Igehirdetés 2012. szeptember 9.
Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?
Lekció: Jel. 1,9-20
Textus: Jel. 1,17-18
„Ne félj, mert én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Megvalljuk, megrettenünk, amikor arra gondolunk, hogy egyszer mi is megpillanthatunk majd téged, aki az első és az utolsó vagy, aki mindig voltál, és mindig leszel, s aki hatalmasabb vagy életnél és halálnál. Köszönjük neked a híradást, ami rólad szól, és ami arra ösztönöz minket, hogy váljunk méltóvá a pillanatra, amikor majd mi is megláthatunk téged. Most is szeretnénk erre készülni, és ezért teszünk le szent napodon mindent, ami hét közben a kezünkben van, s ezért tesszük le azokat a dolgokat is, amik a szívünket terhelnék, hogy akadályok nélkül, egészen közvetlenül és gyermeki bizalommal fordulhassunk hozzád. Segíts minket kizökkenni köznapiságunkból. Nyisd fel előttünk, amit nem látunk, holott látnunk kellene, és ments meg minket a fölösleges kíváncsiskodástól, amikor olyasmit akarunk látni, ami nem is tartozik ránk. Vigasztald köztünk a szomorúakat, intsed és erősítsd a megfáradtakat és ébresztgess mindnyájunkat lelki éberségre és Krisztusban való igazi életre. Ámen.
Igehirdetés
A holnapi napon kezdjük olvasni Kalauzunk szerint a Jelenések könyvét, és sokan vannak közöttünk, akiket ez elrémiszt. Talán már próbálkoztak ezzel a bibliai könyvvel, de olyan nehézségeket jelentett, hogy inkább letették. Valóban nem egyszerű olvasmány, mert olyan irat, ami szellemi erőfeszítésekre sarkallja olvasóját, de szeretném felhívni a figyelmet egyrészt a mi templomi könyvárusításunkban is kapható Magyarázatos Bibliára, ami sok és hasznos segítséggel szolgál ehhez a könyvhöz is, másrészt pedig a gyülekezeti bibliaórára, ami pontosan azért működik, hogy ott föltehessük és közösen megbeszélhessük kérdéseinket, ami templomi alkalmainkon, istentisztelet keretében nehezen volna megoldható.
Valóban, a Jelenések könyve olyan írás, amiben az igehirdetés sokszor képekbe van öltöztetve, de ezek a képek egyáltalán nem olyan nehezen megfejthetőek, mint általában gondolnánk. Ha imádsággal és valódi lelki elmélyüléssel olvassuk, alázatban mindig azt kérdezve, mit akar ennek a könyvnek üzenete rajtunk változtatni, akkor szépen felnyílhatnak akár a legtitokzatosabbnak tűnő látomások is. Igaz, és ezt elöljáróban jó megjegyezni, hogy minden látszat ellenére a Jelenések nem jóskönyv, nem a végidők menetrendjét adja a kezünkbe, ahogyan azt leggyakrabban érteni, valójában félreérteni szokás, hanem a mindig itt lévő végidőkben akar nekünk vigasztalást, de ugyanakkor intelmet is adni. Mind a kettő fontos. Vigasztalást, mert akkor írták Kr. u. 100 táján, amikor már túl voltak Néró császár első, borzasztóan kegyetlen keresztyén-üldözésein (Kr. u. 54-68), és javában folytak a második, Traianus császársága alatti kivégzések is (Kr. u. 98-117). Kellett tehát a hűségesek vigasztalás, de szükséges volt az éppen meginogni készülők intése is, mert az ember hajlik arra, hogy a körülmények nagyon befolyásolják – gondoljunk csak a mögöttünk lévő, pártállami időkre. Hányan választották a templom és a gyülekezet helyett a biztos megélhetést, a jó lakást, a munkahelyi előmenetelt – sajnos, így volt ez kétezer éve is.
A könyv elején található ünnepélyes köszöntés után mindjárt bemutatkozik a szerző, János. De hát kinek is a hangját halljuk, amikor ő beszél? Egyrészt annak a valakinek, aki tizenéves fiatalemberként tartozott Jézus tanítványai, a tizenkettő közé, de olyan zsenge legényke volt, hogy az utolsó vacsorán odabújt Jézushoz félelmében. Ott volt aztán, ha távolról is a golgotai megfeszítéskor is, és Jézus rábízta édesanyját, aztán ott volt az elsők között, akik az üres sírt látták és angyali híradást vehették a feltámadásról. A Jelenések könyve írásakor már nagyon idős ember volt, aki mindent tudott az életről. Azon a Pátmosz szigeten érte a látomások sora, melyeket kénytelen volt megírni ebben a könyvben, ami az akkori világ egyik legforgalmasabb, szinte Rómával vetekedő nagyvárosa, Efézosz előtt feküdt pár kilométerrel a tengerben, afféle elvonuló helyként, mint a Margitsziget szolgált valamikor a zsúfolt Pest előtt. Ez a Pátmosz név és az itt történt kijelentés aztán olyan léptékű költőt ihletett talán élete legfontosabb verse megírására és címadására, mint Hölderlin, és ezt a nevet választotta később Hamvas Béla is legelmélyültebb tanulmányai címéül.
Pátmosz tehát az ihlet helye, ahol a legnagyobb témáról, az istenemberségről, még pontosabban magáról Krisztusról vett kijelentést János, a tanítvány, és mi ennek dokumentumát tartjuk a kezünkben, valamennyiszer a Jelenések könyvét olvassuk. Ebben a könyvben ezért nem csak a János hangját, hanem Isten kijelentését is hallhatjuk, mert Isten igéjét csak emberi száj tudja kimondani. Jól tesszük, ha mindig éber lélekkel hallgatjuk, mi emberek, még egymást is, mert ő ma is szólhat hozzánk, akár egy embertársunk által is. Nem mondaná különben az ige, hogy egymás hite által épüljünk. (Rm. 1,12) Ez a János úgy mutatkozik be, hogy „testvéretek és társatok Jézussal együtt”, mégpedig a következő dolgokban: a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban. Vegyük észre, hogy ezzel János a keresztyén testvéri közösségben adottnak veszi a Jézus jelenlétét, amiről régen rossz, ha mi, mai magunk megfeledkezünk. Emberek néha azért jönnek templomba, mert itt szeretnek valakit, amivel semmi baj nincs addig, amíg az illető erre méltó, vagy egyáltalán jelen van. Ha pedig már nem méltó, vagy nincsen is itt többé, akkor az ilyen ember hite, de mindenesetre a közösség iránti szolidaritása egyszerűen összedől. Jánosnak ez a bemutatkozása emlékeztessen minket arra, hogy nekünk az egymással való közösségünk a Jézus jelenléte és nem más miatt kell fontos legyen. Ha emberekre épül a hitünk, akkor az a hit nagy veszélyben van. A gyülekezetben nem az a fontos, hogy emberileg ki van itt, hanem az, hogy a Feltámadott, aki az első és az utolsó, ő itt van közöttünk. El lehet tőle távolodni sajnálatos módon, sőt, az ő jelenlétét hozó Lélek lángját is meg lehet oltani (I. Thessz. 5,19), de ezek nagy ítéletek felettünk, ha valóban bekövetkeznek a gyülekezetben. A mi közösségünknek egyetlen igazi értelme van, az ő jelenlétét megtapasztalni, és ha valami ennél fontosabb, akkor rossz úton járunk. Ebben az ő jelenlétében tényleg társai és testvérei lehetünk egymásnak, akár ezekben a legnagyobb dolgokban is, hogy szenvedés, ami nélkül sajnos nincs élet, s ezt az akkori római birodalomban nem volt nehéz szem előtt tartani, a „királyság”, ami nem más, mint Isten országa vagyis uralma, és az állhatatosság, amit nagyon is szerettek volna egymásban erősíteni a keresztyének. Talán mi is jól tesszük, ha a Jézus jelenlétét erre használjuk fel, hogy egymásnak társai és testvérei legyünk ezekben a nagy és végső dolgokban, együtt hordozva egymás szenvedését, együtt örvendezve Isten királyi uralmának, és együtt erősödve az állhatatosságban.
De nézzük, kiről is beszél nekünk ez a János, aki így mutatkozott be, ahogy most hallottuk. Az Emberfiáról, aki egészen olyan a látomásban, mint maga Isten. Itt értjük meg, hogy ennek a könyvnek, mint egyébként az egész Újszövetségnek, tényleg az istenemberség a főtémája. Ez a mi hitünk lényege, s ezért jött Jézus is, hogy erre minket újra megtanítson. Mert bár a Biblia első lapján halljuk, hogy Isten minket embereket a maga helytartóiul szánt, hiszen ezt jelenti, hogy az ő „képére és hasonlatosságára” teremtett – de mi erről a méltóságunkról nagyon elfelejtkeztünk. Degradáltuk az életünket napi taposómalomra, talán pénzkeresésre, alámerültünk a saját indulatainkba és szenvedélyeinkbe, és sehol nincs már az a fény és az a dicsőség, amire pedig eredetileg szánt minket a Teremtőnk. Rendüljünk csak meg abban, hogy ezt az Emberfiát egészen olyannak láthatjuk, mintha magát az Örökkévalót látnánk, hiszen hosszú palástba van öltözve aranyövvel a mellén, haja fehér, mint a gyapjú, szeme olyan, mint a tűzláng, lába a kemencében izzó aranyérchez hasonló, hangja pedig olyan, mint a nagy vizek zúgása. Teremtőnk ilyen dicsőségesnek szánta valamikor az embert, és mi tudjuk legjobban, mi maradt, mi lett ebből. Nyomorult érzések, magányosság, sokszor félelem, egymás iránt gyanakvás, meg nem valósított álmok, a múlandóság szomorúsága és mind a többi. Hát gyönyörködjünk el a Jelenések könyve hatalmas költészetén, hogy ez a könyv mer így beszélni az Emberfiáról, a mennyből érkező Emberről (Dán. 7,13 kk), amilyenek, ezek szerint mindnyájan lehetnénk. Lehet, hogy most nem ilyennek látjuk egymást, és magunkat sem. De nézzünk végre ezzel a szemmel a saját kezeinkre: azokban a kezekben is ott lehetne a hét csillag, a mi szájunkból is kijöhetne az ige, mint hatalom, és a mi szemeink is ragyoghatnának úgy, mint a nap, amikor teljes erejével fénylik. Aminek az a jelentése, mivel a hét bolygó a sorsot jelentette az akkori embernek, hogy az ember valóban a kezébe vehetné a sorsát. A beszéde lehetne olyan tiszta, mint Isten igéje, és a tekintete is adhatna annyi fényt, kifelé és befelé egyaránt, mint a legragyogóbb napsugár. Egymásra is ezért kellene méltányosan és főleg szeretettel néznünk, mert ezek a lehetőségek, amik itt képbe öltözve szólongatnak minket, valójában minden emberben ott rejlenek. Ez a mi hitünk lényege, az istenemberség. Mindez Jézusban jelent meg így, teljes szépségében, de bármelyikünkben újra megjelenhet, aki őt befogadja és követi, mert azokat ő mind felhatalmazza (Mt. 9,8) arra, hogy ők is Isten fiaivá legyenek (Ján.1,12) – vagyis mi mind pontosan erre a dicsőségre születtünk. Álljon helyre bennünk, a hitünkben, ez a fajta emberkép!
És az sem véletlen, hogy a megszólaló Emberfia első mondata ez: Ne félj! Valaki azt mondta, hogy a Bibliában 365-ször olvasható ez a mondat, vagyis minden napra jut belőle legalább egy. A számítógépek világában nem nehéz utánanézni, és én meg is tettem, hogy még ennél is többször található meg ez az egyszerű bíztatás, igaz, különböző nyelvtani formák között, de minden napra még több is jut belőle, mint egyetlen egy. Hát ezért kell nekünk Őhozzá visszatérni, az Emberfiához, Krisztusoz, mert ő el akarja és el is tudja venni a mi félelmeinket, azokat a félelmeket, amik roncsolják az életünket. Ma se térjünk úgy haza, hogy ezt a jézusi szót nem halljuk meg, mert ezt ő maga mondja nekünk – ne félj!
Miért ne féljünk? Mert „én vagyok”. Amikor mi azért remegünk, hogy egyszer nem leszünk, legalábbis e testben már biztosan nem, hiszen porrá omlik, akkor ő mégis – van! Ő már Mózesnek is azt mondta, így felelj, amikor a nevemet kérdezik – a Vagyok küldött engem. A mi hitünk azért épül erős sziklára, mert ő Van. Igen, ő, az első, és ő az utolsó, nem pedig mi magunk. Az ember múlandóságtól való félelme abból származik, hogy legközvetlenebb élményünk az, hogy mi magunk „vagyunk”. Ezért féltjük az életünket. Ezért félünk a szégyentől, ezért félünk egymástól, a betegségtől, a magánytól, mert ezek mind ezt veszélyeztetik, hogy mi, emberek, „vagyunk”. A valódi hit azonban pontosan ezt a csodát munkálja, hogy már nem az a fontos az embernek, ő maga van, hanem az, hogy Krisztus, az Emberfia van. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. (Gal. 2,20) Attól a pillanattól, hogy ez valóban így érvényes, vége minden félelemnek. Már nem kell magunkat féltenünk, mert odaadtuk önmagunkat a halálba, Krisztussal együtt megfeszíttettünk, és vele együtt fel is támadtunk. „Ahogy ő van, úgy vagyunk mi is a világban” (I. Ján. 4,17)
Aki ezen a lelki úton jár, ezért az azt is elmondhatja Jézussal együtt, hogy halott voltam, és íme, élek. Egy ókori keresztyén sírkövön olvasható: Itt nyugszik Marcus, aki hatvannégy évig volt a földön, de valójában csak hét évet élt. Ebben a tömör sírfeliratban az szólal meg, hogy csak az utolsó hét év, a megtérése utáni új élete volt valódi élet, a többi pedig csak vegetálás volt. Közöttünk is vannak olyanok, akik elmondhatják, hogy halott voltam, és íme, élek. Amikor Jézus mondja ezt magáról, akkor ő már a testi halált is legyőzte, vagyis erősebbnek bizonyult annál. A mi Urunk hatalmasabb az életnél, és hatalmasabb a halálnál! Ő már él örökké, és nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. A hét gyertyatartó, amiről itt még szó van, a hét gyülekezet – ami azt jelenti, hogy Isten népe legyen fényforrás a világban. Ha mi is átmentünk már a halálon, és ha ezért köztünk is őszinte barátság és szeretet van, azt a kívülállók fényként tapasztalják meg egy sötét, hitetlen és szeretetlen világban. Ez a mi felelősségünk, de ez a mi kiváltságunk is.
Fejtsük hát meg szépen sorra a Jelenések könyve képeit, alkalmazzuk azokat magunkra, és vigaszt fogunk benne találni, mint az első keresztyének is találtak. Istenünk ma sem hallgat, a Szentírása és egymás hite által ma is építget bennünket. A gyülekezet Jézus jelenléte által az, aminek lennie kell – ha elvesztettük volna ezt, ha a lángot megoltottuk volna, gyulladjon újra a Lélek tüze! Mert a mi méltóságunk nem kevesebb, mint az Emberfia méltósága, ő azért jött, hogy mi az eredeti istenemberségünket visszakapjuk. Tőle kaphatjuk vissza, aki Van, aki az első és az utolsó. Ezért nem kell félnünk, nem kell magunkat félteni, mert ő él örökké, és azt akarja, hogy mi is vele együtt örökké éljünk. Azt akarja, hogy mint őneki, nekünk is kezünkben legyen a hét csillag, tehát életünknek ne csak elszenvedői, vagyis a sorsnak kitett emberek, hanem életünknek irányítói is legyünk. Együtt pedig váljunk gyertyatartóvá. A hétágú gyertyatartó Isten népét jelenti, és mi is ilyenek lehetünk együtt, akik világítanak, mint a fénylő nap. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, te tudod, milyen magányos és tehetetlen az ember nélküled. Még arra is képesek volnánk, hogy eltékozoljuk életünket, amit pedig te ragyogó győztesnek és dicsőségesnek szántál. Légy áldott, hogy nem kevesebbet, mint a saját létedet adod, hogy mi is abban részesedve éljünk veled együtt örökké, ahogyan te magad élsz, és úgy lehessünk ebben a világban, amint te magad vagy. Vedd el félelmeinket, amik megkötözve tartanak, hogy végre valóban teljes és igazi életet élhessünk. Vigasztald azokat, akiknek friss gyász van a szívében, és mutasd fel az örök életet mindnyájunknak. Vezess bennünket jó és megbízható úton a most következő hét napjain, s adj erőt minden küzdő léleknek, hogy el ne tévedjünk a sűrűben. Add meg nekünk a világítani tudás ajándékát, hogy gyertyatartók lehessünk ebben a világban, és mások is megtalálhassanak téged, a világ világosságát, aki élsz és uralkodsz örökkön-örökké. Ámen.
