2006. május 21.
dr. P. Tóth Béla
Igazán kérdezni
Lekció: János 1,44-52
Textus: Róma 8,30
“Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott az elmúlt éjszaka pihenéséért. Köszönjük, hogy vigyáztál egészségünkre és megtartottál bennünket. Köszönjük, hogy eljöhettünk a templomba, hallani az igét és felemelni hozzád szívünket. Azért imádkozunk, hogy hadd legyünk most megszólított emberekké, akiknek nem csak a saját érzéseik és gondolataik járnak a fejében, hanem az is, ami tőled való, amit magad mondasz nekünk. Szeretnénk, ha valóban a te igéd szólalna meg közöttünk, mert a te igéd igazság. Azt kérjük Urunk, tegyél minket alázatossá és érzékennyé a hallásra és megértésre, és munkáld javunkat egyenként és együtt is. Gyógyítsd a betegeket testileg-lelkileg, vigasztald a sírókat, bíztasd és erősítsd a küzdőket közöttünk. Nagyon szükségünk van Szentlelkedre – jöjj el közénk, örök Lélek, teremtő szeretet és áldd meg most szívünk áhítatát.
Ámen.
Igehirdetés
A napokban a predestinációról beszélgettünk a fiatal felnőttek bibliakörén és azt találtuk, hogy ez a nagy téma, az eleve elrendelés nem hozzáférhető a kívül állók számára. Nem olyan tétel, mint a tudomány, a kémia vagy a matematika valamelyik tétele, amit bárkinek el lehet mondani és bárki fel is foghatja, ha megvan hozzá az intellektusa, hanem ez hitbeli igazág, ami kizárólag annak az embernek nyílik meg, aki a maga lényét már Isten országa, Isten királyi uralma alá helyezte. Annak az embernek, aki bement a szoros kapun és elindult a keskeny úton, magától megnyílik, megmutatkozik az eleve elrendelés, de aki még kívül van, annak semmiképpen nem érthető ez a dolog.
Mai igénk is érinti ezt a témát, amikor azt mondja: “Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”
Egy olyan sorrendiségről van itt szó, amit ritkán szoktunk tekintetbe venni. Pedig a házat sem lehet a tető építésével kezdeni, aztán a falakat és az alapokat megépítve, a kicsi magzat életében is megvannak az örök teremtő szeretet kijelölte szakaszok és fejlődési fokozatok, amiket nem lehet összecserélgetni, így a lelki fejlődésben is pontos törvények szerint zajlik a növekedés. Kezdődik az elhívással. Az ember éli a maga életét, örömök és bánatok között, és egyszer csak megszólal ez: Kövess engem! Meghallhatja ezt néha már gyermekkorában valaki, hívő szülei jóvoltából, életpéldájuk vagy éppen bibliás hitük következtében, máskor felnőtt ember találkozik az elhívó szóval. Ez hívás azonban valahogy mindenkit megkeres a maga életútján, mert Jézus lénye jelen van az egész embervilág számára. Egyszerűen nem lehet úgy élni, akár a legeldugottabb, távoli vidéken vagy a nagyvárosok rengetegében, hogy az embernek ne jutna a kezébe valahonnan egy Biblia, amibe beleolvashat, ne hallhatna meg egy igehirdetést, ha máshol nem, hát a rádióban, amikor az autójában utazik vagy éppen egy családi esemény kapcsán, ne pillanthatna meg egy kőfeszületet valahol egy keresztútnál és ne gondolkodhatna el, miért is olyan fontos ez a valaki, hogy még kétezer évvel a születése után is beszélnek róla, templomaiba emberek járnak, mondásait idézik, és ellenségei még ma is hatalmas pénzeket ölnek abba, hogy könyvet írjanak és filmet csináljanak kifejezetten a lejáratására, mert valahogy még mindig útban van nekik.
A hívás mindezek közben ugyanaz: Jer, és kövess engem! Élhetsz sok módon, van ezer és egy lehetőség előtted, példa és minta bőségesen, ontja a világ és ontja a televízió, de ezt sem kerülheted meg, mert ez is itt van előtted. Ez is téged szólít, ez is te rád vár igen, – így is élhetsz! Veheted ezt a hívást semmibe, tehetsz úgy, hogy nem is hallottad, nyugtathatod magadat azzal, hogy te elég jó ember vagy magadtól is, nem kell neked ez a hívás, de ez akkor is ott van.
És nyugtalanít, mert hiszen maga az mondja, aki a legjobban és legrégebben ismer minket, és azért mondja, mert pontosan tudja, hogy nekünk szükségünk van erre a hívásra. Magunktól nem tudjuk, merre is van az igazi élet.
Magunktól megyünk a saját fejünk után és néha nagy, süket csöndben találjuk magunkat, ahol nincs értelme semminek, üres és hiábavaló az élet. Máskor telezsúfoljuk munkával, vagy valami mással, és mégis éppen olyan üresnek találjuk, mint amikor nem történik semmi. Néha elmegyünk egészen idegen vidékekre, mint a tékozló fiú, ahol több boldogságot remélünk és sokszor éppen ott találunk még nagyobb idegenségre és ürességre.
Ezért fontos a hívás: Jer, és kövess engem! Szól ez bűnösöknek és igazaknak, fiataloknak és időseknek, egészségeseknek és betegeknek egyaránt. Akiket Isten eleve elrendelt, azokat el is hívta. De csak azok tudják, hogy őket Isten eleve elrendelte, akik a hívásra igent mondtak és elindultak. Isten országán – kívül még – ez az ige van a kapu, a “szoros kapu” felett: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztallak titeket!” Aki meghallja a hívást, ami a szabadságunkra apellál, döntés kér tőlünk, és valóban bemegy azon Isten királyi uralma alá, az odabent már egészen más igét láthat ugyanazon szoros kapu fölött: “Senki nem jöhet én hozzám, ha nem az én Atyámtól van megadva neki.” Aki bement, aki magát már tényleg Isten uralma alá helyezte, az ott bent, az ő uralma alatt élve rájön, hogy még az ő nevezetes szabad döntése is, amit meghozott ebben, ajándék volt. Ő maga döntött ugyan, de Isten adta neki ezt a döntést.
Így kapta elhívását Filepet is, aki igent mondott erre, és rögtön a földijét, Nátánáelt is hívta, lelkesen elmagyarázva neki, hogy akiről az ószövetségi iratok szólnak, azt megtalálta. De ez a derék izraelita nem hitt neki, hanem visszakérdezett, Názáretből származhat-e valami jó. Nem volt ez különösebben cinikus kérdés, hanem egy korabeli közmondás, ami mindenki ismert. Mégis álljunk meg nála, mert ma is ismert forma jelenik meg benne. Egy kérdés, ami csak formailag kérdés, valójában állítás. Nem ismerős ez a dolog? Emberek tele vannak kérdésekkel, miért így van ez, miért úgy van az, mi célja ennek, mi az értelme annak.
De a sok kérdés között fehér holló a valódi kérdés, mert ezek valójában állítások. Inkább csak magát igazolja az ember az ilyen típusú kérdésekkel. Azért kérdez, azért vet fel egyáltalán egy problémát, mert nem akar igazán kérdezni.
Az igazi kérdés ugyanis így hangzana: Mit cselekedjek, hogy éljek? Ezt kérdezte a filippi börtönőr Páltól és Silástól. Vagy ahogyan a jeruzsálemiek kérdeztek Péter igehirdetése után, megkeseredett szívvel: Atyámfiai, mit cselekedjünk, hogy idvezüljünk? Ez valódi kérdés. Ezt tényleg érdemes kérdezni. De amikor odakint, a világban rendezkedünk ehelyett, az legtöbbször nem igazi kérdés, csak önigazolás.
Mert vannak nem igazi kérdések, amik a világ és a többiek állapotára vonatkoznak, és csak azért hangzanak el, hogy addig se rólunk legyen szó, maradhasson minden a régiben. Ilyen kérdés volt ez, származhat-e valami jó Názáretből.
Mentsen Isten a sok kifelé fordított kérdéstől, amikor arról beszélünk, ami másokkal baj: nem értem, miért ilyen ez az ember, miért ilyenek az orvosok, a tanárok, a hivatalnokok, miért amolyanok a szomszédjaim. Nem ezekkel kell foglalkozni, hanem azzal, hogy megtaláltam-e már én is azt, akiről Mózes és a próféták szóltak, az igazi életet. Ezért a hívás, jer és kövess engem – most már ne azzal foglalkozzál tehát, ki hogyan sértett meg téged, milyen lereagálni valód maradt a szüleiddel való hadakozásaid sebeiből, gyanútlan embertársaid iránt – most már ne a többi embert kifogásold, ne Názáretet intézd el egy legyintéssel, hanem azon gondolkodj, van-e már igazi életed. Igazi, mennyből való, Jézust követő életed. Mert ez az egyetlen igazán fontos kérdés. A többire majd kapsz választ a maga idejében, ha erre megfeleltél. Ha a hívás nem marad válasz nélkül, mint a nagy vacsora esetében.
Akiket meghívott, azokat meg is igazította. Ez azt jelenti, hogy a meghívás elfogadása egyenlő azzal, hogy a továbbiakban semmilyen csalást vagy hazugságot megengedhetőnek nem tartok a magam számára. A megigazult ember egyenlő a hívást elfogadott, arra igent mondó emberrel. Az elhívott ember egyszerűen odahagyja azt, ami méltatlan ahhoz, aki őt elhívta. Ilyen egyszerű ez a dolog. Így osztotta szét a vagyonát Zákeus, így húzta partra hajóját Simon Péter, aki addig csak a gyarapodásban hitt, és így számolt le Pál a másokat vádoló, inkvizítori szerepével, amiben addig jól érezte magát. Akiket Isten elhív, azokat meg is igazítja.
Ágoston írja le a Vallomásaiban, hogy amíg nem volt képes igazán szívből igent mondani Isten hívására, addig nem volt képes erkölcsileg sem helytállni, még a saját mércéje szerint sem. Amikor pedig ezt megtette, amikor végre igazán szívből igent mondott arra, hogy jer és kövess engem, akkor megkapta kegyelemből, hogy már képes volt a jóra. El tudta hagyni a sötétség cselekedeteit és mint nappaliakhoz méltó járni, nem tobzódásokban és részegeskedésekben, ahogyan addig élt, felöltözte magára az Úr Jézus Krisztust. Mert akit ő elhívott, azokat meg is igazította. Ez az, amire mi nem vagyunk képesek, hogy egymást megigazítsuk. Pedig mennyit mesterkedünk benne! Minden családi veszekedés például átnevelési kísérlet. Hátha sikerül a kiabálásommal rávenni a páromat arra, hogy ne így viselkedjen, hanem másként – és nem sikerül, soha nem sikerül. Mert a megigazítás nem a mi dolgunk, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egymást megigazíthatnánk! A megigazítás Isten dolga, azt tőle át nem vehetjük soha.
És van itt még egy nagyszerű ígéret: akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette. A Biblia nyelvének kedvelt stiláris fordulata a prófétai múlt idő, úgy beszélni egy jövőbeni lehetőségről, mint ami már meg is történt, annyira biztos a beszélő a dolog bekövetkezte felől. Itt is erről van szó: aki Isten elhívását komolyan veszi, az nem csak megigazul, hanem meg is dicsőül.
A megdicsőülés természetesen nem külső siker, ahogyan azt félreérteni szokás. A dicsőség Isten fénye, ami lelki természetű dolog és ezért belül van, vagy pedig sehol. A szívben jelenik meg Isten dicsősége, tisztaság, rend, egyértelműség és szelíd, ragyogó fény formájában. Ezt a világban hiába keresi az ember bennünk van vagy sehol. Isten dicsősége szépen tükröződik ugyan az égbolt csillagain, a teremtett mindenség növényein, állatain, minden élőlényen és az élettelen világ csodáin is, de Isten fénye az ember szívében ragyog a legszebben, mert annak ott van a helye. Az emberszív pontosan arra van alkotva, hogy megtalálja a fényt, és amint ez megtörtént, az már az üdvösség. Nincs más jó és nincs más üdv, ami ezt felülmúlhatná. Az örök ragyogás, Isten dicsősége, a mi múlandó, gyarló emberszívünkben! Ehhez tényleg nincs mit hozzátenni.
Ha ezt megtapasztaltuk, akkor érdemes volt megszületnünk. Ezért az utolsó kérdés: adható-e mind ez másnak is? Lehet-e továbbítani, részesülhet-e belőle más, ha én már megtaláltam? Direkt módszerekkel, szándékolt meggyőzéssel semmiképpen nem. Kioktatatással, megszégyenítéssel végképp nem. Csak egyszerű, természetes és spontán módon, vagyis szeretettel. Nézd, én kaptam valami jót, adok belőle neked is. Látod, mindenki idegeskedik, én meg belülről kifelé nyugodt vagyok, miért ne ragadhatna rád is valami ebből előbb-utóbb. Tiszta a lelkiismeretem, te is aludhatsz jól, nem kell szoronganunk vagy egymást nyugtalanítanunk. Nem használok mosdatlan szavakat, lassanként talán észreveszed te is, mit is árul el a szókincsed. Gyanakszol rám, hogy rosszat akarok neked – nézd, kapsz előlegbe újra csak bizalmat, én is kegyelemből élek.
Így érkezünk el a felismerésig, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael királya. Kívánom, hogy ne a magunk megtalálása, és még csak ne is a saját üdvünk fellelése legyen az életünk egyetlen és végső célja. Amint megtaláljuk a rajtunk tényleg túlmutató valóságot, az életünk alapját, azt, amit a tanítvány így mondott: Te vagy! – onnan kezdve már minden egyéb másodlagos. “Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál fényesebb lesz, a teljes délig.” Nem fáj már a sértés, mert látom mögötte az emberi tévedést és az önigazolást, nem bánt a magány, mert tudom, hogy Üdvözítőm is egyedül viselte a legnehezebb órát. Nem félek a testi elmúlástól sem, mert tudom, hogy őhozzá megyek, aki úgy szeretett engem, hogy önmagát adta értem a kereszten. Neki legyen dicsőség örökkön örökre!
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked, hogy sokszor és sokféleképpen szóltál hajdan az atyáknak a próféták által és az idők teljességében szóltál nekünk az egyszülött, a páratlan Fiú által. Köszönjük, hogy meghallhattuk már mi is a te hívásodat is és téged áldunk, ha bemehettünk már a szoros kapun és járhatunk a keskeny úton, ami az életre visz. Segíts ebben minket, mert nélküled a mi erőnk oly kevés. Imádkozunk egy nagy beteg asszonytestvérünkért, aki kórházban várja kegyelmed lehajlását. Legyél vele gyógyító jóságoddal és add vissza őt szeretteinek. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akik a héten búcsúztak családjuk tagjától, erősítsd és vigasztald őket Szentlelkeddel. Kérünk a fiatalokért, a diákokért, közöttük is azokért, akik nehéz vizsga előtt állnak, adj nekik erőt a tanuláshoz és a helytálláshoz. Légy velünk mindnyájunkkal a most következő hét napjain, fogd a kezünket és adj világosságot szívünkbe. Fiadért, Jézus Krisztusért hallgass meg minket.
Ámen.
