hanem mészáros.
Ugye érezzük a különbséget? Ezért kell a fejünket felemelnünk, különösen nekünk magyar embereknek, akik büszkén mondogatjuk, hogy „sírva vigad a magyar”.
Annak, aki tudja, hogy ki az ő Teremtője és Megváltója és az életét rábízza Krisztusra, annak nincs oka lehajtott fővel járni többé, még ha úgy is érzi, hogy az élete bűnöktől terhes. Egyszer oda kell adnunk mindent Jézusnak és felemelni a fejünket. Mert a lehajtott fej lelki értelemben az elalváshoz vezet és céltévesztéshez, s akkor viszont fájdalmas az ébredés.
A két mennyei küldöttnek is ezért kell radikális módszerhez folyamodnia, mintegy felráznia az asszonyokat, ezért nem meglepő a megfogalmazás: “Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ha alaposan megnézzük ezt a részt, a hitre jutás folyamatát láthatjuk meg ebben. Mert, aki Jézust az élők között keresi, az lát túl a korlátokkal szűkre szabott földi világon. Ehhez viszont kell hagyni, hogy felrázzanak. Ennek az ára, hogy a félelemtől és bűntudattól lehajtott fejet felemelni, az alvó lelket fel kell rázni, s minél inkább alvó, annál nagyobb pofon ébreszt csak fel. Miután az asszonyok magukhoz tértek az ébresztő szóra és újból célirányba álltak elindultak, hogy bizonyságot tegyenek.
Igen, ezeknek az asszonyoknak fontos szerepük és feladatuk van: ők Jézus feltámadásának első tanúi. Ők azok, akiket azzal bízott meg az angyal, hogy értesítsék a tanítványokat Jézus feltámadásáról. És az asszonyok engedelmeskednek az angyal parancsának. Elindulnak, hogy minél előbb beszámolhassanak erről a különleges jó hírről. A félelem azonban csak lassan múlik az ember szívéből. Ők is félelemmel és nagy örömmel hagyják maguk mögött a sírt. Hátat fordítanak a halálnak, hogy szembe fordulhassanak az élettel. Elfordulnak a haláltól, hogy szemtől szemben legyenek az élettel. Ez az élet pedig Jézus, mert más evangéliumokból tudjuk, hogy szembe ment velük és a találkozás után újból lelki szemeik elé került a mennyei trónus is.
Van tehát újból céljuk, újjáéledő hitük és feladatuk.
Mennek, beszámolnak az apostoloknak, de azok fecsegésnek mondják ezt. A 11 férfiból csupán egy vette ezt annyira komolyan, hogy útra keljen és maga is megnézze. Ma is hasonló a helyzet. Az ország lakosságából, csak minden 12. ember megy el vasárnaponként templomba. De a hírvivő asszonyok mégsem tartották magukban a hírt attól tartva, hogy nem hisznek nekik. Annyira furcsa, hogy ma hagyjuk, hogy elhitessék velünk, hogy a hit magánügy. Eközben pedig a keresztyénség módszerét üzleti célokra használják mások, de az nem magánügy, abból pénz lehet. Azokra a csodaszerekre, edényekre, vásárlói közösségekre gondolok, akik közül a napokban egynek a képviselője felhívott, diákkoromban dolgoztunk egy helyen egy szállodában. Meghívott egy tájékoztatóra. Pedig ez a karbantartó fiatalember nem rendelkezik az ékesszólás képességével, de van célja, ő talán hisz is a termékben és tudta a feladatát.
Ezekkel, a földi dolgokkal mit lehet nyerni? Többnyire pár ezer forintot…
A bizonyságtétel nem könnyű! De ezért a nyereség az, hogy a halál felett győztes Krisztus trónusára ülhetünk. Természetesen nem a tolakodó győzködés a feladatunk, de el kell mondania minden hitre jutottnak, hogy kiben hisz. Pascal a racionalista gondolkodó és matematikus, akit mélységes vallásos ihletettség hatott át, sajátos, „egzisztenciális” módon közelítette meg az Urat, ő így fogalmaz: „Jóllehet kockázatot vállalunk akkor, amikor elfogadjuk Isten létezését, de ezt a kockázatot csökkenti Isten elfogadása mellett szóló nagy valószínűség. Kilátásaink ezen a téren úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a végtelen a semmihez.”
Azt is fontos tudni, hogy ha mi Istenről beszélünk, sohasem vagyunk egyedül, az Ő Szent Lelke velünk van most is és lesz akkor is. Mert sohasem a mi gondolkodásunk és értelmünk ragadja meg a feltámadás csodáját, hanem a feltámadás ereje, és a feltámadott Jézus ragadhat meg minket, foghatja meg a szívünket, tölthet el minket belső bizonyossággal. Az Ő feltámadása által keletkezik a hit és bizonyosság az életünkben. Ez pedig visszahat arra, hogy biztosak legyünk benne, az élő Jézus jelen van itt, most, ezen az istentiszteleten is. A töredékes, nyomorult emberi beszédet, mint csatornát használja fel, hogy hitet ébresszen a mi kétségekkel teli szívünkben. Vagy ha már van hitünk, akkor megerősítse azt. Mert nem akarja, hogy célt tévesszünk, hogy eltévedjünk, hogy a világ fejedelmére hallgassunk. Meggyőz minket Isten Lelke, a feltámadott Jézus Lelke, hogy mindaz igaz, amit a Szentírás a feltámadásról mond.
Végezetül még egyszer gondolkodjunk el azon, hogy a 11 apostol közül, akik szkeptikusak az egy „Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” Péter néhány nappal korábban nagy dolgokon ment át. Azt hihetjük a háromszori tagadás, majd Jézus szemébe nézés után keserves zokogásban kitörő tanítvány életének nagy forduló pontja lehetet, amikor hitre jutott, és mégis ő is fecsegésnek tartja az asszonyoktól hallott hírt. Miért van ez így? Elveszett volna a hite? Ilyen könnyű belesüppedni a nehézségekbe?
A keresztyén embernek is, aki talán már fásultan hallgatja az igét, annak is időnként fel kell ébrednie. Ahogy Péter elment a sírhoz és rácsodálkozott, úgy kell utána menni Isten igéjének és megkeresni azt, amire újból rá tud csodálkozni.
Mert a hit az egyik legnagyobb ajándék, amit csak kaphatunk Krisztustól. Erőt lehet meríteni belőle, inspirál, útbaigazít, lelkesít, ha kell, lecsendesít, ha kell, felemel. Pál apostol így fogalmazza ezt meg: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil. 4,13) Ehhez kell azonban tölteni a hitünket, mert bennünk nem végtelen, de Jézusból mindig lehet meríteni.
Jézus győzelme, feltámadása által emelkedhetnek fel a bűntudattól földhöz ragadt tekintetek, általa találhatunk nem mulandó célt az életünknek, és Őt keresve emelkedhetünk az egyhangú lehangoltságból, mert csak így válhatunk győztessé Krisztus oldalán. Ámen.

Úrvacsoraosztás

A feltámadó ember

Lekció: Ján. 20,19-29
Textus: Jel. 1,17-18

„Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

Imádkozzunk!

Istenünk, Urunk, köszönjük, hogy elhoztad számunkra ezt a mostani húsvéti ünnepet, és együtt örvendezhetünk a te hatalmas tetteidnek. A te szavadra lett a mindenség, tőled kapta életét, ami csak él, és te küldted az elárvult, bűnbe merült embervilághoz szabadító Krisztusodat. Köszönjük, hogy itt lehetünk most nyugodtan és békésen a te színed előtt. Engedd átélnünk a csodát, amit Jézusunk első tanítványainak is megadtál, hogy a feltámadott Krisztusban te magad eljössz és megállasz a középen. Szégyenkezve bevalljuk, hogy sok kételkedés és hitetlenség van még mindig a szívünkben, amit egyedül te magad tudsz eloszlatni személyes jelenléteddel. Őrizz meg minket attól, hogy magunkat istenítve lélekben távol maradjunk tőled, holott te eljössz azokhoz, akik téged szeretnek, és saját Lelkedet közlöd velük. Állj meg most itt a középen, és mondd a te késői tanítványaidnak is azt, amit az első húsvétkor is mondtál: Békesség néktek! Köszönjük, hogy amikor te ilyet mondasz, meg is adod azt a békességet. Ajándékozz meg minket ezzel, kérünk. Ámen.

Igehirdetés

Jézus feltámadásának titkáról keveset tudunk. Éppen csak annyit, amennyi a követőinek megváltozott életében tükröződik, ahogyan erről az evangéliumok beszámolnak. Ez azonban egyáltalán nem kevés, hiszen ők a Feltámadottal találkozva, előtte arcra borulva békességre, sőt üdvösségre jutottak, és ennél többre nekünk magunknak sincs szükségünk.
Merítsünk hát új hitet most mindnyájan abból a híradásból, amikor a rettegő tanítványok között egyszer csak megállott középen az Úr, ragyogó, feltámadott testében, és hogy milyenek is látták őt az első keresztyének, arról fogalmat vehetünk a patmoszi látnok, János Jelenéseiben. „Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez, hangja olyan volt, mint a sok vizek zúgása, jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és a tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel. 1,14-16)
Nem csoda, hogy egy ilyen lény előtt János úgy leesett a földre, vagyis áhítattal és imádattal arcra borult, mint akiben semmi saját élet nincs már. Tamásról is azt olvastuk, amikor az ajtók zárva voltak, Jézus mégis megállt a középen, hogy látva Jézus feltámadott testén a sebek helyeit és hallva az ő személyesen neki intézet szavait így kiáltott fel: Én Uram, és én Istenem! Sem a tanítványok, sem Tamás maga nem maradt a régi, ezek az emberek megrendültek, és életük alapjaiban újra rendeződött. Jézus feltámadása őket is új életre támasztotta fel. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a feltámadott Jézussal találkozott ember más, mint a többiek, és más, mint ő saját maga is volt a találkozás előtt. Mi történt ezekkel az emberekkel?
Mindenekelőtt az, hogy rádöbbentek, a feltámadott ugyanaz, mint aki a kereszten is szenvedett. Ez Tamás élményében egészen középponti jelentőségű, de a Jelenések patmoszi látnoka is azt hallja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. Mindez azért fontos, mert így értjük meg, milyen is lesz a mi magunk feltámadott teste: életünk summázatát fogja tartalmazni. Ahogy Jézus földi életének az volt a lényege, hogy szenvedett, sebeket kapott, kezét-lábát átszögezték, és mi az ő sebeivel gyógyulhatunk meg (És. 53,5), úgy a mi feltámadott testünk is azokat a jegyeket fogja majd magán viselni, ami e földi életünk legjellemzőbb összefoglalása lehet. Testünk feltámadása azt jelenti, hogy jön velünk az örökkévalóságba mindaz, amit e testben cselekedtünk, ahogyan Jézussal is ment élete summázata: az, hogy szenvedett, sőt leginkább az, hogy hogyan szenvedett. Amikor Tamás, még hitetlenségében éppen a sebek helyét kívánja újaival megtapogatni, akkor lélekben akaratlanul is a lényegre tapint, mert minden létező emberi élettel kapcsolatban tényleg az a legfontosabb, hogy ki hogyan szenved, mit ért meg a saját bajaiból, és az erkölcsi növekedésében hova jut a saját szenvedései által. Mert a sebek arra vannak, hogy az embert felébresszék és a lényében magasabb szintre emelhessék. Jézust e földi szenvedéseinek sora oda emelte, hogy imádkozzon kínzóiért a kereszten.
Ezért nem lehet elmenni az ő szenvedései mellett, ezért fontosak azok a sebek. Ezért mondhatjuk azt, hogy bárki, aki semmibe veszi azokat a szenvedéseket, és úgy él, úgy cselekszik, úgy beszél ezen a világon, mintha azok a sebek soha nem is lettek volna, az valójában menthetetlen. Mit lehet ugyanis hozzátenni ahhoz az emelkedettséghez és erkölcsi magaslathoz, amit Jézus kínzóiért mondott imája megtestesít? Ki tud ennél magasabbra jutni az asszonytól születettek közül? Szabad-e ezt emberfiának semmibe venni, s úgy tenni, mintha ez soha meg nem történt volna, mintha ő nem járt volna itt a földön miköztünk? Szabad-e a golgotai keresztet bagatellizálnunk? Nem ítéljük ezzel az érzéketlenséggel magunkat örök szellemi homályra, a szenvedélyeink útvesztőire, a világ kilátástalan, anyagias jövőtlenségére? Vajon nem a Jézus sebeinek semmibe vételéből fakad-e az is, hogy az emberek folyton készek megindokolni és megmagyarázni vétkeiket, de megbánni és elhagyni azokat már nagyon ritkán? Így aztán forog a világ a maga „keserű levében” – ahogy Vörösmarty fogalmazza állapotunkat – de „annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől” sajnos nem tisztul meg még a rengeteg „vihar hevében” sem, amik pedig mondhatatlan számban érték már az embert, amióta csak életünkre eszmélni tudunk. Az a világtörténelem, ami a Jézus sebeit semmibe veszi, szomorú diagnózis csupán, hatalmas hömpölygés az évezredeken át, olyan ecce homo, ami azt mondja: ilyen az ember önmagában. Vérontásra vérontás, kiszipolyozásra kiszipolyozás, reménytelenségre új reménytelenség.
Hát ezért nagy dolog, hogy már kétezer éve is voltak, akik a Jézus sebeit látva így kiáltottak fel: Én Uram, és én Istenem! És le tudtak esni a földre, imádattal leborulva előtte, akiről azt látták, hogy feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme pedig olyan volt, mint a tűz lángja. Ők azok voltak, akik nem mentek el a Krisztus keresztje mellet érzéketlenül.
A feltámadott Jézussal találkozott emberekről továbbá azt is halljuk, hogy az ő körükben Jézus a középre állt. Ez az apró közlés akár el is sikkadhat a húsvéti történet sodrásában, pedig nagyon fontos mozzanat. Mert a középső hely őt illeti, senki mást. Számára minden egyéb hely méltatlan. Ha ő nem az első helyen van az életünkben, akkor sehol sincsen. Amikor őt a második vagy harmadik helyre tartjuk csak méltónak, az elsőt, a legfontosabbat pedig fenntartjuk valami másnak, vagy valaki másnak, akkor őt igazából száműzzük az életünkből. Mert a Feltámadott vagy a középen állhat meg, vagy pedig sehol.
Ne felejtsük el, hogy a romboló lelki-szellemi erő is mindig az életközpontot veszi célba, ő nem a perifériákon támad. Pontosan azt akarja, és milyen sokszor el is éri, hogy a fő helyen valaki más legyen, ne Jézus. Legyen ott példának okáért a szerzés, a gyarapodás, mint egyetlen mai élet-értelme, és ha marad mellette még hely és idő, akkor másod vagy harmadfokon akár vallásos is lehetsz. Legyen életedben fő helyen, középen a nárcisztikus, nagyra nőtt éned, amely hiú és érzékeny és erői szerint megtorolja a bántásokat, mert neked igazad van, nem hagyhatod magadat, meg kell mutassad, te is vagy valaki. Legyen életedben középen bármi magadból vagy más valamiből épített bálvány, és ő már nem jöhet el hozzád, és nem állhat meg a középen. Úgyhogy emberek valóban elmennek szomorúan, mint a gazdag ifjú tette, mert volt valamijük, amit fontosabbnak találtak, mint a világ Megváltóját és az üdvösséget, amit ő hozott.
Pedig ez a Jézus, aki középre állhat, békességet hoz, és így is köszönti tanítványait. A bibliai békesség szóról jól tudjuk, hogy az üdvöt, üdvösséget is jelent, nem csak háború mentes időszakot. A középre álló Jézus az élet és az emberi személyiség kiteljesedését hozza. Nem elvenni akar tőled, nem megszegényít, hanem kiteljesít. Úgy szervezi újjá az emberi életet, hogy az rálel igazi gazdagságára. De csak akkor, ha középen állhat, és ha nekünk kell az a békesség, amit ő hoz. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Jn. 14,27)
Ez a különös toldalék, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” valójában azt jelenti, ne izguljatok, hogy lemaradtok valamiről is. Nem kevesebb lesz az életetek az én békességem által, hanem több. És ezt már nagyon sokan megtapasztaltuk, hogy ez pontosan így is van.
Az a Jézus, aki középen megállhat, az előtte arcra eső Jánosnak vállára teszi a jobb kezét, és azt mondja neki: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” Ezekben a szavakban tulajdonképpen teljesen újra alapozódik az emberi élet, és nekünk éppen erre is van szükségünk. A lélektan a maga modern kutatásaival ma már eljutott oda, hogy kimutatta, az ember énje, én-képe a testképében van megalapozva. Ez azt jelenti, hogy amilyen élményeink és tudásunk van a saját testünkkel kapcsolatban, ami ért bennünket gyermekkorunktól fogva, az messzemenően kihat a lelkünkre, arra, hogy kinek-minek is tartjuk magunkat, és hogyan élünk. Fölfedezték például, hogy kora gyermekkori mozgáskoordinációs hiányosságok később diszlexiához, diszgráfiához vagy diszkalkuliához vezethetnek, ezért is van pl. a mi református óvodánkban külön fejlesztő szoba speciális játékokkal és fejlesztő tornaszerekkel, amikkel, és hozzáértő fejlesztő pedagógussal persze, idejében korrigálhatóak és megelőzhetőek ezek az említett, később megjelenő hiányosságok. Mert az ember testképében van megalapozva az én-képe, vagyis mindaz, ami már megtörtént velünk, a múlt hatalmas erővel formálja azt, amit a lényünknek tekinthetünk.
A Feltámadott azonban kinyit számunkra egy olyan új dimenziót, amit mi sem magunknak, sem egymásnak kinyitni nem tudunk, amikor újra alapozza az életünket. Ezt mondja ugyanis, hogy én vagyok az első és az utolsó. Ami azt jelenti, hogy lehetnek nekünk sebeink, lehetnek lelki zúzódásaink, lehet rossz természetünk, lehetnek sajnálatos torzulásaink, kaphattunk komoly sebeket akár a saját családunkban, az immár teljesen és végérvényesen megváltoztathatatlan gyermekkorunkban, mégsem ezeké az „első szó”. Én vagyok az első, mondja Jézus. Aki ezt valóban megérti és örömmel elfogadja, annak újraalapozódik az élete őbenne. Akarod-e, hogy életednek új alapja legyen, az eddigi roncsolt és bizonytalan alapok helyett, a saját múltad helyett végleges és erős kőszikla, amin nem dől már össze a házad? Hát ő szólít most téged, minden betegségeddel és önmagaddal való elégedetlenségedben, és erre emlékeztet: nem te magad vagy az első, hanem ő. Lényedet nem csak a múltad, a lezajlott események határozhatják meg immár, hanem az ő feltámadott, dicsőségesen ragyogó lénye, akinek olyan a szava, mint a sok vizek zúgása.
És ő azt is mondja neked ma, hogy ő az utolsó. Vagyis nem a betegségé, nem a visszafordíthatatlan öregedésé és nem a kórházé és nem a belőled kiálló csöveké, és nem a fekete megsemmisülésé az utolsó szó. Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felet megáll, mondja Jób, és amikor e testemet megrágják, e testemből látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más. (Jób 19,24-26) A húsvéti Jézus ezt így mondja a Jelenések könyve látnokának: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” Igen, övé az utolsó szó, mert nála vannak a halál és a pokol kulcsai. Ő az, aki halott volt, de íme, él, immár örökkön-örökké. Életünknek őbenne nem csak új alapja, hanem új célja és új távlata is lesz. Ő, az eljövendő határozza meg immár, ki is vagyok én, mit is teszek és hogyan is élek. Hát ezt jelenti az, hogy ő az első és ő az utolsó, és ő valóban kezében tartja még a halál és a pokol kulcsit is. Micsoda evangélium! Krisztus győzött, és vele együtt mi is győzünk halálon és poklon is.
Ő mondta azt ma neked és nekem, hogy ő ugyanaz, mint aki a kereszten szenvedett. El ne menj érzéketlenségedben az ő sebei és az ő szenvedése mellett, mintha mi sem történt volna, mert akkor senki nem segíthet rajtad többé ezen a világon. Változtasd meg életed, mert ő így szenvedett, és engedd, hogy magad is végre megértsed szenvedéseidet és belőlük a legjobb következtetéseket levonjad. Add át neki a középső helyet, aki erre egyedül méltó, és ő elhozza neked az ő békességét, a te üdvösségedet. És engedd ilyen módon, hogy életedet saját magával újra alapozza, mert akkor lesz a te életed is örök és végleges. Ámen.

Úrvacsoraosztás

A legbelső kör

Lekció: Mt. 26,14-25
Ján. 14,3

„És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked ezt a ragyogóan szép, tavaszi vasárnap reggelt. Köszönjük, hogy véget ért a téli hideg, és eljött a napfényes kikelet, és azt kérjük, ébressz fel most bennünket lelkiképpen is arra, mik az igazán fontos dolgok az életben. Add meg nekünk, hogy ne csak saját gyarlóságainkat lássuk, hanem a te végtelen nagy atyai irgalmadat is, amivel azt akarod, hogy mi emberek a lehető legjobb életre jussunk el. Adj ehhez nekünk elegendő alázatot, halló szívet és értelmes lelket. Add hozzá a magad mondandóját, és segíts minket, hogy ami rajtunk áll, azt magunk is meg tudjuk tenni, bent a szívünkben, döntéseinkben és elhatározásainkban éppen úgy, mint szavainkban és cselekedeteinkben. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés

Egy hét múlva virágvasárnap, két hét múlva pedig már húsvét ünnepe lesz. Közel van tehát a nagyhét, annak a drága szenvedésnek ideje, ami nekünk, bűnös embereknek egyetlen egy vigasztalásunk és reménységünk. Méltó, hogy ezekben az ünnephez közeledő időkben már azokkal az eseményekkel foglalkozzunk, amik Megváltónk földi útjának végét jelentették, hiszen olyan rövid a virágvasárnap és a nagypéntek közti néhány nap, hogy szinte nem is elég minden nagyheti történés alaposabban végiggondolására.
Húsvét előtti esemény a Jézus elárultatása is, ami ugyan még nem a közvetlen, fizikai szenvedések ideje, de a benne foglalt lelki gyötrelmek már előre mutatnak azokra a kimondhatatlan kínokra, amik alatt Urunk összeroskadt és végül a legnagyobb szenvedések közt meg is halt. Mi volt ebben az ő elárultatásának lelki kínjában olyan súlyos? Az a megrázó tény, hogy az árulás a legbelső körből, a tizenkét tanítvány köréből származott. Júdás azok közé tartozott, akiket maga Jézus választott, akiket szeretett, és akikben megbízott.
Gondolkodjunk most először ő róla, Júdásról és árulásáról, aztán figyeljünk arra, miként kezeli Jézus ezt a sötét tettet, végül pedig gondolkodjunk arról, hol vagyunk mi magunk ebben a történetben.
Júdás valamikor nagyon szerette Jézust, lelkesedett érte, szívesen hallgatta, és ő is mindent elhagyott, hogy a tanítványa lehessen. Aztán eljött az idő, amikor csalódott Jézusban, kiábrándult az ügyéből és akkor elhatározta, hogy radikálisan véget vet a tanítványságának. Teljesen hamisak tehát, és nem is jóhiszeműek azok a mostanában széltében-hosszában terjesztett tanítások, amik szerint Jézus és Júdás összebeszéltek, és így Júdás társmegváltó lett volna, aki csak mestere akaratát teljesítette, hogy a főpapok kezére játszotta őt, elárulva nekik ő és a tanítványai éjszakai tartózkodási helyét a Getseméné kertben. Júdás csalódott, és igenis hátat fordított neki lélekben, aztán pedig szilárd és végiggondolt elhatározással, a saját fejéből kipattant ötlettel el is árulta őt.
Mi volt a csalódása igazi oka? Az, ami minden csalódás mélyebb magva lenni szokott, hogy valaki jobban szereti a saját vágyait, mint a valóságot. Beleszeret a saját elképzeléseibe, ami Júdás esetében a rómaiak kiűzése és Izrael dicsőségének helyreállítása volt, és amikor úgy találja, hogy itt nem erről van szó, a valóság „nem olyan”, mint az ő vágyai, akkor csalódik és kiábrándul. Szeretném a rajtunk túlnövő vágyaink megregulázására ezt a hasznos jelszót mindnyájunknak ajánlani, hogy „nem olyan”. Az ember a fejébe vesz valamit, dédelgeti és vágyik rá, kiszínezi, és amikor eléri, akkor azt tapasztalja, hogy az nem olyan, mint ő elgondolta. Nem olyan nagyszerű élmény egy vágyott diadal valami ellenség felett, mint azt a fantáziájában kiszínezte az ember, nem olyan édes a lopott gyümölcs, mint azt előzetesen elhitette a vágyakozóval, nem olyan boldogító, amikor kitálalunk és szemébe vágjuk valakinek, hogy milyen hitványnak is látjuk őt. A vágyainkban olyan, de a valóságban nem olyan. Ez a „nem olyan”, mint általános és bölcs tudás nagyon fontos megelőzése lehetne sok bajnak és fölösleges vargabetűnek.
Júdás először azt hitte, hogy Jézus olyan megváltó, amilyenek szerinte egy megváltónak lennie kellene, és ő ezt a saját vágyában termett megváltót szerette, nem pedig a valóságos Jézust. Amikor pedig csalódott, és a csalódás megsebezte a szívét, nem is akart ebből gyógyulni, és itt volt a nagy baj. A gyógyulás ugyanis mindig belül történik, ő pedig kívül, az intézkedések világában kereste a gyógyulást. Nem fordult befelé, nem imádkozott, nem tartott önvizsgálatot, hanem kifelé fordult és intézkedett. Mondják egyes bibliatudósok, hogy mivel elvesztette a hitét Jézusban, tulajdonképpen siettetni akarta a főpap és Jézus szembesítését, hadd lássuk, melyik a nép igazi vezetője. Elkezdett „történelmet csinálni”, amihez nem volt megbízatása. Ez a kifelé forduló, intézkedő Júdás nagyon is tudja, mit akar, ő már nem vizsgálja meg a saját indítékait, nem imádkozik, nem tart önvizsgálatot, és így lesz belőle végül is valóban áruló. Így lesz belőle olyan valaki, akiről Jézus azt mondja, jaj neki, jobb lett volna, ha meg sem születik.
Mentsen hát meg minket Isten attól az állapottól, amikor nem is akarunk gyógyulni, amikor nem kell az ővele való beszélgetés, az imádság, amikor nem kell az önvizsgálat, mert ilyen állapotában tényleg menthetetlenné válik az ember. Vigyük oda a csalódásainkat Istenhez, tegyük le az ő lábai elé, és vele beszéljük meg. Hamar ki fog derülni, hogy nem a valósággal van baj, hanem talán éppen velünk, a mi túl szép álmainkról, a teljesíthetetlen elvárásokról, az egetverő ambícióinkról, amikről egy kis alázattal hamar el lehetne ismerni, hogy a valóság „nem olyan”, mint aminek mi látni szeretnénk. Amint bálványokká lesznek a túlzott vágyaink, és még csak gyógyulni sem akarunk belőlük, közel jön hozzánk az, amit Jézus maga is menthetetlennek nevez.
Milyenek mutatja be hát őt magát az evangélium? Hogyan kezeli Jézus az emberi létrontásnak ezt a koncentrált pillanatát, amikor a csalódott tanítvány szívében már ott van a tudatos rombolás szándéka? Először is ő belelát az emberi szívekbe, és van tudomása arról, kiben mi lakik. Ezt többször leírja Jézusról az evangélium, és itt is ezt látjuk. De nekünk ezt nem valami fenyegetésként kell értenünk, hanem áldott lehetőségként, amint a jó orvos is attól jó orvos, hogy tudja és látja, hol van a baj a beteg szervezetben. És milyen jó, ha tényleg tudja egy orvos, és jól tudja! Hát ezért kell örülnünk még csak a gondolatra is, hogy ő belelát a mi tanítványi szíveinkbe és ez számunkra maga a menekülés lehetősége. Pontosan az ő tudása révén, hogy belelát a szívünkbe, van esélyünk a gyógyulásra, mert mi magunk, ő nélküle még azt sem tudjuk pontosan, mi is lakik bennünk. Nem véletlenül mondja egyszer tanítványinak: Nem tudjátok, miféle lélek lakik bennetek. (Lk. 9,55) De ő tudja, és nekünk ezért oda kell menni őhozzá, hogy segítsen minket ebben a dologban, vagyis önmagunk megismerésében.
Van itt azonban egy fontos mozzanat, hogy Jézus így szól az utolsó vacsorán: Egy közületek el fog árulni engem. Nem mondja ki a Júdás nevét, mert azt akarja, hogy valamennyi tanítvány nézzen csak magába és tartson önvizsgálatot. És mondja ezt a hozzá legközelebb állóknak, akik az ő asztaláról esznek. Mert a legszűkebb körből is lehet árulóvá az ember. Akik vele egy tálba mártanak, amint a páska-vacsora előétkezéséhez tartozott egy különleges gyümölcs-mártás, amibe falat kenyeret mártottak, úgy Jézusnak azt kellett megtapasztalnia, hogy valósággá lehet, ami a 41. Zsoltárban így van leírva: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt.” (10. v.) Amikor Jézus ezt megtapasztalta, akkor már szemtől-szembe állt a Gonosszal, aki minden emberi hitványságot felhasznált az ő szenvedéseire. És aki érzett már hasonló cserbenhagyást, megtapasztalt már baráti elfordulást és hűtlenséget, az tudja, mit jelenthetett ez Jézusnak az utolsó estén. És bár tudja, mi lakik Júdásban, mégis minden tanítványa feladatává teszi, hogy tartson önvizsgálatot, ő hogyan is áll az árulással, a hűtlenséggel, a cserbenhagyással.
A legtalányosabb azonban, amikor Júdás kérdésére, hogy „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” – így válaszol, te mondod. Még most sem minősíti, nem mondja ki azt, hogy igen, te egy aljas és sötét áruló vagy, csak annyit mond neki, magad beszélsz erről a dologról. Nem lehet ezt másként értenünk, hogy ad Júdásnak még egy utolsó utáni, egy végső lehetőséget is. És ebben valami megindítóan nagy evangélium szólongat minket: Jézus még azután is bízik abban, hogy Júdás ráébred, hol is tart, hova is süllyedt, amikor emberileg erre már semmi esély nincs. Ez a Jézus megszégyenítően nagy szeretete. És nekünk tudnunk kell erről, mert ez az evangélium lényege. Sem Júdás nem érdemli meg ezt, sem mi, és ő mégis ad nekünk egy utolsó utáni, végső lehetőséget is, hogy az életünket megjobbítsuk. És ha nem tesszük, akkor csak magunkra vethetünk, amint Júdásra is ráomlott mindaz, amiből az utolsó vacsorán akár meg is tisztulhatott volna. De ő nem akarta, és ezért még maga a világ Megváltója sem segíthetett rajta
Végül az utolsó kérdés: hol a mi helyünk ebben a történetben? A tanítványok is sorra kérdezik, csak nem én vagyok az áruló? És ez arra vall, hogy az őszinte ember nem zárja ki még ezt a súlyos lehetőséget sem, hogy ott van közel, Jézushoz tartozik, az ő asztaláról eszik, vagyis úrvacsorázó ember, és mégis lehet lelki értelemben akár olyan is, mint a legelesettebb és legmegromlottabb valaki. Igen, senkinek nincsen közülünk egyszer s mindenkorra biztosított helye. Még a Zebedeus két fiának anyja is ezt a választ kapta a kérésére: azt a helyet, hogy a fiaid mellettem üljenek majd országomban jobb és bal felől, nem az én dolgom megadni, hanem az azé lesz, akinek az Atya elkészítette. (Mt. 20,23) Senki nincs véglegesen befutott állapotban, akár mit is gondolnánk néha nap a magunk érdemeiről. Igenis eljátszható a helyünk, ahogyan Júdásnak megvolt a helye a Jézus választottai között, és ő eljátszotta. És ezért nem túlzás, amikor azt mondja az apostol, hogy félelemmel és rettegéssel vigyük végbe a mi üdvösségünket (Fil. 2,12), mert valóban csak azok jutnak be Isten országába, akik egész szívükkel küzdenek azért, akiket a téves fordítás „erőszakosoknak” nevez. (Mt. 11,12 és Lk. 16,16) Aki nem ad bele mindent, aki nem az egész lényével küzd, az nem jut be oda.
És noha így áll a helyzet, nincs senkinek sem biztosított helye, nincsenek egyszer s mindenkorra befutott hívők, azért azt hitel hihetjük, hogy ő pontosan azért jött, hogy nekünk helyet készítsen. Nem vagyunk idegenek és hontalanok az ő világában. Még erről a földi életünkről is azt mondta a nagy erdélyi író, Tamási Áron: Miért vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne. És ez igaz az örökkévaló hajlékokra nézve is. Miért is jöttünk erre a mi földi, időben zajló vándorlásunkra, ami az életünk? Azért, hogy egészen az örökkévaló hajlékunkig eljussunk benne. Megváltó Jézusunk nem kevesebbet mondott nekünk erről, mint amit ma így hallottunk: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn. 14,3) Ezt akarja ő, hogy vele legyünk. És ahol ez megtörténik, ott maga az üdvösség van, ott az ember megtalálta a maga örökkévaló otthonát.
Ki volt Júdás? Egy csalódott, kiábrándult ember, akinek megsebződött a szíve, és aki nem is akart ebből a megsebzettségből gyógyulni. Vajon mi akarunk-e gyógyulni, mert ez a kérdések kérdése. Jézus ilyenkor önvizsgálatra, befelé fordulásra késztet, amit semmi külső cselekedet helyettesíteni nem tud, és ki nem válthat. És még a legbelső körhöz tartozó tanítvány is lehet ilyen értelemben árulóvá. Amit Jézus tesz velünk, az mégis egy újabb és utolsó utáni lehetőség felkínálása, vajon élünk-e azzal. Mert nincsen nála biztosított helyünk, nem vagyunk kész és befutott hívők, akik mindent helyesen tudnak. Összesen annyi biztos, hogy ő készített nekünk helyet magánál, és valóban akarja is, hogy ahol ő van, mi is ott legyünk. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!
Légy áldott Urunk, hogy közeledve az ünnephez ébresztgetsz bennünket, hogy lássuk világosan, mi is lakik bennünk. Köszönjük az igét, ami pontosan megmutatja, hol is állunk te előtted. Mentsél meg minden önhittségtől és önáltatástól, hogy vágyainkból bálványokat faragjunk, és azokat higgyük és azokat kövessük helyetted. Köszönjük, hogy adsz megtérést mindaddig, amíg itt járunk ez életben, az utolsó leheletig. Köszönjük a mindig megújuló kegyelmet, hogy még nem hoztad el azt a végső ítéletet ránk, amikor nincs döntés többé, mert már minden készen van. Köszönjük végtelen nagy jóságodat, amivel lehetőségre lehetőséget adsz ennek az egész világnak. Adj szent komolyságot, hogy éljünk is ezzel, és a jóra használjuk, amire tőled életünk idejét, minden percünket kaptuk. Taníts igaz önvizsgálatra, úgy befelé fordulnunk, hogy magunkat is lássuk, és a te hangodat is halljuk. Köszönjük, hogy mindez nem csak a mi emberi kitalálásunk, hanem te éppen ezt hoztad ennek a világnak. Imádkozunk, hogy amit most mondtál, hadd legyen maradandó a szívünkben. Jóságod és szereteted a most következő héten maradjon mindnyájunk otthonával, gyülekezetünkkel és anyaszentegyházunkkal. Segíts, hogy az utat, amit megmutattál, be tudjuk járni, és valóban eljussunk oda, ahova hívsz és vársz bennünket. Közel hozzád, mindig látni kegyelmes, jóságos orcádat és hallani megbocsátó, felszabadító szereteted szavait, hogy új életre jussunk, s meg ne halljunk, hanem éljünk örök élettel. Ámen.

A keresztyén ember identitástudata

Lekció: 2Móz 19, 1-10
Textus: 1Pt 2,9-10

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.”

Imádkozzunk!
Dicsőítünk, Urunk, hogy az énekben mondott imádság szava is eléd kerül és te meghallgatod azt. Áldunk, hogy hit által fiaddá fogadsz mindenkit, aki bízik benned, aki hozzád fordul, aki bizalmát, hitét nem vonja meg tőled.
Köszönjük neked szerető Urunk, hogy a te igédet ma is, a most is előtted álló gyülekezetnek készítetted és hisszük, hogy szent lelked újra és újra velünk van és áldással készít fel a veled való találkozásra. Hálával telt a szívünk, hogy semmi és senki el nem választhat minket a te szeretetedtől, amelyet naponként megtapasztalunk a szeretett fiadban Jézus Krisztusban. Áldunk és dicsőítünk ezért.
Kérünk téged arra, mindenható Istenünk, mennyei Édesatyánk, hadd tudjunk most rád figyelni. Annyi minden zakatol bennünk: a hiányaink, a kérdéseink, a kéréseink, a vágyaink. Te azt is tudod, hogy fizikai, vagy lelki értelemben oly sokszor rohanva érkezünk hozzád, még akár ennyi szabadidő után is. Kérünk ezért, hogy itt igazi megnyugvást, békességet találhassunk, az igéddel, üzeneteddel találkozva. Tudjuk Atyánk, hogy ettől a világtól, magunktól nem tudunk elszakadni, sőt gyakran még elvonatkoztatni sem, ezért egyedül a te Lelked által történhet meg az a csoda, hogy közel kerülünk hozzád, megértjük szavadat, s megváltozik az életünk. Ámen.

Igehirdetés

Ahogyan március 15-e a nemzeti identitástudatunk erősítésére szolgál azáltal, hogy feltűzzük a nemzeti színű kokárdánkat a mellünkre, úgy böjti időszakunk a Krisztus népéhez való tartozás tudatának erősítését kell szolgálja. A mai igénkben arra keressük együtt a választ, hogy mit is jelentett ez régen és ma számunkra itt, 2012-ben.
A felolvasott történet előzménye az, hogyan szabadította ki az Úr az Ő népét az egyiptomi rabszolgaságból, hogyan vitte át őket erős kézzel és kinyújtott karral a Vörös-tengeren, milyen nagy szeretettel gondoskodott róluk a puszta sokféle nehézsége ellenére is.
Azoknak, akik akkor ott voltak együtt a Sínai-hegy lábánál azonban még mindig nem volt identitástudatuk. Az emberek nem tudták, hogy kik ők tulajdonképpen. Több évszázados elnyomás alatt megnyomorodott lelkileg, szellemileg is ez a nép. Ezek az emberek elfelejtették az élő Istent, elfelejtették a gyökereiket is, és nem volt elég világos és határozott előttük az a cél sem, ami felé Isten türelmesen vezetgette őket.
Márpedig ezekre a kérdésekre: ki vagyok, honnan jövök, hova tartok, kihez tartozom, mi a feladatom, egyáltalán miért vagyok a világon, mindenkinek határozott és világos választ kell tudni adni, mert másképp sok tekintetben bizonytalanná válik az életében. Isten szövetséget kötött az Ő népével akkor, ott a hegy lábánál és később kiterjesztette ezt a szövetséget valamennyi nép közül azokra, akik Jézus Krisztust Úrnak és Szabadítónak vallják.
Mózes leírja az akkori szövetségkötés menetét, amiből kiderül, az ókori szerződésekre jellemzően történt ez. Minden szerződés azzal kezdődött, hogy tisztázták az előzményeket, azután megfogalmazták a feltételeket, majd a szerződés vagy szövetség tartalmát, és végül sok esetben írásba foglalták ennek az egésznek a dokumentumát. Előzmények, feltételek, tartalom. Itt is ezt olvastuk.
Mit tudunk meg az előzményekről?
“Ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd meg a népnek: Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. ” Nagyon izgalmas a jelentése ennek az állatvilágból vett képnek: hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon. Van egy sas fajta, amelyik akkor, amikor repülni tanítja a kicsinyeit, és észreveszi, hogy fáradnak, alájuk repül, és a majdnem két méteres fesztávú szárnyaira leszállhatnak a fiókák. Mert így hordozta és hordozza ma is a népét sasszárnyakon.
Ismerjük a történet előzményeit, a tíz csapást, a Vörös tenger kettéválasztását, amelyeken keresztül a közelmúltban Isten már bizonyított, a nép tudhatja, hogy ki köt most vele szövetséget.
Mi a szövetség feltétele?
Ezt így olvastuk: “Ha engedelmesen hallgattok szavamra, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül.”
Az életkörülményekben nyilván nagy a különbség, de lelki értelemben talán elhanyagolható, hogy a szabadság az által lesz valóság, hogy egy népet a rabszolgaságból vezet ki Isten, vagy a megszállótól szabadít meg. Mindkét esetben a szabadság az, amit tanulni kell.
Igazán fontos, hogy Isten egyetlen feltételt szab, és az is a számunkra egyszerűnek tűnő dolog: ha engedelmesen hallgattok szavamra. Magyarázatként hozzá tehetjük, hogy csak az Úr szavára kell figyelni és nem szabad semmilyen új rabságot keresni.
Tehát Isten új irányvonalat mutat és ad minden megszabadítottnak. Az újjáteremtés munkáját is az Ő igéjével, az Ő beszédével végzi.
Akik az életüknek az irányítását már Istenre bízták, azok egyöntetűen arról számolhatnak be, hogy valami módon egyszer csak megszólított, valahonnan, valamiből, valaminek a rabságából megszabadított és új életre hívott az Úr. Mert Isten mindent az Ő szavaival végez el, azaz nem néma, nem hallgat, hanem szól hozzánk! A szavait pedig Szentírás lapjain olvashatjuk, vagy a hirdetett igében hallgathatjuk, de legalább ennyire hangsúlyos, hogy lehet igehirdetés egy másik ember élete is. Ezek azok az utak, amely által a Mindenható újjá teremt és vezet bennünket
Ezért életkérdés a Mózes által vezetett népének, hogy fontos-e neki Isten igéje, és – ahogy itt olvastuk – engedelmesen hallgat-e az Ő szavára. Életkérdés nekünk is, hogy hallgatjuk-e, és hogyan hallgatjuk Isten hirdetett igéjét. Olvassuk-e, és hogyan olvassuk az írott igét. Csak alkalmanként, ötletszerűen, néha-néha felcsapva, vagy pedig az életünk valóban fontos része, hogy minden pillanatban megszólíthatók vagyunk a Teremtőnk számára. Ismerjük már az Ő szavát, nem tévesztjük össze emberi bölcselkedéssel, és az Ő szavára engedelmesen hallgatunk. Sajnos az egyház történelme arról számol be, hogy az ember folyamatosan tévutakat jár be, hajlamos eltéveszteni a helyes irányt. Mert mindenkinek tudnia kell, hogy nem emberek, hanem Jézus Krisztus szavára kell engedelmeskednünk.
A feltétel tehát csakis az Úr szavára figyelés. És mi a tartalma ennek a szövetségnek?
Így mondta ezt Isten: “Akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül. Papok királysága és szent nép lesztek.” Mint jelentett ez akkor és mit jelent ma?
Az előbbi kifejezés – a papok királysága, vagy királyi papság – azt jelenti, hogy amilyen szerepe Izrael népében a papoknak volt, olyan szerepet szánt Isten Izrael népének a népek sokaságában Jézus Krisztus eljöveteléig. A Teremtő az Ő szövetséges népének papi feladatot ad. Mi volt a papok feladata? Elsősorban a közvetítés. Képviselték az Urat a nép előtt, és képviselték a nép nyomorúságait, bajait, örömeit Isten előtt. E kapcsán megtanították a népet arra, hogy kicsoda az ő Uruk. Mit kíván, és hogyan kell az Ő kedve szerint élni.
Mi lesz tehát a nép feladata ezentúl? Megtanítani a pogányokat arra, hogy kicsoda az egyetlen, valóban élő, igazi Isten. És mi a feladata a keresztyén embernek ma? Ugyanaz! Tanítani minden embert, hogy Jézus az Úr és csak az Ő nevére szabad térdet hajtani. Erre úgy lehet tanítani másokat, ha az életünk is erről beszél. Ha megváltozott az életük, az önmagáért fog beszélni, majd erről a Szentlélek gondoskodik, de adott esetben szóból ért az ember, el kell tudnunk mondani hitelesen, egyszerűen, világosan, artikuláltan, ki a Teremtő, ki a Megváltó, akiben hiszünk, és miért hiszünk benne.
Papok királysága ezt jelenti, hogy ez lesz a feladata Isten népének. Ugyanakkor a közbenjárás is, mert a pogányok nem valódi istenekhez imádkoztak, úgy ma a mi népünk nagyja sem ismeri igazából az Urat, ezért kell nekünk odavinnünk mások terheit az élő Isten elé, és imádkozni értük. Azokért is, akiket nehezen szívlelünk, azokért is, akikhez nehéz türelmesnek lenni és még azokért is, akik velünk ellenségesek.
Ebben az önistenítő, minden igazi értéket gyalázó, felbolydult világban a keresztyén embernek tehát az a feladata, hogy dicsőítse Alkotóját. Mutassa meg ennek a világnak a Vele való közösség áldásait a maga életében, és tudjon róla érthetően beszélni is, továbbá mutassa az utat a Megváltóhoz.
A Bibliában gyakran előjön ez a gondolat, az Ószövetség egyik legszebb mondatát hadd olvassam, ami erről szól. Az Ézsaiás könyve 49,6-ban ezt mondja az Úr: “Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izrael visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.”
Fontos, hogy szolgáljon a nép, de ez kevés, hanem az egész világ világosságává teszi Isten az övéit, hogy az Ő szabadítása, amit az Ő népe már átélt, abban az esetben Egyiptomból, a mi esetünkben a bűn rabságából, eljusson a föld határáig, és mindenki megismerhesse azt.
Ezt jelenti az, hogy papok királysága.
És mit jelent az, hogy szent nép? A szent jelző a Bibliában mindig arra utal, hogy Isten számára elkülönített. Szent edények azok voltak, amiket csak istentiszteleti célokra volt szabad használni. Szent nép az, amelyet csak az Úr használhat arra, amire Ő akarja. Tehát Ő ad neki küldetést, Ő teszi képessé a küldetésének a teljesítésére. Ez azonban nem jelent nekünk kiváltságot, rangot, vagy bármiféle elkülönülésre okot. Ez egy értékrendet jelent, amelyben az „Én” az „Ego” fontossága helyett, mások fontossága és az értük végzett szeretet teljes szolgálat válik értékessé.
Mert a megváltásnak nem az egyén üdvössége a célja, hanem az, hogy Isten számára használható eszközökké váljunk. Hogy Ő arra használhasson minden újjászületett embert, amire Ő akar, az Ő dicsőségére, és mások üdvösségére. Olyan ez, mint a csapatépítő tréningekről ismerhető játék, amikor a résztvevőket egymás után szorosan körbe állítják, majd egy adott jelre mindenki leül a mögötte álló térdére. Nem az a fontos, hogy én sikeresen leültem-e, hanem , hogy kész vagyok-e az előttem, nekem háttal álló felebarátomnak biztonságot nyújtani.
Ha megszabadított Isten, akkor hirdetnünk kell a szabadítás lehetőségét azoknak, akik láthatatlan bilincsekben megkötözve szenvednek körülöttünk.
Isten azt akarta akkor az Ő népével, hogy ne csak Mózes tudjon beszélni Ővele. Ne csak Mózes értse meg, hogy mi az Úr akarata, menjen és cselekedje, – közben a nép meg majdnem agyonveri, keresztbe tesznek neki, meg nem értik az egészet. Mindenki közvetlen kapcsolatba kerülhet a Mindenhatóval.
Nem közvetve akar üzenni. Persze mindannyiunkhoz először közvetítőn keresztül szól, de aztán személyes életre szóló kapcsolatot ajánl a Fia által, hogy aztán mi lehessünk az Ő szeretetét közvetítők.
Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy bár a mi szeretetünknek szinte mindig van oka és ha valamit, vagy valakit nem tudunk szeretni, azt meg is tudjuk indokolni, de a teremtőről az emberek irányában csak a színtiszta, esszenciális SZERETET mondható el. Ezért olvassuk a Jn 3,16-ban “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…”
Mert Isten kiválasztó szeretete mögött nem a mi kiválóságunk van. Egyáltalán a szeretetének az oka nem bennünk van, hanem Őbenne. Ha pedig az okát keressük ennek a hatalmas szeretetnek csakis abban találhatjuk, hogy nagyon nagy szükségünk van rá.
Az örömüzenet pedig az, hogy mindenki lehet részese a „királyi papságnak, szent nemzetnek”, mert nem a személyes érdemeinken múlik, hanem Jézus Krisztus megváltó szeretetén, amelyre rövidesen húsvét ünnepén fogunk emlékezni. Mert ott fenn a kereszten mikor kiegyenlítette helyettünk a számlát, amit életünk hibáival, bűneivel, engedetlenségeivel felhalmoztunk, akkor egyben meghívót is adott, hogy azok lehessenek az ő népe, akik hittel fordulnak hozzá.
Így lehet az embernek mennyei identitástudata. Ez által tudhatjuk, hogy Isten gyermeke vagyunk. Így mondhatjuk el, bizonyságtételként: mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük neked, hogy Jézus Krisztus által minden időben, most is alkalmas hozzád fohászkodni! Köszönjük a szeretetet, a türelmet, azt, hogy vársz ránk ma is, kérünk légy te a holnapunk! Urunk, te pontosan látod azt, hogy mi van a szívünkben, milyenek a szándékaink, mire készülünk, mit tervezünk, és te tudod az örökké időhiányban szenvedő életünkbe a te áldott rendedet adni. A hála szava rebegjen feléd azért, hogy még ma is tart a kegyelmi idő, hogy még mindig vársz a te nyájadra és nem a bűneinkre, hanem a fiad érdemére tekintesz.
Atyánk azt is tudod, hogy az olykor oly sebesen folyó idő milyen lassan vánszorog a beteg ágyon fekvőknek, a bajban levőknek, azoknak akiknek még nincs mennyei identitás tudata de aki hozzád fohászkodik, annak van vigasztalás. Hallgasd meg a gyülekezet szavát, amely hozzád szól és téged keres. Vezesd ide, az igédhez az eltévedt nyájadat, a nyiladozó életű fiatalokat, az áldásodra vágyó családokat, a közösségre vágyó magányosokat, a vigasztalásra áhítozó gyászolókat.
Nagyságod híre keljen szárnyra a téged megismert, megváltozott életű, bizonyságtevők szájáról, hogy tudja meg a világ: van Isten, ki meghallgat, van Isten, ki válaszol fenn a menyben. Atyánk végezetül erőt és legfőképp szeretet kérünk tőled a mindennapjaink elhordozásához! Ámen.

A templom megtisztítása

Lekció: Ján. 2,13-22
Textus: I. Kor. 3,16

„Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok?”

Imádkozzunk!

Istenünk, megengedted nekünk, hogy az éjszakai nyugalom után épségben, egészségben felkeljünk, és ma is eljöhessünk szent házadba. Köszönjük kegyelmednek ezt az újabb ajándékát, amikor imádságos szívvel gondolunk azokra is, akik betegségük és testi erőtlenségük miatt nem lehetnek személyesen közöttünk. Segíts most mindnyájunkat, akik itt vagyunk, és azokat is, akik lélekben máshol figyelnek rád, hogy félre tudjunk tenni minden fáradtságot, fásultságot éppen úgy, mint önelégültséget, félelmet és keserűséget, azokat a dolgokat, amik csak elválasztanak tőled. Megvalljuk hiányosságainkat és vétkeinket, legfőképpen pedig azt, hogy mi nem tudjuk üdvözíteni sem magunkat, sem egymást. Megtapasztaltuk azonban már azt is, hogy nálad semmi sem lehetetlen. Hozd hát közel most királyi uralmadat, hogy ne maradjunk a külső sötétségen, hanem miénk legyen fényed és a te közelséged világossága. Áldd meg ezt az órát lelki épüléssel és szívbéli meggazdagodással. Tölts el minket a Jézus Lelkével, akit elküldtél ő helyette ebbe a világba. Ámen.

Igehirdetés

Ahogy közeledünk húsvéthoz, úgy közelednek hozzánk a húsvéti történetek is, mindaz, ami Jézus áldozata előtt történt. Kár lenne elkerülni ezeket az eseményeket, hiszen mindegyik hordoz olyan üzenetet, ami meghallásának éppen most van az ideje. Mindenképen ezek közé tartozik a templom megtisztításának története. Biztos ugyan, hogy Jézusnak az volt a szívén, hogy a jeruzsálemi szentély megtisztuljon és betölthesse feladatát, vagyis az, hogy ott áhítattal lehessen imádkozni, de azt a szentélyt már lerombolták, és mi tudjuk, hogy immár minden egyes ember szíve Isten temploma, amit éppen úgy meg kell tisztítani, mint a jeruzsálemi templomot.
Gondolkodjunk együtt ezért most arról, hogy a mi lelkünk, valójában az emberi lélek a templom, és kérdezzük meg, vajon megteremhet-e abban az áhítatos és igaz imádság. Jézus kiűzi a jeruzsálemi szentélyből a méltatlan vendégeket, és elég gyakran pontosan erre van szükséges a mi szívünknek is, mert amíg ott más vendégek vannak, addig ő hallgat. Mindnyájan jól ismerjük azt a süket csöndet, amikor nem szól Jézus. Pedig kérdezzük őt és szívesen hallgatnánk is. De ő valóban mindig hallgat ott, ahol – az ő helyén – méltatlan vendégek hangoskodhatnak. A mi lelkünk igazából nem a vágyainké és nem a félelmeinké, hanem az ő otthona. És élhetünk mi külsőleg akár nagyon is mozgalmas életet, történhet sok minden, ha odabent süket csönd van és ő hallgat.
Mi hiányzik ilyenkor a szívünkből? Nem tudunk kisebbet mondani, mint amit a Biblia is mond, ti. azt, hogy ilyenkor az Egy hiányzik. Akiről ezt olvassuk Mózesnél, hogy „Halld Izráel! Az Úr a mi Istenünk egy Úr!” (V. Móz. 6,4) Igen, ő hiányzik, az Egy, a végleges és teljes valóság, akit nem pótolhat a Sok. Nem pótolja a sok élmény, nem pótolja a sok siker, nem pótolja a sok gond sem, mert a mi szívünk arra van teremtve, hogy ott ő maga, az Egy lakozzék. És Márta hiába törekszik sok jóra, és hiába aggasztja sok minden, ha éppen az Egy hiányzik a szívéből.
Isten az Egy, és a világ minden létező kincsével együtt is csupán csak a Sok. Ezt a leckét pedig kevesen tanulják meg, néha egy hosszú életen át is, hogy az Egy több mint a Sok.
Pedig így áll a dolog. Jézus pontosan tudja ezt, és ezért mondja a kalmároknak: Vigyétek ezeket innen. Ezt a dolgot megkerülni pedig sajnos nem lehet, vagyis bizonyos dolgoknak a szent helyről, a szívünk fő helyéről való kivitelét. Vigyétek el onnan a túlzott ambícióitokat, hogy az egész világot is meg akarjátok nyerni. Azt egyébként amúgy sem lehet, de amíg azt hiszitek, hogy majd az boldogít, amit a fejetekbe vettetek, addig Jézus biztosan nem szól hozzátok. Vigyétek el onnan a rettegéseiteket is. Egyik ember az éhhaláltól, másik a betegségtől, harmadik a 2012-re jósoltaktól retteg – és amíg ezek a félelmek uralkodnak, nem csoda, hogy valójában süket csönd van a szívünkben. Jézus nem szól hozzánk, mert mi éppen más vendégeket hívtunk be az ő tulajdon otthonába, és most éppen rájuk hallgatunk.
Ővele magával pedig talán éppen kalmárkodunk, ami azt jelenti, hogy jogtalan előnyökre kívánunk szert tenni. Amíg az ember imádkozik, de az imájából még hiányzik, hogy „mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”, addig még az imádságunk is csak kalmárkodás. Az ilyen önző, csak magunkért mondott imádságot is el kell onnan vinni.
A lélekben teljes ürességnek kell lenni ahhoz, hogy ott Jézus megszólalhasson, mert amíg ott mindenféle zajok uralkodnak, addig ő biztosan hallgat. Nem könnyű ezt az ürességet megteremteni. Szeretjük azokat az idegen vendégeket, akiket magunk invitáltunk be a Jézus helyére és otthonába, azért is vannak azok ott. Az egyik a hiúságunknak kedveskedik, a másik szórakoztat, a harmadik hamis illúziókkal ámít és mi el hisszük azokat – elég sok változat van. És ezek az idegen vendégek be is rendezkednek nálunk, amint a jeruzsálemi szentély udvarán is egészen otthonosak lettek. Voltak és vannak közöttük olyanok is, akik csak a korbács szavára voltak hajlandók távozni. Az ilyen ütközet sosem kellemes, és sosem örömteli. Jézus korbácsa azonban megtisztulást hozott a templomnak, és mindig akadnak olyanok a lelki-szellemi erők között, akik nem is értenek más nyelven. Ha csak simogatják őket, biztosan nem mozdulnak, és ha csak alkudoznak velük, megtalálják a módját, hogy amíg lehet, maradjanak.
Ma Jézus mondja ezt nekünk: Vigyétek ezeket innen. Pedig azok, amikről szó volt áldozati állatok voltak, vagyis szent szándékkal kerültek oda, csak aztán a nyerészkedés szellemét otthonosították meg ott, ahol az áldozatnak lett volna a helye. Azért kell elvinni őket onnan, mert az áldozat az áldozat kell maradjon, éspedig minden számítás és minden nyerészkedés nélkül.
Hogy közülünk kinek pontosan mire is vonatkozik a jézusi szó, hogy „vigyétek el ezeket innen”, azt mindenki maga tudja a legjobban. Egy biztos, hogy az ürességet meg kell teremteni a szívünkben, mert amíg a Sok vonzásában élünk, addig onnan az Egy biztosan visszahúzódik. A lélekben ürességre van szükség, a lélekből talán sok mindent el kell vinni, ki kell takarítani, hogy ott az Egy, akit Jézus képvisel, megjelenhessen.
Csak ezek után szólal meg, és vajon mit mond? Magát közli a Fiú, éspedig pontosan úgy, ahogyan az Atya közölte vele ő magát. „Aki engem látott, látta az Atyát” – ez azt jelenti, hogy Isten mindent rábízott Jézusra, ami az ember üdvösségéhez szükséges, kijelentette magát neki, és ezért ő is kijelentheti nekünk Istent. Nem is adott nekünk senki mást az ég alatt, akinek révén mi őt olyan pontosan megismerhetnénk, mint Fia által. Jézusban az Egy közli magát velünk, vagyis az, aki egy az Atyával, és egy akar lenni velünk is.
Amikor a szívünk szentélyében övé lesz a fő hely, akkor a lélek egyszerre csak hatalmas lesz. Uralkodni kezdünk Jézussal együtt, vagyis elveszti felettünk a hatalmát a félelem, a vágy, a bosszúság és minden, ami egyébként uralkodni szokott a szívünkön. Az ember csodálkozva tapasztalja, hogy sorra meghódol előtte mindaz, ami addig uralkodott rajta. Bosszantotta a világ hitványsága? Egykedvű szánakozással fogja nézni ezen túl. Nincs többé hatalma fölötte. Kétségbeesetten igyekezett elnyerni mások tetszését? Tudomásul veszi, hogy ők is csak emberek, és nem is olyan fontos a véleményük. Amikor végre azé a szó, akié az otthon, vagyis elvittek a lélekből már mindent, aminek nincsen ott a helye, akkor a Jézus szava azonnal új teremtésbe fog. Ahogyan az Atya a világot is ő általa teremtette, úgy bennünk is teremteni kezd, éspedig olyasmit, ami addig nem volt ott, az új embert. Megjelenik a türelem abban, aki addig türelmetlen volt. Megjelenik a szorgalom ott, ahol addig tunyaság uralkodott. Ahol eddig egetverő ambíciók nyomorították a lelket, és mindig hajszolt volt az élet, ott megjelenik a békés szemlélődni tudás. Éspedig azért, mert az Ige közölte velünk magát, az a Jézus, aki az Atyával egy. És ettől a mi töredezett életünk is elkezd egységessé válni. Egyetlen alapja marad, egyetlen igazán komoly távlati célja és egyetlen értelme. Mert a lélek rálelt az Egyre.
Ez pedig zavartalan és végleges békét hoz az ember szívébe. Megszűnnek a kételyek, nem fontos többé annyira, ami eddig felette izgatott, és megszűnnek a félelmek is. Nem kell vádolnia senkit ahhoz, hogy jól érezze magát, nem kell hadakoznia senkivel, hogy hősnek álmodhassa a lényét, mert immár belülről erős. Rendíthetetlen nyugalom tölti el az embert, és innét kezdve teszi a dolgát csendben és szeretettel. Nincs szükség látványos győzelmekre, nem fontos többé a presztízs, még a mások elismerő bólogatása sem, mert minden a helyén van. Az ember elérte belső békéjét, amit senki és semmi meg nem rendíthet többé.
Még a legfontosabb is megtörténik, vagyis az, hogy az ember önmagával is harmóniára jut. A külső ember engedelmessé válik a belső számára, mert „hatalmasan megerősödött immár a belső ember a Lélek által, és Krisztus lakozik hit által a szívünkben”, ahogyan az apostol mondja. (Ef. 3,16) Ilyenkor válik valósággá, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal. 2,20) Legnehezebb emberi harcaink, amiket saját ellentmondásainkkal vívtunk, kisimulnak. Nincs már démoni ereje a félelemnek, a vágynak, sem a többiek véleményének, mert a lélek annak uralma alá került, aki annak jogos ura és valódi gazdája, és aki „az ő békességét adja nekünk, nem úgy adja, amint a világ adja”. Nincs okunk nyugtalankodni és nem kell többé félnünk. (Ján. 14,27)
Olyan valaki lakik immár bennünk, aki nem teremtetett, hanem ő maga a teremtő. Az ő uralmát pedig semmi nem tudja megzavarni, sem szeretet, sem szenvedés, sem semmi teremtett dolog vagy teremtményhez tartozó. Az Egy közli magát velünk, és a lélek ő vele egyesül. Az ember minden kétkedése, sötétsége és tévedése elvész, ő maga pedig tiszta és világos fénybe kerül, ahogyan a zsoltáros mondja: „Uram, a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt. 36,10) Vagy ahogyan egy középkori igehirdető mondta: Jézus bőséggel és édességgel túlcsorduló módon nyilvánítja ki magát, amikor a lélekkel egyesül. (Eckhart mester) Az ember pedig maga is „bőséggel és édességgel túlcsorduló lesz”, vagyis emberi kapcsolatai megtelnek örömmel és békességgel. Nincs körülötte sem irigység, sem gyanakvás, mert minden dolga szeretetben megy végbe (I. Kor. 16,14), az ilyen emberre pedig nem lehet haragudni. Folytonos békében és örömben szolgálja Istent, mert immár valóban templommá lett a lénye.
Ennek titkáról hallhattunk ma. A templom megtisztítása arról szól, hogy Jézus ki tud űzni a szent helyről minden hátráltatást. Ma is ő mondta ezeket az igéket: vigyétek el innét ezeket. És mi pontosan tudjuk egyen-egyenként, mire is gondol vajon velünk kapcsolatban. Talán elég a szava, és nincs szükség a korbácsára. Ha pedig mégis szükség lenne arra is, ő értünk fonta azt az ostort, és azért szenvedte el a nagypénteki megostorozást maga is, hogy levegye rólunk ennek szükségességét. Legyen hát üres és tiszta az a szent hely, hogy ott az ő szava éppen úgy megszólalhasson, mint a mi valóban áhítatos imádságunk. Így és csak így tud ő újra eggyé tenni minket önmagunkkal, és azzal az önmagával, aki maga is az Egy. Amit ugyanis ő nekünk adni akar, az nem kevesebb, mint hogy mi is olyan egyek legyünk vele, éspedig örökkön-örökké, amint ő és az Atya egy. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, köszönjük a megajándékozottságot, hogy te elhoztad nekünk azt az életet, ami egy az Atya életével. Ennek híjával vagyunk szomorúak, elégedetlenek és keserűek a saját sorsunkkal, és ennek tulajdonában nyílik ki szívünk az örökkévalóságra. Áldunk téged a drága megtapasztalásért, hogy te nem csak tanítasz minket így élni, hanem meg is ajándékozol ezzel az élettel. Segíts minket félretenni minden akadályt és megkörnyékező bűnt, hogy amit számunkra szent templomodban elkészítettél, az valóban mind a miénk is lehessen. Te, aki az Egy vagy, tedd egységessé a mi széteső életünket, és fonj bennünket közösen is egy testté, anyaszentegyházzá, ahol emberi életek gyógyulhatnak. Állítsd helyre a beteg életeket testi és lelki értelemben egyaránt, hogy dicsőíthessék szent nevedet. Ámen.

Az élet két oldala

Lekció: Zsolt. 22,23-32
Textus: Zsolt. 22,2

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a megtartatást, a testi életünk csodáját. Álmélkodva gondolunk arra, hogy te méltónak találtad ennek a világnak anyagi részecskéit az emberi test megalkotására és abban örök, isteni terved véghezvitelére. Azt is lehetővé tetted, hogy mi emberek szabadon válasszunk jó és rossz között, és egészen ránk bíztad, milyen lelki tartalommal töltsük meg testi mivoltunk nagyszerű edényét. Nem sok dicsekedni valónk marad, ha előtted állva vizsgáljuk meg, miként is sikerült mindez. De a te kezedből vesszük ezt a mostani böjti időszakot, mint ajándékot, amit arra adtál, hogy életünket megjobbítsuk. Segíts ebben mindnyájunkat, hiszen te előtted egyformák vagyunk valamennyien. Imádkozunk a te egyházadért itt és mindenhol. Az alvó egyházért, hogy felébredjen, az üldözött egyházért, hogy ügyed szolgálatában kitartó és a bajok idején is örvendező lehessen, és a hitvalló egyházért pedig, hogy ne önmagának, hanem egyedül a te dicsőségednek éljen. Áldd meg most közösségünket az igehallgatásban, a hallható igében, és az úrvacsorába, a látható igében. Ámen.

Igehirdetés

Néhány hete, még farsang idején egy vasárnap délelőtt a maszkjainkról gondolkodtunk együtt, amiket akaratlanul is magunkra öltünk mi emberek, és viseljük is őket, meg olykor cserélgetjük is. Ehhez a témakörhöz egy pillanatra visszatérve eszünkbe juthat az antik színház kétféle maszkja, a tragikus és a komikus álarc, mint az élet kétféleségének erőteljes szimbóluma. Egyik oldalon a mosoly, a derű és az életöröm, a másik oldalon a tehetetlen ember lefelé görbülő ajkai és sírása. Mind a kettő emberi életünk alkotója. Ahogy a költő mondja: „….komor kívül a belső ragyogás, / ragyogó arc alól a bú kiüt, / az üdv előttünk, s nem látjuk, hogy üdv.” (Goethe: Wertherhez) Öröm és bánat, boldogság és boldogtalanság egyaránt része a földi utunknak, és nincs ember, aki ne ismerné mind a két, egymástól nagyon is eltérő állapotot.
Mai lekciónk, a 22. Zsoltár második fele, amit az előbb hallottunk önmagában olyan, mint egy híd, amelyiknek csak egyik hídfője szerepel a fényképen. Ezen az oldalon öröm és dicsőítés van, boldog hit arról, hogy eljön az idő, amikor minden nép megismeri az Urat, és neki hódol. „Esznek és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép.” (Zsolt. 22, 27-28) Utóbb olvastuk csak fel azonban a zsoltár kezdő verseit, amiben viszont a nagypénteki kereszten vergődő Jézus halálos kiáltásait halljuk: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!” Megváltó Jézusunk tehát ezt a különös zsoltárt kezdte imádkozni a kereszten, és nem tudjuk, imádságában eljutott-e egészen a végéig, átjutott-e a „másik partig”, az öröm oldalára. Onnan, hogy „…torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt…gonoszok bandája kerített be, átszögezték kezemet-lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig bámulnak és néznek rám. Megosztoznak ruháimon és köntösömre sorsot vetnek.” (22,17-19) – odáig, hogy „…az Úré a királyi hatalom, csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó…az utódok őt szolgálják….és hirdetik, hogy igaz, amit ő tesz.” (22,30-32)
Egy biztos, hogy ennek zsoltár-imának hatalmas íve magába foglal mindent, amit az életről tudni lehet. Mindenekelőtt azt, hogy a lét szenvedés, és embernek lenni azt jelenti, hogy a szenvedést nem lehet elkerülni. Lehet ugyan róla ideig-óráig elfelejtkezni, lehet találni módszereket is, amik ebben időlegesen segítenek ebben a feledésben, de a kétségbeesés és az elhagyatottság, mint a szenvedés legmélyebb állapota úgy hozzá vannak kötve földi életünkhöz, mint a bűn és a halál. Van, akinek kevesebb jut a szenvedésből, van, akinek több, de alapjában senki el nem kerülheti.
Amit Jézus nekünk ebben a dologban mégis hozott, az abban áll, hogy a szenvedés elkerülhetetlen ugyan, de át lehet nemesíteni. Mit jelent ez? Abból a mondatból értjük meg a legjobban, hogy „köntösömre sorsot vetettek”. Ezt a dolgot, hogy még a ruháját is el fogják tőle venni, Jézus előre tudta, és ha véres verejtékkel küzdve is, de az utolsó éjszakán vállalta. Önként magára vette, amit a prófétai lelkű költő sok száz évvel előtte megírt ebben a zsoltárban, hogy milyenek látja a Felkentet, az igazi Messiást. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ez itt nem kevesebb, mint a teljes kisemmizettség vállalása. Tudnunk kell, hogy Jézus egyetlen magántulajdona a ruhája volt, ami állott egy hosszú ingszerű ruhából, amilyenben az arabok ma is járnak nyáridőben, és egy köntösből, ami éjszaka takarónak is megfelelt a szabad ég alatt, ha nem volt nagyon hideg. Tőle még ezeket is elvették, és ő ezt a végső, tovább már nem fokozható kisemmizettséget is alázattal magára vette.
Ezért ha mi őt valóban követni akarjuk, akkor lelki értelemben készek kell legyünk a kisemmizettségre. Nem kell féljünk odaadni azt, amink van, nem kell féljünk rábízni akár a kincseinket is, mert ő maga ment előttünk ezen az úton, és a keresztje szenvedése után az Atya jobbjára érkezett. Ez a hatalmas ív áll előttünk a 22. Zsoltárban is. Én most itt szenvedek, éspedig kimondhatatlan kétségbeesettségben és teljes elhagyatottságban, de ha méltó módon viselem szenvedésemet, eljutok majd addig a másik partig, ahol már öröm és dicsőítés van. Böjt időszakában ezt gyakorolhatjuk leginkább: kiengedni a kezünkből mindazt, amitől a boldogságunkat, sőt az üdvünket vártuk, hogy azután attól kaphassuk meg az üdvünket igazán, aki azt valóban egyedül adni tudja nekünk. „Mint ismeretlenek és mégis ismeretesek; mint megholtak és íme, élők; mint ostorozottak és meg nem ölöttek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” – így beszél erről az állapotról az apostol. (II. Kor. 6,9-10) Amíg a kezünk tele van kincseinkkel, amíg mindaz, amink csak van, olyan fontos, hogy boldogtalanok vagyunk a hiányától – addig ezt a dolgot nem is értjük. De kezdjük csak el kicsiben, adjunk ki a kezünkből böjt idejében valami egyszerű és mégis fontos dolgot, egy vágyat, egy tervet, bármit, ami megkötözött és elvette a szabadságunkat – és meglátjuk, könnyebb lesz a szívünk. Tanulgassuk az önként magunkra vett önfegyelemmel fölemelni és átnemesíteni a ránk váró komolyabb szenvedéseket is, mert azok is elkerülhetetlenül eljönnek a maguk idejében.
Különös változás a zsoltár tartalmában, ahogyan a szenvedés világából átlép a dicsőítés világába. Szinte nem is értjük, mi történt. Olyan az egész, mint amikor egy hídon átmenve a középső vonaltól egy másik ország területére érünk. Hogyan lehet átlépni a szenvedés világából a dicsőítés világába? Egyetlen kulcsa van, a megtérés, vagyis a valódi életváltozás. Az, hogy az ember igazán odaadja a szívét Istennek – és ezt semmi mással helyettesíteni nem lehet. Jézus is pontosan ezt tette, már a megkeresztelkedésével, a kísértések visszautasításával, és sok-sok elvonult, magános imádságával is, de leginkább a Getsemáné kerti önátadásával: Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. (Mt. 26,39)
A 22. Zsoltárban is a megtérés teszi lehetővé az örömöt. „Esznek és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor!” – mindez kizárólag ott történik, ahol valóban „mindenkinek eszébe jut az Úr, megtérnek őhozzá, és leborul előtte mindenféle nép.” (27-28. v.) A világ és annak minden gyönyörűsége sem tudja azt a tiszta örömet adni, ami a megtérés öröme, mert a megtérés mindig attól való megválást jelenti, ami elválaszt bennünket Istentől. Lehet ez egy vágy, ami már túl sokat jelent, de lehet egy ijesztő gondolat, az elmúlástól való félelem is, sőt, bizony még a „tragikus álarc” is, hiszen elég sokan vannak, akiknek mindenük megvan, munkájuk, otthonuk, gyermekeik, sőt unokáik is, mégis minden szavuk a jajgatás, és abban érzik otthon magukat egyedül, ha panaszkodhatnak. Amikor valakire ráég a „tragikus álarc”, akkor annak éppen úgy megtérésre van szüksége, mint annak, aki folyton csak viccelődik és átpoénkodja az életét. Mindenki pontosan tudja közülünk, neki miből érdemes megtérnie. Egyik embernek a túlzott szótlanságból, másiknak a folytonos fecsegésből. Egyiknek a túl sok munkából, másiknak a túlzott kényelmességből és tétlenségből. Engedjük, hogy az ige és a Szentlélek rámutasson életünk megtérésre váró pontjára, és ha azt valóban odavisszük ő elé, igazán vallomásos szívvel és őszinte engedelmességgel, akkor nem fog minket magunkra hagyni, hanem elvégzi bennünk a maga megújító munkáját. Hát ezt jelenti átmenni a híd egyik oldalától a másikig.
Végül pedig van ennek a zsoltárnak egy hatalmas nagy crescendo-ja, ahol minden összesűrűsödik, felhangosodik, és egészen és véglegesen kiteljesedik. Ez pedig szó szerint megegyezik azzal, amit a Psalmus Hungaricus alapjául szolgáló 55. Zsoltárban így hallunk Kecskeméti Végh Mihály szavaival: Igaz vagy Uram, ítéletedben. (263. ének 19. v.) Ez a mennydörgő mondat a mi mai zsoltárunkban így hangzik: „Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” (31-32. v.)
Ennél tovább az ember hitbeli fejlődésében nem juthat. Isten igazságosságának elismerése a mi emberi lelkünk igazi felnövése és beérése. Amíg az ember bármit is jobban tud Istennél, addig még mindig a maga gyermekes dackorszakait és kamaszos önállításait ismételgeti, ha elmúlt volna hetven éves, akkor is. Mert mi emberek semmit jobban nem tudunk őnála, még azt sem, hogy nekünk magunknak mi volna igazán jó. Még azt sem, hogy meddig helyes, ha élünk – ő ezt is jobban tudja nálunk. A legjobb helyen az ő atyai kezében van az életünk, a miénknél is sokkal jobb kezekben – megváltó Jézusunktól ezt tanulhatjuk meg leginkább. Ő ki tudta mondani, éspedig egész szívével, hogy „ne az legyen Atyám, amit én akarok, hanem az, amit te!” Amikor ma Jézusunk az ő drága testének és szent vérének jegyeivel táplál minket az úri szent vacsorában, akkor leginkább ezt kívánja nekünk adni. Először a bűnbocsánatot, a tiszta szívet a megtérés által, aztán pedig ezt a hatalmas bizonyosságot, hogy igaz Uram, amit te teszel, taníts ezért azt gyermeki szívvel tőled elfogadni.
Isten igaz volta a legfőbb tudás, ahová embernek eljutnia érdemes. Azért igazán fontos ez a tudás számunkra, mert mi emberek a magunk értelme után nem látjuk át még a földi életünket sem, nemhogy a halálunkat. A kettő együtt pedig különösen is talányos, miért is születtünk, ha meg kell halnunk, és miért halunk meg, ha olyan szép az élet. De Isten igazsága fölötte van az életnek, nagyobb annál, hiszen az életet ő alkotta maga és ezért az ő tulajdona. Ez a válasz életünk és mulandóságunk nagy kérdésére. Bene van, az ő személyében rejtőzik a végleges válasz életünk döntő, nagy kérdésére.
A szenvedéstől indultunk, amiről látnunk kellett, hogy megkerülhetetlen valósága emberi létezésünknek. Ha a szent és igaz is szenvedett, nekünk hogy nem kellene szenvednünk? De az igazán nagy szenvedést ő levette rólunk, és helyettünk magára vállalta. Még az elkerülhetetlen szenvedés is átnemesíthető, ha odavisszük azt az örök Atyánkhoz, és ez a megtérés pillanata. Ő pedig megtanít majd minket a titkok titkára, ami így szól: Igaz vagy Uram, ítéletedben. Vagy ahogyan a 22. Zsoltárban hallottuk: „Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövendő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.” Így legyen. Ámen.

Úrvacsoraosztás