Igehirdetés 2008. augusztus 31. Németh Ildikó
Hálaadás új kenyérért
Lekció: Márk 4, 35-41
Textus: Márk 4:38
„Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: ’Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?’”
Imádkozzunk!
Mindenható, Mennyei Atyánk! Első szavunk a hála, mert nagyok és megszámlálhatatlanok a te ajándékaid. Köszönjük neked, hogy ígéretedhez híven nem feledkeztél el rólunk és elküldted közénk Fiadat, Jézust, aki által bűnbocsánatot nyertünk és élünk. Add Urunk, hogy mindnyájan nap mint nap érezzük és lássuk, hogy ő életünk legnagyobb ajándéka. Köszönjük, hogy dicsőíthetjük neved, imádságban, énekszóval, de bocsásd meg kérünk, ha ezt sokszor csak itt a templomban tesszük. Bocsásd meg, ha életünk még mindig legtöbbször csak önmagunkról szól, arról, hogy hogyan tehetnénk életünket egyre kellemesebbé. Add Urunk Szentlelked segítségét, hogy megértsük szavaid és kövessünk téged. Légy most is jelen közöttünk, és te nyisd meg a mi szíveinket, mikor igédet hallgatjuk. Fiad nevében kérjük ezt. Ámen.
Igehirdetés
Hálaadó istentiszteletre gyűltünk most össze, hálát adni az új kenyérért és hálát adni az élet kenyeréért, Jézusért. Adja Isten, Testvéreim, hogy a Bibliolvasó Kalauz szerinti mai napra rendelt újszövetségi igeszakaszunk fényében és tükrében, igazi hálával telhessen meg a szívünk Urunk iránt.
Azt olvastuk, hogy:„…nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni.”
Sokszor élünk át mi is nagy viharokat. Persze nem feltétlenül abban a konkrét értelemben, ahogyan a tanítványok itt igénkben, hanem sokkal inkább lelki értelemben. Sokszor érezzük úgy, hogy összecsapnak a fejünk fölött a hullámok. Például, amikor valaki egyik-napról a másikra munkanélkülivé válik, holott gyermekei vannak, akikről gondoskodnia kell; vagy amikor egy orvos letaglózó szavait kell elviselnünk, mégpedig arról, hogy: sajnos már nincs remény, betegségünk nem gyógyítható tovább; vagy, amikor egyik szerettünk halálával kell szembe néznünk.
Igen, ilyenkor úgy érezzük, a hullámok, amiket a vihar ver, már hajónkba is becsapnak, egészen annyira, hogy az kezd megtelni. Vagyis kezdik elvenni erőnket, hitünket, és néha úgy érezzük nincs tovább. Hányszor tesszük fel a kérdést Istennek, amikor nagy bajok érnek bennünket, hogy: Uram miért? Miért engeded ezt, mire jó a szenvedés? Nem jobb lenne nyugalomban, jó létben és egészségesen élnünk napjainkat? Miért engedsz bennünket ilyen élethelyzetekbe? Sőt, ahogyan a tanítványok kérdezték Igénkben Jézust: „…nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”
Jézus pedig a szelet és a tengert lecsendesítő tettel és kérdésekkel válaszol nekik: „…miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” Miért félnek ennyire? Vagyis Jézus nem azon háborodik fel, hogy egyáltalán miért félnek a tanítványok, hanem azon, hogy miért ennyire? Igen. A tanítványok már annyira féltek, hogy kérdéssé tették még azt is, hogy Mesterük törődik-e egyáltalán velük. Annyira féltek, hogy az már hitüket is megingatta. Annyira féltek, hogy már nem tudtak tovább nyugton maradni, és vakon Őreá bízni életüket és halálukat, hanem felébresztették és kérdőre vonták, hogy miért nem tesz végre valamit. Sokszor minket is annyira meg tudnak rettenteni a viharok, vagyis testi és lelki gyötrődéseink, hogy a tanítványokhoz hasonlóan mi is perbe fogunk Istennel, hogy törődik-e velünk egyáltalán.
Pedig az igazán jó hajós éppen a viharban edződik. Biztosan hallottunk már olyat, amikor az egyik keresztyén ember a másikat azzal vigasztalta, vagy éppen minket azzal vigasztaltak a bajban, hogy „azt bünteti, kit szeret”. Sajnos nagyon sokszor érkezik erre feleletül igazán nagy elkeseredésekben, hogy: én bizony nem akarom, hogy engem így szeressen.
Pedig lelkünk és testünk fejlődési folyamatában van egy nagy hasonlóság. Testünk, szervezetünk védelmi vonala, vagyis immunrendszerünk is éppen úgy tud csak fejlődni és erősödni, ha különböző támadások érik, vagyis találkozik különböző vírusokkal, baktériumokkal, mert ezeknek a hatására kezdi el megkeresni és megtalálni az ezekre megfelelő immun-válaszokat, és ezáltal válik egyre erősebbé. Életünk nagy lelki viharai, és próbatételei is, hasonló módon erősítik lelkünket, vagyis éppen a bajok, és életnehézségek megélésének a folyamatában és ezeknek a hatására tudunk leginkább lelkileg is megerősödni.
Jézus azonban nem csupán kérdésekkel felel, nem csak szembesíteni akarja a tanítványokat olyan kérdésekkel, hogy miért félnek ennyire, és miért fordítják figyelmüket csak földi létük felé, hanem cselekvő úrként is jelen van. Nem hagyja tanítványait – és minket sem – feljebb kísérteni, mint amit el tudunk viselni. Ne felejtsünk el tehát, testvéreim, nagy mélységeinkből, még ha megfogyatkozott hittel és perelve is, de hozzá kiáltani, mert ő mindig válaszol. Jézus egyetlen feléje nyújtott kezet sem utasít el. Ő az, aki a tanítványok igénkbeli gyanúsításával ellentétben igazán törődik velünk. Jézus az ijedt tanítványok feléje fordulásának a hatására ráparancsolt ugyanis a szélre és a tengerre: „Hallgass el, némulj meg!” S szavára elállt a vihar.
Ki Ő? – kérdezgetik félelemmel és megdöbbenéssel egymás között, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki.
A tanítványok azzal szembesülnek, hogy Mesterük szavára olyan erők is engednek, melyek nem szoktak csak úgy, emberi szóra ezt vagy azt tenni. Igen, Jézus szava nem pusztán emberi szó, Jézus szavának ereje van, teremtő ereje. Szavával betegeket gyógyít, ördögöket űz és lám, mai igénk tanúsága szerint még a tenger és a szél is lenyugszik, ha ő azt kéri.
A tanítványok, de sokszor sajnos mi is az ilyen eseményeken döbbenünk meg leginkább, Jézus csodatételein ámuldozunk. Pedig ő mindigis arra próbálta és próbálja irányítani a figyelmünket, ami nem pusztán csak földi életünket érinti. Ő ugyanis nem azért jött, hogy földi életünket tegye komfortosabbá, nem azért jött, hogy amikor betegek vagyunk meggyógyítson, és amikor bajban vagyunk, abból kimentsen. Azért küldte el őt az Atya, hogy példát adjon nekünk és hogy szenvedései és halála által bűnbocsánatunk és örök életünk legyen. S ha tehát példa, és így az ő példájára kell tekintenünk minden élethelyzetünkben, a mai Igénkben felmerülő kérdésünknél is az ő példáját vegyük szemügyre. Mit kezdjünk tehát életünk viharaival, és hogyan és mit tegyünk az ilyen nehéz helyzeteinkben?
Jézus földi életének legnagyobb lelki értelemben vett vihara a Gecsemáné-kertben kezdődött.
Úgyhogy nézzük most meg és tanuljunk belőle, hogy Jézus hogyan viselkedett az ő saját lelki viharában, a Gecsemáné kertben. Jézus első dolga az volt, hogy megkérte tanítványait arra, hogy maradjanak vele és imádkozzanak. Merjük tehát mi is megkérni egymást a bajok idején ugyanerre. Vagy merjük felajánlani ezt, olyan bajban lévő testvéreinknek, akik ezt nem merik kérni tőlünk. Másodszor pedig Jézus maga is imádkozni kezdett, teljes őszinteséggel. Nem rejtette el félelmét, kimondta azt imádságában, hogy ha lehetséges múljék el tőle ez a pohár. De azt is, hogy csak akkor, ha ez az Atya akaratával egyezik. Jézus is ismerte tehát a félelmet, de még élete legnehezebb óráiban sem félt annyira, hogy kételkedjen Atyja hatalmában és akaratának helyességében. Jézus a legnehezebb perceiben sem felejtette el, hogy Atyja meg tudná menteni, és mégsem megmenekülését kérte tőle, hanem azt, hogy úgy legyen, ahogyan Ő akarja. Azt tanulhatjuk tehát itt Urunktól, hogy minden félelmünket és nehéz élethelyzetünket vigyünk mindig és azonnal imádságban Isten elé, mert a viharokban a test erőtlen és csak imádságban, Isten közelében találhatunk az ő akaratában megnyugodni tudó békességre.
Hálaadó istentiszteletünk legnagyobb üzenete azonban, hogy Jézus Krisztus nem csak példa számunkra, hanem ő az életnek kenyere, ő a mi Megváltónk.
Vagyis egyedül ő az, akit igazság szerint sohasem lehet és szabad azzal vádolnunk, amivel mai igénkben a tanítványok tették, mégpedig hogy nem törődik velünk, mert ő az, aki megváltó tettével nem csak hogy törődött velünk, hanem a lehető legtöbbet tette értünk.
Ma, újkenyér ünnepén őérte és megváltó tettéért adunk hálát, mert ő az, akinek megtöretett teste és kiontatott vére igazi étel és ital a mi számunkra. Jézus az, aki egyedül képes csillapítani éhségünket és szomjúságunkat. Hiszen nem csak arra a kenyérre van szükségünk, amely földi életünk feltétele. Nemcsak mindennapi kenyerünkre van szükségünk, arra a kenyérre, amit a Miatyánkban is kérünk, és amiért hálásak is vagyunk felé, hogy nap, mint nap megadja, hanem mindenekelőtt őreá, az életnek kenyerére van igazi szükségünk.
Készüljünk tehát lélekben az Úr asztalához, amely ezen a szent alkalmon megterítésre került, hiszen az úrvacsora kenyerében és borában megváltó Urunk önmagát adja. Ámen.
Úrvacsoraosztás
