Igehirdetés 2010. október 10.
Hívők a végidők próbáiban
Lekció: Jel. 11,1-17
Textus: II. Pét. 1,16-19
„Nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” – ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, mi sok szükséget érezve körülöttünk, segítségkérés végett e szent helyre feljöttünk. Bizony, bárhová nézünk a világban, mindenhol bajokat látunk. Emberi mulasztások katasztrófákat okoznak mások életében, szakadatlan az önzés és sikeres az erőszak, és alig hallani igaz szót, amit nem torzítanak el érdekek és indulatok. De nem csak a világban látjuk ezeket, hanem saját magunkba nézve is rémisztő dolgokat pillantunk meg, ha őszinték vagyunk magunkhoz. Mi magunk sem vagyunk mentesek a hitványságtól, amivel eltorzítjuk az igazságot, és magunkat felmentve mások bűneiről beszélünk szívesen. Segíts most meg minket olyan igével, ami nevünkön szólít, megtisztít és helyreállítja bennünk az istengyermekséget. Adj ehhez engedelmes és alázatos szívet mindnyájunknak, hogy másként térhessünk majd haza innen, mint ahogy ide érkeztünk. Jézusunk áldozatáért hallgass meg minket imádságunkban. Ámen.
Igehirdetés
Nagyon nehéz függetleníteni magunkat azoktól a képektől, amiket a híradókban látunk. Emberek házát, kertjét, földjeit vörös iszap öntötte el, egész folyószakaszokban kipusztul az élet, sokan kórházban fekszenek. Némelyek talán soha nem mehetnek vissza a saját házukba, ahol eddig éltek. Nem értjük, hogy a 21. században hogyan történhet ilyesmi, és azon gondolkodunk, miként értsük az ilyen eseményeket, mint hívő emberek.
A Jelenések könyve, amit ezekben a hetekben olvasunk nem egy, hanem sok-sok, legalább ilyen léptékű katasztrófáról szól, beleértve még kozmikus, csillagászati történéseket is, amiket a felületes olvasó hajlamos a látnok lázálmának tekinteni, mondván, hogy ilyen úgysem eshet meg velünk – egészen addig, amíg az ember meg nem pillantja a vérré vált folyókat és a letarolt mezőgazdasági területeket Ajka és Kolontár környékén. Mert amióta már csak egyetlen ésszerűség mozgatja az úgynevezett modern embert, minél kényelmesebben élni, és ehhez a szándékához minden korlát és minden erkölcsi gátlás nélkül kizsákmányolni az ásványi és a növényi világot, azóta cseppet sincsenek távol tőlünk az ilyen bajok. De nézzük, mit tanulhatunk abból a bibliai könyvből, amely már kétezer évvel ezelőtt is látta ezeket a lehetőségeket, és igyekezett is fölszerelni minket az igazi, lelki ellenszerekkel.
Azt olvassuk mai részünkben, hogy mérővesszőt adnak a látnok kezébe, hogy mérje föl Isten templomát, de a templom legkülső csarnokát nem kell felmérnie, mert azt 42 hónapig a pogányok tapodják. Nem nehéz megértenünk, hogy ha Kr. u. 70-ben elpusztult a jeruzsálemi templom, a Jelenések könyvét pedig Kr. u. 100 táján írták, akkor itt nem a valóságos épületek és falak felméréséről volt szó, ahogyan az építészek felmérési tervet szoktak készíteni egy felújítandó épületről, hanem kizárólag a lelki templomról, vagyis Isten népe lelki-erkölcsi felméréséről lehet szó. Hiszen mi vagyunk a Szentlélek temploma, ahogyan a korinthusi levélben olvassuk (I. Kor. 3,16), és amikor ennek a templomnak felméréséről van szó, akkor az nem mást jelent, mint azt a kérdést, hogy hol vagy, keresztyén, valójában. Mivé lett az életed, mennyire lobog benned a Lélek tüze, mit valósítasz meg abból, amit állítólag hiszel. Élsz-e azzal a rengeteg mennyei többlettel, amit már megkeresztelkedésed alkalmával ígéretként megkaptál? Derűsebb és tisztább-e a szíved, mint azoké, akik nem ismerik az Urat? Van-e egyáltalán valami különbség az anyagiakért és a hatalomért sóvárgó világ fiai, meg közöttetek, akik vasárnaponta templomba jöttök, vagy ti is pontosan olyanok vagytok, mint ők?
Igen, ránk fér ez a felmérés. És vegyük észre, milyen kifinomult módszereink vannak, hogy elbújjunk ez elől a felmérés elől. Jézus tekintetét még az sem tévesztette meg, hogy valaki a templomban imádkozik. Ő azt kérdezte, mi van ennek az imádkozó embernek a szívében? Csak nem azt forgatja ott, még imádság közben is, hogy ő azért nem olyan, mint mondjuk az a másik ott a templomban, az a vámszedő?! Igen, az ő szelíd tekintete jól látja, mi lakik bennünk, és a mai első, és legfontosabb igei üzenet az, hogy el ne meneküljünk ez elől a lelki felmérés elől, még a vallásosságunkba sem. Isten népét bármikor „felmérhetik” – és jaj nekünk, ha megtaláljuk a kibúvókat, hogy nekünk miért nem kell ebben a felmérésben részt vennünk. Ilyenek szoktunk mondani, hogy mi már elég régen megtértünk – de hát megtérni nem elég régen, hanem, ha elfelé megyünk Istentől, akkor ma is, újra is tudni kell megfordulni. Aztán azt is szoktuk magunkban mondani, hogy ezeket az igéket másoknak szánja, akik nálunk nyilvánvalóbb bűnökben leledznek. Csakhogy a döntő pillanatban nem azt fogják tőlünk majd kérdezni, milyen ember volt az ellenséged, hanem azt, hogy milyen ember voltál te magad. És a lelki templom felmérésének kikerülésére még azt is szoktuk mondani, hogy annyi más, fontos dolog szorít most minket, ezt is meg kell oldani, azt is el kell intézni, majd azután. Csakhogy ezt nem szabad halogatni, mert ahogy az ige mondja, „áron is megvegyétek az alkalmas időt, mert a napok gonoszak!” (Ef. 5,16) Igen, a napok gonoszak, abban az értelemben, hogy becsapnak, elszaladnak, és nem marad semmi a helyükön, ha a megfelelő pillanatot nem arra használtuk őket, amire kellett volna.
Ezért kell a természeti és a környezeti katasztrófák idején is arra gondolnunk, ha minket mérne fel egy ilyen csapás azzal, hogy most lássuk, ki is vagy te valójában, akkor ne találjon minket készületlenül az ilyesmi. Az egyetlen védekezés a bajok idején az átvilágított élet. Az, hogy erőim szerint letisztáztam a lelkemet, nevén neveztem az indítékaimat, és nem engedem, hogy a sötétség örvényei, mint például a bosszúvágy, vagy pedig az ellenszenv, ami eltorzítja az igazságos ítéletnek még a képességét is, és gyalázatosan szubjektívvé teszi minden szavamat, uralkodjanak felettem. Az ember életében szinte minden bajt az okoz, hogy módszeresen kibújunk a „felmérés” elől, és ahogy láttuk, némelykor még a vallásosságot is felhasználjuk ehhez, vagyis önmagunk igazolásához. A napokban hallottam egy nagyon egyszerű, és nagyon kedves párbeszédet, valaki idézte valahonnan, ahol leírva látta ezt. A feleség hívja a férjét, drágám, gyere aludni – amikor a férje a számítógép előtt ül és nem lát és nem hall, annyira beletemetkezett az interneten mások vélekedéseinek a helyrehozásába valamelyik véleményrovat levelezőjeként. Nem lehet, mondja a férj, mert tévednek! Összesen ennyi a kis párbeszéd, amin el lehet gondolkodnunk. Éjt nappallá vagyunk képesek tenni, mert meg kell igazítani a sok tévedést, mi tudjuk egyedül helyesen az igazságot. Drágám, gyere aludni – nem lehet, mert tévednek! Az természetesen fel sem merül, hogy mi is tévedhetünk, ilyen nincs. Hát ezért van szükség, legalább a hívő ember életében arra, hogy felmérjék néha azt a templomot, és éppen a szentebbik részét, ahol Isten népe tanyázik, nem pedig azt, amit éppen a pogányok tapodnak.
Mit állít szemben ezzel a nyilvánvaló igénnyel a látnok? Beszél nekünk két tanúról, akik az Úr előtt állnak, és hirdetik az embereknek Isten igazságát. A két tanú azért több mint egy tanú, mert az ószövetségi időkben két tanú szavára fel lehetett menteni vagy halálra lehetett ítélni valakit. Két tanú azt jelenti, hogy teljes bizonyosság. Bizonyosság a Krisztusban kapott ige igazáról. Úgy, ahogyan azt Péter leveléből is hallottuk: „Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.”
De hát kik ők, ki ez a két tanú? Kik azok, akiknek a szavára figyelve felragyog a nap, és hajnalcsillag kél fel a szívünkben? Azt halljuk, hogy “két olajfa és két gyertyatartó”. Ezek a képek talán most nem túl sokat mondanak nekünk, ha utcáról bejövet akarjuk megérteni a Bibliát, de aki olvasta már Zakariás próféta könyvét, az tudja, hogy abból való idézetről van szó. Az olajfa valójában az olajjal felkent, Isten Lelkével felszerelt ember, tehát a Felkent, a gyertyatartón levő mécses pedig az, ami világosságot ad. A kettőt Zakariás próféciájában egy aranycső köti össze, amiben aranyszínű olaj csörgedez az olajfától a gyertyatartóig (Zak. 4,11-14). Ezt a képet, bármilyen titokzatosnak tűnik is, cseppet sem nehéz megfejteni: aki Isten Lelkével a szívében él, abból az emberből világosság fakad, ahogyan a látomásbeli olajfából is közvetlenül csordogál az olaj aranycsövön át a világító mécsesbe.
Jó lenne így élni, hogy ne a sötétséget terjesszük magunk körül, amilyen mondjuk a hát mögötti beszéd, meg amilyen az önzésünkből fakadó tekintetlenség, hogy lassan már észre sem vesszük, mit is teszünk valójában, annyira meg vagyunk győződve az igazunkról. Legyünk olajfává, mondja az ige, legyünk Isten Szentlelkének felkentjeivé, a szent olaj hordozóivá, sőt forrásaivá, és akkor elkezd majd világosodni az otthon, ahol élünk, és ahol egymás marása és fojtogatása a mindennapok legfőbb élvezete. És elkezd majd világosodni a közélet is, ahol nem csak gyalázni lehet egymást, hanem értékelni egymás igyekezetét és felhasználni egymás igazát a jó munkálására. És elkezd majd világosodni egyszer talán maga a történelem is, amikor a tiszta és őszinte szeretet végre többet fog érni annál, hogy kinek mennyi pénze van és kit és hogyan tud felvásárolni azzal, amit így vagy úgy, de megszerzett magának. Azt mondhatná valaki, micsoda álmodozás, sosem lesz ilyen a történelemben – pedig összesen csak olajfa-emberekre van szükség hozzá. Olyan emberekre, akik hajlandók megtelni Isten Szentlelkével, mert kérik azt, sóvárognak utána, és ehhez képesek nemet mondani akár a saját lelkükre is, hogy másik lélek lehessen bennük, mint ami eddig volt, éspedig Isten Szentlelke. Erre biztat, ilyen életre akar vezetni minket ez a titokzatosnak tűnő könyv, amely nem is olyan nehezen érthető, ha Lélek szerint olvassuk.
Ezt a két tanút azonban, vagyis a bizonyságtevő embereket megöli a mélységből feljövő fenevad. Azt hinnénk, itt vége van mindennek, a halál mindent lezár. Sőt, még eltemetni sem hagyják a két tanút három és fél napig, ami keleten a borzalmak borzalmával volt egyenlő, hiszen a halottakat még aznap el kellett temetni, amikor meghaltak. De a Jelenések könyve szerint nem ér véget életünk ügye a testi halállal, mert van valaki, aki erősebb a halálnál. Ez a valaki „életnek lelkét” tudja küldeni még a megholtakba is, akik aztán lábra állnak, és mivel életük során hűségesek voltak a rájuk bízott feladatban, az ő igazsága szolgálatában, ezért felhívja őket magához a mennybe. Ez a kép a feltámadásról szól, aminek egyetlen nagy üzenete van, éspedig az, hogy nem szabad a földi életről úgy gondolkodnunk, mintha az önmagában álló, tökéletesen elszigetelt, önálló valami lenne. Aki az életről úgy gondolkodik, hogy az életen kívül egyáltalán semmi nincs, az rémületes krízisbe kerül, amikor az élet határához érkezik, mert ott aztán vergődik, tusakodik, és nem talál egyáltalán semmi mást, csak önmaga földi létezését, ami éppen megszűnőben van és cserbenhagyja őt.
Így azonban csak azok gondolkodnak, akik nem találták meg önmagukban Istent. Nekik valóban csak valamilyen heroikus dac marad, hogy a tőlük telhető hősi módon mégis csak szembenéznek valahogy az elmúlással, és ez a szembenézés fölébe emelje őket valamennyire a testi megszűnés abszurdumának. A Jelenések könyvében ennél azonban sokkal többről van szó. Az embert nem az ereje és nem a saját hősiessége emeli a halál fölé, hanem az élő Isten. Egyedül ő az, aki erősebb az életnél és aki erősebb és nagyobb a halálnál is. Ő valóban tud olyan szót mondani, amitől a halottak lábra állnak, és ha ő hívja őket, akkor azok valóban hozzá is mennek. Hát ezt az Urat hirdeti ez a könyv itt a Biblia végén. És róla mondja ezeket a nagyszerű dicsőítő szavakat: „A hetedik angyal is trombitált, és hatalmas hangok szólaltak meg a mennyben: A világ felett a királyi uralom a mi Urunké, az ő Krisztusáé lett, és ő fog uralkodni örökkön örökké. Hálát adunk neked, Urunk, mindenható isten, aki vagy, és aki voltál, hogy gyakorolni kezdted hatalmadat, és országlásod megkezdetted.”
Aki már így tud imádkozni, az elmondhatja magáról, hogy sötét helyen világító lámpásra figyelt, amíg felragyogott számára a nap, és fölkelt a hajnalcsillag a szívében. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, leborulunk előtted, aki mindig voltál és mindig leszel, miközben mi emberek múlandóak vagyunk életünk mostani formájában. Álmélkodással csodáljuk végtelen nagy jóságodat, hogy az emberi nemzetet annyira becsülted, hogy te egyetlen Egyedet érette elküldötted. Felfoghatatlan nekünk végtelen bölcsességed, és azt kérjük, adj nekünk annyi világosságot a tiédből, ami megmutatja az utat, amin járjunk. Imádkozunk hozzád a katasztrófát szenvedett honfitársainkért és családtagjaikért, azokért az emberekért, akiknek most nincs reménysége. Áldd meg a segítő kezeket, és adj gyógyulást a sebesülteknek és betegeknek, akik ápolásra szorulnak. Imádkozunk hozzád egy asszonytestvérünkért, aki nagy betegségben könyörög hozzád gyógyulásért, és azt kérjük, nyisd meg mindnyájunk előtt azt a bizonyosságot, hogy a tieid vagyunk és örökre azok is maradunk. Segíts munkánkban a most következő héten, áldj meg mindnyájunkat békességgel otthonainkban, lelki növekedéssel gyülekezetünkben, értelmes és biztonságos élettel a hazában, ahol élünk. Jézusunk áldozatáért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
