Igehirdetés 2014. november 9.
Isten-áramlás
Lekció: Lk. 13,1-9
Textus: Róm. 8,38
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény el nem választhat minket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
Imádkozzunk!
Köszönjük, végtelen jóságú és türelmes Istenünk, hogy kiárasztottad örök szeretetedet és világot alkottál, hogy abban tükröződjön teremtő fantáziád, az a végtelen gazdagság, ami bennünket, embereket minduntalan és lenyűgöz és csodálattal tölt el. Köszönjük neked, hogy emberek lehetünk, akik felfoghatjuk ezt a sok jót, és életünk útján megállva elgondolkodhatunk mindennek értelme felől. Bánkódunk afelett, hogy nem vagyunk képesek méltó módon viszonozni jóságodat, és igazából csak töredékét értjük meg végtelen bölcsességednek. Hiányzik belőlünk az eredeti tisztaság és jóság, az, ahogyan bennünket valamikor megteremtettél, és ezért rólad sincs méltó képünk, aki mindig voltál és mindig leszel, és ma is az egyedül igazán létező vagy. Segíts megromlott és beteggé lett állapotunkon, és állítsd helyre bennünk a gyermeki bizalmat és tisztaságot, ami újra hozzád visz és helyreállít bennünk mindent, ami segít nekünk a te jóságodban részesülni. Ámen.
Igehirdetés
Mindenki tapasztalja, hogy földi utunkon nem egyenletesen vannak elosztva az életesemények. Néha hónapokig, évekig sem történik szinte semmi igazán fontos, csak folynak a dolgok a maguk megszokott medrében – aztán egészen váratlanul, néha valóban villámcsapásként érkezik egy súlyos betegség vagy éppen haláleset a családban, jön egy természeti csapás, egy tömeges baleset vagy egy történelmi kataklizma, amik nem voltak benne a menetrendünkben, és ott állunk értetlenül. Volt valamilyen képünk a valóságról, elkönyveltük a világot valamilyennek, általában megbízhatónak és kiszámíthatónak, aztán hirtelen kiderül a világról meg az életről, hogy nagyon is veszélyes hely, amiben nem lehet kiszámítani az eseményeket. Ilyesmi lehetett az, amikor Pilátus áldozat bemutatása közben, vagyis istentisztelet alatt gyilkoltatott le embereket, és az történt, amit ő nagyon is akart, vagyis az embereknek görcsbe rándult a lelke és megrettentek – de ilyesmi lehetett az is, amikor a Siloám tornya, talán egy földrengés vagy építési hiba következtében, de összedőlt és tizennyolc ember szörnyethalt, akik véletlenül éppen arra jártak.
Nyilván megkérdezték Jézust a tanítványai, hogy ő miként érti ezeket. Vajon azért haltak meg ezek, mert bűnösebbek voltak másoknál? Mi a hit válasza a felfoghatatlan dolgokra? De a Mester válasza: nem voltak bűnösebbek senkinél. Amikor ilyen megfoghatatlan borzalmak történnek, akkor mi emberek, rossz megoldásként, leggyakrabban valaki ellen fordulunk, akit okolni lehet, néha emberek ellen, de néha maga Isten ellen. Az emberben lévő értetlenség, a gyűlöleten és a haragon át, mint valami vészszelepen keresztül kisüvít, de mindenki érzi, hogy ez nem jó megoldás. Jézus valami mást javasol: tekintsük az élet ilyesfajta borzalmait nekünk szóló jeleknek, amik arra valók, hogy ébresztő óraként azt mondják, elég az alvásból, fel kellene már ébredni az igazi valóságra. Most még lehet, íme, itt vagyunk, vissza lehet fordulni, ha rossz úton járunk. Ha azonban ezt elmulasztjuk, akkor egyszer csak eljön az óra, amikor már nem lehet megfordulni, mert már késő, és nincs visszaút.
Mondhatná valaki, hogy mindez fenyegetés, ami félelmet kelt – valójában azonban egészen más az öncélú megfélemlítés, amikor semmi más szándék nincs, csak az, hogy valaki rettegjen, és egészen más az, amikor valaki a vesztébe rohan és figyelmeztetik, hogy ne tegye. Ezért fűzi hozzá az evangélium szerkesztője a pilátusi és siloámi történésekhez külön még a szőlősgazda példázatát is, amikor az kiment három éven át, hogy fügefáján gyümölcsöt keressen, de nem talált rajta semmit. Ki is adta a vincellérjének, hogy vágja ki azt a fát, minek foglalja a helyet – de az kért még egy évet a gazdától, hogy körbeássa, megtrágyázza, és ha azután sem terem, csak akkor vágják ki. Hadd jegyezzem meg, hogy itt a templomkertben, normális körülmények között, évenként kétszer is terem a füge, tehát egy fügefa életében a három egész év terméketlenség, főleg a szubtrópusi éghajlaton, ahol ez a példázat született, valóban meghökkentő. De mégis van, aki azt kéri, Uram, hagyd még egy évig. És mi mindnyájan ezt a többlet évet éljük! Azt az időt, amikor már régen jöhettek volna ránk rosszabb idők, és mi mégis újabb lehetőséget kaptunk. Vajon élünk-e vele? Nyugodtan mondhatjuk, hogy a kegyelemnek, Isten jóságának és türelmének a koncentrált időszakában élünk, és egyértelműen ránk, magunkra hull vissza, ha eljátsszuk a lehetőséget.
Hívjuk most segítségül a gondolkodásról való gondolkodást, hogy mindezt jobban érthessük, és fogalmazzunk úgy, hogy emberi gondolkodásunk lehet statikus, merev – de lehet, élő, mozgásban lévő, dinamikus is. Az előbbi rögzíteni akar, szépen pontosan megfogalmazni, rendszert és intézményt építeni – a másik viszont úton jár, halad előre, legjobb, ha így fogalmazunk, hogy él. Maga az egyház, a Krisztust követők közössége is törekedhet arra, hogy jól kiépítse magát, legyen szép hierarchiája, ahol mindenkinek megvan a maga helye a legkisebbtől a legnagyobbig, legyen megdönthetetlen dogmatikája, pontos válasza minden élethelyzetre, egyszóval, hogy épületté, erős intézménnyé tegye magát. De törekedhet arra is, hogy új és jó dolgok történjenek vele, mint úton járó közösséggel és Isten szeretete egész frissességével beleáramolhasson ennek a közösségnek az életébe. Eszünkbe juthat, amit Isten az égő csipkebokornál mondott magáról Mózesnek: Vagyok, aki Vagyok. Ha ezt a végtelenül tömör három szót rosszul értjük, akkor egy elzárkózást jelent, nem mondom meg, ki vagyok. De a héber nyelvtan alapján fordíthatjuk ezt a három szót úgy is, hogy az vagyok, aki voltam, vagyis itt van velünk Ábrahám, Izsák, Jákob és mind a többiek a maguk gazdag Isten-tapasztalásával, és ez mind beleárad abba, hogy mi a mai napon kinek látjuk Istent. Az vagyok, aki voltam. De úgy is nyugodtan fordíthatjuk, hogy az vagyok, aki majd leszek, a jövő most készül, általatok és bennetek, és a jövő is belétek áramlik. Az, hogy milyen hittel és milyen reménységgel néztek a holnap elé, az mind itt van a mai napotokban, és akit a jövő Istenének láttok, Az formálja leginkább a jeleneteket.
A mai időkben sokat hallunk az áramlás gondolatáról, arról, hogy a munkájába, vagy sportolásba, vagy a zenélésbe belefelejtkező ember „áramlás-élményt” él át, vagyis a feladattal való megküzdés közben egyszer csak nagyon boldognak és kompetensnek kezdi el érezni magát, éspedig akkor, ha a feladat sem nem túl nehéz, sem túl könnyű, hanem őrá nézve pont jó, rá van méretezve. Megtapasztalja az ember ilyenkor, hogy megy, halad az élete valahová, és az a cél örömteli számára. Idegen szóval flow-nak nevezik az élményt, áramlásnak, és szokás azzal elmagyarázni, miről is van szó, ahogyan a folyóparton ülve mindig jól érezzük magunkat, mert egyszerre van előttünk a mozgás, a nagy víz mozgása, amiben energia és erő rejlik, meg bizonyosság, hogy az a sok víz egy cél felé megy, és mintegy tudja, hova fog érkezni. Ez a kettő együtt valahogy az ember szívének nagyon kedves belső érzést ad, és ezt éli át mindenki, aki a képességeinek megfelelő feladatba úgy igazán elmerül. Tegyük hozzá, hogy hívő szemmel nézve az életünket, mi még azt is tudjuk, hogy a feladatban, a valóban nekünk való, ránk méretezett feladatban felhasználásra kerülő energiát mindig odaátról kapjuk, maga Isten lelkedzi bennünk a megküzdést, ő van jelen, aki van, és aki volt és aki lesz. Ezért a mi flow-élményünk igazából annyi, hogy beleigazodunk az „Isten-áramlásba” – nevezzük ma így – engedjük, hogy átjárjon és magával vigyen minket, ami életet tud teremteni, ami megfeneklett életeket le tud segíteni a zátonyról, ami üres életeket meg tud tölteni nekik való tartalommal. A mi dolgunk összesen annyi, hogy felnyissuk a szívünket az Isten-áramlás számára, és ne akadályozzuk, amit ő el akar bennünk végezni.
Úgy is mondhatjuk, hogy az ő ajándékozó szeretete állandóan be akar jönni ebbe a világba, ahogyan a nap fénye beragyogja a naprendszert és itt, a mi bolygónkon még életet is ad. Isten így, szakadatlanul adja magát, közli velünk szeretetét, és szomorú dolog, amikor olyan sokak számára megszokottá válik ez a csoda, és nem is örülnek neki. Pedig a mi helyénvaló válaszunk az Isten-áramlásra az, ha mi is élni kezdünk – ő éppen ezt szeretné a legjobban! Ha komolyan vesszük mai igénket, akkor annak alapján úgy fogalmazhatunk, hogy az ő önmaga közlésének, a szakadatlan Isten-áramlásnak különböző céljai vannak.
Első az ébresztés, a félálomban és kábaságban élő ember ébresztése, ami nélkül úgy el tudunk aludni, hogy számunkra még a végítélet harsonáját is kétszer kell majd megfújni. (Hamvas B.) Ezen a héten olvastuk Jeremiás könyvéből a hátborzongató igéket, hogy „idejében szóltam, de ti nem akartátok meghallani”. (Jer 25,3) Huszonhárom év óta szólta pedig népének Isten igéjét, de nekik az nem kellett, és tudjuk, hogy ebből lett a babiloni fogság, ami hetven esztendős száműzetés volt. Ott aztán megtanulták, hogy tanácsosabb kinyitni a szívüket Isten előtt, mintsem bezárni. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, olvassuk ismételten a Szentírásban. (Zsolt 95,7-8, Zsid 3,14) Amikor a világban megfoghatatlan, érthetetlen események történnek, az legyen arra alkalom, hogy a hívő ember felébred, és jobban meglátja a maga kötelességeit.
Az ébresztésen kívül, hogy rádöbbenünk, hol is állunk és hol kellene állanunk, Isten maga-közlésének mindig értelme az is, hogy észrevegyük végre az ő végtelen nagy jóságát. Emlékezzünk a példázatra, hogy a vincellér három terméketlen év után kér a gazdától még egy negyedik évet is, és a gazda megadja. Ha el is szégyelljük magunkat e felett, hát örüljünk is neki már egy kicsit. Van még egy évünk! Ez a „még egy év” tulajdonképpen mindig a jelen pillanat. Amikor belekeserednénk a hiábavaló igyekezetekbe, amikor elegünk van az emberek értetlenségéből, amikor üresnek és értelmetlennek vélünk órákat és napokat, jusson csak eszünkbe, hogy a „negyedik évet” éljük. Minden pillanat a negyedik évet jelenti, és valóban teljen meg végre az életünk Isten jóságával. Ő adja magát, ahogy mondtuk, mint a napfény, áramlik felénk szüntelen, hát legyenek nyitva a szívek – és megtelnek majd mennyei tartalommal.
Végül pedig azért közli magát velünk Isten a maga szakadatlan áramlásával, mert „hátha terem az a fa jövőre….!” Igen, ő gyümölcsöző, az „élő életet” akarja! És arra emlékeztet minket, hogy az alkotás öröme a legjobb dolgok közé tartozik ezen a világon. Öreg édesanyám kilencvenen túl már csak párnákat hímzett és néha kivarrt egy-egy előrajzolt mintát, amit a nővérem hozott neki Angliából, és lettek szép virágok meg tájképek, aztán meglocsolgatta azt a négy-öt zöld növényt, ami az ablakpárkányon elfért – neki akkor már csak ennyi jutott az alkotás öröméből. De felnevelt ötünket édesapánkkal együtt és boldog volt, amikor láthatta az unokáit. Hát mozduljon meg a statikus gondolkodásunk, legyen benne újra élet és esemény, költözzön mozgás és áramlás a megfeneklett életekbe, és induljon el az ember újra, ha nagyon beült volna már a tévéje elé. Legyenek alkotásai, amik csakis az ő kezéből kerülhetnek ki, legyen öröme a rá váró feladatok megoldásában, teljesítésében, és mindjárt nem fogja megenni az ilyen embert az üresség és a depresszió. Tegyük, ami tőlünk telik, többet nem kell – csak azt, ami tőlünk telik. És akkor nem jött hozzánk hiába a szakadatlan Isten-áramlás, a Szentlélek ereje és a Fiú szeretete. Azt fogjuk megélni, hogy egyek vagyunk az egész világgal, és még annál is többet, egyek vagyunk az Atyával, aki közli magát minden emberrel. És akkor elmondhatjuk majd mi magunk is: Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény el nem választhat minket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Istenünk, hogy szakadatlanul közlöd magadat velünk, emberekkel, akik nélküled üresek és boldogtalanok vagyunk. Kérjük, töltsd meg szívünket atyai jóságoddal, a Fiú szeretetével, és a Szentlélek erejével. Ne engedd, hogy mindig csak a hiányokat és a bajokat lássuk, és napirendre térjünk ajándékaid felett, mintha azok nekünk járnának. Vedd el köznapiságunkat, és segíts abban, hogy az Úr napja valóban a te napod lehessen minden családban. Áraszd a szívünkbe közelséged örömét, és adj belső békességet abban a ragyogásban, amit a hit által közölsz minden gyermeki lélekkel magát rád bízóra. Segítsd a munkálkodókat, hogy jó dolgok kerüljenek ki a kezeik alól, vigasztald a bajban, betegségben lévőket és azokat, akik most túl nehéz feladat alatt görnyedeznek. Mindnyájunkat részeltess tőled való vezetésben az ige és a Szentlélek által. Ámen.
