Igehirdetés 2010. április 4. Húsvét I. nap
Felhőkön az Úr fogadására
Lekció: Lk. 24,1-12
Textus: I. Thessz. 4,13-18
„Nem szeretnénk, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk! Azért állunk meg itt, előtted, hogy együtt ünnepeljük a húsvétot, azt a napot, amelyen szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus úgy jelent meg, mint élő üdvözítő, aki magára vette bűneinket, és így emberi nyomorúságunkat, és míg helyettünk bűnhődött és szenvedett, egyszer s mindenkorra legyőzte és eltörölte a halált. Jól tudjuk Urunk, hogy mi hol állunk és kik vagyunk, de te még jobban tudod. Mégis hozzád jövünk, megköszönni a tőled nyert szabadságot, és nem magunkra, hanem rád tekintünk, aki mindezt értünk és a világért cselekedted. Segíts most minket, hogy helyesen hirdessük és hallgassuk a te igédet, hogy az valóban ige maradhasson, ami vezet, betölt és elindít, hogy mindnyájunkat vigasztaljon, intsen és bátorítson, és hogy a mi tökéletlen dicséretünk tetszésedre történhessen. Segíts, hogy itt közöttünk most minden így legyen, de máshol is, városokban és falvakban, közel és távol, ahol csak emberek ma azért gyűlnek egybe, hogy meghallgassák és befogadják a feltámadás és az örök élet ígéretét. Tekints kegyelmesen a te népedre! Ámen.
Igehirdetés
Húsvétkor közel jön hozzánk a gondolat, hogy Isten világa ott kezdődik, ahol az emberé véget ér. Azért van ez így, mert emberi életünk elvesztette a maga eredeti, hatalmas távlatát, amit pedig Teremtőnk nekünk adott. Bezárult az életünk, és egy kicsi, köznapi körre korlátozódott, szűkössé lett, mióta elszakadtunk alkotónk közeléből. Itt most már minden arról szól, hogy körös-körül korlátok vannak, amiket tágítani, távolabb vinni magunktól néha talán sikerül, de megszüntetni, semmivé tenni nem lehet. Ilyen korlát a hiábavalóság tapasztalása, hogy mindnyájan igyekszünk, törekszünk az éppen fontos céljainkat elérni, de a földi életünk nagyobb része mégis nyomorúság és fáradtság, ahogy a zsoltárban olvassuk, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk – és valóban kevesen vannak, akik úgy érezhetik, tényleg maradéktalanul el is végezték a rájuk bízott feladatot. Aztán itt a múlandóság, hogy mindnyájan születtünk valamikor és egyszer elmegyünk innen, és ezen senki nem tud közöttünk változtatni. Kérdezzük, hogy miért jöttünk, ha egyszer úgyis el kell innen menni, de nem találunk választ éppen az életünk legfontosabb kérdésére ebben az anyagi világban, ahol élünk. Értetlenül és tanácstalanul állunk a saját létezésünk legfontosabb kérdései előtt, ahogyan értetlenül és tanácstalanul álltak a tanítványok is az üres sír előtt. Valóban úgy tűnik, két külön világ van: az egyik a mi szűkös és talányos emberi világunk a maga köznapi gondjaival és megválaszolatlan kérdéseivel, meg egy másik, isteni világ, ahol megvannak a válaszok, amihez azonban nekünk nincs szinte semmi hozzáférésünk.
Ami húsvétkor történt – és ez az örömhír, amit ma érdemes meghallanunk – az éppen abban állt, hogy Isten elkezdett a hit számára láthatóan cselekedni, éspedig úgy, hogy dicsőséges és fényes ajtót nyitott a két világ között. A fiának, sőt szeretett Egyetlenének bizonyította a názáreti Jézust, amikor elfogadta áldozatát és kihozta őt a halálból. Jézus ezért az Atya akaratából feltámadott és él – és ezt a hit-tapasztalatot megkapták mindazok, akik felismerték benne az Isten Fiát, és szerették és követték őt. Csak nekik jelent meg feltámadása után, akik szerették őt. Akik nem mondtak rá igent hitben, amikor testben itt volt közöttük, azokat nem kereste fel halála és feltámadása után, nem „kísértette” őket. De eljött azokhoz feltámadott testében, akik szerették őt – mert mindig először kell kimondanunk a hit igenjét, és aztán kapjuk a csodákat – a hitünkre válaszul.
Ennek a Jézus feltámadásával kinyílt dicsőséges és fényes ajtónak köszönhetjük, hogy nem kell szomorkodnunk az elmentek felől. Bátran gondolhatjuk felőlük, hogy amint Jézus meghalt és feltámadott, úgy az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza – Jézus által, vele együtt. Mert a Jézus feltámadása mindent megváltoztat – húsvét óta másként áll a világ. A templom kárpitjának kettéhasadása előre jelezte annak az ajtónak a kinyílását, amit a Jézus sírjáról elhengerített kő ábrázolt ki. Ott nyílt ki az a fényes és dicsőséges ajtó, amit feltámadásnak hívunk, és mi húsvétkor ezt ünnepeljük. Feltámadott az Úr – bizony, feltámadott!
Még azt is megtudjuk az apostoli igéből, hogy miként lesz azok dolga, akik életük idejében tapasztalják meg az Úr visszajöttét. Riadóval, főangyali szóval és isteni harsonával száll alá a mennyből, de először azok feltámadása következik, akik az Úrban haltak meg, és csak azután mennek az ő fogadására a felhőkön azok, akik még itt vannak és élnek. Nem csak azért fontos igék ezek, mert vigasztalnak minket, hogy eljön az idő, amikor mindenkor az Úrral leszünk – hanem azért is, mert megérhetjük belőlük, hogy a feltámadás nem a földi élet minden további nélküli meghosszabbítása, tehát nem az élet napjainak mennyiségi gyarapítása, hanem egy másik típusú élet kezdete. Felhőkön utazni testi ember nem tud, itt tehát már nekünk is olyan testünk lesz, mint a feltámadott Jézusé – lelki test. Ahogyan meg is ígérte nekünk, hogy ő elváltoztatja a mi nyomorúságos, halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez. (Fil. 3,21)
Ennek az igének két mozgás a tartalma: eljön az Úr, a mi Megváltó Jézusunk a mennyből – mi pedig elé megyünk az ő fogadására a felhőkön. Mind a két mozgás olyasmi, amiről húsvétkor gondolkodnunk kell.
Az ő eljövetele a mennyből egészen bizonyos, de az időpontját senki nem tudja, még az ég angyalai sem, csak egyedül az Atya. Ezért mindig készen kell állnunk rá. Nagy vigasztalás rejlik ebben az ő eljövetelének ígéretében – mert azt érthetjük meg belőle, hogy nem vagyunk magunkban. Számíthatunk rá, ő készül hozzánk és el is jön a maga idejében. Fontosak vagyunk neki, szeret minket és felkeres bennünket. Eljön ő hozzánk már az ég felhőivel és harsonaszóval való eljövetele előtt is, mindig, amikor igéjét ránk bízza, üzenetét nekünk adja, hogy olvassuk, magyarázzuk és hallgassuk. Ezzel az ő halk és szelíd szavú eljövetelével készíti elő azt a másikat, amikor majd azok is meglátják őt, akik átszögezték. Milyen örömmel szól az ifjúsági ének: Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! Igen, aki húsvétkor feltámadott, és lelki testében fölment az Atyához, az eljön hozzánk a mennyből. És nem kell majd rettegnünk ettől az ő eljövetelétől, ha a halk és szelíd szavú eljöttét nem utasítjuk el. Jézus feltámadott és él, amiből az következik, hogy mi emberek élhetjük nem csak a mindennapi életünket, hanem az örökkévaló életünket is, azt, amit majd ő elé viszünk. A húsvét és a feltámadás örömhírére igent mondó ember már nem csak a köznapi életét éli, hanem örök életét is, hiszen tudja, hogy viszi magával odaátra a perceket, amint itt megélte őket, viszi magával a döntéseket, amiket itt meghozott, minden szavát és minden cselekedetét. Ezek nem maradnak itt, hanem jönnek velünk, ezért minden egyes pillanata az életnek valójában örök és végleges.
Igen, visszük magunkkal a hamis szavainkat is, meg a meg nem tartott ígéreteinket és visszük magunkkal a kíméletlen önzésünk és szeretetlenségünk cselekedeteit is. De elvihetjük magunkkal a nagypénteki szégyent is, ha átéltük azt – amit akkor érezhettünk, amint kihozta Pilátus a tömeg elé a töviskoronás Jézust. Az a töviskorona nem egy tüskés gally volt, ahogyan a festmények azt általában ábrázolni szokták, hanem a Jézus fejére körben fölfelé állva rákötözött pálmaágak voltak. A pálmaág ugyanis, amivel virágvasárnapi bevonulásán az utat is meghintették előtte, a győztes makkabeus szabadságharc jelképe volt, és hogy ezeket kötözték a fejére, az annak szólt, hogy lám, így néz ki zsidók, a ti királyotok. Vagyis bohócot csináltak belőle – az egyetlen tiszta és igaz emberből, aki valóban Istennek engedelmesen élt és mindent jól cselekedett. Aki közülünk tudott már borzongani ezen a szégyenen, hogy mi emberek így bántunk ővele, a páratlannal, az Egyszülöttel – az el fogja vinni magával ezt is odaátra, mert ez a szégyen megtérést és új kezdetet munkál az ember szívében.
Igen, az Úr eljön hozzánk a mennyből – és boldogok azok, akik a felhőkön az ő fogadására elé mennek a maguk elváltozott, lelki testében. Földi életünket arra kaptuk, hogy erre készüljünk egész életünkben. Elé menni az érkező Úrnak! Ilyesmiről olvasunk a jézusi példázatban, amikor a nyoszolyó-lányok éjfélkor mécsesekkel elé mennek az érkező vőlegénynek, hogy aztán énekkel és tánccal kísérjék őt a menyegzői vacsorára. Azt is tudjuk, hogy régi szokás egy érkező méltóságnak elébe menni a település szélére, és díszes kísérettel hozni be őt a városba. Mert akit tisztelünk és szeretünk, annak elébe megyünk – és ha ez jár embereknek, mennyivel inkább ez jár az érkező Úrnak, aki értünk szenvedett és értünk támadott fel!
Húsvétkor arra kötelezhetjük el magunkat, hogy mi valóban elé megyünk az ő fogadására. Sokféle módon történhet ez – de talán legfontosabb valamennyi között a tudatosan megtisztított életrend. Hogy mindazt, amiről magunk is tudjuk, hogy szégyen, hiszen takargatni kell, azt takarítsuk el az életünkből. Hogy ne mérjünk például kettős mércével, az egyikkel magunknak, a másikkal pedig a többieknek. Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek ővelük – vagyis ami neked rossz, azt ne tedd embertársadnak sem. Aztán, hogy ne legyünk érzéketlenek egymás sebei iránt, hanem éljük át azt, ami a másiknak fáj, és tudjunk örülni, amikor neki öröme van. Aztán ne engedjük elromlani és elmérgesedni az emberi kapcsolatokat, mert eljönnek azok az idők, amikor talán szeretnénk ugyan ezeken javítani, de már jóvátehetetlen vagy nagyon nehezen jóvátehető károkat szenvedtek. A húsvéti ember, aki megpillantotta a Feltámadottat, nem maradhat ugyanaz, aki addig volt, amíg nem látta még őt.
A húsvéti ember megvigasztalódó ember – mert tudja, hogy eljön az idő, amikor ő is a Feltámadottal lesz mindenkor. És van-e ennél jobb bármi is? Eljön az idő, amikor „fejem ragyogva fürdik majd a fényben, Énekelek, hol szentül zeng az ének, Dicsérve téged.” Ilyen örömteli, megvigasztalódott, húsvéti szívet kívánok minden ünneplő testvéremnek! Ámen.
Úrvacsora
