2000. június 18.
dr. P. Tóth Béla
Hogyan kell harcolni?
Lekció: Józsué 10: 34-43
Textus: Józsué 10: 42
“Mindezeket a királyokat és országokat egy hadjárattal foglalata el Józsué, mert Izráel Istene, az Úr harcolt Izráelért.”
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk megköszönni neked, hogy mellettünk álltál és minket sem hagytál el harcainkban. Ha győztünk, az a te segítségeddel sikerült, ha pedig kudarcot vallottunk, az azért volt, mert a magunk útjára tértünk, nem hallgattunk vezetésedre, élő és szent igédre. Szeretnénk most alázattal újra arra figyelni, mit akarsz mondani és mit akarsz elvégezni bennünk és általunk. Segíts minket Szentlelkeddel igazi engedelmességre és gyermeki hitre, de a harcosok keménységére is, hogy valóban nekünk adhasd, amit elkészítettél számunkra. Légy áldott, hogy nem a vérontás, hanem az üdvösség útján akarod újszövetségi népedet vezérelni. Kérünk, tedd áldottá ezt a mostani órát, hogy felkészülten harcolhassuk meg mi is a hitnek szép harcát.
Ámen.
Igehirdetés
Akik együtt olvassuk a Szentírást Bibliaolvasó Kalauzunk szerint naponként, biztosan beleütköztünk a Józsué könyvében, amit most veszünk sorra a rengeteg harcba és vérontásba, amiről ez a könyv beszámol. Csak itt a tizedik fejezetben, öt király szövetségét és hét városállamot, összesen tizenkét várost foglalnak el egyetlen hadjárattal, és hallottuk, valamennyi népet maradéktalanul kardélre is hánytak.
Isten parancsa volt ez így, és annak senki ellene nem állhat. Mai keresztyén szemlélettel mégis föltesszük a kérdést, hogyan ige ez számunkra itt és most, milyen üzenet olvasható ki ebből, hiszen a Krisztus igazi követőitől nem csak a vérontás, de maga az erőszaknak minden formája is idegen.
Mindenek előtt nem szabad elfelednünk, hogy itt még az Ószövetségben vagyunk, és ha ez az első szövetség mindenben tökéletes lett volna, nem lett volna szükség egy második, egy új szövetségre. Ha ez maradéktalanul példának és mintának volna tekinthető, akkor nem lett volna szükség az ige testtélételére, a mi Urunk, Jézus Krisztus eljöttére. De szükség volt. Éspedig éppen azok miatt, amiket itt látunk, Jézus eljött, hogy egy jobb szövetséget kössön övéivel, és mi ennek az új szövetségnek, ennek a “jobb szövetségnek” népe vagyunk, mióta megkereszteltek bennünket. Azóta érvényileg, és aki hitében is úgy dönt, hogy valóban Isten gyermekeként, Krisztus követőjeként akar élni, annak reálissá válik, hogy ő valóban az új szövetség népéhez tartozik.
Ezért nekünk mindent, ami az Ószövetség lapjain található, az újszövetség felől, Jézus Krisztus felől, mintegy őrajta át kell szemlélni, és nem önmagában. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Jézus egy “jobb szövetség kezesévé lett”, vagyis ami az Ószövetségben történt, érvényes ugyan, de igazi értelmét és jelentését Krisztusban tudjuk megérteni. Azt jelenti ez, hogy Krisztusban élve nemet mondunk például minden vérontásra, és nem hisszük, hogy az őbenne kapott nagyobb világosság fényénél bármelyikünknek is ember-életek kioltásával kellene Istennek engedelmeskedni, de hisszük, hogy amilyen komoly és következetes, mondhatnám kegyetlen volt az a hadjárat-sor, úgy Istennek engedelmeskedni ma is csak ezzel a komolysággal, következetességgel lehet, nem pedig félig-meddig, felületesen és léha módon.
Hamvas Béla “Karnevál” című regényében a Sátánt egy helyen a szerző “Queek”-nek nevezi. Később megmagyarázza a különös nevet, ezt a hangutánzó szót, ami egyébként angolul azt jelenti, “gyors”. A szerző szerint link alakot jelent, aki semmit nem vesz komolyan, mindig változatja a helyét, értékeit, szándékait, terveit: a “link alak” a Gonosz.
Az igazat megvallva a Biblia ennél sokkal többet mond a Gonoszról. De olyan kultusza van például az úgynevezett szórakozásban mainapság a poénkodó felelőtlenségnek, s tegyük hozzá, a célzatos gyalázkodásnak és trágárságnak egyszersmind, az úgynevezett humoristáknak, hogy az ember látva az elbűvölt tömegeket, akik nem bírnak szabadulni a képernyő elől, azt kell mondjuk, tényleg apokaliptikus időket élünk, ennél már tényleg nehéz mélyebbre süllyedni: a link alak, mint a nemzet hangadója.
Józsué könyvét olvasva egy végtelenül kemény és férfias hadjárat képe bontakozik ki előttünk, ami – mivel honfoglalásról van szó – sokkal inkább hasonlít egy ház felépítéséhez, vagy valami más nehéz és nagy munkához, egy jókora búzatábla learatásához, betakarításához például, mint bármi máshoz. Harcról, kemény küzdelemről, egy nagyon nehezen végigvitt súlyos hadjáratról van szó, amiben férfias helytállás van. Ezek az emberek egy feladatot teljesítenek, ami emlékeztethet minket arra, hogy ilyesmiket olvashatunk az Újszövetség lapjain: “Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” És ez szinte rímel arra, hogy “Harcold meg a hitnek szép harcát, és nyerd el az örök életet!” Mert hitbeli tekintetben a meghátrálás annyi, mint elveszni, s ezért kell ezt a harcot Józsué seregeinek keményen végigvinni, ilyen véres keménységgel. Mert a gonosz ellen nem lehet fél gőzzel, fél komolysággal fél hittel és fél elszántsággal küzdeni. Annyira azért nem “link alak” a Gonosz, hogy ne lenne “ember-ölő kezdettel fogva”, és ne lenne “hazug és hazugság atyja”, a Nagy Manipulátor. Jákob, a csaló, találkozik az Úr küldöttével, és nem bocsátja el, amíg az meg nem áldja. Hajnalig birkóznak élet-halál küzdelemben. A láthatatlan, éjszakai erővel küzd ez az ember, és amikor eljön a hajnal, s képes beszéddel ez azt jelenti, hogy Jákob végigküzdötte a “sötétség idejét”, akkor kap új nevet. Idáig az volt a neve, hogy Jákob, vagyis csaló, és mostantól az a neve, hogy Izráel, vagyis “Isten harcosa”. Le is fordítja a szentíró ezt a nevet, azt mondja: “Küzdöttél, és nem adtad föl.” Igazi, komoly ellenfél voltál, megharcoltad a magad harcát.
Olyan nyilvánvaló az üzenet, hogy szinte ki se kell mondani: mi se adjuk föl harcunkat! Néha elveszti az ember a kedvét, sőt a hitét is, és azt mondja, nem érdemes. De mi “nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!” Gondoljuk meg, mennyi, de mennyi feladott küzdelem van már mögöttünk. Abbahagyott imádság, ügyekért, emberekért� Hát legyünk végre a hit méltó harcosai! Hiszen valaki az értünk való küzdelmet annyira komolyan vette, hogy belehalt a kereszten! A golgotai kereszten vér folyt. Ott “nem beszédben állott az Isten országa”, és nem “evésben és ivásban”! Az a nagy szeretet ott teljes és halálos volt, ami nélkül a halálban maradnánk: de ő végigvitte a harcot!
Azt se tekintsük mellékesnek, hogy ez az ótestamentumi hadjárat, ahogy hallottuk, egyetlen hadjárat volt. Olvasunk olyat a Biblia lapjain, hogy “történt esztendő fordultával, amikor a királyok háborúba szoktak menni�” Egyszóval az akkori időkben megvolt a háborúskodás “szezonja”, ami igazodott a gazdasági évhez. “Esztendő fordultával” – a régi Közel-Keleten ősszel volt, amikorra megvolt a betakarítás, (s mellesleg amikor már volt mit zsákmányolni a szomszéd országtól) az emberek már nem a mezőkön dolgoztak – a királyok akkor hirdettek hadjáratot. “Amikor a királyok háborúba szoktak menni” azt jelentette, hogy a következő gazdasági év kezdetéig, vagyis a tavasz beköszöntéséig be kellett fejezni a hadjáratot, különben a katonák hazaszökdöstek, nem lehetett ott tartani őket a frontokon.
Tizenkét városállamot megdönteni egyetlen hadjárat alatt, és ezek kőfallal kerített városok voltak, hiszen az életét védte valamennyi, ez éppen olyan hihetetlen katonai teljesítmény egyetlen “szezon” alatt, mint az, amit itt az előző fejezetben olvasunk, hogy megállt a nap Ajalonnál, és nem ment le a maga szokott útján egy teljes napig, amíg csak azt a csatát meg nem nyerte Isten népe. Hogy is mondja Jézus? “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél”. Egy Isten parancsainak magát maradéktalanul alárendelő nép egyvégtében való, kitérők, vereségek és elhúzódó állóháborúk nélküli győzelmet arat. Tizenkét városállam ősztől tavaszig! A magát maradéktalanul Isten parancsainak alárendelő nép ilyen győzelmet arat. Kapjunk kedvet Isten üzenetének komolyan vételéhez, és nem fog darabokra hullani a “hadjáratunk”. Nem fog hullámvasúthoz hasonlítani a kedélyvilágunk, nem változó hangulataink szerint leszünk hívők és hitetlenek, hogy tetszik-e az igehirdetés vagy mást akarunk hallani. És nem fogunk évekig küszködni megoldatlanságokon, csak egyszer rendeljük már végre alá magunkat annyira Isten parancsainak, mint ott az izraeliták, és lesz tizenkét győzelem egyvégtében! Ezt jelenti az, hogy egyetlen hadjárat alatt foglalta el Józsué ezeket a városokat.
És végül még egy fontos mozzanat, ami nem jó, ha elkerüli figyelmünket: talán ez a legfontosabb. Így foglalta össze a szentíró a kicsit sematikus “történelem órát”, amiben szinte szó szerint ugyanazokkal a formulákkal írja le egyik, majd a másik város bevételét: Izráel Istene, az Úr harcolt Izráelért.
Töredelmesen és őszintén meg lehet vallanunk, hogy a magunk erői elégtelenek ahhoz, hogy győzzünk, nem hogy tizenkét győzelemmel, de egyetlen eggyel is. Izráel győzelem-sorozata a honfoglalás idején csak jelképez valamit, tudniillik az üdvösség harcát, amit az újszövetség népének ma is meg kell harcolnia. Azt jelenti ez, hogy nem tudjuk üdvözíteni magunkat. Tessék megnézni, hogy akik nem jutottak még Krisztusban új életre, vagy eljutottak oda, de megtántorodtak és föladták, más irányba indultak, azok milyen kétségbeesetten próbálják üdvözíteni magukat. Az egyik teljesítményeket hajszol, a másik élményeket keres, a harmadik kapcsolatokat gyűjt, a negyedik vagyont, az ötödik a szeretetet próbálja valahogy kipréselni másokból. Csupa önmegváltó ember. És nem, és nem megy! Keressük és nem találjuk. Miért is? Mert nem jó helyen keressük. Ott keressük, ahol nincs.
Üdvösség egyedül és kizárólag Krisztusban van. És ez ugyanazt jelenti, mint amit az Ótestamentum lapjain ezekben a történetekben olvasunk, hogy Izráel Istene, az Úr harcolt a népért. Az üdvösség ugyanis ajándék, csoda, felismerés, olyan, mint amikor egy virág kinyílik az ember szívében. Valaki küszködik, hogy szeressék már, és boldogtalan, hogy ezt nem sikerül elérnie. Küszködik tovább és még mindig nem sikerül, és próbálkozik ilyen és olyan módszerrel. Duzzogással, kényszerrel, zsarolással, sok mindennel, és végül, ha tényleg eljut oda, akkor feladja, és ha nem csak egy negatívumban áll ez a változás, ha tényleg föladja azt, amit Isten nélkül, a maga üdvözítésére próbált, és kinyitja a szívét, itt vagyok Uram, töltsd meg a te üdvösségeddel, ami nálad készen van, akkor kiderül, hogy az üdvösség tényleg ingyen, kegyelemből adott. Majd meghálálnom, visszatükröznöm, megköszönnöm kell csak életem cselekedeteivel, ahogy tudom, akár töredékesen, gyarló módon is: de nem én üdvözítem magamat, hanem te engemet.
Ez az a pillanat, amikor az, aki a másik ember szeretetéért küzdött és nem tudta elérni, egyszer csak nem próbálkozik többé, föladja, és átadva Istennek elkezd imádkozni érte: csodálkozva tapasztalja, hogy íme, az illető elkezd átalakulni. Nem pont olyan lesz, mit amilyennek ő elképzelte, hanem – sokkal jobb. Isten kezdi el formálni, és az, aki így imádkozott valakiért, akit valóban odaadott Isten kezébe, lélek szerint, az az üdvöt többé nem a másik ember szeretetétől, hanem Krisztustól várja. Nem függ már többé a lelki békéje emberektől. Nem ő harcol, hanem az “Úr hadakozik” őelőtte. Igen, ennyire végletesen! És valóban megtalálja azt a megváltást, amit az Úr ad neki.
Engedjük tehát, hogy ő hadakozzon értünk. Ezek az ószövetségi történetek jelképesek, s a lelki harcainkra tanítanak minket. Tanítottak ma a komolyságra, a küzdelem végigharcolására. Arra, hogy ne adjuk föl, “Isten harcosai” legyünk. Az ő népéhez tartozni azt jelenti, mint “állni a vártán”. Küzdeni, és nem feladni. Aztán azt is hallottuk, hogy az Isten parancsának magát alárendelő nép kitérők és szünetek, hullámvölgyek nélkül halad előre. A figyelés, az engedelmesség juttat el minket a vezetettségig, ahol győzelmek lesznek az ütközetek. Mert az igazi harcot, a nagy, a döntő harcot mégsem mi küzdjük meg, hanem maga az Úr. Ezt nekünk elfogadnunk kell, alázatos szívvel, gyermeki hittel, kérő lélekkel. Adjuk neki a helyt, a győztesnek, és megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, és el tudjuk mondani: “Nem nekünk, Uram, nem nekünk engedd, hanem adj nevednek dicsőséget.”
Ámen.
Imádkozzunk!
Megváltó Jézusunk, te végigharcoltad a harcot, engedelmes voltál halálig, keresztfának haláláig. Taníts minket megharcolni a hitnek szép harcát, hogy elnyerjük az örök életet. Légy áldott, hogy erőt, reménységet adsz, és most is megbíztatsz minket, hogy nem vagyunk magunkban. Minden igaz harcunkban mellettünk állsz, még ha Góliát lenne is az ellenfelünk: a félelem, a hitetlenség, az erőtlenség, az önzés, és a gőg. Mindezek itt laknak mibennünk is. Urunk, segíts küzdelmeinkben. Imádkozunk hozzád fájó szívű testvéreinkért, akik szeretettel, de mégis sírva tekintenek azután, akit szerettek. Vigasztald őket, vigasztalások Ura. Segíts mindnyájunkat a most következő munkás hét napjaiban, amelyek csupa helytállást követelnek. Segíts minket, hogy felragyoghasson szívünkben: a tiéd vagyunk és örökké azok is maradunk. Megváltottál, nevünkön szólítottál: tiéd vagyunk.
Ámen
