2001. augusztus 26.
dr. P. Tóth Béla
Hálátlan emberek
Lekció: 1. Tim. 4:1-9.
Textus: 1 Tim. 4:4-5.
“Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.”
Imádkozzunk!
Áldjad lelkem az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy! Fenségbe és méltóságba öltöztél, világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt. Ő az, aki sátorként feszítette ki az eget, palotáját a vizek fölé építette, a felhőket tette kocsijává, szelek szárnyán járt. A szeleket tette követeivé, a lángoló tüzet szolgájává, szilárd alapokra helyezte a földet, hogy soha meg ne inogjon. Mély vizekkel borítottad be, mint valami öltözettel, a hegyeken is állt a víz, dorgálásodra lefutottak, mennydörgő szavadra elszéledtek, a hegyek fölemelkedtek, a völgyek lesüllyedtek oda, ahol helyet készítettél nekik, Határt szabtál nekik, nem léphetik át, nem önthetik el újra a földet. Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy csordogáljanak a hegyek között, megitatnak minden mezei vadat. Fölöttük laknak az égi madarak, sűrű lombok között énekelnek. Megöntözöd onnan fentről a hegyeket, alkotásaid gyümölcsével jóltartod a földet. Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből, és bort, ami felvidámítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét. Jól laknak az Úr fái is, Libánon cédrusai is, amiket ő ültetett, ahol fészket raknak a madarak, és a ciprusfákon gólya lakik. Te alkottad a holdat, hogy jelezze az ünnepeket és a napot is, mely ismeri pályáját. Ha sötétséget támasztasz, éjszaka lesz, amikor nyüzsög az erdő mindenféle vadja, az oroszlánok zsákmányért ordítanak, sürgetve Istentől eledelüket. Ha felragyog a nap, visszahúzódnak, tanyáikon heverésznek. Az ember munkába indul és dolgozik egészen estig. Ó milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel. Ott van a nagy és széles tenger, számtalan lény nyüzsög benne, kisebb és nagyobb állatok. Ott járnak a hajók, és a cethal, amelyet azért formáltál, hogy játszadozzál vele. Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy jóllaknak javaiddal, ha elrejted orcádat, megrémülnek. Ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek. Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek és megújítod a termőföld felszínét. Dicsőség legyen az Úrnak örökké, örüljön alkotásainak az Úr! Tekintetétől reszket a föld, érintésétől füstölögnek a hegyek. Éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek. Legyen kedves előtte fohászkodásom. Én örvendezem az Úr előtt, vesszenek ki a földről a vétkesek, ne legyenek többé bűnösök. Áldjad én lelkem az Urat, dicsérjétek az Urat!
Ámen.
Igehirdetés
A legelső imádság, amit ember valaha is mondhatott, minden bizonnyal hálaima volt. Ismerjük az állapotot, amikor teli van az ember szíve jóérzéssel, megajándékozottsággal, szinte szavakat se találunk, keressük a kifejezés módját. Jó ilyenkor kinyitni a 104. zsoltárt, amit az előbb imádkozhattunk együtt. Isten ajándékozó kedvének jeleit veszi sorra, és nagyon is “talál szavakat” arra, mi mindenért mondhat köszönetet az ember, amíg él. Kedves számomra a fenséges leltározásban az a mondat, hogy “ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek”, mert valóban egyedül az Örökkévaló teremtő szeretete tud olyan csodákat létrehozni, mint akár egy féreg vagy szúnyog is. Nincsen az a Nobel-díjas klónozó, aki még csak hasonlót is képes lenne a semmiből létrehozni, mint Az, aki szeretet-gondolatával inkább akarta a valamit, mintsem a semmit. Aki mindezt megalkotta, és – íme halljuk – ma is alkotja.
Augusztus végén minden évben hálaadó vasárnapot tartunk az új kenyér megköszönésére, hogy ebben az évben is volt aratás, van kenyerünk, nem éhezünk. A búza millió tonnaszám termett, és az a gond, hogyan lehetne megfelelően tárolni. Áldjuk érte Istent, hogy nem kell ínséges időket élnünk, hanem terített asztalnál, elegendő étellel élhetünk otthonainkban.
A hálaadás napja alkalom arra, hogy megálljunk és elgondolkozzunk gyakori hálátlanságunk felett. Mert öröm és hála helyett sokszor rosszkedv, elégedetlenség, türelmetlenség van az ember szívében. Mi ennek az oka? Minden bizonnyal az, hogy a valóság ajándékai helyett , amik körülvesznek bennünket, amiket élvezünk, használunk, élünk velük, ezek helyett saját szívünk megromlottsága jár át bennünket. Közelebb van hozzánk saját romlottságunk, mint a sok-sok ajándék, amit kapunk. Nem a napfényt látjuk, csak a melegre panaszkodunk: nem az éltető esőt látjuk, ami megitatja a szomjazó földet, hanem rossz időt emlegetünk, mert vizes lesz a ruhánk, vagy az autónk…
Valószínűleg igaza van annak a középkori gondolkodónak: ilyenkor az ember “lelkének csúcsa lehajlik”. Az lenne a dolga a “lélek csúcsának”, legfelső szintjének, hogy Istenhez kapcsoljon minket. A fának van egy “tenyésző csúcsa”, középső ágának legmagasabb pontján, ami az ég felé tör, vezeti az egész fa növekedését. Vagy amint a boltíveknek van egy középső záróköve, ami egybefogja az íveket, egy legmagasabb pont, ami legközelebb van az éghez. A hálátlan ember lelkének ez a legmagasabb része ahelyett hogy fölfele, Istenhez kapcsolódna, lehajlik – mondja ez a középkori gondolkodó. Éspedig azért – és most figyeljünk – mert akár öröm, akár bánat, lehajlíthatja, elfordíthatja Istentől. Nem csak a bánat, és nem csak az öröm, hanem akármelyik!
Akik itt voltak ma egy hete, emlékezhetnek arra tanított minket Isten igéje, hogy az Úr a “meggörnyedt hátakat” fölegyenesíti. Legyen ez most, egy héttel később megint lelki táplálékunkká ebben az értelemben: életünk legmagasabb része, a figyelmünk, tudatunk, a törekvéseink, gondolataink végre megint irányuljanak arra, Aki egyedül méltó arra, hogy őfelé forduljanak. Ne engedjük, hogy lehajoljon életünk, lelkünk csúcsa, hogy átadja magát mindenféle görnyedésnek! Amit okozhat tehát siker és sikertelenség, öröm és bánat egyaránt.
A lélek legfelsőbb szintje forduljon Istenhez, ez a dolga. Ne feledje el a sok ajándékot, amit kapott. Aki ezeket feledi, nem csak hálátlan, de mindig telhetetlen is lesz. A legtöbb emberi csőd mögött telhetetlenség rejlik. Nem kell az, ami van, több és mindig más kellene. Ami van, azt hálátlanul félrelöki az ember, és csak később gondolkodik el így kellett-e tennie. Íme a “lélek csúcsának”, zárókövének lehajlása! Emberi életek ahelyett, hogy fölfele irányulnának, növekednének, ég felé törnének, egyre csak romlanak, távolodnak az égtől. A hálátlan ember boldogtalan, és másokat is boldogtalanná tesz: negatívum negatívumot kelt mások lelkében is.
Mit tegyen az ember, ha észreveszi, hogy ez valóban rá is érvényes, és szeretne hálás emberré válni, amint az Isten gyermekeihez valóban illik is? Mindenekelőtt vizsgálja felül a lelkében rejlő negatívumokat. Pascal, a nagy filozófus imádkozott így: Uram, szabadíts meg végül undoraimtól is! A gyermek a belé diktált főzeléktől, a felnőtt egyik-másik embertársától, a megfáradt ember sokszor már magától az élettől is húzódozik. Milyen borzasztó, amikor az ember lelkét ilyesfajta negatívumok töltik el! És egyszer csak már több a negatívum a szívében, mint ami jó, egészséges, örömteli, pozitív vagy előremutató lenne.
“Az első keresztyének idejében, jó érzékkel, praktikus vallásalapítók abban segítettek az ilyen “lehajló lelkű” embereknek, hogy ételtilalmakkal könnyítést adjanak a lelkükben levő megvetés, elhúzódás, undor szabályozott, mederbe terelt megéléséhez. Azt mondták: abban van az üdv, ha ezt vagy azt nem eszel, amazt pedig igen. Azt mondja az apostol: Isten minden teremtménye jó, semmi nem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által. Nekünk ezt a szabadságot adta Isten, ezért azon vagyunk, hogy hálaadással éljünk azzal, amit eleségül kapunk. Megszenteli az ige és a könyörgés. Isten igéje, vagyis a nyitottság, a vezetést adó érintések iránt, amikre nem is olyan könnyű a fogékonyságot újra megteremteni magunkban. Mert az az emberi lélek természete, hogy bezárul, védi magát, a régi énjét. Ideológiákat, elméleteket gyárt, magyarázatokat készít, “körbe-beszéli”, körbe magyarázza régi énjét, csak hogy ne kelljen odaadnia azt Isten kezébe, mint egy darab agyagot: “Formálj belőle Te szép, ékes, hasznos edényt!” Helyette vannak magyarázatok, elméletek, mert az ember élete már bezárult, elvesztette megérinthetőségét, nyitottságát, szabadságát. Nem képes már ebben az állapotában észrevenni, merre vezeti őt Isten.
És nyitottság nem csak így, fölfelé, hanem lefelé: vagyis őszintének lenni magunkhoz. Ez a feltárás az imádság egyik legdöntőbb mozzanata. Az önmagától is elidegenedett ember újra találkozik saját magával, tisztába jön indítékaival. Milyen nagy és ritka dolog: átvilágítja lelke homályos mélységeit, és ha mindazt odatárja, amit ott talál a kegyelem királyi széke elé, akkor megszentelté válik mindaz, ami az asztalunkon van, ami a mindennapjainkban van, ami a saját lényünkben van.
Isten minden teremtménye jó. Ez nem csak az önigazoló válogatást leplezi le bennünk, de visszacsatol bennünket a teremtés legrégebbi, valóban legősibb rétegeihez is, amikor a teremtő “látta, hogy mindaz, amit teremtett, jó”, és a Teremtés könyve minden nap elmondja, hogy “Isten látta, hogy amit teremtett, az jó.”
Mi ennek, a minden dolgokkal jó kapcsolatban lévő Istennek vagyunk gyermekei! Ha kívánhatok mai ünnepi istentiszteleten áldást kívánó szívvel jó dolgot magunknak, akkor azt, hogy vegyük észre a jót mindenben. Vegyük észre magát Istent a jelenvalót a világ dolgaiban, az emberekben, önmagunkban. Ne legyenek emberek, akiket jobban szeretünk, mint másokat, ne legyenek olyanok se, akiket kevésbé szeretünk, mint másokat, mert egyik sem helyes. Mindaz, amit Isten alkotott, jó. Olyan pozitívan viszonyulni minden dologhoz, minden emberhez, minden teremtményhez, mint maga Isten. Ehhez segítsen minket az Úr!
Ámen.
