2001 augusztus 5.
Hol lakik Isten?
Lekció: 1Tim. 6: 6-15
Textus: 1Tóm 6: 16
“Akié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség és örökkévaló hatalom.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, légy áldott, hogy te magad hozod tudomásunkra, mi az, amire valóban szükségünk van, és mi az, ami csak elszabadult, mérhetetlen emberi vágyaink miatt tűnik olyan kívánatosnak számunkra. Légy áldott a hetedik nap megbékéléséért, hogy ez a nap más lehet mint a többi. Köszönjük, hogy arra kaptuk, hogy kiszakadva mindennapi munkánkból feléd fordulhassunk és hozzád közeledjünk. Kérünk, adj nekünk értelmet és világosságot, abban miként jutunk valóban hozzád, akit az egek egei sem fogadhatnak be, nemhogy a mi véges és gyarló emberi szívünk. Adj nekünk most szelíd, kereső lelket, amely nem gőgös és kevély, hanem alázattal, csendesen halad előre megismerésed útján. Add Urunk, ha csak egyetlen lépéssel is, de tovább léphessünk megismerésedben, hiszen ez ad értelmet és tartalmat életünknek. Megváltó Jézusunk te emeld lényünket az Atyához! Szentlélek Istenünk, te taníts és erősíts bennünket a hirdetett, hallgatott, befogadott és megcselekedett ige által.
Ámen.
Igehirdetés
A kisgyermekek meg szokták kérdezni a szüleiket, hol lakik Isten. Mivel a legnagyobbról és leghatalmasabbról van szó, természetesnek és magától étetődőnek veszik, amit szüleiktől ilyenkor hallani szoktak, hogy az égben, vagyis nem itt, ahol mi vagyunk. Valahol ők és érzik és tudják, hogy itt sok minden nem olyan, mint a legtökéletesebb, legnagyobb szeretet és igazság jelenlétében kellene legyen. – Nem itt, hanem valahol máshol! Azt is természetesnek veszik, hogy fent, vagyis a miénknél nem csak távolabb eső, hanem magasabb és jobb világban lakik, az égben. Aztán később, a felnőtt életben, amikor az egykori gyermekeknek már elpiszkolódik, elfárad a lelke, amikor úgy érzik, nem kapnak választ kérdéseikre és meghallgatást imáikra, akkor azt gondolják, hogy üres az ég. Magukban vannak, más nincs is a világon csak az ember a harcaival, ellenségeivel, barátaival, győzelmeivel, vereségeivel, boldogságával, boldogtalanságával. És mivel mindnyájan ismerjük ezt az állapotot, jó hallani minden megfáradt, elpiszkolódott szívű embernek arról, akié “egyedül a halhatatlanság és aki hozzáférhetetlen világosságban lakik”.
Mit jelent ez a mondat? Azt jelenti, hogy Isten fény, akiben nincsen sötétség. Isten fény, ahogyan a középkoriak mondták, a “felső fény”. Vagyis nem csak fizikai fény, amit mi, emberek ismerünk – úgy ahogy ismerjük, hadd tegyem hozzá: a legjobb tudósok számára is a legnagyobb rejtélyek egyike, hogy mi is valójában a fizikai fény – szóval Isten nem ez az “alsó”, még mindig valamelyest materiális fény, az elektromágneses rezgés és hullámzás, ami nappal van, éjszaka nincs. Ez a fény egy magasabb állapot, szemben a kaotikus, “alsó” világgal, ahol minden homályos, zűrzavaros, rendezetlen. Isten világa, a “felső fény” világa szép, rendezett, végleges És egyértelmű valóság.
Szokták kérdezni, hogy miként teremtette Isten a világosságot a teremtés első napján, amikor a napot, holdat és a csillagokat csak a negyedik napon teremtette. Úgy, hogy a “felső világosság”, az Isten valósága ősibb, hamarabb készen volt, mint a fizikai fény. A dolgok rendezettségét adó isteni jelenlét a teremtettség által már nem csak neki magának, az ő lényében van meg, hanem a világ számára is hozzáférhetővé lett. Erről szól a világosság teremtése, amihez képest az égitestek létrejötte csak másodlagos, egész pontosan negyedleges, hiszen csak a negyedik napon kerül sor teremtésükre.
A felső fény műve a világban a természeti törvények állandósága. Az, hogy nem változik percenként a fény sebessége, vagy a gravitáció törvénye, hanem lehet számítani a rendre a világban, mert Isten belé szerkesztette. Adott valamit a világnak az ő rendjéből – így kell értenünk, hogy “elválasztotta a sötétséget a világosságtól”.
A legutóbbi amerikai elnökválasztási idején történt, hogy a vesztére álló fél megpróbálta a neki nem tetsző választási eredményeket bírósági úton, utólag megváltoztatott számolási módszerrel fölülbírálni, amíg aztán a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a törvény azért törvény, hogy akkor is betartsuk, ha nem ízlik az eredmény, ami annak révén lesz a részünk. Az embervilágban ideig-óráig vitathatók némelykor a törvények, de a teremtett mindenségben nem. Isten adott a maga fényéből annyit a valóságnak, hogy olykor még a fizikai világ is megbízhatóbb, mint mi emberek vagyunk. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől – a törvények állandóak, konstancia van a teremtett mindenségben.
De maga Isten, annak ellenére, hogy közölt valamit rendjéből, világosságából még a fizikai világgal is, ő maga továbbra is hozzáférhetetlen világosságban lakozik. Hiába próbáljuk őt elképzelni, nincs képünk, ami csak meg is közelítené valóságát. Az ő képe az, hogy ő önmaga képére formálódik, senki máséra, ezért őbenne nincsen semmi más csak önmaga, vagyis fény. Emberi szintre transzformálva ezt a megfoghatatlan valóságot: szeretet és szabadság. Azt halljuk, hogy ez a fény hozzáférhetetlen, ami nem is csoda, hiszen mi emberek még egy Nap-expedíció gondolatától is szükségképpen visszarettenünk: szóba se jöhet emberi lénynek, hogy a sokmillió fokos forróságba személyesen ellátogasson, pedig ez még csak az “alsó fény”, a fizikai fény világa, abból is csak egy közepes állócsillag fénye, nem is a legnagyobbak közül való. De aki alkotta, aki a maga gondolatával, szeretetével, szabadságával létrehozta mindezt – ahogy Jóbnál olvassuk: aki “kifeszítette a Kaszáscsillagot” – ő maga sokkal hozzáférhetetlenebb világosságban lakik a fénylő napnál is.
Ezt a távolságot minden ember érzi, hiszen akárhogy is akarjuk elgondolni Istent, nem tudjuk. Nincsen elég erőnk még rágondolni sem! A legszebben szárnyaló gondolatunk is béna próbálkozás, kudarcra ítélt igyekezet, amikor megpróbáljuk Istent elgondolni.
Mégis minden ember érzi, hogy ez így nincs rendjén. Az emberi lélek azért van, hogy őt megismerje, erre teremtetett. Még akik tagadják, ők is szomjazzák. Hányszor hallom magukat nem hívő embernek vallóktól, irigyellek azért, ami neked van. Igen, a kívülálló többletet érez és tud a hívő ember szívében. Miről van szó? Arról, hogy próbálunk magunknak tartalmas életet produkálni és Isten nélkül ez nem megy. Az élet elején nem értünk hozzá, az élet közepén nem érünk rá, az élet végén pedig érezzük, hogy már késő. Itt vagyunk a nagy hiánnyal, amit csak a ritka, tiszta és őszinte pillanatainkban engedünk közel magunkhoz. Legszívesebben elfeledkezünk róla, akkora súly rajtunk ez a hiány. Isten valóban a maga számára teremtett minket, és nyugtalan a szívünk mindhalálig, amíg csak meg nem pihenünk benne. Hozzánk van kötve ez a hiány, Isten hiánya. Ez a mi emberi létünk, mióta kiestünk Isten közeléből, hogy nélküle nem vagyunk teljesek, és vágyakozunk hozzá. A sötétségből a világosságba, a földről a mennybe.
Különös dolog ez a fölfelé vágyakozás. A pince mélyén a krumpli az ajtó felé növeszti csíráit, ahonnét néha egy kis fény jut hozzá. A macska, ha csak teheti fölmászik a ház tetejére és a gerincen megy végig, pedig ott nem foghat egeret. Az emberi lélek is fölfelé vágyik, azokat a látképeket szeretjük a legjobban, ahonnét lefelé tekinthetünk, van rálátásunk a tájra. A társadalomban is, aki csak teheti, igyekszik fölfelé. Akármilyen ficamosan jelenik is meg a léleknek ez a fölfelé igyekvése, mindnyájan a fényhez tartozunk, minden élet a fény felé tör, Istent keresi, mert egyedül benne teljesedik be az élet.
Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy mostanában Eckhart mester igehirdetéseit olvasom nagy örömmel. Ő mondja, ez a középkori domonkos szerzetes és prédikátor, hogy amikor az ember teljesen átadja magát az igazság megismerésének, annak az egyedüli erőnek, ami által Istent megismerheti, akkor a lélek neve: fény. Ez az ember hitt abban, hogy elérhető a fény. Hogyan történik ez? A lélek legmagasabb rendű erőiről beszél még – ezt most nem részletezem – és azt mondja, hogy ezek Istent érintik, ezek a legmagasabb rendű erőink segítenek minket abban, hogy valóban eggyé legyünk Istennel.
Hármat sorol föl: a megismerést, a fölfelé törekvést és az akaratot, mint az emberi lélek legmagasabb rendű erőit. Ahogy elgondolkodtam rajta, rádöbbentem, valóban mind a három, megkerülhetetlen fontos. A megismerés azért, mert a tudatlanság mindenben, így Isten dolgaiban is lehúzó erő. Nem kell az embernek sokat és főleg mindent tudnia – milyen ellenszenves, aki magáról azt állítja, vagy azt sejteti, hogy ő mindent tud, főleg Isten dolgaival kapcsolatban – de ha napok, hetek múlnak el anélkül, hogy valakinek a szívében csak egyetlen belátás is született volna, egyetlenegy gondolatot végig gondolt volna, amelyben helye van az Örökkévalónak, egyetlen szép verset elolvasott volna, amelyik őreá utal, vagy egyetlen bibliai ige eltalálhatta volna a szívét, életmagként belehullhatott volna a lelkébe, akkor az ilyen ember belárvásodik, megmerevedik, lelkében meghal. Lehet, hogy jól megy a vállalkozása, lehet, hogy nem betegek a gyermekei, gyarapodik anyagiakban, de a lényeg akkor is hiányzik életéből.
Istent megismerni annyi, mint eggyéválni vele, azzal, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik. Jézus óta tudjuk, hogy asszonytól született ember is lehet Isten fiává, megismerheti az Atyát, eggyéválhat vele teljesen. “Én és az Atya egy vagyunk.” és “Az Atya, aki bennem lakik, az cselekszi ezeket a dolgokat, hogy mindnyájan eggyek legyenek. Amint te énbennem Atyám, és én tebenned.” Te énbennem, én tebenned – ez a megismerés. Istent akkor ismerjük meg, ha eggyé válunk vele, ha mi őbenne, és ő mibennünk.
Ehhez segít a belénk szerkesztett felfelé törekvés, csak ne engedjük, hogy kisiklasson. Az embernek a dolga az, hogy felhagyjon a kártékony dolgokkal, ezt helyette senki más meg nem teheti. Az ember feladata az is, hogy pótolja, aminek híjával van: ha éhes egyen, ha szomjas igyék, ha tudatlan, tanuljon. Ambícióink ellenőrzése is idetartozik. A mi dolgunk, hogy megvizsgáljuk, mit is akarunk olyan nagyon, hol van a “fent”, ahova olyan nagyon törekszünk? Néha fájdalmas az önleleplezés, de ne féljünk tőle! Az ember élete akkor is emelkedhet, tisztulhat, nemesedhet, ha az ember megöregedett, ha beteg, ha nem túl sikeres. Csak fel ne adjuk a hitet, hogy Urunk Jézus nem hiába lett testté. Isten üzenete van ebben, az, hogy mi is hozzá tartozunk, övéi vagyunk és örökre azok is maradunk.
Ez ajándék kegyelemből, hit által. De megy akarat nélkül, ami a megismerés és a fölfelé törekvés mellett a harmadik magasrendű dolog az ember lelkében. Tessék megnézni a sportolókat, mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki a versenyen eredményes legyen. Nem lehet úgy odaállni, hogy valaki alig tudja végigúszni a medencét. Egy olimpián volt egy ilyen versenyző. A többiek száguldottak, régen kiszálltak a medencéből, ő még kapálózott tragikomikusan, alig tudta végigúszni a távot. Akik gyakoroltak, akik mögött hosszú évek igyekezete volt, akik komolyan vették, hogy lesz egyszer egy verseny, mindent alárendeltek ennek, azok közül volt az, aki a győztesek közé állhatott.
Talán erre gondol az ige, amikor arról beszél, hogy Keresztelő Jánosig az Isten országa hirdetetett, mind az, ami addig történt is, Isten királyi uralmáról szólt. És rossz a fordítás, hogy “az erőszakosok jutnak abba”, valójában így kellene fordítani: “azok jutnak az Isten királyi uralma alá, akik mindent föltesznek erre, akik egész erejükkel küzdenek érte, akik mindent alárendelnek, mintha életükért küzdenének”. Testvérek, ezt az akarat -acélozást adja most elénk a Lélek. Tanácsos naponta erősíteni akaratunkat, néha gyakorlással, apró dolgokban szoktatva magunkat önfegyelemre, néha pedig az Isten-közelség átalakító, erősítő közegében, hogy odaadjuk magunkat neki, és ő elvégzi bennünk akaratunk erősítését. Salamonról olvassuk, hogy idős királyként nem volt olyan tökéletes a szíve Istenhez, mint kezdetben, az indulásakor. Milyen szomorú dolog! Szépen indul valaki, gyermekként megérinti egy-egy bibliai történet tágasságának, szép üzenetének hangulata, konfirmándusként elhatározza, hogy szeretne igaz ember lenni, ifjúként is fontos, nagy belátások szerint rendezi életét, és aztán elkezd minden romlani. Milyen szomorú, amikor nem előre, hanem visszafelé fejlődik az ember! Istenben élve újra megterem bennünk az akarat. Hittel hirdetem, testvérek, hogy ma is vannak itt, ezen a vasárnapi istentiszteletünkön is olyanok közöttünk, akik szenvedélyeket győztek le, akik kétségbeesésből jöttek ki, akik lelki, testi betegségből meggyógyultak, akik hitetlenségből talpra álltak. Mindez lehetséges! Megismerés, azaz eggyéválás, fölfelé törekvés és akarat – ezek örömében részesítsen minket a hozzáférhetetlen világosságú Isten!
Ámen.
Imádkozzunk !
Istenünk, jól tudjuk, hogy nincs az az emberi bölcsesség és tudás, képzelet és tudomány, ami eljuthatna megismerésedre. De azt ígérted, hogy te magad tárod fel, adod nekünk mindazt, amire szükségünk van az igazi élethez. Fogadj magadhoz, Istenünk, hogy ne legyen lelkünk magányos, kegyetlen árva. Járja át szívünket a világosság, a szeretet és a szabadság, hogy ránk bízott kincseidet egykor majd megsokszorozva tudjuk visszaadni neked, kincseink jogos tulajdonosának. Imádkozunk hozzád lelki növekedésünkért, hogy egyre jobban és igazában ismerhessünk tégedet. Adj mindennap csak egyetlen szót, képet, egy távlatot, ami hozzád kapcsol és akkor nem lesz sem üres, sem értelmetlen életünk. Kérünk, Urunk, adj békességet a földön. Annyi háborúság van, engeszteld meg az ellenségeket. Add, hogy megismerjék a te szeretetedet, meg tudjanak bocsátani és méltányosak lehessenek egymással. Vedd ki az emberszívekből a bosszúállás, a visszaütés igyekezetét. Gyógyítsad a betegeket és az erőtleneket, áldd meg a pihenőket, és erősítsd bennünk a jóra való igyekezetet.
Ámen
