Igehirdetés 2014. június 8.
Veszélyek és gyümölcsök
Lekció: Apcsel. 2,1-13.
Textus: Ef. 4,30., I.Thessz. 5,19., Gal. 5,22-23.
„Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára.”
„A Lelket ne oltsátok ki.”
„A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus által! Leborulunk előtted, aki újat kezdtél népeddel és újat kezdtél az egész embervilággal is, amikor elküldted az első tanítványokhoz áldott Lelkedet. Add Urunk azt a tüzet, amit az ő szívükbe adtál, add nekünk is a te Szentlelkedet, hogy mi is vehessük annak minden áldását. Hitetlenség, önzés és kedvetlenség van ott, ahonnét eltávozik a te Lelked – kérünk, ne hagyj minket ezekben, hanem közöld velünk azt a mennyei erőt, aki által megújul az élet. Szeretnénk Urunk mi is megújulni, megtisztulni és meggyógyulva megerősödni. Kérünk, legyen áldásod ünneplésünkön, és add nekünk Igéd tanítását. Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk! Ámen.
Igehirdetés
Pünkösd ünnepén a Szentlélek kitöltetését ünnepeljük, azt, hogy Jézus – az ő mennybemenetele előtt tett ígéretének megfelelően – elküldte Lelkét tanítványainak. Ekkor alakult meg az első keresztyén gyülekezet, Isten Szentlelke alapította azt. Megtért, vagyis, lélekben Krisztussal együtt meghalt és vele együtt feltámadt emberekből lett az egyház. S igaz egyház ma is ott van, ahol ilyenek vannak együtt a Krisztus nevében.
Azt olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben az első keresztyén gyülekezetről, hogy kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Mindenük közös volt, házanként megtörték a kenyeret, dicsérték Istent, kedvelte őket az egész nép, az Úr pedig napról-napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.
Milyen szinte hihetetlenül csodálatos kép tárul elénk ezt a felsorolást hallva, pedig valóban ilyen volt az első pünkösd utáni keresztyének élete, ezt a csodát művelte Isten Szentlelke egyszerű, hétköznapi emberek közösségével. Ők maguk nem voltak jószívűek, de a Szentlélek azzá tette őket. Ők maguk nem voltak állhatatosak, de befogadták a Lélek ajándékát és azzá lettek.
Gondolkodjunk ma tehát a Szentlélek csodájáról, éspedig – alapigéinknek megfelelően – abban a kettősségben, ahogy az előbb hallott apostoli igék láttatják azt számunkra, vagyis gondolkodjunk a veszélyekről is és gondolkodjunk a gyümölcsökről is.
1.
Arra figyelmeztet bennünket Pál az efézusi levélben, hogy: a Lelket meg ne szomorítsátok. Milyen szokatlanul hangzó felszólítás ez! Istent meg lehet szomorítani? Milyen az, amikor ő szomorú? Azt gondolhatnánk, hogy ha az embereknek vannak hangulatai, akkor biztosan lehetnek az Úrnak is, és ahogyan elmúlik az egyik, úgy elmúlik a másik is – hiszen a szomorúság végülis csak hangulat. De ha belegondolunk abba, amikor a Biblia elején azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy embert teremtett, és bánkódott az ő szívében – s hogy ez sem egy múló hangulat volt csupán, hiszen egy nemzedék kipusztulása követte, akkor nyomban rájövünk, hogy Isten hangulatai – ha lehet egyáltalán ezt így mondani – egészen más léptékűek, más fajsúlyúak, mint az ember hangulatai.
De hadd szóljunk még azonban egy ennél is súlyosabb dologról: „A Lelket meg ne oltsátok!” – hallottuk Pál egy másik figyelmeztetését a thesszalonikabeliekhez írott levélből. Isten Szentlelkét tehát ki is lehet oltani, mégpedig magunkban is, és egymásban is. Gyermekek és ifjak nőnek fel a kezünk alatt, idős emberek szívében pislákol az életláng, az üdvösség iránti szomjúság – és emberek ki tudják oltani ezt. Rossz példával, ami lehúz, mint a kolonc; hitetlenséggel, ami olyan, mint egy vödör víz az égő rőzse lángjának.
Pedig ahol emberi szívekben kioltják a Lélek tüzét, ott valami sötét, hideg, ijesztő üresség marad, ami olyan, mint amikor egy levágott végtag üres helyét látjuk, és megdöbbenünk: itt lehetne egy kéz, de a helyén a semmi van, vagy egy pótlás, ami sosem lesz olyan, mint aminek ott kellene lenni. S pontosan ilyen félelmetes látvány a kiégett szívű ember is, ilyen látványt nyújt az is, akinek nincs hite, csak elméletben, nincs Istene, csak dogmái, nincs imádsága, csak időnként letudott rituáléja.
Ugye milyen sok fontos mondanivalója van Istenünk Igéjének a Lélekkel kapcsolatos veszélyekről. Soha le ne kicsinyeljük, semmibe ne vegyük tehát ezeket a most hallott páli figyelmeztetéseket, mert ezek bizony ott leselkednek a hívő emberek ajtaja előtt.
2.
A pünkösd öröme azonban abban áll, hogy a Szentlélek-ügy körül nemcsak veszélyek, de növekedő, érlelődő, áldott gyümölcsök is vannak. Ünnepi szívvel most erre a fontos gondolatra figyeljünk! A Galáciabeliekhez írott levélben Pál kilenc Lélek gyümölcsöt sorolt fel: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.
S miért gyümölcsök? Azért, mert a gyümölcs sem magától terem. Jézus így mondja ezt: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők, aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt.” S valóban, a Lélek gyümölcsei az Úrral való közösségben, az őbelé való gyökerezettségből fakadnak. Minél közelebb vagyunk hozzá, minél többet beszélgetünk vele, minél komolyabban vesszük, amit ő mond nekünk, annál több gyümölcse terem a Léleknek mibennünk. Ma délelőtt a kilenc felsorolt gyümölcs közül csak az elsőről és az utolsóról fogunk együtt gondolkodni.
2/A.
Az első Lélek gyümölcs a szeretet. Ahol ugyanis Isten Szentlelke jelen van, ott képesek vagyunk az igazi szeretetre, hiszen Ő a Jézus lelke, azé, aki önmagát adta értünk, sőt már akkor, amikor még bűnösök voltunk. Így pedig az a szeretet, amelyik a Lélek gyümölcse, nem azt nézi, hogy ki érdemli meg a szeretetet, hanem egyszerűen adja magát mindenkinek. Pontosan úgy, mint a sugárzó nap az ő melegét, mindenkinek, aki csak ki nem tér, vagy el nem bújik előle. Ahol tehát az emberek azt méricskélik, hogy ki mennyi és milyen szeretetet érdemel, ott nem a Szentlélek által való szeretetről van szó.
A Lélek jelenlétét az első pünkösdkor a Szentírás a lángnyelvek, vagyis a tűz képével próbálja szemléltetni. A tűzével, amiről elsőként az szokott eszünkbe jutni, hogy meleget ad. S valóban, Isten jelenléte, a szeretet jelenléte igazi melegséget tud munkálni közöttünk. Gondoljunk csak arra, hogy hogyan áradt a szeretet az első keresztyének gyülekezetéből. Azt olvastuk róluk, hogy kedvelte őket az egész nép, vagyis ezek az emberek meg tudták kívántatni a kívülállókkal a hívő életet, mert melegséget árasztottak, mégpedig a Szentlélek tüzének, Isten szeretetének melegét. Vajon a ma embere, a körülöttünk élő emberek nem vágynak erre a melegségre, arra, hogy ilyen melegséget sugárzó közösségeket lássanak, és ahhoz csatlakozhassanak? Dehogynem. Mindig fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon rólunk, felőlünk árad-e Isten szeretetének, a Lélek tüzének a melegsége. Időről-időre fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ha a mi gyülekezetünkbe bejön valaki, vajon megmelegedhet-e közöttünk?
2/B.
A másik gyümölcs – az utolsó – a kilenc közül, amiről szólunk, az önmegtartóztatás.
Több helyen hallottam már, hogy a legtöbb ember telhetetlenségében boldogtalan, hiszen a boldogság annyi, mint szeretni azt, ami van. Mi emberek azonban erre magunktól nem vagyunk képesek. Az ember ugyanis csak Isten Szentlelkét befogadva képes arra, hogy magának és vágyainak gátat szabjon. Egyébként benne él a mindent-akarásban, a világ-szomjúságban, amit soha semmi ki nem elégíthet benne, Isten Lelkén kívül.
Erről a Lélek gyümölcsről, az önmegtartóztatásról azonban óhatatlanul eszembe jut még a másik pünkösdi jelkép, a szél képe is. Méghozzá egészen pontosan az a gondolat, hogy Isten az egyházat nem evezőshajónak, hanem vitorlásnak tervezte. Vagyis nagyot téved az egyház, mégpedig annak tagjai, ha azt gondolják, hogy saját erejükből jutnak majd előre. Nagyot téved az egyház és annak tagjai, amikor kézbe veszik az evezőket, és ők maguk akarják mozdítani a hajót, diktálni a tempót, kiválasztani az irányt. Istenünk ugyanis az egyházat vitorlásnak tervezte. Vitorlásnak, amiben a tagok a vitorlákat kell csak feszítsék, vagyis az önmaguk erejére való korlátozódás helyett, a szelet kell várják, azt, hogy Isten Szentlelkének szele, ereje hajtsa a hajót. Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy a vitorlásban ülők, az evezős hajóban ülőkkel ellentétben tétlen emberek. Aki már maga is vitorlázott, vagy látott, akár a valóságban, akár egy filmben vitorlázni embereket, az pontosan tudja, hogy a vitorlás hajón is van éppen elég tennivaló.
De mi van akkor, ha éppen nem fúj a szél? Hogyan halad akkor az egyház hajója? Mit tegyünk szélcsendes időkben? – tehetik fel többen a kérdést. Azt felelhetjük erre, hogy akkor bizony foltoznunk kell a vitorlákat, vagyis igyekeznünk kell azoknak a szakadásoknak a befoltozásán, amelyek miatt egyébként sem tudná hajónkat a szél előrevinni, vagyis sorra kell vennünk mindazokat a hibákat és réseket a hajón és annak vitorláján, amelyek megjavítása nélkül hiába is jönne a szél, nem segítene rajtunk. Ha pedig ezzel kész vagyunk, legyünk készenlétben, vagyis imádkozva várakozzunk, hogy velünk is megtörténhessen az, ami a buzgón imádkozó tanítványokkal az első pünkösd napján, amikor is szél rázta meg a házat és Isten Lelke egy egészen új korszakot kezdett az életükben.
Mindez pedig nemcsak közösségi szinten igaz. Higgyük el Testvéreim, hogy a mi egyéni, személyes életünkben is csak akkor lesz valódi változás, előrehaladás, ha önmagunkat korlátozva bár, de egy tőlünk sokkal nagyobb, igazabb erőnek, hatalomnak adjuk át életünk irányítását, tartalommal való megtöltését. Ha tehát eddig még nem tettük volna, tegyük meg ma, hogy a Szentlélek Istennek ne csak jössz és mész látogatását kérjük és várjuk, hanem legyen inkább a 463. dicséretünk első verse imádságunkká: „Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám! Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!” Így legyen. Ámen.
ÚRVACSORAOSZTÁS
