Ha keressük, akkor megtaláljuk Jézust

Igehirdetés 2014. április 21. Húsvét II. nap
Ha keressük, akkor megtaláljuk Jézust

Lekció: Jn 20: 1, 11-16.
Textus: Jn 20: 13.
„Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Áldott légy, hogy szent házadban, a gyülekezet közösségében, mégpedig szent Igédet hallgatva, közösen imádkozva és asztalodhoz járulva ünnepelhetjük a húsvétot. Áldott légy Urunk, hogy a halál fölött is győzedelmeskedett Fiad érdeméért reménykedhetünk az örök élet ajándékában. Kérünk Urunk, tégy minket ma örvendező és másokat is felemelő hitre ébredt gyermekeiddé. Kérünk, adj nekünk bátor, győzelmes húsvéti hitet, adj most a mi legtöbbször csak bűneinket és veszteségeinket látni képes lelkületünk helyébe, boldog, felszabadult, benned békességre talált lelket, s legfőképpen add nekünk a te áldott Szentlelked ajándékát, aki egyedül képes minket újjászülni. Kérünk Urunk, légy jelen közöttünk, te magad légy az, aki tanítasz bennünket. Ámen.
Igehirdetés

Mai, húsvéti igénkben egy szomorú emberi lélek, egy halott Jézust gyászoló asszony arról nyer bizonyságot, hogy Jézus feltámadt, él. Adja Isten Testvéreim, hogy a mi sokszor elfásult, elcsüggedt, vagy akár nagy kétségek között hánykódó lelkünket is fölemelhesse ma Igéje által a mi Urunk; adja, hogy mi is újabb bizonyságot nyerhessünk ma arról, hogy Jézus feltámadt és él.
1.
Szomorú húsvét reggel virradt a magdalai Máriára. Nem elég ugyanis, hogy meghalt Jézus, mégpedig az egyetlen, aki célt, értelmet, tartalmat adott addigi életének – most még elhunyt testét sem találta Mesterének, ami fölött gyászolhatott volna. Máriából tehát az üres sír mellett kitört a keserűség, sírva panaszolta bánatát: Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hogy hova tették.
Úgy érzem azonban, hogy ezekben a vigasztalhatatlan szavakban számtalan mai ember húsvéti hangulata nyer kifejezést. Mintha pontosan ugyanilyen panasza lenne közülünk is nagyon sok léleknek, ezért figyeljük hát most alaposan meg a magdalai Mária itt látható képét, hiszen nagyon sokat mond ez nekünk a kétségbeesett, mégpedig a Jézust szeme elől tévesztett kilátástalanul szomorú emberről.
Annyit tudunk a Szentírás alapján erről az asszonyról, hogy Jézus hűséges követője volt, miután az 7 ördögöt űzött ki belőle. A 7-es szám pedig a teljesség szimbólumaként arra utal, hogy Jézus Krisztus ezt az asszonyt teljesen átformálta, Mária teljesen új életet nyert tőle. Ennek a korábban 7 ördögtől megszállt és gyötört asszonynak pedig, valószínűleg voltak emlékei az ember sötét oldaláról, valószínűleg tapasztalatból ismerte, mennyi gyilkos indulat lakozhat egy emberben és korábbi életében talán látta és tapasztalta ennek hatását saját magán is. Valószínűleg tudta, ismerte, hogy milyen kisemmizettnek és eltiportnak lenni, tudta, hogy milyen az, amikor egy másik ember meggyalázza, lábbal tiporja életünk szentségét. Egy ilyen asszonynak pedig nagyon nehéz lehetett megélni a nagypéntek szörnyűségeit. Egy ilyen asszonynak látni élete szentjét, miközben gúnyolják, gyötrik, kínozzák, egyenlő volt a kétségbeesés mély gödrébe való visszazuhanással. Látni ugyanis, hogy a szentet, az ártatlant, azt a Jézust, aki isteni erővel törte össze bűnös énje láncait, el lehet pusztítani, egy olyan fájdalmasan kilátástalan állapotába juttatta vissza, amelyikben egyszerűen képtelenné vált meglátni és meghallani a húsvéti örömhírt, egészen addig persze, amíg Jézus nevén nem szólította őt. Pedig gondoljunk csak bele, már ez előtt a megszólítás előtte is mi mindent látott és hallott: Látta a megnyílt, vagyis a Jézus teste nélküli sírt, és mégis csak arra tudott gondolni: Elvitték, jaj sosem találom meg. De látott két angyalt is, és beszélt is velük, s nekik is csak annyit mondott: Elvitték, elvették tőlem, nem tudom, hogy hol van. Sőt legvégül pedig, amikor már magával Jézussal találkozott, mivel benne is csak egy olyan valakit látott, aki elvihette Mesterét, őt is csak kérdőre vonta: Mondd meg nekem, hova tetted?
A magdalai Máriának ez a most felidézett képe sok mindenre emlékeztet engem ezen a húsvéton. Nagyon sok ember jut eszembe, akik őhozzá hasonlóan szem elől tévesztették Jézust és nem találják őt sehol. Hányszor hallunk ugyanis a következőkhöz hasonló mondatokat:
– Valamikor régen úgy szerettem nagymamámmal templomba járni, olyan közel éreztem magamhoz Jézust, olyan valóságos volt számomra ő, akiről azt tanultam, hogy szeret engem és az életét is odaadta értem, de ma már nem találom sehol. Ki vette el tőlem?
– Egész életem során nagyon erősen hittem Jézusban, és hiszem ma is, hogy ő az Isten Fia, hiszem, hogy ő ad értelmet életemnek. Mostanában azonban, az életem vége felé járva, a halál rémítő közelségében olyan gyakran szem elől tévesztem őt. Olyan gyakran kerülök a kétségbeesés gödrébe, ahonnan egyszerűen nem látom már őt.
– Fiatal koromban olyan könnyű volt látnom és tapasztalnom Jézust, olyan tisztán hittem, hogy ő, akihez imádkoznom, él és erősebb minden gonoszságnál. Úgy szeretnék újra gyermeki hittel imádkozni hozzá, látni és tudni, hogy ő meghallgat és segít. Látni és tudni, hogy ott áll mellettem. De hol találom őt, szeretnék újra hozzá imádkozni, szeretném őt megszólítani, de hogyan tegyem ezt, hisz nem találom sehol. Ki vette el tőlem?
Igen, sokak szívéből szólnak ezek a most hallott mondatok, sőt talán közülünk is sokan azt mondják most magunkban, hogy: Igen, volt olyan idő, amikor még láttam őt, amikor még gyermeki hittel tudtam rá föltekinteni. Volt olyan idő, amikor még közelről éreztem a jóságát, segítő erejét, hallottam a szavát, amikor még boldogan mondtam neki: Uram! És úgy is éreztem, hogy az. De aztán lassan, szinte észrevétlenül eltűnt az életemből. Közbejött valami, és eltakarta az arcát…
Mi történt velünk, ki, vagy mi vette el szemünk elől Jézust? Ki vagy mi takarta el az ő arcát előlünk? Talán egy újszülött gyermek, szerelem, vagy házasság, s elfoglalta a szívünkben Jézus helyét. Valami olyan fontossá vált az életünkben, hogy elvette tőlünk azt a valakit, aki a legnagyobb kellett volna, hogy maradjon. Talán gondjaink szaporodtak meg annyira, hogy nem maradt időnk csendes beszélgetésben szemébe nézni annak, aki segíthetett volna, és most már azt sem tudjuk, hogy hová lett Jézus. Vagy talán valami régi bűnünk éledt fel újra, talán olyan dolgok történtek az életünkben, amelyeket semmiképpen sem lehetett összeegyeztetni Jézus jelenlétének a szentségével, és minél jobban eluralkodott rajtunk az a bűn, annál jobban elhidegültünk Jézustól. Valami háttérbe szorította őt az életünkben, valami elvette őt tőlünk.
Igen, Mária mintha megfogalmazná, amit oly sokan éreznek: Nincs meg Jézus, hiányzik az életükből. És így olyan mássá lett számukra a húsvét. Úgy megszegényedett a lelkük. Az előbb énekeltük azt a diadalmas húsvéti énekverset, hogy: Kínt, poklot, szenvedés jaját, legyőzte Mesterünk, ki most feltámadott nekünk. Hallelúja! De vajon igazán a szívünk teljességéből jött ez az ujjongás? Vajon nem úgy van-e sokszor, hogy bár valljuk, hogy Jézus, a mi Urunk legyőzte a halált is, és mi közben mégis szomorú arccal, reményt vesztetten járjuk utunkat?
Igen, sokan és sokszor olyanok vagyunk, mint Mária Magdolna ott az üres sírnál: tétovák, reménytelenek, szomorúak és talaját vesztettek. De nem is csoda ez akkor, ha nem látjuk őt. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen ahogyan Máriának is kimondhatatlanul hiányzott az a Jézus, aki teljesen új élettel ajándékozta meg őt, éppen annyira hiányzik nekünk is az a Jézus, aki hatalmasabb a halálnál, akiben tisztaság van, aki megfogja a kezünket, aki megmelegíti szeretetével fázós lelkünket, aki új, tisztultabb tartalmat tud adni az életünknek. Nem csoda, ha Jézus nélkül mi magunk is a kilátástalanság gödrében érezzük magunkat.
A baj azonban az, hogy teljesen fölöslegesen vergődünk ebben az állapotban, hiszen az igazság az, hogy miközben mi így szenvedünk, addig Jézus, az élet Ura mellettünk is ott áll, mint történetünkben Mária mellett, csak mi sem látjuk őt.

2.
Éppen ezért hadd bíztasson hát ma bennünket Igénk, hogy: mi, akik Máriához hasonlóan talán elveszítettük Jézus Krisztust a szemünk elől, kezdjük el keresni őt Máriához hasonlóan. Keressük, mert akkor meg is találjuk majd. Méghozzá éppen úgy, ahogyan Mária, úgy, hogy minden reményünket felül fogja múlni, amit találunk. Egy olyan élő és bennünket megszólító Urat fogunk találni, aki nemcsak megvigasztalni, de teljesen talpra állítani is fog bennünket és elküld, hogy hirdessük másoknak is feltámadásának bátorító, erőt adó jó hírét. Mária ragaszkodott ahhoz a kevéshez is, amit gondolt, hogy megmaradt Mesteréből. Annyira szerette őt és annyira ragaszkodott hozzá, hogy ott akart lenni mellette. Kereste őt, bármit is találjon, és megtalálta. Bár nem a megnyílt sír volt számára bizonyíték, hiszen ott állt előtte és mégis oly messze volt attól, hogy hinni tudja a feltámadást. Ugyanúgy, mint ahogyan az evangélisták húsvéti híradása sem bizonyíték ma sem az emberek számára. Sőt, ha valami újabb ásatás során előkerülnének valamiféle tudományos bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy Jézus feltámadása valóban megtörtént, az sem támasztana senkiben igazi húsvéti hitet. Jézus feltámadott valóságáról csak Ő maga személyesen győzhet meg valakit, mint itt a történetben ezt az asszonyt azzal, hogy megszólította. A mi hitünk a feltámadott Jézusban sem azon nyugszik, hogy hiszünk az apostolok híradásának, hanem sokkal inkább azon, hogy maga a Feltámadott egy-egy szóval belenyúlt már az életünkbe, személyesen megszólított egy-egy Igével, és ezek által élőnek bizonyította meg magát. Igen, hisszük, hogy Jézus él, mert megszólít, beszél hozzánk. S ki hallott már olyat, hogy elszáradt tőkén szőlő termett volna, vagy hogy egy halott lélekből megelevenítő erő és élet támadt volna. Jézusból viszont olyan sok erőt, világosságot, és életet látunk kiáradni, hogy ő nem lehet halott. De rajtunk kívül is millió és millió lélek tapasztalja naponta, hogy amikor Jézushoz kiált, feleletet kap tőle. Itt a történetben csak egy szót szólt Jézus, csak azt, hogy: Mária. De ez az egyetlen szó mindent megváltoztatott. Fölszárította a könnyeket, lecsendesítette a háborgó szívet. Ebben az egy szóban benne volt ugyanis a feltámadás egész bizonyossága, az egész húsvéti öröm.
Testvéreim! Azt látjuk tehát mai Igénkben, hogy nekünk olyan Megváltónk van, akinek az első útja mindig azokhoz vezet, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, akik a legjobban vágyakoznak utána, akiknek a legjobban hiányzik az ő segítsége, jelenléte, ereje. Sőt, az a tapasztalatom, hogy ahol az utána való vágyakozásnak csak egy pici szikráját is találja, ő már ott van, egészen közel, és megszólít: Mária – Péter, József, Zsuzsanna vagy Eszter – Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Milyen bátorító, megerősítő, vigasztaló, hogy Jézus már az első húsvét reggelén is vigasztalt, és azóta is mindig azt teszi. Vigasztal, mert tudja, hogy isteni vigasztalásra szorulunk. A sok tétova, tanácstalan és elveszett embernek nagy szüksége van a húsvéti örömüzenet vigasztalására, mégpedig arra a bátorító és megerősítő jó hírre, hogy Jézus mégis él. A bűnösök barátja, a bánkódók vigasztalója, az összetörtek reménysége, a levertek felemelője: ÉL!
Jézus mégis él! Mégis az ő kezében fut össze minden hatalom szála mennyen és földön. Így pedig a legértelmetlenebbnek látszó zűrzavarnak is mégiscsak van értelme a világban.
Isten, aki a nagypéntek és a csendes nagyszombat sötétségéből és értelmetlennek látszó zűrzavarából húsvétot teremtett, ne féljünk, elég hatalmas ahhoz, hogy az élet más rejtélyében is, sőt a halál nagy útvesztőjében is megtalálja a megoldást.

3.
Hadd kérdezzem meg hát ezen a húsvét ünnepén az angyalhoz hasonlóan: miért sírsz? Miért engedjük, hogy az emberi gonoszságot látva, a fájdalmakat és a halált látva és figyelve, elvakuljon a szemünk arra, hogy meglássuk a mellettünk is ott álló – a halálon is győzedelmeskedett – Jézust, azt, akit igenis nem tudott végleg legyőzni az emberi gonoszság, sőt: ő győzte le azt végérvényesen. Miért sírt Mária is? Igazából nem volt rá oka neki sem, hiszen őmellette is ott állt feltámadott Ura, csak ahhoz, hogy ezt meglássa, el kellett fordulnia a sírtól és föl kellett néznie Őrá. A mi dolgunk is ennyi ma Testvéreim, nekünk is csak felé kell fordulnunk lélekben, hiszen ott áll mellettünk is. Problémáinkból, bizonytalanságainkból, kétségeink mélységéből csak föl kell tekintenünk Őreá és megvilágosodik előttünk is minden. Ugyanúgy, mint ahogyan egyszer ez Luther Márton életében is megtörtént, aki annak hatására, hogy sokan félreértették üzenetét és nagy vérontás folyt szeretett hazájában, mély depresszióba süllyedve töltötte napjait. Szomorkodott és bánkódott, szinte a kétségbeesés gödrének fenekéig jutott, vagyis nem beszélt, nem énekelt és nem imádkozott. Ekkor leleményes felesége, Bóra Katalin azt az üzenetet, amelyet ma én is igyekeztem továbbadni a Testvéreknek, vagyis hogy minden lehúzó és kétségbeejtő helyzetben keressük mégis Jézust és ne adjuk fel, hogy megtaláljuk őt, ezt az üzenetet Bóra Katalin úgy adta át Luthernek, hogy gyászruhába öltözve, bánatos arccal bement hozzá szobája nyomasztó csöndjébe, leült és sírni kezdett. Férje rögtön odasietett hozzá és megkérdezte, mi történt. Mire Katalin azt felelte, hogy gyászol, hiszen ha az ő férje ilyen kétségbeesetten szomorkodik, ilyen kilátástalanságban vergődik, nem énekel és nem imádkozik, akkor az csakis azért lehet, mert meghalt az Isten. Mintha villám csapott volna Lutherbe, nagy eszmélés volt ez számára. Ő is elkezdte keresni, vagyis föltekintett Jézusra, és ekkor is igaznak bizonyult Istennek az a szent Igéje, hogy: aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. S bátran vallotta Luther még azon a napon, hogy: „Isten él, semmi okunk a kétségbeesésre. Örvendezzünk, bármi is történjék, hiszen Jézus győzött a halál fölött. Félre bánat, örvendjünk!”
Ébresszen hát minket is Istenünk ma hallott Igéje: Jézus él, és ott áll mellettünk is, még ha nem is látjuk őt. Vegyük ezt ma komolyan, és keressük őt, mert ha ezt tesszük, bizonnyal meg is fogjuk őt találni, és végre igazi, örvendező húsvéti emberekké leszünk. Így legyen. Ámen.
ÚRVACSORAOSZTÁS

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.