Igehirdetés 2008. január 20.
Házát kősziklára építette
Lekció: Máté 7,15-23
Textus: Máté 7,24-27
„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket és megcselekszi azokat, hasonló lesz a bölcs emberhez, aki házát kősziklára építette. És ömlött az eső és jöttek az árvizek, és fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba, de nem omlott össze, mert kősziklára volt építve. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi meg, hasonló lesz a bolond emberhez, aki a házát homokra építette. És ömlött az eső és jöttek az árvizek, és fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba, és összeomlott, és nagy lett annak romlása.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy együtt lehetünk ebben az órában, hogy hozzád könyörögjünk és eléd hozzuk mindazt, ami foglalkoztat bennünket. Köszönjük neked, hogy együtt hallgathatjuk a világ megváltásáról szóló üzenetet és együtt magasztalhatunk téged. Jöjj közénk most, Urunk, és ébressz fel minket. Légy a mi tanítónk és légy a mi vigasztalónk. Szólíts meg minket egyenként, hogy mindenki személyesen hallhassa most azt, amire szüksége van és ami éppen segít rajta. Légy kegyelmes azokhoz, akik ma reggel máshol, de szintén a te gyülekezetedként gyűltek egybe. Hadd tartsanak ki ők is és mi is a te igéd mellett. Tarts távol őket is és minket is a képmutatástól, a tévelygéstől, az unatkozástól és a szórakozottságtól. Ajándékozz nekik is, nekünk is olyan ismeretet, ami reménységet ad és megtisztít. Adj nekünk most tiszta bizonyságtételt és örvendező, téged dicsérő szívet.
Ámen.
Igehirdetés
A napokban olvastuk a poklos betegségből gyógyult ember tisztulási szertartását Mózes III. könyvében (14. fejezet). Ez az ószövetségi áldozati szertartás – sok más, nagyon szép jelkép mellett – azt is tartalmazza, hogy a megtisztulási szertartás során a bűnért való áldozatot bemutató pap megkeni az illető jobb fülét, jobb keze hüvelykét és jobb lábának hüvelykét az áldozati állat vérével. Nem nehéz megfejteni a jelképet: a poklosság, aminek ma lepra a neve, mindenfajta tisztátalanság szimbóluma és mintegy összefoglalása is volt a régi ember számára, a poklos embert ezért el kellett különíteni, és ha mégis meggyógyult volna is, bonyolult tisztulási folyamaton kellett átesnie.
Már ez önmagában is elgondolkodtató: nem volt egykönnyen átjárás a beteggé vagy tisztátalanná lett embernek a régi életébe. Meg kellett adni a módját annak, hogy egyáltalán visszatérhessen oda, ahonnan kiesett. Milyen könnyen véljük mainapság átléphetőnek ezeket a küszöböket! Egyik pillanatban emberek megszólása vagy valamilyen indulatos, talán éppen csúnya beszéd van az ajkakon, a másik pillanatban pedig áhítat és imádság. Az egyik napon esetleg családi jelenet zajlik a lakásban, a másikon pedig döngetjük az örökkévalóság kapuit és követeljük Isten titkait, mert nekünk az jár, hogy azokat tudjuk. Az ószövetségi időkben tudták, hogy a megtisztulás komoly dolog, valójában egy folyamat, úgyhogy nem lehet innét oda és onnét ide percenként átjárni. A poklos emberek a barlangokban laktak és ha mégis megtisztult valaki közülük, akkor a sok egyéb szertartás mellett a saját maga által hozott állat áldozati vérrel kenték meg a jobb fülét, a jobb hüvelykjét és a jobb lába hüvelykjét.
Tudok egy konferenciázó helyről, ahol csendes heteket tartanak, és ahol, ha valaki a munkatársak közül lelkileg megbetegszik, akkor kiáll a szolgálatból mindaddig, amíg meg nem gyógyul. Pedig ott nem lepráról vagy más, súlyos élet-tisztátalanságról van szó, hanem csak arról, hogy az Isten iránti odaadásában, vagy az emberek iránti szeretetében betegedett meg az illető. Lelki értelemben betegen, ez ott az alapelv, másokat is csak betegíteni tudna, és ez valóban így is van, ezért hát kiáll a szolgálatból, amíg meg nem tisztul a szíve. De hát mi gyógyulni valója lehet az ember fülének? Mit jelképez a jobb fülcimpa áldozati vérrel való megkenése?
Pontosan azt, amit Jézus is mondott a Hegyi Beszéd végén: valaki hallja ugyan az ő igéit, de nem annyira, hogy elkezdjen másként élni, mint addig. Csak a „külső” fülével hallja az igét, de a szívével már nem, és ezért aztán az első komolyabb próbatételnél össze is omlik az ilyen hit. Jön például egy intrikus, vagy egy agresszív ember, aki megsért és felbosszant, és már nincs többé lelki nyugalom és nincs többé udvariasság és szép szavak, hanem csak ellen-indulatok és esetleg viszonzott rágalom-hadjárat és lejáratás van. De jöhet ennél sokkal súlyosabb dolog is, jól tudjuk, akár testi betegség, akár biztos állás elvesztése, vagy sok más formában, és akkor ott a kérdés, hogy most összedől-e az a „ház” vagy sem.
Hát ezért fontos a fül. Vajon hallunk-e még vele egyáltalán, és itt a lelki hallásunkról van szó. A napokban jártam valakinél, akinek gyakorlatilag teljesen elveszett a fizikai hallása. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk, mert amikor látta a szájamat, le tudta olvasni, hogy mit mondok, de ha már felállt és intézett valamit a szobában, akkor bizony hiába beszéltem hozzá. Én is, ő is csak a magáét mondta, mintha ott se lennénk egyetlen méterre egymástól. Mert az emberi élet bezárul önmagába, ha nem működik a hallásunk, és ez sokszorosan így van lelki értelemben. Ezért kellett a tisztátalanságból gyógyulni akaró ember fülcimpáját áldozati vérrel megkenni, vagyis ezért kell az ember hallásának megtisztulnia. Ha nem hallunk semmit abból, amit Isten mond nekünk, akkor mi is bezárulunk a magunk világába, mint a nagyothalló ember. Ez úgy fest a valóságban, hogy megvannak az érveink, az önigazolásaink, az elhárító mechanizmusaink – és nincs, aki áldásosan megérintse a lelkünket, nincs, aki megtermékenyítse terméketlen gondolatainkat – és végeredményben nincs, aki új úton indítson el minket, mert mi csak a saját hangunkat halljuk.
Aki hallja tőlem az én beszédeimet és nem cselekszi meg, annak össze fog omlani a háza. Mert szelek és viharok minden ember életében támadnak, és árvizek is jönnek, mégpedig nagyon is váratlanul, ezt mindnyájan tudjuk. A hallás gyógyulása után ezért a megvalósítás gyógyulása kell következzen. A jobb kéz a cselekvést jelenti, a láb pedig a bejárt életutat. Mind a kettőnek van tisztulni és gyógyulni valója, halljuk az ószövetségi szertartások kultikus nyelvéből.
A kéz első értelemben a saját megélhetésért való tevékenységet jelöli, amiben akaratlanul is mindnyájan kompromittálódunk. Mennyi mindent megengedhetőnek szoktunk tartani egy nagyobb darab kenyérért, egy kicsivel jobb állásért, vagy egy elegánsabbnak vélt pozícióért! Pedig mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Ugyan, milyen váltságot tud fizetni az ember a lelkéért? – kérdezi Jézus. És emberek elnyerik, amit olyan nagyon akartak, csak éppen nem mindig jó lelkiismerettel, és nincs meg a belső béke, mert a szív nem hagyja nyugodni az embert, aki valami fontosat odaadott egy sokkal kevésbé fontos dologért. Tehát a kéznek, a megélhetésért munkálkodó kéznek bizony, gyakran van tisztulni valója. És ugyanez érvényes a kézre, amelyet kinyújtunk elvenni azt, ami – vagy aki – nem a miénk. Hát ezért kell áldozati vérrel megkenni a jobb kezet.
De a kéz többet jelent a munkánál és a birtoklásnál. A másik ember felé kinyújtott kezet, tehát a segítségadást, azon kívül pedig a békesség iránti készséget is jelenti – gondoljunk a „békejobb”-ra. Aki tudna jót cselekedni, és nem cselekszi azt, bűne az annak, olvassuk az igében (Jak. 4,17) – és ez megint csak megmér minket. Segíteni, segítő jobbot nyújtani nagyon sokszor egyszerűen nem érünk rá. Jobban elfoglal ennél mindenkit a saját üdve utáni igyekezet, mintsem egyáltalán észrevennénk, kinek is lehet szüksége a kezünkre. Pedig néha olyan egyszerű lenne egy apró gesztus, egy megírt levél, egy végighallgatott panasz, ahol nem vágunk közbe – vagy egy más valaki helyett elvégzett munka. Sőt, néha már az is nagy dolog lenne, ha tudatosan törekednénk a békességre és csendben áldozatot is tudnánk hozni érte, ha nem érvényesítenénk azonnal az igazunkat és nem vernénk keresztül minden érdekünket – mert mindez benne van a kéz, a segítő kéz, és a békejobbot is jelentő, békességet szerző kéz cselekvő megtisztulásában.
A Jézus által minden dolognál fontosabbnak mondott megvalósítás eszköze azonban nem csak a kéz, hanem a láb is. Amivel megyünk valahová, vagy pedig nem megyünk. Van, aki nem megy sehova, azt gondolja, abból baj nem lehet, holott esetleg hasznára lehetne valakinek pusztán azzal, hogy meglátogatja. Többször elmondtam már, hadd ismételjem újra és újra: amikor eljövünk a templomba, már az egyszerű jelenlétünkkel megajándékoztunk sok-sok másik embert! Talán nem beszélünk egymással, talán nem vagyunk még személyes ismerősök és még nem vagyunk valóban testvérek az Úrban, de már együtt vagyunk és ez ajándék mindenki számára, aki csak itt van.
Mert valóban nem mindegy, hogy hová is visznek minket azok a lábak. Vannak utak, amik nagyon kívánatosnak tűnnek, aztán utóbb kiderül róluk, hogy milyen nagyon a kárunkra voltak. És vannak utak, amik bejárhatatlanul nehéznek látszanak, holott csak el kellene indulni rajtuk, hiszen az ezer kilométeres út is egyetlen lépéssel kezdődik. A jézusi igény, hogy legyünk a megvalósítás emberei, ne csak az elveké, a tételeké és az igazságoké, vagy akár az Uram, Uram!-ozásé, azért fontos, mert egyszer végig kell majd tekinteni az úton, amit bejártunk. És az úton meg nem történtté utólag már senki semmit nem tehet. Azt már visszük magunkkal, amit megengedhetőnek tartottunk. Jön velünk, mint a kellemetlen útitárs a vasúti fülkében, aki folyton hangosan beszél, eszik, mindig köhög, egyfolytában rakodik és minden mást is csinál, ami csak kellemetlen, de nem lehet elérni, hogy ne legyen ott a fülkében. Így jön velünk az elfelejteni akart út minden részlete, amit csak egyszer bejártunk. Hát ezért jó megtisztulnia annak a jobb lábnak, amivel lépünk, hogy ne szaporodjanak a hiábavaló, üres, vagy éppen szégyellni való utak az életünkben.
Milyen jó, hogy ezt a jézusi igényt, hogy legyetek megvalósítók, olyan valaki mondja nekünk, aki maga nem csak beszélt ezekről, hanem valóban meg is cselekedte, sőt ma is cselekszi ezeket. Olyan valaki akar minket hallóbbakká tenni, aki nem süket az imáinkra és jól hallja a sóhajainkat is. Sőt, a szívünk gondolatait is, amiket pedig ki sem mondunk. Nekünk ilyen Urunk van – bízzuk hát rá bátrabban a szívünk érzéseit! Nem süket az Isten, ahogy vélitek, mondja a próféta. Minden gondotokat őrá vessétek, mert neki gondja van reátok!
És a karja sem lett rövidebb! Mennyi mindenben valóban ott van az ő keze, amiről azt mondjuk, véletlen. Intéseket helyez el életünk útja mellett: azt mondja, vigyázz, így nem lesz jó tovább menned. Aztán útjelző táblákat is ad, főleg igék formájában, megszólító üzenetekként. És küld segítő testvéreket is, néha atyákat, anyákat, fitestvéreket, nőtestvéreket, hogy megbíztasson minket: nem vagy egyedül, szerethetsz és téged is szeretnek. Már a II. században voltak nagyon szent életű emberek, akik kivonultak a bűnös városokból a pusztákba, hogy egészen Istennek élhessenek – de Egyiptomban először összeszedte őket Remete Antal, hogy együtt lakjanak, éljenek közösségben, és azt tanította nekik, hogy a magános életnél mindig magasabb rendű a közösségi élet, mert csak ott van mód a szeretet gyakorlására. Így és ezért jött el hozzánk is az örök ige, aki elég lehetett volna önmagának az egek egeiben, de mégis testté lett és hozzánk jött és velünk van a világ végezetéig! Ő igazán nagy utat tett meg, hogy minket megtaláljon. Nem hallod az igét? Meríts erőt abból, hogy téged hall az Úr! Nem olyanok a cselekedeteid, mint magad is szeretnéd? Meríts erőt abból, hogy ő mindent megtett érted, önmagát is megüresítette, engedte kezeit átszögezni, és meghalt helyetted, hogy te élhess! Félve tekintesz a saját bejárt utadra, mert látod a vargabetűidet? Meríts erőt abból, hogy ő téged is, engem is „menny-magasból látni jött”, millió mérföldeket megtett értünk, hogy mi is eltaláljunk egyszer őhozzá. És ha valóban ezt tesszük, ha saját magunk helyett, meg a világ helyett végre tényleg őrá tekintünk, akkor kapunk majd erőt, hogy megtisztuljon a hallásunk. Kapunk Szentlelket ahhoz, hogy helyesek legyenek a cselekedeteink, és lesz hitünk is úgy járni az életünket, hogy ne kelljen majd szégyellni az útjainkat. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked, hogy ahol véget ér a mi erőnk, ott kezdődik a te kegyelmed. Ahol mi tehetetlennek bizonyulunk, ott te megmutatod szeretetedet és segítesz rajtunk. Köszönjük ezeket a megtapasztalásainkat és azt kérjük, ne hagyj minket magunkra erőtlenségeinkben. Adj nekünk érzékeny lelki hallást, valódi vezethetőséget, hogy be ne záruljon az életünk önmagunkra. Adj nekünk helyes szavakat és helyes cselekedeteket, de legfőképpen helyes lelki alapállást, áldott belső indulatot, szelídlelkűséget ahhoz, hogy a te gyermekeidként lehessünk jelen a világban, nem pedig csak önmagunk képviseletében. Szükségünk van arra, hogy vezess minket, mert magunktól nem tudjuk az utat. Imádkozunk az előttünk álló ökumenikus imahétért, áldd meg egyházaid egymáshoz közeledését. Imádkozunk konfirmáló fiataljainkért és szüleikért is, hogy mindnyájan megerősödhessünk a te ismeretedben és szeretetedben. Légy velünk megváltó Jézusunk a most következő hét napjaiban, és segít minket, hogy mi is veled lehessünk. Ámen.
