Igehirdetés 2014. november 30. Németh Ildikó
Ígéretből élni
Lekció: Lk. 1: 13, 18-25.
Textus: Zsid. 6, 12.
„Ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus által! Áldott légy, hogy ma is hirdetteted közöttünk szent igéd. S legfőképpen pedig azért, hogy itt vagy közöttünk Szentlelked által, s így nem csak rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e hozzánk szóló szavad, mert akkor bizony sokszor süket csend venne minket körül, talán örök csend… Add Urunk, hogy itt és most se emberi beszéd hangozzék csupán, hanem a te élő igéd, ami teremtő erő, és megváltoztat utakat és gondolatokat. Segíts most minket, hogy amíg igédre figyelünk és asztalodhoz járulunk, átjárhasson minket a te végtelen szereteted és kegyelmed, és eljuthassunk mindnyájan az adventi várakozás igazi öröméig. Fiad Jézus Krisztus nevében kérünk, legyen áldásod veled és egymással való közösségünkön. Ámen.
Igehirdetés
Az imént a gyülekezeti termekbe átvonult gyermekek ma már a december 20-ai karácsonyi műsorra kezdenek el készülődni, vagyis felolvassák, meghallgatják a szövegkönyvet és megkezdődik a szereplők kiválasztása. A legtöbb jelentkezésre felemelt kezet pedig – és ez gondolom ma is így lesz – az után a kérdés után szoktuk látni, hogy: ki szeretne angyal lenni? Az angyalok világa ugyanis nagyon érdekli őket. Soha nem láttam még gyermeket érdektelenül csöndben maradni annak a kérdésnek a hallatán, hogy: Ki szeretne a saját szemével látni egy angyalt? S valljuk be (ne legyünk annyira felnőttek!), a mi szívünk is hevesebben verne, ha most azt mondanám, hogy a mai napon egy igazi angyal fog ellátogatni templomunkba.
Felolvasott igénk tanúsága szerint Zakariás pap látott egy igazi angyalt, méghozzá Gábriel angyalt, aki egy óriási örömhírt hozott neki. Azt mondta: teljesül régi nagy vágya, gyermeke fog születni, sőt nem is akármilyen gyermek, hiszen már az anyaméhben megtelik Szentlélekkel. Zakariás azonban nem tud hinni az ígéretnek, és így Gábriel kénytelen azt mondani neki, hogy amiért nem hitt, egészen addig meg fog némulni, amíg az ígéret be nem teljesedik. A büntetés pedig jogos, Isten gyermekének ugyanis tudnia kell az ígéretben bízni, vagyis a láthatók helyett a láthatatlanokra nézni, Isten gyermekének tudnia kell ígéretből élni. Pontosan ez a lelki alap ugyanis a hívő ember többlete, s most advent első vasárnapján jó nekünk is megvizsgálnunk, hogy ezen áll-e az életünk. Bár az önvizsgálat lehetőségén túl, minden alkalommal, amikor hirdettetik közöttünk az ige, amikor az úrasztalát megterítjük, a mi Urunk fel is kínálja nekünk, hogy újraalapozódhat életünk. Az alapnélküli, vagy rosszul megalapozott életünk, és elkezdhetünk építeni arra, amire tényleg lehet: az ő ígéreteire.
1.
De kezdjük most azzal, hogy miért is van az, hogy az ígéretből élés olykor még a nagy múltú, komoly hitű emberek életében is döcögve megy, amint azt Zakariás pap példája is mutatja. Azért van ez így, mert a hívő ember két ország polgára egyszerre: ezé a földi országé, ahol élünk, dolgozunk, küzdünk és remélünk, és Isten országáé, ami „nem szemmel láthatóan jön el” – ahogyan ezt Jézus az evangéliumban mondja. Emberi gyengeségünk része, hogy a külső, szemmel látható valóság nagyon fontos mindnyájunknak, emiatt pedig a legtöbbször a szívünk bizonyosságát is a világból, kívülről várjuk. Örülünk, amikor igazolva látunk egy-egy várakozásunkat, amikor az élet dolgai úgy alakulnak, ahogy elképzeltük, hittük, reméltük; és szomorkodunk, amikor feltételeztünk valamit, számítottunk valamire, hittünk a beteljesedésében, de nem úgy lett. Ilyenkor gyakran elbizonytalanodunk, elveszítjük a kedvünket, néha pedig még meg is rendülünk. Pedig „adventi leckénk” ma éppen ez: megtanulni várni, türelmesnek lenni, hinni azt, hogy az Úr tényleg eljön, és nem késik el az ígérettel. Ugye el tudjuk képzelni, milyen hosszúnak tűnhettek az évszázadok, amelyek során a zsidók várták a Messiást! Volt benne testvérháború, száműzetés, a templom lerombolása, megszentségtelenítése, sok-sok keserűség és könny, úgyannyira, hogy még a lelki emberek, egy Zakariás pap is elfásult belülről, hitte is meg nem is, hogy Isten megteszi, amit angyala által mond. Igen, ígéretből élni nem magától értődő, nem természetes dolog, hanem inkább lelki készenlét, éberség, s legfőképpen hit dolga. Kezdjük hát el legyőzni magunkban a fásultságot, közömbösséget, kiüresedettséget; látva azt, hogy bár megvannak az ígéretből élés nehézségei, de ezek nem legyőzhetetlen nehézségek. A hit döntését kell meghozni hozzá, vagyis szívünknek meg kell nyílnia Isten számára: „itt vagyok Uram, kiégetten, üresen, kiszáradt szívvel, töltsd meg ezt az üres szívet ígéreteiddel!”
Ezzel a lélekkel tud újraalapozódni az emberi élet, így imádkozva tud bizonytalan földi életünk elkezdeni azokra az alapokra épülni, amik meg nem rendülnek: Isten ígéreteire.
2.
De lássuk most már azt is, hogy mi az ígéretből élés lényege. Ez nagyon röviden ebben az egy szóban foglalható össze: megújulás. Ezt munkálta Isten régen a próféták által, ezt a feladatot adta Zakariás pap fiának, Keresztelő Jánosnak, és ezt munkálta maga Jézus is minden szavával és kereszthalálával egyaránt: hogy emberek megújuljanak. Kijöjjenek a bűnből, a sötétségből és a tévelygésből, kijöjjenek a keserű bosszú, a neheztelés és a számonkérés lelkületéből: megújuljanak.
Mert Isten megújító erő is, nem csak teremtő akarat. Ő nem csak egyszer alapozta meg a világot, hanem bennem és bárki másban ma is újra meg tudja és meg is akarja alapozni a világot. S azok az emberek, akik az ő végtelen nagy türelmében, kegyelmében újra alapot találnak a lelkük és életük számára, akik valóban elkezdik életüket az ő ígéreteire építeni, azoknak az embereknek elkezd megújulni az élete. Az emberi kapcsolataik, a munkastílusuk, a szabadidejük, a pénzgazdálkodásuk, a rokonaikkal való kapcsolatuk, a jövőhöz való viszonyuk. Ezért jött Jézus, és ezért van most terítve az úrasztala is, hogy elkezdjünk ismét ígéretből élni, és megújuljon mindaz, ami elromlott. A bűnről mondjuk ki, hogy bűn, bánjuk meg és hagyjuk el! A hitetlenséget váltsa fel az élő hit, a kihűlt szívek melegedjenek meg, és teljenek meg szeretettel. Vagyis legyen ez az advent a megújulás ideje!
3.
Végül hadd mondjunk még pár gondolatot az ígéretből élés egyik gyümölcséről is, amely a türelem. S egy felhívással kezdeném: ebben a ma elkezdődött adventben tanuljunk meg – legalább egy kicsit – türelmesnek lenni egymással! Igen, azt mondtam: egy kicsit, hiszen lássuk csak be, hogy nem az a baj, hogy nincsen nagy türelmünk, hanem az, hogy a legtöbbször még egy kicsi sincsen. Pedig ha egy-egy feszült pillanatban nem vágnánk azonnal vissza neheztelve, hanem csak pár másodpercnyi türelmünk lenne, amíg lecsillapodik a szívünk, akkor már csodák történnének a mindennapokban. Akkor az édesanyák keze alatt sokkal több türelmes gyermek nevelődne, és a felnövekvő új generáció nem akarná felfalni az egész világ minden örömét és élményét azonnal. Akkor fiatal házasságok nem hullanának szét két-három év után, hanem a párok megvárnák míg szépen összecsiszolódnak egymással. Munkahelyeken természetessé válna, hogy emberek segítenek egymásnak. Beteg emberek eljutnának a belátásig, hogy mi lehet az a jó, amit Isten azáltal a rossz által munkálhat, amiben vannak. Szenvedélyek rabjai elviselnék azokat a nehéz pillanatokat, amikor a kísértés közel jön hozzájuk. Sőt, azt kell mondjam, hogy türelem által, még a leghétköznapibb perceink is ünnepivé, emelkedetté válhatnak. Hadd mondjak el ennek jobb megértéséhez egy rövid történetet!
Egy keresztyén New York-i taxis írását fogjuk most hallani:
„Megérkeztem a címre, és dudáltam. Pár percet vártam, majd ismét dudáltam. Mivel ez volt az utolsó fuvarom aznap, már-már arra gondoltam, hogy elhajtok, de végül leparkoltam, felsétáltam az ajtóhoz, és kopogtam. Máris – felelt valaki gyönge hangon. Úgy hallottam, mintha odabent valamit húznának a padlón. Hosszú szünet következett, majd kinyílt egy ajtó. Egy kis termetű, legalább 90 éves nénike állt előttem. Kis műanyag bőrönd pedig mellette. A lakás úgy nézett ki, mintha évek óta senki sem lakott volna benne. Minden bútor le volt takarva lepedővel. Kivinné a csomagomat a kocsihoz? – kérdezte. Levittem a bőröndöt, majd visszamentem, hogy támogassam. Megfogta a karomat, lassan sétált az autó felé, folyton csak köszönte a kedvességemet. Ez semmiség – mondtam neki – próbálok úgy bánni az utasaimmal, ahogy szeretném, hogy az én családom tagjaival is bánjanak mások.
Ó, ön olyan jó lelkű – mondta. Mikor beszálltunk az autóba, megadta a címet, és megkérdezte, hogy nem mehetnénk-e az alsóvároson át. Nem az a legrövidebb út – feleltem gyorsan.
Ó, nem bánom – válaszolt ő – nem sietek. Egy elfekvőbe megyek végül is. Benéztem a visszapillantó tükörbe. Apró szemei könnyektől csillogtak. Senki nem él már a családomból – folytatta halk hangon. Az orvos azt mondja, hogy már én sem fogok sokáig élni. Lopva oldalra nyúltam, és kikapcsoltam a taxiórát.
A következő két órában keresztül-kasul autókáztuk a várost. Megmutatta azt az épületet, ahol valaha liftkezelőként dolgozott.
Áthajtottunk azon a körzeten, ahol férjével első közös éveiket töltötték. Elvezetett egy bútorraktár elé is, amely valaha bálterem volt, és ahová ő is gyakran eljárt táncolni. Néha megkért, hogy lassítsak egyik vagy másik épület előtt vagy saroknál, aztán csak ült, és nézett ki szótlanul a sötétbe. Egyszer csak megszólalt: Fáradt vagyok, most már menjünk! Amikor odaértünk az idősek otthonához és bekísérve leültettem őt a váróban, megkérdezte: mennyivel tartozom? Semmivel – feleltem. Ugyan, élnie kell valamiből – válaszolta ő. Vannak más utasok – mondtam. Szinte gondolkodás nélkül előrehajoltam és megöleltem. Szorosan belém kapaszkodott.
Ön pár boldog órát szerzett egy öregasszonynak – mondta. Köszönöm. Megszorítottam a kezét, majd kisétáltam. Hallottam becsukódni az ajtót magam mögött. Egy élet záródott le azzal a hanggal. Nem bírtam hazamenni. Céltalanul cirkáltam mindenfelé a városban gondolataimba merülve. Mi lett volna, ha az az asszony egy mérges sofőrt fog ki, vagy egy olyan valakit, aki már türelmetlenül várja a műszak végét? Mi lett volna, ha visszautasítom ezt a fuvart, vagy ha az első dudálás után elhajtok? Arra vagyunk beállítva, hogy az életünk nagy dolgok körül forogjon. De a nagy pillanatoknak gyakran tudatára se ébredünk, mert szépen be vannak csomagolva olyan eseményekbe, amelyeket a többség lényegtelennek tart.”
A türelem hétköznapjainkat is felemelő, áldott hatásainak a szemléltetése végett hangzott most el ez a történet, de mondjuk el ennek kapcsán azt is, hogy micsoda ajándéka, lehetősége az életünknek, hogy hittel ráállhatunk ma is, az elkészített vendégség által is, arra a lelki alapra, amiről hallottuk, hogy ez lehet a mi többletünk, mégpedig hogy mi nem csak a láthatókra nézünk. Hogy nekünk most is, amikor mulandóságunk, vagy szeretteink mulandósága jut eszünkbe, az örökkévalóság távlata jelenhet meg szemünk előtt.
Igen, azt kell mondjuk Testvérek, sokkal áldottabbak lesznek hétköznapjaink, adventünk, s majd az ezt követő karácsonyunk, ha Isten ígéretei lesznek életünk alapjai. Mert bár ennek az életnek is vannak nehézségei, s folyamatos megújulást igényel, de az ezáltal bennünk kimunkálódó Lélek gyümölcse, a türelem egyre hasonlóbbá tesz bennünket ahhoz, akit követni igyekszünk, aki a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ebben erősítsen meg most minket a tőle való falat kenyér és korty bor: a szent vendégség.
Így legyen! Ámen.
Úrvacsoraosztás
