Igehirdetés 2012. április 9. Húsvét II. nap Lovadi István
Győztesen Krisztussal
Lekció: Lk 24,1-12
Textus: Jel 3,21
„Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, ezen a napon különösen is hálával köszönjük neked, hogy halálod és feltámadásod az életünk forrásává lehetett. Olyan nehezen tudjuk ezt felfogni, és sokszor még nehezebben tudjuk hittel komolyan venni, hogy te nem saját bűneid következtében kellett, hogy azt a temérdek kínt elszenvedd és meghalj, hanem a mieink miatt. Kérünk, hogy Szentlelked győzzön meg minket ma erről. Tedd számunkra egészen világossá, mi a te kereszthalálod és feltámadásod oka és célja, és mi közünk van nekünk, mai embereknek ahhoz, hogy te annak idején mindezt vállaltad. Mennyei Atyánk, könyörülj rajtunk és értesd meg velünk Jézus Krisztus áldozatának a lényegét. Köszönjük, hogy ebből készítettél szabadulást minden benned hívőnek. Könyörülj rajtunk, hogy ezek közé tartozhassunk.
Kérünk, vedd el most a fáradtságunkat, másra figyelésünket, csendesíts le minden zakatolást a szívünkben, világosítsd meg az értelmünket. Küldd Szentlelkedet közénk. Ámen.
Igehirdetés
Minden ember vágyik a győzelemre. Az elénk kerülő feladatokat különféle módon szemléljük: van, aki mindentől megretten és van, aki mindenben kihívást lát, egyfajta versenyt, amiből győztesen kell kikerülni. Ezzel nagyon korán szembesülünk, már az iskolában sokan versenyként élik meg a tanulást, később pedig a munka világa sem nélkülözi a versengést. Ha mással nem hát saját magunkkal kelünk birokra. Az pedig, aki nem veszi fel a versenyt, aki nem küzd jobban és jobban, hanem megáll, arra csak csodálkozva néz a világ, a legjobb esetben is különcnek nevezik az ilyen embert, vagy vesztesnek.
De sokféle verseny van, ezek közül a múlhatatlan mennyei koronáért futni a legszebb és a legfontosabb, ahogyan egy szép ének szavai mondják: „Kapok egy csillagos ragyogó koronát ama szép honban fent, odaát. Amikor lelkem a mennybe száll, kapok egy ragyogó csillagos koronát.”
Azonban ennél a győzelemnél nagyobbnak tűnő versenyeket, célokat és győzelmi lehetősséget csillogtat előttünk a világ fejedelme, hogy inkább azért küzdjünk. Aki pedig mégiscsak a mennyei koronáért és Jézus mellett a mennyei trónon levő helyért fut, azzal igyekszik gáncsoskodni, azt igyekszik akadályozni, és ha lehet arra bírni, hogy el se induljunk, kár is fáradnunk. Hogyan lehet egy a célra összpontosító embert megállítani a versenyben? Ha elterelik a figyelmét!
Jézus győzött! Ez olyan tény, amellyel másként nem kellhet versenyre a Sátán, csak ha nem erre figyelünk, ezért aztán mindent meg is tesz módszeresen.
Ez történik a sírhoz érkező asszonyokkal is. Már csak a földi végtisztesség tevésen fáradnak az üres sírhoz érkezve. Az első tény, amiről Lukács beszámol az a tanácstalanság. A boldog öröm helyett, amire ébredniük kellett volna, hogy bizony Jézus minden szava igaz volt, azaz, hogy halála után három nappal feltámad és végre már túl is estek ezen a megpróbáltatáson, talán eszükbe sem jut, csak az derül ki, hogy tanácstalanok. Csak a kétségbeesett töprengés látható rajtuk. Ekkor „két férfi lépett melléjük fénylő ruhában”. Azt gondolhatnánk, akik Jézust ismerik, akik látták a csodáit, hallották a mennyei szózatot, amikor Keresztelő János megkereszteli Őt, azoknak egy újabb „csoda”, fénylő ruhás emberek megjelenése, immár végre meg kellene világítsa, hogy mi is történt. Ehelyett azonban még jobban kirajzolódik, hogy valóban elvesztették a célt a szemük elől. Sőt! A szégyenkezés egyértelmű jeleit mutatják: „megrémülve a földre szegezték tekintetüket”.
A Sátán munkája ma is ez, ne arra nézzen az ember, aki győzött, mert akkor ki fog derülni, hogy az életünk csupa átveréssel, csupa semmiséggel van megtöltve. Talán úgy tűnik, hogy az időnk alig elegendő a végtelen mennyiségű feladatunkra, amit a mindennapok elénk hoznak, és amiknek gyakran nincs köze Isten országához. Úgy látszódhat sokszor, hogy ezek igazán fontos dolgok, igazán nagy jelentősséggel bíróak azért, hogy azt sugallják ma még nincs idő Istenre. Az emberi lelkeket átjáró Nihil mindaddig természetes, amíg nem néz fel az ember a diadalmas Krisztusra.
A Sátán célja pedig ennek az elkerülése. Annyi mindent lehet tenni ma is, ahelyett, hogy templomban legyen az ember, s ha valaki mégis igét hallgat ma az országban, azzal az a célja, hogy ne érezze magát otthon a templomban, csak üldögéljen bent a következő ünnepig. Mert a módszere, hogy mást tesz fontosabbá a következő vasárnap, s aki azt választja, azoknak így hajtja le a fejüket, hogy minél később szembesüljenek ismét Jézus üres sírjával.
Mert Jézus nem maradt ott, hanem feltámadt és előttünk megy, és előre mutat a mennyei trónus felé, ahol helyet készít nekünk is. A világ fejedelme ezzel szemben az önfelemésztő, lélektelen rohanásba akar terelni, olyan életbe ahol mindenki személytelen és az győz, akinek kevésbé vannak gátlásai.
Olvastam egy rendkívül érdekes történetet, ami jól jellemzi, hogy mi is történik…Az egyik szentföldi turistacsoportnak éppen azt magyarázta az idegenvezető, hogy míg Európában az a szokás, hogy a pásztor terelgeti nyáját, és fújja furulyáját, addig ott náluk, Palesztinában – mondta a hölgy – az a szokás, hogy a pásztor elöl megy, és utána mennek a juhok, a nyáj. Éppen kinéztek az ablakon, és azt látták, hogy halad egy birkanyáj, és mögötte megy a pásztor. S akkor úgy ránéztek az idegenvezetőre. Hogy is van ez? Hát most tetszett mondani, hogy maguknál nem így van. Megállt a busz, és megkérdezte az idegenvezető a férfit, aki hajtotta a juhokat. S a következőt mondta: Éppen most mondtam a vendégeknek, hogy nálunk a pásztor mindig vezeti a juhokat, és nem a nyáj után megy. Erre a férfi mosolygott, és azt válaszolta, hogy ez így is van, de én nem pásztor vagyok, hanem mészáros.
Ugye érezzük a különbséget? Ezért kell a fejünket felemelnünk, különösen nekünk magyar embereknek, akik büszkén mondogatjuk, hogy „sírva vigad a magyar”.
Annak, aki tudja, hogy ki az ő Teremtője és Megváltója és az életét rábízza Krisztusra, annak nincs oka lehajtott fővel járni többé, még ha úgy is érzi, hogy az élete bűnöktől terhes. Egyszer oda kell adnunk mindent Jézusnak és felemelni a fejünket. Mert a lehajtott fej lelki értelemben az elalváshoz vezet és céltévesztéshez, s akkor viszont fájdalmas az ébredés.
A két mennyei küldöttnek is ezért kell radikális módszerhez folyamodnia, mintegy felráznia az asszonyokat, ezért nem meglepő a megfogalmazás: “Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ha alaposan megnézzük ezt a részt, a hitre jutás folyamatát láthatjuk meg ebben. Mert, aki Jézust az élők között keresi, az lát túl a korlátokkal szűkre szabott földi világon. Ehhez viszont kell hagyni, hogy felrázzanak. Ennek az ára, hogy a félelemtől és bűntudattól lehajtott fejet felemelni, az alvó lelket fel kell rázni, s minél inkább alvó, annál nagyobb pofon ébreszt csak fel. Miután az asszonyok magukhoz tértek az ébresztő szóra és újból célirányba álltak elindultak, hogy bizonyságot tegyenek.
Igen, ezeknek az asszonyoknak fontos szerepük és feladatuk van: ők Jézus feltámadásának első tanúi. Ők azok, akiket azzal bízott meg az angyal, hogy értesítsék a tanítványokat Jézus feltámadásáról. És az asszonyok engedelmeskednek az angyal parancsának. Elindulnak, hogy minél előbb beszámolhassanak erről a különleges jó hírről. A félelem azonban csak lassan múlik az ember szívéből. Ők is félelemmel és nagy örömmel hagyják maguk mögött a sírt. Hátat fordítanak a halálnak, hogy szembe fordulhassanak az élettel. Elfordulnak a haláltól, hogy szemtől szemben legyenek az élettel. Ez az élet pedig Jézus, mert más evangéliumokból tudjuk, hogy szembe ment velük és a találkozás után újból lelki szemeik elé került a mennyei trónus is.
Van tehát újból céljuk, újjáéledő hitük és feladatuk.
Mennek, beszámolnak az apostoloknak, de azok fecsegésnek mondják ezt. A 11 férfiból csupán egy vette ezt annyira komolyan, hogy útra keljen és maga is megnézze. Ma is hasonló a helyzet. Az ország lakosságából, csak minden 12. ember megy el vasárnaponként templomba. De a hírvivő asszonyok mégsem tartották magukban a hírt attól tartva, hogy nem hisznek nekik. Annyira furcsa, hogy ma hagyjuk, hogy elhitessék velünk, hogy a hit magánügy. Eközben pedig a keresztyénség módszerét üzleti célokra használják mások, de az nem magánügy, abból pénz lehet. Azokra a csodaszerekre, edényekre, vásárlói közösségekre gondolok, akik közül a napokban egynek a képviselője felhívott, diákkoromban dolgoztunk egy helyen egy szállodában. Meghívott egy tájékoztatóra. Pedig ez a karbantartó fiatalember nem rendelkezik az ékesszólás képességével, de van célja, ő talán hisz is a termékben és tudta a feladatát.
Ezekkel, a földi dolgokkal mit lehet nyerni? Többnyire pár ezer forintot…
A bizonyságtétel nem könnyű! De ezért a nyereség az, hogy a halál felett győztes Krisztus trónusára ülhetünk. Természetesen nem a tolakodó győzködés a feladatunk, de el kell mondania minden hitre jutottnak, hogy kiben hisz. Pascal a racionalista gondolkodó és matematikus, akit mélységes vallásos ihletettség hatott át, sajátos, „egzisztenciális” módon közelítette meg az Urat, ő így fogalmaz: „Jóllehet kockázatot vállalunk akkor, amikor elfogadjuk Isten létezését, de ezt a kockázatot csökkenti Isten elfogadása mellett szóló nagy valószínűség. Kilátásaink ezen a téren úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a végtelen a semmihez.”
Azt is fontos tudni, hogy ha mi Istenről beszélünk, sohasem vagyunk egyedül, az Ő Szent Lelke velünk van most is és lesz akkor is. Mert sohasem a mi gondolkodásunk és értelmünk ragadja meg a feltámadás csodáját, hanem a feltámadás ereje, és a feltámadott Jézus ragadhat meg minket, foghatja meg a szívünket, tölthet el minket belső bizonyossággal. Az Ő feltámadása által keletkezik a hit és bizonyosság az életünkben. Ez pedig visszahat arra, hogy biztosak legyünk benne, az élő Jézus jelen van itt, most, ezen az istentiszteleten is. A töredékes, nyomorult emberi beszédet, mint csatornát használja fel, hogy hitet ébresszen a mi kétségekkel teli szívünkben. Vagy ha már van hitünk, akkor megerősítse azt. Mert nem akarja, hogy célt tévesszünk, hogy eltévedjünk, hogy a világ fejedelmére hallgassunk. Meggyőz minket Isten Lelke, a feltámadott Jézus Lelke, hogy mindaz igaz, amit a Szentírás a feltámadásról mond.
Végezetül még egyszer gondolkodjunk el azon, hogy a 11 apostol közül, akik szkeptikusak az egy „Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” Péter néhány nappal korábban nagy dolgokon ment át. Azt hihetjük a háromszori tagadás, majd Jézus szemébe nézés után keserves zokogásban kitörő tanítvány életének nagy forduló pontja lehetet, amikor hitre jutott, és mégis ő is fecsegésnek tartja az asszonyoktól hallott hírt. Miért van ez így? Elveszett volna a hite? Ilyen könnyű belesüppedni a nehézségekbe?
A keresztyén embernek is, aki talán már fásultan hallgatja az igét, annak is időnként fel kell ébrednie. Ahogy Péter elment a sírhoz és rácsodálkozott, úgy kell utána menni Isten igéjének és megkeresni azt, amire újból rá tud csodálkozni.
Mert a hit az egyik legnagyobb ajándék, amit csak kaphatunk Krisztustól. Erőt lehet meríteni belőle, inspirál, útbaigazít, lelkesít, ha kell, lecsendesít, ha kell, felemel. Pál apostol így fogalmazza ezt meg: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil. 4,13) Ehhez kell azonban tölteni a hitünket, mert bennünk nem végtelen, de Jézusból mindig lehet meríteni.
Jézus győzelme, feltámadása által emelkedhetnek fel a bűntudattól földhöz ragadt tekintetek, általa találhatunk nem mulandó célt az életünknek, és Őt keresve emelkedhetünk az egyhangú lehangoltságból, mert csak így válhatunk győztessé Krisztus oldalán. Ámen.
Úrvacsoraosztás
