2002 szeptember 8.
dr. P. Tóth Béla
Felismerni az időt
Lekció: Luk. 12:54-56, 13:1-9
Textus: Luk. 12:56
“Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit fölismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük a szép őszi napfényt, a vasárnap áhítatát és a templom csendjét. Köszönjük, hogy asztalunkon eleség van, és hozzád jöhetünk lelki értelemben érlelődő gyümölcsökért, mert ahhoz is te adod a napfényt: bölcsességért és megelégedettségért. Megvalljuk azonban, hogy szívünk mindig csak vágyakkal van tele, és ha őszintén állunk színed előtt, azt kell mondjuk, még a telhetetlenség sincs távol tőlünk. Mindig csak éppen azzal vagyunk elégedetlenek, amink van, amit megadtál nekünk, és nem vesszük észre a tanítást abban, amit abban rejtesz el, hogy megvonsz tőlünk némely dolgokat. Szeretnénk most kilépni ezekből a szokásainkból, amik már-már tulajdonságainkká lettek – segíts ebben mindnyájunkat. Adj most fogékony értelmet és nyitott szívet Szentlelked igazsága iránt, hogy gondolataink bekapcsolódhassanak a te mennyei gondolataid áramkörébe.
Ámen.
Igehirdetés
Néhány nap múlva lesz szeptember tizenegyedike, az a dátum, ami egy esztendő óta egyaránt foglalkoztatja az egész világot. Ha valaki azt kérdezné, milyen időket is él ma az emberiség, nehéz lenne kikerülnünk a gondolatot, hogy a világ legnagyobb hatalmának büszkeségit, az ikertornyokat lerombolják, pusztító támadás eléri a létező legnagyobb katonai hatalom hadi központját: ami tehát az ember akaratlanul érez, legkevesebb is annyi, hogy különös időket élünk. Őrületes ellenségességek feszülnek egymásnak, az ember a tudomány és a technika fejlettsége révén nagyon hatékonyan tudja keresztülvinni a szívében lévő gyűlöletet mások elpusztítására és lehetetlenné tételére. Pontosan úgy áll a helyzet, ahogy az evangéliumban olvassuk: “Eljön az idő, amikor a gyűlölet megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.” Még Isten választott népének, az új életre jutott, hitben Krisztus követésében elindult emberek szívében is meg-meg sokasodik a gyűlölet, és a szeretet meghidegül.
Ha arra gondolunk, hogy kétezer esztendővel ezelőtt milyen dolgokat jegyezhetett föl a történetíró, azt kell mondjuk, azok az idők sem voltak mások, azok is különös idők voltak. Hol egy kőből megépített torony dőlt le maga alá temetve tizennyolc embert, akiről azt kérdezték mindjárt, hogy ezek talán bűnösek voltak, azért kellett meghalniuk? Máskor pedig – nem is messzi térben és időben mindettől – Pilátus, a római helytartó vérengzést rendezett a Galileában áldozatot bemutatók között. A központosított egyházi élettől azt várták a római megszállók, hogy könnyebben kézben tartható, mintha szerte az országban sokfelé imádkoznak az emberek, kis közösségek vannak. Ezek az idők is úgy tűnhettek, hogy különös idők, és azok is voltak. De ugyanígy elmondhatnánk ezt az ókornak, a középkornak, az újkornak, a legújabb kornak sok-sok szakaszáról: különös idők!
Jézus azt kérte tanítványain számon, hogy vajon a “különös időkben” megnyílik-e szívük és értelmük a mennyei igazságra, amely az ember életét meggyógyítja és új útra vezeti. Azt kérte számon a tanítványitól, hogy ha egyszer a szelek járásából meg tudják ítélni, hogy hideg vagy meleg jön majd, ha az ég felhőire odapillantva lehetett véleményük arról, hogy lesz eső vagy pedig sem, akkor ítéljék meg lelki módon, Isten színe előtt állva az időket is, amelyben élnek. Úgyis fordíthatnánk ezt, hogy azt várta övéitől, és azt várja tőlünk, mai gyermekeitől, tanítványaitól, hogy váljunk hozzáértőkké mind ahhoz, ami lelki összefüggéseket tartalmaz a világ történéseiben. Azt várja tőlünk, hogy legyünk “szakemberek”! Odafigyelő, gondolkodó emberek, akik nem élnek félálomban, akiknek megmondják, mit gondoljanak és majd azt fogják gondolni, hanem legyünk szellemi-lelki értelemben éberek, akik a magunk fejét használjuk és a magunk szívével hozunk döntéseket. És tudjuk, hogy ezeknek a döntéseknek messzemenő következménye van örökkévaló sorsunkra nézve!
Azt mondja az íge, hogy legyen mindnyájunknak tudománya, szentlelkes belső arculata. Ne csak a ránk jellemző pszihés tulajdonságokat hordozzuk, hiszen mindnyájuknak van jelleme, karaktere, amiről az emberek hamar megismernek bennünket: igen, ez ő. Az egyik ember hallgatag, a másik mondja és mondja, alig lehet elmenekülni előle, az egyik ember ügyesen helyezkedik, lesz jó állása, a másik kimarad a zsíros falatokból, az egyik ember érzékenyebb, hamar megbántódik, a másik embernek szinte rinocérosz bőr van a lelkén, fát lehet vágni a hátán, érzéketlen, nem reagál a dolgokra, amik érik. Igen, ezek lelki tulajdonságok, karaktervonásaink, és noha az irodalom már felfedezte a “tulajdonság nélküli” embert, igazából ezek a tulajdonságok uralják életünket. Alig-alig van jelenléte a szellemi létezésmódnak, az Isten előtt állva felelősen , örökkévaló sorsa felöl is gondolkodó ember döntéseinek, mert a tulajdonságaink, melyeket örököltünk, génjeinkben hoztunk magunkkal, a neveltetésünk kiformált, megerősített, ezek uralkodnak rajtunk, ezek szabják meg igazából életünket. Az ember alig-alig talál olyan embertársra, aki időt és erőt szentel arra, hogy megértse a világot, amelyben él, aki valóban a saját viszonyát alakítja ki a történelem történéseihez, aki jelen van ebben a világban, mint szellemi létező, gondolkodó ember, hiszen az Örökkévaló tízmilliárd agysejttel ruházta föl. Gondoljuk meg, hány milliárd tonna anyag rohan a világűrben egyetlen idegsejt nélkül, és nekünk mind tízmilliárd jutott gondolkodásra! Szomorúan szoktam tapasztalni, hogy emberek, milyen hamar és egyszerűen megadják magukat közhelyeknek, amik ilyen vagy ilyen okokból elterjedtek abban a körben, ahol mozognak! Azt tapasztalom, hogy a közhelyek, melyek uralják gondolkodásunkat, leggyakrabban összesen annyira terjednek ki, hogy megneveznek valami fajta ellenséget. És abban a pillanatban az ember megnyugszik, van kivel szemben megfogalmazza magát. Már úgy érzi, hogy ő valaki, aki létezik, és aztán ezen a színvonalon kevesen lépnek túl! Jézus azt várja tőlünk, hogy ahogy az ég és a föld jelenségeit meg tudjuk ítélni, tudjuk megfejteni az idők jeleit. Egész pontosan így mondja: E mostani időt. Azt mondja ezzel, hogy legyen saját belső szellemi-lelki arculatunk, legyünk lelkileg hozzáértő, felnőtt emberekké!
És még tovább, Jézus igazából azt kérte számon tanítványaitól, hogy nem ismerik föl, hogy az örök íge testté lett. Azt, hogy Isten nem csak elvileg akarja a jót, igazat ő nem csak szavakat mond a szeretetről, hanem magára öltve az emberi testet megvalósítja azt. A testté lett ígét, vagyis az Úr jelenlétét nem vették ott észre az emberek, ezt nem fedezték föl “abban az időben”. Tudtak a torony összedőléséről, tudtak Pilátus kegyetlenkedéséről, de mindezek közben elfeledkeztek az Úr jelenlétéről! Jézus ezt kéri rajtuk is, és rajtunk is számon. Miközben a történelemben rettenetes dolgok történnek, vajon megérinthető-e a szívünk abban a tekintetben is, hogy “itt van Isten köztünk” – ennek az éneknek a dallamára énekeltük előbbi énekünket! – és hogy keresztelésünkkor elhangzottak ezek az ígék: “Ti veletek vagyok a világ végezetéig” – vagyis az ő jelenvalósága az emberi élet középpontja. Ezt nem észrevenni, semmibe venni, efelől nem gondolkozni tulajdonképpen egyenlő a saját élet lelki-szellemi tönkretevésével.
Annyi mindenről szoktunk gondolkozni, annyi mindenről beszélünk egymás között, és íme egy távlat, egy belső, lelki fejlődnivaló, ami majd mindnyájunkat gazdagítat: váljunk hozzáértőbbé az Úr jelenvalóságának fölfedezésében! Ő még a XXI. századból sem távozott el, hozzáférhető, kijelentette magát, ígéjében keres minket, imádságaink bekapcsolódhatnak az ő mennyei erőibe! Ahol az emberek, mint Pilátus, elmennek jelenléte mellett, amíg ő csak addig érdekes, amíg lehet egy kicsit filozofálgatni a názáreti vándor tanítóval, de amikor Pilátusnak az állásáról van már szó, “nem vagy a császár barátja, ha őt szabadon engeded” – abban a pillanatban nincs többé filozofálgatás, mert az állásnál nincs fontosabb mai életünkben: mert a pénznél, a megszerezhetőnél, az elérhetőnél nincs fontosabb. Pedig ő azt a fajta életet hozta el nekünk, amelyre születtünk, és amely nélkül a fogunkat csikorgatjuk és sírunk.
Ennek a belső növekedésnek, amit ő ajánl nekünk most, az a legfőbb gyümölcse, hogy különbséget tudunk tenni a régi és az új élet között. Mindnyájan beleszületünk a régi életbe, amiben önmagunkat szeretjük legjobban. Ádámtól és Évától, ősi gyökerektől kezdve így van ez, amióta az ember indivídum, rohanunk a magunk kis érdekei után. De van egy másik fajta élet is, amelyik kinyílik, kozmikusan tág szívű, van benne szeretet és méltányosság. Ez nem összekeverhető a régivel, más az illata. De nem csak ez a finom megkülönböztetés figyelmeztet arra, milyen más annak az embernek a légköre, akinek szívében ott az Úr jelenléte. Abban az értelemben is különbség van régi és az új élet között, hogy a régi veszendőbe megy, amikor a testünk porrá omlik, a Krisztusban való új élet pedig örök. Ha így élünk, akkor a pillanat is örökkévalóságnak őriztetik meg! Erre születtünk, erről beszél Jézus is, amikor azt mondja: Ha meg nem tértek, úgy elvesztek, mint ott azok az emberek Siloámban. Azt jelenti ez, hogy az ember elveszti életét, ha nem örök életet él a földön. Arra születtünk, hogy örök életünk legyen. Ebből kimaradni a leginkább végzetes dolog. Nem lesz még egy születésünk, hiába ágálnak a tévtanítók távolkeleti metafizikákra hivatkozva, hirdetve mindenféle fajta lélekvándorlást és újonnan születések sorát. Isten teremtő műhelyéből egyetlenegyszer és páratlan módon került ki minden ember, egyetlen lehetőségünk van mindnyájuknak. Még pontosabban: egy hosszú életen át rengeteg lehetőségünk van. És akinek nem kell a lehetőség, hogy ráleljen az örök életre, annak nem marad más, csak a külső sötétség, azzal a bizonyos sírással. A panaszkodó ember! És fogcsikorgatással: a gyűlölködő ember, akiből a legtöbb van. Ilynek akarunk lenni, Isten népe, református keresztyének? Vagy pedig a Krisztusban való új élet illatát szeretnénk vinni magunkkal? Össze ne tévesszük a kettőt! El ne higgyük, hogy mehetünk tovább félálomban. Ébresztő ígét mond nekünk Jézus.
Milyen érdekes, hogy ezeket a súlyos és ítéletes igazságokat az evangélium a szerkesztő bölcsességéből és Isten Szentlelkének útmutatása szerint azzal folytatja, hogy a rettenetes történelmi eseménynek értelmezése után mindjárt egy szép jézusi példázatot hoz a szőlősgazdáról, aki ki akarta ugyan vágni a terméketlen fügefát, de vincellérje kérésére még egy évig otthagyta. Amikor az ember a bármikor bekövetkezhető baj realitása felöl annyira bizonyos, és az íge is azt mondja: igen, ilyen az emberélet, akkor folytatásként ezt olvassuk, hogy még a terméketlen fügefa számára is ott van egy esztendő további haladék! Már ki kellett volna vágni, már megérdemelte volna a megsemmisülést, és még mindig itt van, még mindig zöldellhetnek a levelei, még mindig van egy új vasárnap, amelyen elgondolkodhat élete értelméről, még mindig kezdődik egy új hét, ami lehet másfajta mint az elmúlt hét, mert a kegyelem ott van! Megkaptuk a lehetőséget: nem biztos, hogy lesz egy évünk rá, mint a példázatban a fügefának, de az is lehet, hogy évtizedeink lesznek még. Nem tudjuk az idő mennyiségét, Isten titka ez, és jó helyen van nála ez a titok. Nem az idő mennyiségét kell kutatnunk, hanem afelől gondolkozni, hogy milyen minőséggel, tartalommal töltjük meg, a telő-múló időt; a hossza egyedül az Örökkévaló számára ismert, de minőségét ránk bízta. Ez a mi dolgunk, a mi döntéseinktől függ, és ne keressünk kibúvókat, és ne okoljunk másokat. Olyan elterjedt dolog, mikor az ember sír és a fogát csikorgatja, másokat emleget. Milyen szégyenletes dolog, ha Isten gyermekeiről van szó! Mindig mások a hibásak, aki az utunkba áll. Sose rólunk van szó, mindig van valaki, akit felelőssé lehet tenni magunk helyett. Meghatározott időt kaptunk a munkára, a családra, önmagunk fejlesztésére, ezeket az időket az embernek föl kell ismernie, és be kell töltenie. Néha elrémülök, amikor semmittevő embereket látok, akik unatkoznak, akik alig tudják agyoncsapni a mindennapjaikat kártyázgatással, tévézéssel, iszogatással. “Ha meg nem tértek” – olyan váratlanul lesz vége lehetőségeiteknek, mint azoknak az embereknek az életében, akik nem is gondolták, hogy rájuk dőlhet egy torony, mint azoknak, akik istentiszteletet gyakoroltak, és nem gondolták, hogy még akkor is rájuk dőlhet az önkény.
Amit most ebből mégis meg kell hallanunk, az a kegyelem jó híre: van lehetőségünk, most még van! Még egyszer mondom, az idő mennyisége egyikünk előtt sem ismeretes. Jól van ez így! De a minősége, hogy mivé válik a kezeinken a lehetőség, az valóban a mi felelősségünk. Vannak, akik kilencven esztendőt élnek meg nagy gonoszságban és üres hiábavalóságban, és vannak akik nagyon röviden élnek, és mégis talán az egész életük csak egyetlen föllobbanás, és olyan nyomot hagynak maguk után, ami még elmenetelük után is sokaknak világít. A mi urunk Jézus csupán harminchárom évet élt itt ezen a földön! Vajon milyen nyomot hagyunk negyven, ötven, hatvan esztendősek, akiknek talán kétszer annyi lehetőség adódott immár, mint őneki, aki a világ Megváltójává vált olyan rövid idő alatt! Vajon milyen nyomot hagyunk magunk után, sok lesz-e a takarítanivaló, amit majd találnak utánunk, fognak-e napvilágra jönni rejtett hamisságaink, lesz-e szégyellnivalója a rokonainknak, barátainknak, amikor a nevünk elhangzik? “Hátha terem jövőre!” – mondja a vincellér. Micsoda evangélium! Tekintsünk minden napra, ami megadatott így, ennek a haladéknak a része. Hátha terem jövőre! Kegyelem minden óra, amit megérhetünk, amiben élünk, akkor is ha különös, vagy borzasztó világban élünk, kegyelem a létünk! Olyan dolgok megeshetnek, amelyekről azt gondoltuk, soha meg nem történhetnének. De nem félelemnek és rettegésnek kell eluralkodni az emberi lelkeken, hanem annak a szent meggyőződésnek, hogy megtérésre kaptuk. “Hátha jövőre már majd terem!” Valaki most is könyörög értünk: Ne vágd még ki, körülásom, megtrágyázom, gondoskodom róla, adok újabb indításokat, lehetőségeket, hátha növekedik. Hátha fölismeri az Úr jelenlétének idejét, aki ad új életet a régi, az elpiszkolódott helyett. A kérdés csak az, hogy akarjuk-e mi ezt az új életet? Aki Krisztus nélkül él, az ismerje el takargatás nélkül, hogy így él és megtérésre van szüksége. Térjen őhozzá, és élni fog! És a fügefa ebben a pillanatban teljesen gyümölcstelen, de nem kell így maradjon. Ő táplálgatja, gondozgatja, élteti, ő adjon nekünk megújulást, belső lelki növekedést, hogy a kegyelemből kapott lehetőségeinket el ne vesztegessük, amikor eljön az a pillanat, amiről nem is gondoltuk, hogy ránk is eljöhet.
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk megvalljuk, hogy a földi dolgokban nagyon is otthonosan mozgunk, de tudatlanok és idegenek vagyunk a mennyei dolgokban, pedig azok éppen úgy ránk tartoznak, sőt igazából fontosabbak a földi dolgainknál. Köszönjük a hírt, köszönjük az ébresztő üzenetet, köszönjük, hogy azért öltöttél testet, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Tudjuk, Urunk, hogy mindent tőled kaptunk és neked fogunk visszaadni, légy áldott életünk idejéért, ami már eltelhetett, megtartatásunkért, és ezért a mostani óráért, amelyben itt együtt lehettünk színed előtt. Taníts minket jól gazdálkodni a ránk bízott lehetőségekkel, könyörülj rajtunk, hogy meg ne maradjunk óemberünkben, amely a veszedelemre siet, te adjál tőled való mennyei életet, Krisztusban való megújulást, vezérelj bennünket, hogy gyümölcstermővé forduljon életünk, hogy ne legyen hiábavaló egyetlen nap sem, amely eltelik mindennapjainkból. Köszönjük, Urunk, hogy élhetünk a te jelenléteddel szívünkben, légy áldott az örök élet bizonyosságáért, amely nem mibennünk és nem a világban, hanem a te végtelen nagy szeretetedben rejlik. Add, hogy a most következő hét küzdelmei ne sírással és fogcsikorgatással teljenek, hanem örvendező hálaadó szívvel, szeretetből végzett szolgálatban, egymás iránti szelíd odafordulásban még a távoliakkal is jó szándékkal való gondolkodással. Így kérünk, hogy hallgass meg minket, légy velünk, és add, hogy mi is teveled lehessünk.
Ámen
