2002. november 24.
dr. P. Tóth Béla
Hirdesd az igét!
Lekció: II. Tim. 4:1-8
Textus: II. Tim. 4:2
“Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással!”
Imádkozzunk!
Istenünk, Köszönjük, hogy földi vándorlásunk során meghallhattuk már a hangodat. Amikor a világ zaja csitult körülöttünk és bennünk, akkor halk és szelíd szóként elért minket a te szereteted hangja. Adtál már buzdítást és adtál feddést, és visszarántottál minket végzetessé váló pillanatokban olyan utakról, ahol végünk lett volna. Köszönjük ezt a nagyon nagy szeretetet.
Megvalljuk előtted, hogy sokszor voltunk süketek a szavadra, vagy úgy tettünk, mint ha nem is hallottunk volna semmit, mint a gyerekek, akik belefelejtkeztek játékaikba. Így okoztunk bajokat magunknak és másoknak, és így hoztunk a te nevedre is inkább káromlást, mint sem áldást más emberek szájából. Bocsásd meg nekünk ezeket a vétkeinket. Szeretnénk, ha egészen újonnan kezdenéd velünk dolgaidat. Vágyunk arra, hogy újra halljuk, milyen nagy a te kegyelmed és milyen erős a te hűséged. Szeretnénk, ha te adnál most lelki hallást mindnyájunknak. Légy hozzánk irgalmas, örökkévaló Urunk, és tanítgass minket az élet útján járni, ha még oly keskeny is az út. Krisztusunkért légy velünk most ezen az órán.
Ámen.
Igehirdetés
Ezt az igét évtizedekkel ezelőtt akkor olvastam, amikor a gimnazistaként a pályaválasztás gondja gyötört. Amikor rátaláltam a Bibliában, úgy szólalt meg számomra, mintha valaki a szobában valaki felém fordulva hangosan kimondta volna. Ez a pillanat máig előttem van, mert ami akkor ott történt bennem, az el is döntötte, hogy mivel fogom tölteni az életemet: ez után jelentkeztem a teológiára. Életem egyik legfontosabb igéjéről van hát szó, és először arra gondoltam, hogy kikerülöm, mint igehirdetési alapanyagot, ez annyira személyes hely számomra a Bibliában, inkább hallgatok róla, maradjon meg bensőséges titkomnak minden üzenetével együtt.
Aztán mégis arra gondoltam, hogy szinte egész életem és szolgálatom erre az igére, a benne rejlő megszólításra épül, és mivel saját magam olyan sok és fontos jót vettem belőle, mégis tovább kell adnom ezeket a dolgokat, nem tarthatom meg őket magamnak.
Mindenek előtt azt, hogy amikor Isten elhív valakit egy feladatra, akkor ez az elhívás egyszersmind biztatás és ígéret is. Én is így éreztem: ha engem Isten hív erre a pályára, akkor meg is fogja adni hozzá a segítségét. Később rátaláltam más, bibliai elhívási történetekben ugyan erre a motívumra: ne félj, mert veled leszek. Nem baj, hogy nem tudsz beszélni, nem baj, hogy fiatal vagy, én veled leszek. Nem baj, hogy nem vagytok nagyon erősek, nem vagytok nagy tudósok, kiváló emberek sem vagytok, ti tizenkettő: én előttetek fogok menni Galileába.
Ezt a tapasztalatomat örömmel és Isten iránti hálaadással szeretném megosztani mindenkivel. Végigtekintve a mögöttem lévő évtizedeken, nyilvánvaló számomra, amit így olvasunk egy helyen a Bibliában: “Megbánhatatlanok Isten ajándékai és az ő elhívása.” Ami jó volt egész szolgálatomban, az Isten hűségéből való volt, nem az enyém volt, én csak a maga igenjét tettem hozzá. Ő ott volt minden küzdelem és minden igyekezet mögött, jött velem az úton, ha én hűtlenkedtem, ő hű maradt, ő magát meg nem tagadta. Mint a pusztában vándorló zsidókról mondja az apostoli levél: “Követte őket a kőszikla, és ez a kőszikla a Krisztus volt.” Igen, valóban kőszikla volt számomra Isten szeretete, és soha, egyetlen pillanatra sem kellett megbánnom, hogy fiatal emberként engedtem elhívásának. És nem csak annak a nevezetes, ifjúkori elhívó szónak: ha valamikor is engedtem neki a későbbiekben, azt sem kellett soha, egyetlen egyszer sem megbánnom.
I.
Isten tehát hűségesnek bizonyult ahhoz, amit mondott nekem, nem csalt meg, nem csapott be, és ezért jó szívvel mondhatom mindenkinek: érdemes rá hallgatni az embernek. Egyáltalán: érdemes hinnünk, hogy az ő szava meghallható. Nem csak az igaz, hogy neki van akarata velünk, emberekkel, hanem hogy azt el is mondja nekünk, sőt, egészen személyesen is szólhat mihozzánk. Úgy, ahogyan volt egyszer egy missziói parancs a tanítványoknak, tegyetek tanítványokká minden népeket, és ezt később egy egészen konkrét fiatalembernek, nekem, még külön, és hozzá olyan világosan elmondta, hogy az olyan volt számomra, mint amikor a sötét pincében a villanyt felgyújtják.
Lehet, hogy Isten más embernek más útmutatást ad, mint nekem akkor adott, de az biztos, hogy amit ő mond, az meghallható. Erre Isten népének életében kezdettől fogva rengeteg példa található. Isten szól, és azt olykor még egy kisfiú is meghallhatja, mint Sámuel, vagy egy hetvenöt éves idős ember, mint Ábrahám. A bálványok némák, nem szólnak semmit, de Isten szól, igét ad, megszólítja az embert.
Persze, van olyan, hogy megkövéredik egy nép füle. “Látván nem látnak és hallván nem hallanak”, olvassuk a Károli fordításban, amit így lehet értenünk: látnak ugyan, csak éppen azt nem, amit kellene látniuk, és hallanak ugyan, csak pont azt nem hallják meg, amit meg kellene hallaniuk. A “megkövéredett fül” tehát az eltompult lelki hallást jelenti, azt, hogy az ember bezárul az Örökkévaló számára, csak a földi dolgokat hallja meg, a világ zaját, az emberek vélekedéseit, meg a saját szíve örömét vagy keserűségét, de nem hallja már azt, amit ő mond nekünk. Nagyon szomorú állapot ez. Szerintem ma a magyar nép többsége ebben az állapotban van: nem tudja, sőt legtöbbször nem is akarja hallani azt, amit Isten mond. Sajnos, ez alól legtöbbször a művelt emberek és a vezetők sem kivételek, pedig egy nép életében nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire tehetős, ahogyan azt minden csatornán át sugallják az embernek, hanem az, hogy rendezte-e a dolgát Istennel, vagy sem. Persze illúzió, szép álom lenne, hogy egy nép köréből a többség Istenhez forduljon, de egy minőségi kisebbség legalább legyen a helyén, legyen ember ezen a földön Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként: akkor talpra fog állni erkölcsileg és anyagilag is.
Ennek a minőségi kisebbségnek építése a dolgunk magunkban is, egymásban is, és az országban is, ahol élünk.
Az útja pedig egyértelműen ez: halló emberekké válni. Hallani azt, amit Isten halk és szelíd hangot mond nekünk. Trombitát majd a végítélet angyalai fújnak, addig Isten halkan beszél velünk. Ezért tehát élesíteni kell a hallásunkat, érzékenyebbé kell tenni a szívünket, és fogékonyabbá kell tenni az értelmünket.
A délszláv háború egyik tragikus epizódja volt, hogy amikor egy várost körülfogtak, béketárgyalások kezdődtek, aminek eredményeként szabad elvonulást engedélyeztek az ottani seregeknek a körülzárók. Meg is kezdték a kivonulást, de mivel egy hosszú völgyön át kellett a csapatoknak kivonulni, és a körülzárók nagyon sokan voltak, akadt köztük olyan csapatrész is, akik nem hallották a zilált körülmények miatt és a rossz szervezés miatt a béketárgyalások eredményét, a szabad elvonulást, és amikor megpillantották a sietve távozó katonai konvojokat, beléjük lőttek, mint ellenségbe és nagyon sok embert megöltek. Mint mondják, ekkor mérgesedett el igazán a háború, ezután valóban csak halálos ellenséget tudtak látni egymásban a szemben állók, akiben nem lehet megbízni, és a dolog lényege ez volt: némelyek nem hallották, hogy mi is a helyzet.
Úgyhogy egyáltalán nem olyan ártatlan dolog az, ha emberek nem hallanak, akiknek hallaniuk kellene, mert az olykor egészen életfontosságú következményeket hoz magával. Emberek bent ülnek a templomban évek vagy évtizedek óta, és még mindig nem hallották meg, hogy egyetlen értelmes dolog van a világon, a szeretet, és szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet. Ugye, milyen szomorú ez a kép? Pedig egyáltalán nem ritka dolog.
II.
Tegyük azonban hozzá a következőt: ez a rosszul értesültség nem csak azok bűne lehet, akinek nagyothalló lelki füleik vannak, hanem azoké is, akik nem mondják azt, amit az embereknek hallaniuk kellene. Azt, hogy az előbb említett délszláv tragédiát rosszul értesült, esetleg vezetőivel dacoló, bosszúálló alegységek okozták, vagy pedig az elöljárók voltak azok, akik nem gondoskodtak megfelelően a hír továbbításáról, nehéz megállapítani. A hágai bíróságon próbálkoznak ezt kideríteni.
Az is bűn lehet, hogy egy igazság nem hangzik el ott, ahol el kellene hangoznia. Nem mondják eleget, nem mondják elég hangosan. Ráhagyják a lelkipásztorokra, mondják a templomban, de hát hány igehirdető van a Békásmegyertől Visegrádig lakó hatvanezer ember között? Annyi, hogy ezerre nem jut egy. Ha már legalább a templomok népe kinőne végre a maga szégyenlős hallgatásából, hogy még a szomszéd se tudja, hova is tart valaki vasárnap délelőttönként s ott miről hallott, akkor azért százszor annyi forrásból szólna az ige. Nem hiszem, hogy csak a lelkipásztorokra vonatkozik, hogy hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben. Ez minden keresztyénnek feladata és normája.
Ahol nem mondják eleget, nem mondják elég hangosan, nem mondják elég érthetően, ahol nem mondják úgy, hogy az életmódjuk támogatná, ott az ótestamentumi igével szólva “néma ebek”, akik nem méltók gazdájuk megbecsülésére. Van, aki elfoglaltságára hivatkozik: annak jusson eszébe a példázat a királyi vacsoráról – szántóföldet vettem, öt igaökröt vettem, feleséget vettem, nem mehetek. Kimarad az ilyen a királyi lakomából. Aki pedig szégyenlős, szemérmes, azért hallgat Isten dolgairól, Jézus nevéről, az emlékezzen az ő szavára: Aki szégyell engem e gonosz és parázna nemzetség előtt, azt én is szégyellni fogom az én mennyei Atyám előtt.
Ne legyünk se elfoglaltak, se szégyenlősek annyira, hogy nem mondjuk tovább az evangéliumot. Aki megelégszik azzal, hogy neki jutott egy kis lelki békesség, amivel aztán gyorsan hazatér és megtartja magának, az azon veszi majd észre magát, hogy mivel nem adta tovább, szavakban vagy legalább cselekedetekben, maga is elveszti, amit ajándékba kapott.
Amikor Jézus azt mondja, hogy az én békésségemet adom nektek, nem úgy adom, amint a világ adja – akkor arra a titokra is céloz, hogy ez a békesség azzal szaporodik, hogy tovább adjuk, nem lehet megtartani magunknak. Mint a manna, amit nem lehetett elraktározni, felhalmozni senkinek, mert akkor tönkrement. Tehát adjuk, ha megkaptuk. Beszéljünk róla, ha ott van a szívünkben. Egy-egy embertársunknak olyan lehet a jó szó, mint a nap melege. Legyen hitünk a Jézus szeretetében annyira, hogy merünk beszélni róla! Ahogy van vérátömlesztés, úgy lehet lélek-átömlesztés is. Egyik ember adhat a másiknak életet és békességet abból, amit ő kapott felülről. Ezt jelenti az, hogy hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben.
III.
Végül még azt is megtudjuk, hogy hogyan történjen mindez. Lehet intés, feddés, de lehet buzdítás is: az a fontos, hogy teljes béketűréssel, azaz türelemmel történjen. Lesz, aki azonnal meghallja, és lesz, aki sokáig gondolkozik rajta, amíg elfogadja. Olyan is lesz, aki soha nem fogadja el. Ezt tudomásul kell venni, és el kell tűrni. Türelemmel kell az igét tovább mondjuk, nem türelmetlenséggel. A türelmetlenség tönkre teszi az evangélium ügyét. Tudni kell várni, míg a magától növekedő vetés vagy a mustármag felnő és fává lesz.
A vallási türelmetlenség különösen is visszatetsző, de az életben minden türelmetlenség negatív visszahatásokat eredményez. Aki Isten gyermekévé lett és követi Krisztust, az tanulja meg tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és nyugalmat talál majd a lelkének. Aki a türelemben csak egy morzsányit is növekedik, az Isten leghatalmasabb tulajdonságában részesül, mert a világon ő a legtürelmesebb. A türelem, ezért bízvást mondhatjuk, Isten egyik legfontosabb tulajdonsága és törekedjünk belőle minél többet megkapni őtőle. Még az igehirdetés is csak akkor áldott dolog, ha türelemmel történik.
De történjen tanítással is, mondja Pál Timótheusnak: ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással. Tanítás alatt a jézusi szó volt értendő az első keresztyének idejében. Erre kell tehát törekednünk: nem csak stílusában, türelmes jellegében kell az ő beszédére hasonlítson, amit mondunk, hanem a tartalmában is. Az pedig hitem szerint nem csak a
szószerinti idézetek mondogatását jelenti, hanem egy belső megfelelést azzal, ahogyan Jézus az Atyáról beszélt. Milyen szépen, szeretettel, gyermeki szívvel szólt őróla! Mennyire bízott a hűségében, milyen bizonyos volt a jelenlétéről még a halálon túl is! Formálódjanak szavaink jézusi szavakká, ezt jelenti az, hogy teljes tanítással beszéljünk az ige igazságairól.
Halló emberekké lenni, ez a kezdet. Beszélni Istenről csak az tud, aki előbb hallott, tőle magától, de őneki viszont már kötelessége. Legyünk mi is ilyen tovább-mondó emberekké, hiszen a magunk nagy okossága sosem ér annyit, mint amit ő mondott nekünk. És ha feddés, legyen feddés, ha buzdítás, legyen buzdítás, csak türelemmel történjen. Mert a türelem Istenünk talán legfontosabb tulajdonsága, s velünk is kész azt közölni. De tegyük mind ezt tanítással is, ami a Jézussal való gondolati egység, igazságaink általa való folyamatos hitelesítése, ellenőriztetése. Ha ezen az úton járunk, Isten üdvözítő szeretetét szolgáljuk.
Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, bocsásd meg, hogy alig merünk egy-egy szót is szólni megváltó Jézusunkról, pedig ő életét adta értünk a kereszten. Bocsásd meg, hogy többre becsültük az emberek tetszését, mint a te igazságodat és kegyelmedet, és ezzel talán elmulasztottuk a másoknak való segítség adását, amikor pedig arra nagyon is szükség lehetett. Köszönjük neked, hogy olyan nagy a te türelmed és végére mehetetlen a te jóságod. Könyörülj rajtunk, hogy vissza ne éljünk türelmeddel és irgalmas szereteteddel. Adj nekünk is türelmet, amikor körülöttünk mindenki siet és az emberek egymás szavába vágnak. Segíts minket megértő emberekké válni, akik képesek jó szót mondani azoknak,
akiknek arra szükségük van. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, hogy légy vigasztalásuk szomorúságukban. Imádkozunk betegeinkért, köztük két férfi testvérünkért, akik kórházban vannak és műtét után gyógyulásra várnak. Add vissza őket szeretteiknek és szolgálatuknak. Imádkozunk városunk új elöljáróiért, legyen áldó szereteted munkájukon és igyekezeteiken. Kérünk a most kezdődő hét napjaiért, hadd tapasztaljuk meg ezekben ismét közellétedet és mennyei türelmed erejét.
Ámen
