Igehirdetés 2010. október 3.
Lekció: 1Krón 10
Textus: Jel 7;14,17
„Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek és megmosták ruhájukat a bárány vérében. Mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.”
Az Úr elhívja Ábrahámot és ígéretet ad neki, hogy nagy néppé lesz, amelyet be is tart. De a nagy nép örökké elégedetlen. Az Isten mutatja az utat nappal füst, éjjel tűzoszloppal miközben vezeti a népet, de a nép mégis inkább vágyik vissza a húsos fazekak mellé Egyiptomba. Ennek ellenére megkapják az ígéret földjét, Kánaánt, ahol az Úr továbbra is velük van, sőt az általa kiválasztott személyeken keresztül gyakorlati utasításokat is ad, mégis elégedetlen a szívük.
Addig, hogy egy nap odaállnak Sámuel elé: „Te már megöregedtél… Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” (1Sám 8,5)
Sámuel pedig csodálkozik. Nyilván tudja, hogy a kérésük mennyire nem ésszerű, ezért aggódva imádkozik és ezt a választ kapja az Istentől: „Hallgass a nép szavára mindenben, amit mondanak, mert … engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk.” (1Sám 8,7) Az Isten még arra is felhívja a figyelmüket Sámuelen keresztül, hogy milyen jogai lesznek a rajtuk uralkodó királynak: hogy katonáskodásra, kényszermunkára, adózásra kényszeríti majd őket. Elveszi a földjeiket és uralkodik felettük úgy, ahogyan nem fog tetszeni nekik.
Mivel nem hallgatnak az Isten szavára és a maguk feje után mennek, az Isten megengedi ezt, hogy úgy lehessen, ahogyan a mi önálló terveink szerint jónak látjuk. Az önállóságból fakad az, amit látunk az igeszakaszban egyenes következményként.
Saul pedig beteljesítette mind azt a rosszat túl is szárnyalva, amire előre felhívta Salamon a figyelmüket. Ezért állnak már keleti szokás szerint kora hajnalban a seregek egymással szemben.
A sereg pusztulásának mértékét nem tudjuk, csak annyi van az igében: „Hullottak a sebesültek…” Meghalnak Saul fiai és miután megsebesül, meghal Saul is a kardjába dőlve. Sőt követi a hű csatlósa is, aki kitudja milyen bűnökben volt szintén hűséges követője?
Nagyon komoly, hosszú csata lehetett, hiszen aznap már nem jut idejük a filiszteusoknak a halottak kifosztására. Ez után pedig szabadon foglalhatnak el egy országrészt.
Kisgyerek korom óta nagyon szeretem a történelmet és sokszor gondolkodtam azon, hogy egy nép, ha terültet szerez, az mennyire múlik az érdemein? Szerettem volna azt hinni, hogy nekünk, magyaroknak az érdemeink miatt jutott a Kárpát medence. De mára sajnos azt érzem, hogy nincs ilyen. Igenis kapunk rengeteg dolgot, de nem az érdemeink miatt, hanem egyfajta lehetősségként. Ahogyan akkor ott a filiszteusok kapták meg ezzel a csatával azt az országrészt és a lehetőséget, hogy megismerjék az élő Istent és neki szolgáljanak, de nem tették, így később Dávid fogja onnan elkergetni őket. Napjainkban is zajlik világszerte a területfoglalás, amit épp törvényekkel próbálunk úgy ahogy megakadályozni, hogy külföldiek felvásárolják bagóért a földjeinket. És vannak, akik kettesével jönnek csöngetve téríteni, és ha nem hallgatunk a szavukra, akkor lehet, hogy a mi házunkat nézik ki.
De ne szaladjunk ennyire előre. Jelen pillanatban egy vesztes csata felett állunk.
Mindezt miért? Mert a nép a maga feje után ment, nem az Isten útjait járta. Király kellett, hát megkapták. Megkapták azt, aki további romlásba vitte őket, hiszen ráadásként Saul, még szellemet is idéztetett és azt kérdezte, az Isten helyett.
Ez az egyik olyan dolog, amire nem győzzük elégszer felhívni a figyelmet, hogy senki ne tegye. Egy barátom apjának gyerekként jósolta meg valaki, hogy két fia lesz, ami bejött és, hogy 45 évesen fog meghalni, ami hála Istennek nem. Bár ő azt mondja, hogy ezt sohasem vette komolyan és nem is foglakozott vele, de azért annyira izgatta, hogy nem bírta magában tartani. El tudjuk képzelni? Azt az aggódó naptárlesést, ahogyan nézi, és azon gondolkodik: „pár nap múlva töltöm a 45. évemet, vajon mikor köszönt be az elmúlás?” El tudjuk ezt képzelni? Hát hogyne! Ki ne fürkészte volna a jövőt, s ha nem akarjuk, akkor is halljuk a rádiókban is akár a horoszkópot.
Mert valljuk be immáron csak névleg keresztyén az öreg kontinens, Európa! A mai reggelen legalább annyian, ha nem többen indulnak el valamilyen más közösség alkalmára, mint akik a történelmi egyházak igehirdetéseire keltek föl. Teológusként egy reggel metróra szálltunk Pesten, hogy egy vidéki gyülekezetbe menjünk. A kocsi tele volt emberekkel, akik egymással, mint ismerőssel beszélgettek a megszokott „idegenként” való utazáshoz képest. A kezünkben levő Biblia láttán mosolyogva szólított meg egy idős házaspár. Meg is beszéltük, ki merre megy. Mi néhányan Kőbánya kispesttől vonattal egy református gyülekezetbe, a szerelvény utasainak többsége pedig a vasárnaponként 10 ezer emberrel megtöltött „hit parkba”. Ha nem is tekinthetőek teológiai értelemben keresztyénnek, de ezek az emberek legalább naponként kézbe veszik a Szentírást. És mi reformátusok? Mi, akik a bibliásoknak számítottunk évszázadokon keresztül? Mikor volt utoljára kinyitva az élet igéjénél? Egy lelkész mesélte, hogy egy-egy idős ember mikor elmegy a minden élők útján, aztán jön a család bejelenteni a halálhírt, többnyire csak annyit tud mondani, hogy jó ember volt a maga módján. De egyre ritkább az, amikor számba veszik az elment holmiait marad egy rongyosra olvasott Biblia, a napi ige, a lelki táplálék, amit egy régi Biblia oldalaira láttam írva kézzel: „a mindennapi kenyér”.
Közben pedig vasárnaponként látogatottság csúcsot döntenek a plázák. Én nem sokat járok ilyen helyekre, mert mindig feszülté tesz, mert olyan természetellenes, de egyszer valami miatt egy külvárosi plázába kellett bemenjek vasárnap dél körül. Töménytelen ember, rengeteg család, futkosó gyerekek, mert ez a program, amivel ki lehet kapcsolódni.
Olyan sokszor hallom, hogy mondják az emberek, hogy annyira nehéz az élet, növekszenek az adóterhek, a hitelek. Egyik napról a másikra élnek családok. És a templomba menésre nem jut idő, mert ilyenkor lehet pihenni, mert ilyenkor van együtt a család. És a rohanó világban élő embernek, aki keresi a megnyugvást, már alig-alig jut eszébe, hogy e falak közzé is lehet jönni, leülni, elcsöndesedni, megnyugodni, megtisztulni és egy hétre újból feltöltődni.
Nem jut eszünkbe az Isten az egyedüli segítség, akinél van megoldás mindenre.
A mai modern embernek is van választási lehetősége, mint akkor izraelnek! Választhatjuk az Úrnak való szolgálatot. Választhatjuk a Jézus Krisztus vérével való megtisztulást és az általa taposott úton való haladást. Választhatjuk a templomot, a fiatalok az ifjúsági közösséget is. Választhatjuk az élő Istent az életünk Királyaként. Mert az Isten nem kötelez semmire. Elénk adta az életet és azt mondta, hogy válasszuk azt.
De választható valamilyen király is. Napjainkban millió lehetőség közül. Izgalmasabbnál izgalmasabb! Vajon tegnap este hányszor többen ültek valamelyik sztárcsináló műsort nézve a TV előtt? Ma közülük hány ért oda valamelyik templomba?
És csodálkozunk, hogy a 60-70 év, ami jut, tele van szenvedéssel, küzdéssel, fájdalommal, terhek hordozásával, robottal, harccal, sírással, elégedetlenséggel, megnyugodni nem tudással.
És senkit nem ostorozok! Pontosan tudom, hogy telve vagyunk vágyakkal, tervekkel elképzelésekkel. Sőt többnyire jó szándékkal is és mégsem értjük, hogy miért nem segít a bajunkon az Isten. Ha valamit elvesz, ami az életünkben csak akadály volt, pedig mi tíz körömmel ragaszkodtunk hozzá, hiszen nagyon kellett az nekünk, akkor azt kérdezzük, hogy miért büntet az Isten? Ha nem segít, amikor olyan dolgokra készülünk, ami az ő útjaitól nagyon távol esik, joggal kérdezzük, hogy miért nem segít az Isten?
Kiskunlacházán az utcánkban van egy 80 éves ember, jó egészségnek örvend ma is. Ő mondta egyszer, hogy azért nem imádkozik, nem jár a templomba, mert ő eddig is megvolt az Isten nélkül, ezután is meg lesz. Hozzá rendszeresen betörnek. De ő akkor is konok és nyakas.
Tehát a bűneink miatt hull ránk Isten büntetése? Azt gondolom egyértelmű a NEM! Izrael nem büntetést kapott, csak járta a maga útját, amit jónak látott. Választhatott. Választhatta, hogy az Isten vezesse őket tovább és az ő útjain haladjon, ami nem a legkönnyebb, de ahogyan a pusztában vezette őket és ellátta a szükséges mannával és fürjjel, annyival, amire szükségük volt. Ugyanígy meg lehetett volna mindenük, minden, ami szükséges. De ők mást választottak, a maguk terve szerint királyt, akivel azt hitték előbbre vannak, pedig csak súlyosbodott a helyzetük. Az Isten pedig csupán megengedte, hogy azt csinálják, amit akarnak. Mert nem vagyunk gépek! Itt a szabad akarat. De az ember újból és újból csak azt bizonyítja, amit latinul úgy mondunk: „non pose, non pekkare”, azaz nem képes nem vétkezni. Tehát ki az oka a nyomorúságunknak? Azt hiszem mi magunk…
Azonban az Isten pontosan tudja, hogy a szeretett teremtményei milyenek. Tisztában van a bűnösségünkkel, az elgyötörtségünkkel, a múltunkkal és jelenünkkel. Ezért küldte el a megváltó szent fiát, azt az áldozati bárányt, akinek a vére minden bűnt elmos, hogy megtisztíthassa azt a lelki ruhát, ami ránk lett szabva, amit soha lecserélni nem lehet, csak megtisztítani. Ő vár ránk az Atya előtt, hogy aki róla itt bizonyságot tett, arról ő ott fog majd bizonyságot tenni.
Ráadásként azt, hogy szoktuk énekelni, hogy „rögös bár utunk, hozzád így jutunk…” De vajon melyik a nehezebb, rögösebb út? Melyik az, amelyik a földi életünkben több küzdelemmel jár? Odakinn a világ szerinti, vagy ez itt benn?
Az igeszakasz pedig ígéretet hordoz, hogy minden gondunk után megvigasztaltatunk „és az Isten letöröl szemünkről minden könnyet.” Ámen.
