Igehirdetés 2007. december 2.
Feledékenység és az emlékezet
Lekció: Jeremiás 18,1-10
Textus: II. Móz. 6,5
„Emlékszem szövetségemre. Ezért mondd meg Izrael fiainak: Én vagyok az Úr, és megszabadítalak benneteket.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk! Azt kérjük tőled, hogy te indíts el minket ebben az adventben a karácsony fénye, öröme és ünneplése felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, amit a karácsony tár majd elénk. Azt, hogy te úgy szeretetted ezt a világot, hogy egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hozhatunk-e és ajándékozhatunk-e mi egyáltalán neked valamit? Hiszen a lelkünk és a másokkal való kapcsolatunk tele van sötétséggel, gondolataink zavarosak, és a szívünk fagyos, tele daccal, könnyelműséggel, sőt gyűlölettel. Mennyi minden van a lelkünk mélyén, ami elválaszt bennünket egymástól és egy lépéssel sem visz előbbre – mi minden van bennünk, ami ellenkezik a te örömüzeneteddel! Ezeket tudjuk mi hozni, adventi, várakozó emberek, és vajon mit kezdhetnél ezekkel és olyan emberekkel, amilyenek mi vagyunk? És mégis, éppen ezeket kéred el tőlünk, hogy odaadjuk neked, amik vagyunk és úgy fogadsz el minket, ahogyan vagyunk, hogy mind ezek helyébe üdvözítő Jézusunkat adhasd nekünk, és benne új eget és új földet, új szívet és tiszta látást. Jöjj el hozzánk, advent Ura, szenteld meg készülődésünket és szenteld meg a szívünket! Ámen.
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon kivételesen személyes szóval szólalok meg a szószéken, hiszen huszonöt éve kezdődött a szentendrei szolgálatunk, és jó visszaemlékezni az itt eltelt negyed évszázadra. Magam is tudom, hogy minden szolgálatomat végezhettem volna sokkal jobban, mint ahogy sikerült, de hálás vagyok Istennek, hogy végigvezetett bennünket a gyülekezettel együtt az évtizedeken, amik mögöttünk vannak.
Ugyanazt az igét olvastam fel az előbb a Jeremiás könyvéből, amely a beiktatásom igehirdetésének alapja is volt ezen a szószéken. Ez az ige lelki értelemben végigkísért az elmúlt évtizedekben azóta, hogy 1982 adventjében öttagú családunkkal beköltöztünk a templom udvarán lévő parókiára. A fazekas kezében, a korongon elromló agyagedényről van szó, amelyből a kézműves mester azonnal másik edényt készít. Az akkori üzenet így hangzott: én egy darab agyag, egy darab sár vagyok Uram, a te kezedben, de te tudsz ebből akár hasznos edényt is formálni. Segíts arra minket, közösen és egyenként is, hogy ez így legyen. A megtérés evangéliumához, ami akkor ennek az igének alapján hangzott, most hozzájön még valami, és ez így hangzik: Emlékszem szövetségemre. Ezt maga Isten mondja, és próbáljuk meg most együtt végiggondolni, mit is jelent ez.
Ő emlékszik szövetségére. Emlékszik arra, hogy voltunk mi mindannyian elromlott edények már, és ő nem hagyta ezt annyiban. Ő emlékszik arra, hogy amint van elromlott edény a fazekas korongján, úgy van elromlott emberi élet is, van elromlott barátság és van elromlott hivatás is. És megjelenhetnek előttünk mind, a többi romlások, egy család szétesése, egy együtt dolgozó néhány ember egymással való meghasonlása, sőt, még egészen nagy, nemzeti ügyekben is egymásra utalt emberek egymás ellen fordulása, és most azt halljuk, hogy ő nem akarja a dolgokat ennyiben hagyni, ő nem akarja a romlást és nem akarja a meghasonlást, mert ő emlékszik szövetségére. Pedig a romlások legtöbbször éppen azért vannak, mert mi emberek nem emlékszünk már a vele való szövetségünkre. Mi kimondjuk a nagy baj idején, hogy csak most az egyszer ments meg Uram, és akkor egészen neked szentelem magamat, és elmúlnak a viharfelhők és aztán kezdődik miden előröl, mint ha semmi nem történt volna és nem lett volna fogadás, amit tettünk.
Ő emlékszik szövetségére – mi pedig szövetséget elfeledő és szövetséget megtörő emberek vagyunk. Pedig megkötötte velünk a szövetséget, ő, a mindenek Ura! Pedig lehajolt hozzánk és komolyan vette fogadkozásunkat! És mi van a másik oldalon? Mi van a mi oldalunkon? Felejtés, mást gondolás, új elképzelések, „megint más helyzet” és új, kínálkozó lehetőségek, amiket nem szabad elszalasztani… Így él az ember. Ő pedig emlékszik szövetségére, míg mi elfelejtjük, mit is ígértünk, elfelejtjük a szövetséget, amit vele kötöttünk.
Pedig van emlékezete az embernek. Sokan emlékeznek még közöttünk Károly bácsira, öreg gondnokunkra, aki a legnehezebb évtizedekben is hűséges maradt a gyülekezetünkhöz. Nyolcvan év körüli volt már akkor, amikor ide költöztünk, és nehezen is járt, igazából csak tiszteletbeli gondok volt már akkor, mert a gondnoki teendőket helyette egy friss erő, a hetvenöt éves Imre bácsi végezte. Egy vasárnap templomba jövet Károly bácsi cukrot vett elő zsebéből és odaadta az egyik gyermekünknek, aki éppen megtanult már járni és örült a cukornak, úgy annyira, hogy egy hét múlva vasárnap eléállt itt a templomudvaron és azt mondta neki: Károly, hol a cukor? Mert az embernek már kisgyermek korában van magához való emlékezete.
Talán mi is fel tudunk idézni megszólító igéket, áhítatos és megrendítő pillanatokat, amikor fogadalmak és elhatározások születtek, amikért milyen nagyon nagy kár, hogy feledésbe merültek. Hogy semmi mást ne említsünk, csak az úrvacsorában évente hétszer is elmondott ígéretünket, hogy egész további éltünket az Úrnak szenteljük! Milyen más lenne ha ezekre a szavainkra szüntelen emlékeznénk! És milyen jól tesszük, ha most ezért bűnbánattal kimondjuk: feledékeny voltam, Uram, bocsásd meg nekem! És nem csak a magunk ígéreteit szoktuk elfeledni, hanem még az sem túlzás, ahogyan a Bibliában olvassuk egy helyütt ezt a megszólítást: Mostan, ti Istent felejtők – halljátok meg, amit az Úr mond…! (Zsolt. 50, 22) Mert még azt is hajlunk elfeledni, amikor indulatosak vagyunk, amikor „igazunk van”, amikor „méltán haragszunk, mindhalálig”, ahogyan Jónás mondja magáról, igen, azt is elfeledjük, hogy ő irgalmas és nagy kegyelmű. Sőt, még azt is elfeledjük, hogy ő egyáltalán van. És úgy
cselekszünk! Hát ezért van helyén a bűnbánat advent első vasárnapján, amikor azt halljuk: Ő emlékszik szövetségére.
De azért van ez tovább is. Ha ő tényleg emlékszik szövetségére, akkor ez azt jelenti, hogy ma ugyan olyan kegyelmes és jó hozzánk, mint amikor azt a szövetséget velünk megkötötte. És ha ő valóban kegyelmes és jó hozzánk, akkor azon van, hogy az a megtört szövetség újra helyreálljon. Ezért ebből a mondatból, hogy „emlékszem szövetségemre” – nem csak az következik, hogy bűnbánattal le kell hajtani a fejünket, hanem folytatásképpen az is, hogy felemelhetjük ezt a bűnbánó arcot az ég felé, és azt mondhatjuk: Jön már királyi győztesünk! Ez az advent lényege. Hogy ő eljön és mi nem hiába várunk rá!
Mert ha ő eljön, mint ahogy az advent minden napja erről akar minket biztosítani, akkor számunkra, embereknek van új kezdet. Mert a fazekas korongján elromlott edényből tud ő újat formálni – nem akarja, hogy amibe ő belekezdett, az semmivé legyen. Nem akarja, hogy mi emberek elromlott edények maradjunk. Ő szépen élő, boldog és jó lelkiismeretű, tiszta szívű, szeretetben élő embereket akar látni. Nem akarja, hogy emberek egymással haragban és megvetésben, váddal és keserűséggel a szívükben éljenek. Nem akarja, hogy egymás elől fontos dolgokat takargassanak és eltagadjanak, hanem hogy egymással jól és igazán beszélgethessenek. Hát ezekhez összesen ennyi szükséges: elhinni, hogy ha ő emlékszik szövetségére, akkor van számunkra új kezdet. És nincs olyan elromlott élet, nincs olyan megkeseredett szív, nincs olyan kiüresedett kapcsolat vagy ellenséges meggyőződés, amelyből ne lehetne megújulni. Talán emberek közt ez lehetetlen, igen, amíg csak egymás közt vannak. De ha ott van már közöttük harmadiknak a Szövetségére Emlékező, akkortól minden más. Onnéttól a lehetetlen is lehetséges. Hát ezért kell most meghallanunk, amint ő maga szól: Emlékszem szövetségemre, és meg is szabadítalak titeket! Forduljunk ő felé, aki eljön, aki szabadít, aki nem feledékeny szövetség-kötő! Ő az advent Ura, ő a mi királyi győztesünk: Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön, felséges várástól feszüljön! Az álmot űzd el, készen állj: Krisztus-nép, jön, jön a Király!
És ha ő tényleg eljöhet, akkor még valami nagyszerű dolog történik. Nem csak bűnbánat születik, nem csak elkezdünk hinni az új kezdetben, a megtérésben és az újjászületésben, hanem kinyílik a szívünk egészen az örökkévalóságig. A szövetségére emlékező Úr ugyanis nem más, mint akiről egy szép énekünkben azt mondjuk: „Örök Isten, kinek esztendők nincsenek létedben, Jelen vannak múltak jövendők egy tekintésedben.” (285,1.) Igen, Isten emlékezetében minden együtt van. Olyan megfoghatatlan ez az értelmünk számára, és mégis annyira igent mond rá a szívünk. Számára együtt van a múlt és a jövő, az ő létében nincsenek esztendők. „Egy tekintésében” jelen vannak „múltak s jövendők”. Nem is csak egy-egy, hanem mind, az összes! Az ő emlékezete mindent magába ölel, ami azt jelenti, hogy aki nála van, annak ő általa határtalanul kitágul a létezése. Emlékszem szövetségemre, ez egy hatalmas ígéret arra, hogy ő benne minden összefoglalódik egyszer. Mindenek jelen vannak számára, vagy ahogy az evangéliumban olvassuk: „Mindenek élnek ő néki”! (Lk. 20, 38)
Milyen más így gondolni hazatért szeretteinkre: immár ő néki élnek! Nincsenek itt velünk, de élnek Isten számára. Tőlünk távolabb kerültek, de közelebb kerültek Istenhez, és jó helyen vannak ott. Milyen más így gondolni a saját elmúlásunkra: Istennel leszünk, ami mindennél inkább jó. És milyen más így gondolni erre a küzdő világra, benne a mi éppen most nagyon is reményvesztett országunkra, az összes vergődésre, aminek csak a részesei vagyunk – hogy ez mind összefoglalódik, egybeölelődik valamikor az ő szeretetében, és ezért semmilyen jó igyekezetünk nem hiábavaló.
Ha Isten tényleg összefoglal, magához ölel mindent, ha mindenre emlékszik, és nála valóban minden jelen időben van, hiszen ő maga a végleges jelenlét, akkor mi lehet annál fontosabb, mint hogy mi is igyekezzünk ő hozzá, és siessünk, mint a pásztorok meg a bölcsek Jézushoz, mert nála, az ő közelében és ő általa van a mi jelenlétünk is. Ami több annál, mint hogy vagyunk. A létezésnél több a jelenét – bármit mondjon is az iskolafilozófia erről. Aki jelen van, az a másik számára van, nem csak saját magának. Ez az, amit lehet hívni derűnek, szeretetnek, éltető közelségnek, gondoskodásnak – nevezzük most egyszerűen csak jelenlétnek. Ez valami olyasmi, aminek Isten maga a gazdája, ezért ő részeltethet benne minket is. Valaki elmondta, hogy esténként odahaza sok vita és veszekedés volt. Mindenki mondta a magáét, harcolt az érdekeiért és állt a bál. Aztán elkezdték, hogy este elhangzik egy Miatyánk vagy egy rövid fohász – és azóta csoda történt, béke van. Úgy mondhatjuk, eljött közéjük a Jelenlét. Itt van Isten köztünk! – ugye, akkor már nem lehetünk olyan türelmetlenek és számon kérők egymással. És az imádság meghozta nem csak az ő jelenlétét, hanem a családban élők egyikének másikának jelenlétét is. Már tudnak egymásra figyelni, már képesek a türelemre, már jelen vannak egymás számára is, nem csak maguknak.
„Lelkem siet hozzád menni, Ámbár gyenge ereje, Kíván asztalodról enni, Ó, életnek kútfeje!” (435,1) Ez az adventi vasárnap indítson el bennünk egy szép és csöndes készülődést, hogy majd a karácsony eljöhessen hozzánk és benne Megváltó Jézusunk, aki mindennel megajándékoz minket, amire csak szükségünk van. Ma ezt mondta: Emlékszem szövetségemre. Bárcsak mi is emlékeznénk. Akkor lesz majd bennünk szükséges és elégséges bűnbánat, lesz majd bennünk hit az új kezdetben, a megtérésben, és lesz majd reménységünk arra, hogy vele leszünk, aki a Jelenlévő, és mi is megtanulunk egymás számára jelen lenni. Így legyen. Ámen.
(Úrvacsora-osztás)
