„Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket.” Mk 3,14-15.
Lekció: Jn 15,1-17
Londonban, az 1990-es évek végén szobrot állítottak a tőzsdeügynököknek. A szoborban semmi különös nincs, egy átlagos fiatalembert ábrázol mobiltelefonnal a kezében. Azóta is megosztja a közvéleményt ez az alkotás. Akik kritizálják, a semmitmondó, hétköznapi, jellegtelen, átlagos figura megmintázásával nem értenek egyet, mondván, hogy ez teljesen érdektelen. Ráadásul néhány évvel a felavatás után az elektronikus kereskedés miatt meg is szűnt ez a hagyományos bróker jelenség- tehát még csak nem is aktuális.
Akik szeretik, korunk tipikus figuráját látják benne: aki semmivel nem tűnik ki a tömegből, állandóan kapcsolatban van mégis magányos, mobilon beszél, de közben a járókelőket figyeli, egyszerre több dolgot is csinál, de egyikben sincs igazán jelen.
Én most abban az értelemben idézem magunk elé ezt a szobrot, mint ami megtestesíti korunk ellentmondását, hogy bár sosem vagyunk egyedül- mégis magányosak vagyunk. Elég egyszer keresni valamit az interneten, és a böngésző azonnal hozza a hasonló hirdetéseket. Elég csak elindulnunk az autóval, és a GPS magától hozza a valószínű úti célunkat. Nem csak a mesterséges intelligenciával kommunikálunk, hanem azért még egymással is, jól lehet ez is új helyzetek elé állít minket. Ma már a boltban az, aki egyedül van és mégis hangosan beszél, nem bolondnak számít, hanem egyszerűen csak telefonál, s ehhez már a kezében sem kell tartania a készüléket. A fiatalok ma már nem is elektronikus naplót írnak, blogot, hanem vlogot, s ezt a videó felvételt azonnal streamelik is, hogy mindenki a ki követi őket valós időben nézhesse meg mit csinálnak, hogyan játszanak. Sosem vagyunk egyedül, állandó kapcsolatban vagyunk ismerőseinkkel posztolva vagy éppen csetelve arról, ami velünk történik- jóllehet talán sosem is találkoztunk egymással. Különös, ellentmondásos ez a jelenség, hogy mindenkivel vagyunk és senkivel sem igazából. S ma már az is valóságos küzdelmet jelent, hogy miközben együtt vagyunk, ne a külvilággal kommunikáljunk, hanem egymással. Nem csoda, ha a kapcsolatoknak és lehetőségeknek ebben a rengetegében azt sem tudjuk mi is az, ami igazán fontos, hova is tartozunk és kik is vagyunk. Fókuszt vesztett világban élünk, és ez minket, református gyülekezetet éppen úgy kísért, mint bárki mást és bármilyen más közösséget. Ma mindent lehet – mindent is akarunk, de közben nem tudjuk már hol a középpont, mit kell élesen látni, s mi mellett kell elköteleződni.
Mai textusunkban Jézus, három dolgot említ, amire kiválasztotta tanítványait – de vajon ki emlékszik erre és vajon ki veszi észre benne a legfontosabbat? A látványos, borzongatóan különleges ördögűzésre valószínűleg emlékszünk, és még talán az igehirdetésre is, mert most is éppen ezzel foglalkozunk. De kinek tűnik fel a harmadik, az, ami éppenséggel a másik kettőnek is az alapja? „kiválasztott arra, hogy vele legyenek” (14.v.)
A szíve a tanítványok kiválasztásnak nem az, amit az embernek tennie kell, hanem az, hogy az ember Jézussal legyen. Ez a sajátos karakter végighúzódik a teljes Szentíráson. Ennek illusztrálására most azért idézem Mária és Márta történetét, mert ott magáért beszél a lényeglátás, és a fókuszvesztés feszültsége. (Lk 10,38-42). Márta, mintha csak a mi kortársunk lenne, egyszerre van mindenütt- tele elégedetlenséggel, keserűséggel, haraggal, irigységgel testvére iránt, s igazából meg sem lepődünk rajta, hogy Jézust magát is számonkéri: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Ismerősek ezek az érzések? Mit várunk, mit kell erre Jézusnak felelnie? Meglepő módon, ő nem a munkát osztja meg, hanem a fókuszt élesíti ki: egy a szükséges dolog- nem vétetik el Máriától a jobbik rész, az hogy az Úrral van és őrá figyel.
Legyen ez az ige előttünk egész évben, hogy a lényeget el ne veszítsük a sok lehetőség és feladat között! Legyen ez az, aminek a mérlegén megmérjük majd magunkat az év végén is: jobban értjük-e, megéltük-e mit jelent Jézussal lenni? Az Úr 2019-évében, a Reformáció 502-évében – mert a reformáció fókuszélesítést jelent, a forráshoz való visszatérést- ez a mi középpontunk: vele lenni. Minden ebből fakad. E nélkül semmi nincs a helyén -sem személyes, sem közösségi életünkben. János evangéliuma ettől óv minket, amikor Arra figyelmeztet, hogy Jézus nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,5) Persze a „semmit tevés” nem tétlenséget jelent, hanem nagyon is sok mindent, ahogy egyszer valaki így sikoltott fel: „a semmivel van tele az életem!” „Azt sem tudom, mihez kezdjek magammal, miért csinálom, amit csinálok!” Minden bizonnyal mind feltesszük magunknak a kérdést: Mitől lesz jó a közösségünk? Mitől lesz értelme sok fáradtságnak, lemondásnak, munkának, törődésnek, adakozásnak? Mitől lesz jó a gyülekezetünk?
Az ige alapján azt mondhatjuk, hogy nem a céljaink nagyságától, nem is a terveink sikeres véghezvitelétől, de még csak nem is attól, ha sokat vagyunk együtt, vagy ha fontosaknak érezzük magunkat és közösségünket. Csak ha vele, Jézussal leszünk, ha hozzá igazítjuk önmagunkat és nem magunkhoz őt, és egymást. Márta állandóan serénykedik, mégis keserű. Mered-e elhinni, hogy az amire Jézus kiválasztott, hogy vele legyünk, ez elég? Mered-e arra feltenni az életedet, hogy vele legyél? Azért, hogy érezzük ennek a kijelentésnek és kérdésnek a súlyát 3 dolgot szeretnék kiemelni a „vele-lételről”. Azt, hogy csak vele vagyunk igazán önmagunk, azt, hogy vele lenni azt jelenti, hogy a szeretet határoz meg minket, és azt, hogy vele lenni maga a megváltás.
1. Vele lenni, életünk nagy kalandját jelenti. Minden, csak nem unalmas a keresztyén élet! Hogy lenne unalmas az, ami állandóan lehetetlen helyzetekbe sodor minket? Gondoljunk csak az 5000 ember megvendégelésére (Jn 6). A sokaság, aki egész nap hallgatta Jézust elfáradt, s velük együtt a tanítványok is. Jézus mégis azt mondja nekik, „adjatok nekik ti enni!” Lehetetlen! Igen, de mert Jézus velük van, mégis lehetségessé válik a lehetetlen: nem győzik összeszedni a maradékokat a vendéglátás után. Micsoda izgalom és micsoda élmény látni Istent cselekedni, részesedni küldetésében tervében! De a „lehetetlenséget” önmagunkon belül is megéljük Jézus mellett. Újra és újra szemebsülünk szeretetlenségünkkel, kishitűségünkkel, bűnös voltunkkal, alkalmatlanságunkkal. És mégis, Jézus nem elhajt, hanem megtart maga mellett és visz magával, ahogy a jó pásztor viszi a sebesült, vagy járóképtelen bárányt. Hiszed-e hogy a gyógyulásod, oltalmad, erőd, bölcsességed forrása maga Jézus? E két utóbbi, maga a küldetésünk. Jézus elküldi azokat, akiket kiválasztott, hogy hirdessék az igét, hogy űzzék ki az ördögöket. Szüntelen a sötétséggel, a pusztulással, a romlással, a széthullással, meghasonlással, a halállal viaskodunk egész életünkben. Tanítványait, minket pedig egyenesen el is küld Jézus, hogy az Ő nevében hirdessük az Isten igazságát, bölcsességét, hogy szálljunk szembe a Gonosz munkáival! Nem magunktól, és nem a mi erőnkből, igazságunkból vagyunk erre képesek- csakis által, csakis amíg vele vagyunk – ahogy ezt ígérte is nekünk: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”(Mt28,18-20)
Keresztyénnek lenni éppen ezért nem önmegvalósítást jelent, annál sokkal többet! Ha az életem fókuszában nem én vagyok, hanem ő, akkor vagyok igazán önmagam. Ennek igazsága nem belőlünk következik, nem rajtunk múlik, hanem rajta, aki, nem akar nélkülünk élni, s aki ezért magához hív minket. Csak így lehet, csak Ö az egyedül, aki nem tesz semmivé, aki nem nulláz le, aki miatt nem leszünk semmivé! Ő ami alkalmasságunk, igazságunk erőnk, örömünk- életünk! Engedj el minden mást, hogy ezt az életet- az életet- megragadhasd! Tudunk erről a gyülekezet közösségében beszélgetni? Vagy csak pénzről, pozíciókról, betegségekről, félelmekről? Éljük-e formáló erejét: az alkalmatlanságot és a csodát, az elveszettséget és a megtaláltatás örömét, háláját?
2. Azt, hogy Jézussal lenni magát a szeretet jelenti, János evangéliumából értjük meg igazán. Ő arra választja ki tanítványait, hogy bevonja őket az Atya szeretetébe, a Szentháromság belső életébe! Ezt csak aláhúzza, hogy ma Epifánia vasárnap van, azaz annak az ünnepe, hogy Jézus megkeresztelkedik, és megszólal az Úr: „ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm”. Vele lenni, azt jelenti, hogy részesedni az Atya örömében, hogy Jézusért bennünk is gyönyörködik az Úr. Micsoda kiváltság és micsoda lehetőség ez! Nem csoda, hogy az evangéliumban rögtön ezután arról beszél Jézus, hogy csak akkor maradunk meg a szeretetében, ha teljesítjük parancsolatit, azaz ha szeretjük egymást. Az Istennel való közösség felől magától értetődő ennek parancsa számunkra. Anélkül aligha! „Hogyan lehetne parancsolatra szeretni? Hiszen ez ellentmondásban van a szeret fogalmával és őszinteségével is!”- szólal meg bennünk azonnal az ellenkezés. De az ellentmondás, nem logikai, hanem „bűnügyi”- bibliai értelemben véve: mihelyt a legfontosabb az lesz számunkra, hogy megmaradjunk az Istennel való közösség kegyelmének csodájában, magától értetődővé válik, hogy nincs más út számunkra, csak a szeretet. A gyülekezeten belüli szeret tehát nem egy opció, nem egy járulékos elem az éves terveink mellett, hanem „a” kérdés: szeretjük-e egymást? Betöltjük-e Jézus parancsát? A szeretet ugyanakkor nem is független a tanítványok másik két küldetésétől: az igehirdetéstől és az ördögűzéstől sem. Szólhat csodálatosan közöttünk az ige, részt vehetünk a társadalom égető kérdéseit megoldó reformokban – de ha nincs bennünk, közöttünk szeretet, semmi hasznunk abból!
A szeret parancsa, nem valami szentimentális történet, hanem nagyon is valóságos. Elég rátekintenünk a 12 tanítvány névsorára, hogy megérezzük ennek karcosságát! Micsoda ellentétek feszítik belülről a tanítványi kört! Nem egyeznek politikai meggyőződésükben: van közöttük szikárius, aki mindig tőrt hord magánál, hogy a Messiás oldalán azonnal és erőszakkal megvalósítsa Isten uralmát, és van közöttük kollaboráns vámszedő, aki szépen megélt az elnyomásból. Nem egyeznek személyiségtípusuk szerint sem: van aki vehemensen lelkesedik, aki maga is ki akarja próbálni a vízen járást, és van közöttük, aki „tamáskodik”, aki csak akkor hajlandó elhinni Jézus feltámadását, ha maga érintheti Jézus sebeit, ha saját maga szerez látható és tapintható bizonyítékot róla. Nem egyeznek jellemükben sem: van aki fogadkozik, hogy kész mártírhalált halni Jézusért és van aki inkább az ezüstöt választja, elárulva Jézust a pénzért. Csoda, ha Jézus parancsba adja egymás szeretetét? A csoda még sem ez, hanem, hogy Ő választ ki bennünket magának, és hogy Ő ad minket – minden különbözőségünkkel együtt- egymásnak. Számunkra szeretni, nem a szerethetőség, nem a szimpátia, nem az érzelgősség kérdése.- hanem a Jézussal való közösségünk próbája és következménye.
Ebben kell növekednünk ebben az esztendőben, ezt kell értenünk, élnünk: nem magunkért lenni és jönni csupán, hanem a másikért is, még önmagunk ellenében is. Fókusz igazítás ez gyülekezetünkre nézve, személyesen, de közösségileg is szükséges, hogy ezt lássuk a legfontosabb kérdésnek!
3. Föltűnő, hogy mind Márk, mind János evangéliumában konfliktusok sora övezi Jézus szavait, amikor a tanítványokat kiválasztja a vele való közösségre. Vele maradni, összeütközések sorát jelenti. János evangéliumában a világgal magával, Márk evangéliumában annak legfontosabb intézményeivel való konfliktusokkal találkozunk: a vallással, a politikával, a családdal. Jézusra- és ezek szerint a tanítványokra is – rendre az ellenség, sőt maga a Gonosz szerepét ruházzák rá, vagy épp azzal vádolják, hogy megbolondult, elvesztette a valósággal való kapcsolatát. De hogy lehet ez? Miért, ha ő a szeretet és ha tanítványait is erre parancsolja- hogyan lehetne ő a Gonosz, vagy épp őrült?
A Bibliát olvasva azt kell mondjuk, hogy az ellenségesség gyökere nem rajtunk kívül van, hanem bennünk. Nem más ez, mint az emberi lélek kificamodása, elidegenedése Istentől, fatális fókusz tévesztés ez, vagy bibliai szóval maga a bűn állapota. Efelől az egyetemes szembenállás felől nézve, a kiválasztás- hogy a tanítványok Jézussal legyenek- nem más, mint maga a megváltás. Isten kegyelme ez, amivel kiemel minket a lázadásból, és új szívet teremt belénk, újjászül, hogy ne ellene, hanem vele élhessünk.
Ez Isten válasza az ember bűnére: értünk jön, hogy mi vele lehessünk. Mi pedig mi mindennel gyógyítjuk magunkat! Reménykedünk hogy az elidegenedést, a magányt, a romlást, a halált majd orvosolja a technikai haladás, a kulturális örökség, a vallásos buzgalom, a nevelés, és megannyi minden. Jó szembesülni azzal, hogy református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté milyen egyértelműséggel és tisztánlátással mondja ki, a vigasz nem bennem, nem is nálam, nem is a világban, nem is a kultúrában, a nevelésben, – hanem Jézusban van. „nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómé, Jézus Krisztus tulajdona vagyok” (HK1.kf) Ezen az egyértelmű fókuszon túl azt is jó meggondolni, hogy ezt még a XVI. században, egy olyan korban írták amikor a társadalom még nem atomizálódott, amikor még éltek a hagyományok, többé-kevésbé egy világnézeten voltak Európa szerte a népek, amikor még a keresztyén hit tagolta az időt, az életet, az ünnepeket. Mi erre már csak vágyakozunk, nosztalgiával gondolunk és visszavágyunk ebbe az egyetemes keresztyén kultúrába, ahol mindenki tudta hol a helye, hogyan kell öltöznie, szólnia, döntenie, amikor még voltak rítusok, amikor még énekeltek és átjártak egymáshoz az emberek. Látjátok, már akkor is, abban a számunkra aranykornak tűnő korban is ezt vallották: a vigasz csak Jézusban van, semmi másban. Ha az Övé vagyok, van vigaszom a magányra, a halálra, a fájdalmakra, a veszteségekre, a kudarcokra. Ha az Övé vagyok, van örömem, ami forrás, ami megtart, ami megvidámít, ami felszabadít, ami feltölt! Nem a magamé vagyok, hanem Jézusé- ez maga a megváltás.
Tudni mindezt és megélni, az két külön dolog, nem magától értetődő. Legyen számunkra intő jellé a gazdag ifjú kudarca (Mk 10), aki mindent tudott, még jól is élt, olyannyira, hogy Jézus is megkedvelte – de mikor hallotta a meghívást a követésre, a „vele-létre”, akkor szomorúan ott hagyta Jézust. Nem tudott Jézussal lenni, mert már valakivel volt: a jóságával, a vagyonával, az erkölcsösségével, az eredményeivel volt tele- ezek jelentették az igazi társaságot, biztonságot, értéket, célt. Csodálták és mégis kudarcot vallott. Mindent tudott, minden megvolt és épp ezért nem kellett neki Jézus.
Merd elengedni a mindent, hogy az egyet megnyerd! Merd Isten szeretetére feltenni az életed- nem unalmas, hanem a legizgalmasabb életed lesz. Merd a szeretetre feltenni az életedet- nem csak önmagadért lenni és jelen lenni a gyülekezetben, hanem a másikért is! Ne félj, amikor elutasítás, megaláztatás, elutasítás ér – Ő veled lesz és Őt fogod látni mindazon túl, ami téged ér. Ha tudod kié vagy, ha életed fókuszában Jézus van, akkor élsz igazán!
Szentendre, 2019. 01. 06.
Harmathy András
